Játsszunk! III.

39 nap múlva kezdődik a rugby világbajnokság. Tippeljük meg, hogyan fog alakulni! :)

Csoportmeccsek:
A. csoport: Kanada, Franciaország, Japán, Új-Zéland, Tonga
Továbbjut: Új-Zéland, Franciaország
B. csoport: Argentína, Anglia, Grúzia, Románia, Skócia
Továbbjut:Anglia, Argentína
C. csoport: Ausztrália, Olaszország, Írország, Oroszország, USA
Továbbjut: Ausztrália, Írország
D. csoport: Fiji, Namíbia, Szamoa, Dél-Afrika, Wales
Továbbjut: Dél-Afrika, Wales

Negyeddöntők:
Ausztrália-Wales Továbbjut: Ausztrália
Anglia-Franciaország Továbbjut: Anglia
Dél-Afrika - Írország Továbbjut: Dél-Afrika
Új-Zéland-Argentína Továbbjut: Új-Zéland

Elődöntők:
Ausztrália-Anglia Továbbjut: Anglia
Dél-Afrika - Új-Zéland Továbbjut: Új-Zéland

3.hely:
Ausztrália-Dél-Afrika Győztes: Ausztrália

Döntő:
Anglia-Új-Zéland Győztes: Új-Zéland

A mai nap mondata przez Czarnej

"...és akkor éreztem hogy mi f*szt keresek én ezek között?"

Vad Fruttik-parafrázis

Ha rád gondolok
Írok

Megint nagyon magányosnak érzem magam. Ezért max csak magamat hibáztathatom, de akkor sem jó érzés. Sőt így talán még egy kicsit rosszabb is. A végén még írok egy mesét, mert nehogy azt higyjétek, hogy jókedvemből írok meséket! :) Nehogy már az legyen! :D

