Arra gondolt ezen a forró júliusi vagy augusztusi napon, mindennapos jelenléte a Lukácsban annak az eredménye, hogy elért már egy bizonyos kort, amelyben életének egyik állandó lakhelye a fürdő lesz, mintha ez a fürdő valamiféle kórházban lenne, az unalmas elmúlás előszobája, egy lepratelep, ahol a elkülönítik a társadalom egészséges részét a folyamatosan haldokló betegektől.
Mégsem csak az öregség jelölte ki létét a Lukácsban, Szindbád a nagyvárosi értelmiséghez tartozott, akik hagyományosan ennek a fürdőnek a közönségét alkották, az itteni meleg forrásokban a Lukács látogatóiból szinte automatikusan művészek és gondolkodók lettek; Szindbádról pedig biztosan tudható volt, hogy művész és gondolkodó is egyben, az utóbbi időben inkább gondolkodó, mint művész, de mindenek felett iszákos és nagy étkű. Sok időt szentelt könyv- és újságolvasásra, minden nap színházba vagy moziba járt, gyakran lehetett őt látni a Művész mozi halljában, a Nagykörúton, a Katona vagy a Radnóti Színház bemutatóin, rá lehetett bukkani az Írók Boltjában, az Andrássy úton, ahogy éppen a polcokon lévő irodalmi újdonságokat böngészte. De mégis a legtöbb időt gyomrának kényeztetésével és májának pusztításával töltötte, mert az irodalom és a színház egyre kevésbé érdekelték, a művészettel való érintekezése hónapról hónapra egyre fárasztóbb és unalmasabb lett. Már nem tudott semmire naivan rácsodálkozni, réges régen eltűnt az az ártatlanság, amellyel valaha elmerült a könyvek olvasásában, a filmek, amikre beült, idegesítették ostobaságukkal
vagy mesterkéltségükkel, és a színházi előadások fárasztották modorosságukkal. Egy üveg portugiser és egy jó pörkölt nagyobb lelki élvezetet jelentettek a számára, mint egy új regény olvasása vagy egy színházi premier.
A Lukács vizében megpróbálta kimosni magából ezeket a szibarita és hedonista vétkeket, megtisztítani megfáradt lelkét és belső részeit, vagy csillapítani kínzó, erkölcsi másnaposságát.
Ezen kívül a Lukácsban szinte nem voltak külföldi turisták, akik megtöltötték a folyóparti Gellért- és Széchenyi-fürdők medencéit, úgy látszik a turisztikai utikönyvek szerzői nem értékelték ezt a helyet. Szindbád örömére, aki a medencében nyugalmat és pihenést keresett, és nem izgatott kiabálásokat idegen nyelveken, ostoba játékokat a vízben, családi veszekedéseket. A nagy, nyílt téri fürdőket sem szerette, főként a Palatinust a Margit-szigeten, ahol megbotránkoztatóan kitetovált izmú, felékszerezett fiatal férfiak parádéztak. Végül is Szindbád kivételesen nem szerette az egész Margit-szigetet, nem csak a napozók és a turisták idegesítették, hanem a joggingoló budapestiek iPod-juk fülhallgatójával a fülükben, a családok a bömbölő babákkal, a vattacukor árusok, a négykerekű biciklikölcsönző-pontok, és minden, ami megzavarja ennek a helynek az ünnepélyességét és szakralitását. A Margit-sziget Szindbád számára egy úszó cirkusz volt, valamiféle nem idevaló, vidám kisváros, ami meghatározott időre lehorgonyzott a Margit-hídnál, és Szindbád remélte, hogy egy napon elhajózik valahová messze, legjobb lenne, ha Románia felé, a Duna-deltához, és tovább a Fekete-tenger hullámain ringatózva, hogy sohase térjen vissza.
A Lukácsba Szindbád naponta járt, szokása szerint ebéd előtt, amikor a hőség elérte tetőpontját, naponta konokul megismételve ugyanazt a rituálét: pénztár(egy jegy, szekrény), öltöző, zuhany, aztán hideg vizes medence, amelyben gyorsan úszott, mell-, hát- és gyorsúszásban, aztán meleg vizes medence és jacuzzi, végül a kötelező gyógyvizes medencék: a jéghidegtől, amelybe hirtelen belemerült és prüszkölve, gyorsan kijött, a melegen át a forróig, ami 36 fokos volt. Az utolsó, 42 fokos vízbe már nem ment be, túl forró volt a számára, ezen kívül félt attól, hogy rosszat tesz a szívének. Szindbádnak pedig már így is eléggé fájt és fáradt volt a szíve.