Mese XXXVIII.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Füsti Fecske(A füsti fecskénél nyílt ki a Brehmünk - a szerző jegyzete). Egy istálló tetejének szegletében született, a mestergerenda tőszomzédságában. Ahogy nőtt-növekedett, hamarosan már ki-kirepülgetett a fészekből, végül el is hagyta azt.
Mint minden rendes, jóravaló füsti fecskének a tél közeledtével neki is útra kellett kelnie, ezért úgy döntött, hogy meglátogatja az egyiptomi rokonokat (Hirundo rustica savignii), ott úgyis mindig jó meleg van, és vizipipa is bőven akad. Az egyiptomi rokonok nagyon szívesen is látták, el is vitték a legjobb el ful-sütödébe csípegetni. Nagyon kedvesek voltak az afrikai rokonok, de irtóztatóan lusták és finnyásak is egyben. Sehogysem állt rá a szárnyuk és csőrük, hogy egész nap szálldossanak és rovarokat fogdossanak, így a rovarok fenemód elszaporodtak és az általuk hordozott betegségek tizedelték annak a falunak a lakosságát, ahol a fecskék éltek. Több se kellett a kis verébalkatúnak! Gyújtó hatású beszédekkel (már nagyapja is kíváló szónak és harcos volt, aki többször is kitüntette magát a sárgarigók elleni háborúban) rávette a rokonokat, hogy fogdossák össze a rovarokat, mert ha minden ember megmurdel itt nekik, akkor nem lesz több ingyenkaja. Az egyiptomi füstifecskék először igen kelletlenül, de nekiláttak a vadászathoz, ám a végére olyannyira belejöttek, hogy igencsak élvezni kezdték a dolgot, és többen közülük rovarírtó vállalatoknál helyezkedtek el.
Amikor a kis Füsti Fecske már épp indulni készült, egyszer csak egy árnyék magasodott felé. A falu varázslójának árnyéka.
-Ne félj, nem akarlak bántani. Tudom jól, hogy te vetted rá ezeket a kis lusta dögöket a munkára. Te arra születtél, hogy változtass a világ folyásán, ezért mindkét lábadra felerősítek egy cetlit, amelyen különleges varázsigék vannak.
A madárka meg akarta kérdezni, hogyan találja meg a cetlik címzettjeit, de annyira nem volt antropomorf lény, hogy beszélni is tudjon, ezért csak kíváncsian nézett az öreg emberre, már amennyire ez egy fecskétől telik.
-Nyugodj meg, madárka! A cetlik megtalálják gazdáikat.
A madár továbbrepült, hogy meglátogassa a keleti rokonokat (Hirundo rustica gutturalis). A keleti rokonok is nagyon szívesen fogadták, ám itt már nem volt olyan jó dolga, mert nem hogy ingyenkaja nem volt, hanem az emberek még a rovarokat is elették előlük. Sőt, a fecskék fészkét is ínyencfalatnak tartották, így a keleti fecskének lenni annyira volt biztonságos, mint kolumbiai polgármesternek. A kis fecskének is be kellett segítenie az élelem keresésébe. Amikor egyszer épp valami ehető után kutatott, nagy sokadalmat pillanott meg. Gondolta, hogy itt biztos leesik neki is valami. Le is szállt, és már felkészült arra, hogy a lábak között lavírozzon, amikor rájött, hogy az emberek nem mozdulnak. Azért nem mozdulnak, mert agyagból vannak. A Füsti Fecske szerette az embereket, de mindig is fura teremtményeknek tartotta őket. Megeszik a fecskék fészkeit, és nem elég nekik, hogy annyian vannak, mint a nyűvek, még agyagból is csinálnak újabbakat. Ahogyan értetlenkedve sétálgatott az agyagemberek között, egyszer csak megpillantott egy hús-vér embert is. Már első pillantásra látszott rajta, hogy tudós, ám egy fecskének fogalma sincs róla, mi az a tudós, ezért ő csak azt látta rajta, hogy fura. Szépen lassan oda is ugrándozott hozzá.
-Hát te meg mit keresel itt, ahol a madár nem jár? – kérdezte a régész (mert az volt ám az istenadta). Ezek után a mutatóujját odanyújtotta a madárkának, aki fel is ugrándozott rá.
-Hát ezek az üzenetek meg mik a lábaidon? A galambszakszervezet nem fog örülni. Erős lobbi, alvilági kapcsolatokkal. - e szavakból is kiderülhetett, remek ornitológus is volt, nem csupán hullarabló. Azért csak levette a madárka jobb lábáról az egyik üzenetet, és hangosan felolvasta. Csodák-csodája, az agyagemberek életre keltek. Rövid időn belül elözönlötték a Földet. Mivel nem volt szükségük se vízre, se élelemre, se pihenésre, ezért előbb-utóbb átvették az írányítást az ipar majd minden területén. Csak a gépkocsigyártást és a finommechanikát hagyták meg a japánoknak, mert ahhoz nem volt eléggé ügyes a kezük.
A kis Füsti Fecske tovább folytatta útját. Következő útja az európai rokonokhoz vezetett (Hirundo rustica rustica). Ahogyan elérte Albion partjait, egy fura bódéra lett figyelmes. A tengerparton állt, ám a megszokott fish&chips helyett rántott hekket és lángost árultak. Két örökké nevetgélő étkezdés állt a pult mögött: egy alacsony, szakállas, akiről egész nap dőlt a víz és egy magas, kócos, akinek folyton fülig ért a szája. A bodegára fura betűkkel az volt kiírva: Római Party Büfé.
-Figyelj báttya! Nem jó ez így, sehogy se jó ez így. - mondta a köpcös.
-Menjek, csókolgassam meg kicsit a gyűrűdet? - vigyorodott el a kócos.
-Nem-nem, az üzletre értettem. A kutya se akar tőlünk kaját venni.
-Ne haragudj, én Oxfordban végeztem az étkezdésit! - replikázott a magas.
-Nem arra céloztam, hogy rosszul sütsz. - válaszolta társa, miközben kövér izzadtságcsepek gurultak le a homlokán.
-Azért! Nehogy már itt az legyen, hogy az én hibám!- fortyant fel a büfé megnyításának szellemi attyja.
Ekkor mindkettőjükből kitört a nevetés, hiszen ez a párbeszéd is csak egyike volt apró színjátékaiknak, amivel az időt mulatták.
Egyszer csak a magas észrevette a fecskét.
-Nézd már, Jáncsi, milyen aranyos kis madár! Egy füsti fecske. - mondta, miközben folyamatosan vigyorgott. Azonnal tört a madárnak egy kis lángost, ami igen jól esett a kis fecskének, hiszen régóta nem evett már.
-Te, Jáncsi, ennek a madárnak van egy gyűrű a lábán. Hátha zaciba lehetne csapni.
-Te, Bandi! Nemcsak gyűrű van ott, hanem üzenet is. Különben is ez a gyűrű még csak nem is ezüstből van.
-Mit szakértőzöl, csak nem becsüs voltál a Vámház körút kilencben? Tesék? (sic!) - ugratta barátját Andris.
Jáncsi elolvasta az üzenetet. Igen csak meglepődött, hiszen a legendás Valinene-lángos receptje volt a papíroson. Nosza, egyből hozzá is fogtak, elkezdték szakmányban gyártani a lángosokat. Hamarosan olyan híre kelt a helynek, hogy még messze földről is odajártak. Hálájuk jeleként átnevezték a büfét Füsti fecskének, ám a hasonló nevű zenekarnak sohasem biztosítottak fellépési lehetőséget. Helyette minden este Andris addig játszotta a Desafinado-t, amíg valaki a fejébe nem húzta a gitárját.
A kis Füsti Fecske pedig visszatért az istállóba, fészket épített és utódokat nemzett. A mindenhova repdesést meg hagyta a francba, mert igencsak tele lett a begye az emberekkel.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Egyszer régen láttam egy filmet...