Utána újból hideg zuhanyt vett, könnyedén sóhajtozva felöltözött, adott a kabinosnak 100 forintot, és Szindbád elhagyta a Lukácsot, hogy elinduljon valahová egy sűrű Jókai bablevesre vagy egy pacalpörköltre krumplival.
Szindbád szerette a nyarat Budapesten tölteni, a külföldi turista hordák éves inváziója és a fárasztó hőség ellenére. Bosszút állnak rajtunk a X. századi kalandozásokért, gondolta és elkerülte a helyeket, ahol osztrák és német
kirándulócsoportok, veszekedő lengyel családok, közepesen gazdag oroszok garázdálkodnak, tipegő japánok szakaszai lövöldöznek szét mindent maguk körül kis fényképezőikkel. Mellékutcákon közlekedett, ahová nem értek el a turistabuszok, és a szervezett csoportok, akiket magasra emelt esernyőkkel tereltek, mint a pásztor a birkákat, ezzel a kézi világítótoronnyal az eltompult nyugdíjasok számára, akik a saját értékes eurojukért el akartak tölteni egy kis időt a szép, elesett Budapesten, teleenni magukat gulyáslevessel és Gundel-palacsintával, cigány zenét hallgatni. Éberen elkerülte tehát az olyan aknamezőket, mint a Váci utca, a Vörösmarty tér, a Bazilika környéke, és arra sem volt esély, hogy találkozzunk vele, amint éppen a Várban sétál. Inkább a Farkasréti temetőben sétált, ahol elhatározta, hogy ebédelni indul egy bizonyos kocsmába a budai Sasad-hegyre. Volt néhány kedvenc helye, ahol a lukácsbéli látogatása után ebédelt, gyakran elég messzire a fürdőtől, de Szindbádnak volt ideje, ahogy egyre idősebb lett, egyre több.
Mekkora paradoxon, gondolta utoljára, minél jobban összezsugorodik a nekem kiutalt idő, annál kevesebbet alszom. Valamikor amikor még világos volt a számomra, hogy tengernyi időm van, próbáltam ezt az időtengert, amilyen gyorsan csak lehet, átúszni, mohón csapkodva a kezeimmel, minden túl kevés volt nekem: a szerelmek, vagyis igazából a románcok, a barátságok, amik inkább felületes ismeretségek voltak, a kalandok, amik inkább hülyeségek voltak, most válik világossá a számomra, hogy túl sok embert ismerek, hogy néha egy kicsit túl sok dolog történik az életemben, amit meg kell próbálnom kihasználni, mielőtt az igazi öregség eljönne, és egy dupla nelsonnal két vállra fektetne.
Csak úgy gondolkodott ezeken a paradoxonokon, a Moszkva téren felszállva egy 59-es villamosra és útban egy kocsmába, ahol egy ismerős pincér, János üdvözölte, ahogyan mindig is szokta: Régen volt az Úr nálunk, hogy van? Ugyanúgy, mint mindig, minden rendben, válaszolta Szindbád. Az a legfontosabb, mondta a pincér, eléhelyezve az étlapot, a legfontosabb az életben az, hogy minden rendben legyen. Szindbád bólintott a pincér eme elmésségére, kért egy fröccsöt jéggel, és elmélyedt az étlapban, mégha már fejből tudta is az egészet, a menü talán nem változott ebben a kocsmában Kádár János halála óta, és Szindbád szokásához híven itt babgulyást rendelt, vagy pacalpörköltet petrezselymes burgonyával, esetleg csirkepaprikást galuskával.
Mit ajánlana ma nekem, kérdezte meg mégis az ismerős pincért, aki egy jeletőségteljes grimasszal, talán mosolyogva odament hozzá, könnyedén lehajolt, és ekkor Szindbád sajnálta, hogy nem az a fialal pincérnő áll mellette mély dekoltázzsal, amelyben érdeklődő tekintete elmerülhetne. Egy ideje már jobban szerette a nőket csak nézni, mint megismerkedni velük vagy elcsábítani őket. Túl sok fáradtság, gondolta, olyan dolgokról kell beszélgetni, amik nem érdekelnek minket, kiábrándulhatunk az adott személy gondolkodásából és viselkedéséből, ehhez még hozzájönnek a kiadások az italra, a taxira, és nincsen semmi garancia arra, hogy bármi is történik. Ám ha történik is valami, nem jön-e egyből utána a kiábrándulás, egy még sikeres kapcsolat után is nem bénítja-e meg a végtelen szomorúság és a mélységes mély üresség érzése.
Hiszen valamikor nem ilyen volt, emlékezett vissza Szindbád, valamikor nyugodtan végig tudtam hallgatni egy gyönyörű lány legnagyobb butaságait is, kezemet a térdén tartva, és lenyűgözötten néztem bele a szemeibe, azt gondolva: Ági, Zsuzsa, Panni, te vagy a legszebb lány ezen a helyen, veled szándékozom leélni életem hátralévő részét.
Ma a székelykáposztát, a kijevi pulykamellet krumplipürével, vagy a csülök pörköltet ajánlanám, mindegyik friss és finom, hallotta meg Szinbád a hangot, és úgy látta, mintha ez a megjegyzás odaragasztott volna a pincér jobb tenyerének három ujját a szájához.
Hmm, morogta Szindbád, a székelykáposzta nekem túl nehéz étel, kínoznak utána a szelek, jelentette ki, a kijevi pulykamellet pedig már unom, akárhol fordulok is meg, mindenhol kijevi pulykamell van, nemzeti ételünkké vált, talán inkább magyar pulykamellnek
kéne hívni, de legalábbis budapestinek. A mi kijevi pulykamellünk más és jobb, mint a többi, jelentette ki a pincér. Nem kétlem, nem kétlem, replikázott Szindbád, de már akkor
sem tudok ránézni a kijevi pulykamellre. Akkor legyen csülökpörkölt, igazán isteni, dicsérte a szakács művészetét a pincér, és a bajsza alatti grimaszban továbbra is volt valami, ami a mosolygásra emlékeztetett. János úr fekete bajuszt viselt, mint minden igazi magyar pincér. Elhiszem, hogy isteni, vágott vissza gyorsan Szindbád, de valami egy bizonyos idő óta gyötör a csülökpörköltben, a körömpörkölthöz hasonlóan, túl zsírosak nekem, a májam már nem bírja őket úgy, mint régen. Nem lehetne inkább zuzapörkölt? Sajnos nem tartunk zuzapörköltet válaszolta fájdalmasan János úr. Ebben az esetben pacalpörköltet eszem, döntötte el Szindbád, hangosan becsapva az étlapot, és odanyújtva azt a pincérnek. Természetesen. Pacalpörkölt petrezselymes burgonyával, és milyen savanyúság legyen hozzá? Uborkasaláta vágta rá gyorsan Szindbád. Természetesen, hogy uborkasaláta,mondta a pincér - tejföllel vagy anélkül? Egy kis tejföl, és sok örölt paprika. Aha, és még egy fröccsöt is.
A fröccs egy pillanat múlva már előtte is volt, és megmeríthette száját a szódavíz és a fehérbor frissítő keverékében. El kellett ismernie, hogy ebben a kocsmában adják a legjobb fröccsöt, amit csak ismer, minden más helyen a fröccs túl meleg volt, a víz nem eléggé volt szénsavas, a bor túl savanyú volt. Az idővel válogatós lett még olyan apró kérdésekben is, mint a fröccs milyensége. Igen, valamikor meg tudtam inni a meleg fröccsöt, szénsav nélkül, ha jó volt a társaság, most már jobban szeretek egyedül inni, de a fröccsnek tökéletesnek kell lennie, pont, mint itt, szódavízzel és nem szénsavas ásványvízzel.Vannak olyan helyek, ahol a ráadásul sima csapvizes fröccsöt adnak, ez teljesen felháborító, merült gondolataiba Szindbád és egy nagyot kortyolt, élvezve a hűsítő italt, a buborékok lágy sziszegését,és finom csípéseiket nyelvén.
Amikor a pincér kihozta a pacalt, az uborkasalátát és a kosárkát a friss, fehér kenyérrel, Szindbád nem mulasztotta el megdicsérni. Ez a kedvenc fröccsöm egész Budapesten, mondta Jánosnak, nincsen jobb ital a hőségben, talán még a hideg sör sem hűsít így. Én a korsó, hideg sört szeretem nem sok habbal, leggyakrabban Drehert vagy valamilyen csehet, mondta János, akinek léggömbként dudorodó hasa, amit a kötelező fehér ing övezett, alátámasztotta ezt az állítását, de köszönöm a kedves szavakat, csakugyan, a vendégek gyakran dicsérik a fröccsünket. A sör elálmosít és elnehezít, mondta Szindbád, közelebb húzva magához a tányért a pacallal, a fröccs ezzel szemben energiával tölt fel, és felerősíti az érzékelésemet. A fröccs olyan, mint a lány, könnyű, mint a fehér bor, pezsgő mint a sampan, és hamar az ember fejébe tud szállni, mondta el elmésségét János úr.
Ez igaz, felelte Szindbád, akinek nyílvánvaló volt, hogy ezt a okosságot valamikor már hallotta, de nem emlékezett, hogy János szájából vagy valaki máséból. Vagy talán a saját szájából hangzott el? Nem muszáj vele beszélgetni, vagy meghallgatni az állításait, tette hozzá a pincér, de a fröccs sohasem csal vagy lop meg, mégha pénzt is kell rá költeni. Ez igaz, igaz, mondta Szindbád, de tudja uram, a nőhöz megfelelően kell közeledni, és tudom, hogy banálisan hangzik, de meg kell ismerni és érteni a női lelket. Sok nőügyem volt életemben, de egyikük sem csalt vagy lopott meg. Meg kell tanulni beszélni hozzájuk, és meg kell tanulni meghallgatni, amit mondanak. Ez a siker kulcsa, emelte mutatóujját az ég felé.
A pacal, mint mindig, tökéletes volt, Szindbád imádta, épp elég kömény volt benne, se túl sok, se túl kevés, és az idő múlásával Szindbád egyre jobban értékelte a harmóniát, a megfelelő arányokat. Ám amikor az első falaton kérődzött, belemártva a puha kenyérdarabot a szószba, eszébe jutott, hogy az utóbbi időben főként pacalpörköltet eszik. Hozzászoktam, gondolta, nem keresek már semmi újat, az életem a pörkölt, a Lukács víze és a bor alapjain nyugszik, ám nem vagyok benne biztos, hogy ezek a legbiztosabb alapok.
Amikor befejezte az evést, tökéletesen kitörölve a tányért a kenyér héjával, egy kicsit hátradőlt a széken, és egy mélyet sóhajtott. Ez mindig a szindbádi nap kulcsmomentuma volt: érezte a jólakottságot és a már-már vallási boldogságot, de ott motoszkált benne a szomorúság és a fáradtság is, amelyek végigkísérték a nap többi órájában.
Ízlett?, kérdezte János úr, aki mint egy kisértet tűnt fel Szindbád mellett, kezét az üres tányér felé nyújtva. Mint mindig, tökéletes volt, válaszolta Szindbád, kevés helyet ismerek, ahol ilyen pompás pacalpörköltet adnának. Talán egy kis desszert, palacsinta, szilvás gombóc, kávé? kérdezte János, mint minden igazi magyar pincér, különösen a bajszosak, amikor a vendég befejezte a főfogást.
Nem köszönöm, tényleg jóllaktam, ahogy mondani szokták, dugig vagyok – válaszolta Szindbád.Az idő múltával egyre kevesebb elég nekem, valamikor ennél jóval többet ettem, mégis karcsúbb voltam. Az idő múltával az emésztés lelassul, a mohóság és a szomjúság lecsillapodnak. Valamikor, idézte fel Szindbád, fogai közé téve egy fogpiszkálót, képes voltam megenni előételnek Hortobágyi palacsintát, aztán gulyásleveset, kacsasültet vörös káposztával, és desszertnek még túrógombócot. Hozzá megivott egy üveg kékoprtót, vagy ahogy az isten tudja miért, mostanában hívják, portugiesert, vagy kékfrankost.
Igazán imponáló, mondta csodálattal a pincér, két ebédet egyszerre, nem ismertem senkit, aki gulyásleves után kacsasültet evett, ellenkezik a hagyományainkkal. És egyúttal azt gondolta: Milyen kár, hogy ez az elcseszett, unalmas alak már nem eszik ilyen nagy ebédeket, háromszor annyit költene, és abból borravalóra is jutnia kéne valamicskének! Mert János úr, mint sok pincér ezen a helyen, nagyon nem szerette a vendégeit, mégha megnyerően kedves is volt velük.
Ebéd után, amikor a jóllakottságot felváltotta a melanchólia – ez a tipikus érzés, ami egy jó magyar kocsma elhagyása után jön rá az emberre – és miután elegendő borravalót hagyott, Szindbád egy lassú sétát tett a közeli Farkasréti temetőben. Barangolt a sírok között, időnként leült valamelyik szép sírhoz a padra, elszívott egy cigarettát, és elgondolkozott azon, hogy fog elmúlni a nap több része, vagy moziba megy, vagy haza is térhetne, átadva magát egy könyvnek, ami biztosan és hamarosan átcsapna tévénézésbe és a megváltó álom várásába, amely átvezetné őt a következő napba, amikor újra meglátogathatná a Lukács fürdőt, és utána elmehetne ebédelni, ezúttal egy másik vendéglőbe, hogy a monoton életében folyton legyen a változásnak valamiféle képzete.
Nagyjából így teltek számára a nyári hónapok Budapesten.