Réges-régen láttam az HBO-n egy filmet. Most megint megnéztem. Az a címe, hogy Egyedül a ringben (The Power of One). Dél-Afrikában játszódik és egy angol srác történetét meséli el kiskorától felnőtté válásáig, amely az apartheid kiépülésének idejére esik. A film a rasszizmusról szól, hogy mennyire is kirekesztőek tudtak lenni a búrok, az angolok és a feketék is egymás között. Talán az érzelmeket legjobban felkorbácsoló film, amit valaha láttam, rengeteg példával arra, hogy milyen sötét és fennkölt is lehet az emberi lélek. Mindig is érdekelt az apartheid, mert ez volt az egyetlen faji alapú diktatúra, amely még akkor is fennállt, mikor én még éltem. Mindig is szerettem volna megérteni a diktatúrák természetrajzát, legyen az jobb- vagy baloldali. Vagy a liberális ostobaság diktatúrája. A filmnek három érdekes vonása van számomra: I, A tanítók sora, akik jó példával járnak elöl. II, Hogy 1992-ben készült, vagyis még az apartheid ideje alatt. III, Hogy a rendezője olyan filmeket jegyzett még, mint a Karate kölyök és a Rambo, és ezekből a filmekből szerintem elég sok motívumot át is emelt ide, ennek ellenére jót filmet csinált. :)

Nosztalgia II.

Eszembe jutott most 2002 tavasza is. Minden pénteken, amikor véget ért a suli, elmentem Nagykósáékhoz, Championship Manager-rel játszeni. A hideg szobában volt a gép, a szobának még a szagára is emlékszem. Tomi közben ivott, én meg kérdezgettem, hogy vegyem-e meg Luisao-t meg Ricardinho-t 20 millió fontért, ő meg mondta, hogy: VEGYED!!! Aztán 8 körül elindultunk bulizni a Rock Inn-be. Akkor tényleg enyém volt a világ, életem egyik legszebb időszaka volt (a másik Krakkó volt), és ezt jól tudtam.

Én nem tudom, mi ütött belém, de NAGYON érzelgős vagyok most. Rettenetes mértékű szeretet van bennem, különösen a családtagjaim íránt. Anyámék tegnap mentek el, de már hiányoznak. Még fel is hívtam őket, hogy hogy vannak. Reggel pedig olyan jó érzés volt, hogy Montyka ott ballag mellettem, miközben sétáltunk. Csepp öreg kutya. :)

Kicsit nosztalgikusra sikeredett a délelőttöm. Nem bírtam otthon ülni, ezért elmentem sétálni. Ez nálam azt jelenti, hogy benézek könyvesboltokba. A Bessenyei-könyvesbolt teljesen átalakult, csak szakács- és életmód könyveket árulnak, szépirodalmat nem, és minden könyv min 30 példányban van kint a polcokon, ezáltal max 50 különböző mű van a boltban. És akkor már sokat mondtam. Röviden: okafogyottá vált, hogy még egyszer benézzek oda. Utána következett a Babó. Ott elnézelődtem egy darabig, találtam egy-két jó könyvet, végül vettem egy Mrożeket. Aztán elindultam arra, amerre a lábam vitt. Elmentem a volt általános iskolám mellett, végigmentem az Epreskert utcán, ahol utoljára Kerekperecevővel sétáltam október végén. A Krúdy Giminél eszembe jutott, hogy mennyi jóbarátom is járt ide, és az amatőr rock-koncertek, amiken voltam. Hiába, hogy "ősellenség", ez a gimi is hozzá tartozik a kamaszkoromhoz. Ezek után elsétáltam Ikertestvéreim ablaka alatt. Ők a legrégebbi barátaim, és rengeteget lógtam náluk, így még több kamaszkori élmény jutott eszembe. Voltam a 14 emeletesnél is, ahol Bohó lakott, kamaszkorom legnagyobb szerelme. Itt egyébként elég mulatságos dolog esett meg velem:-Szia! - köszönt rám valaki - Ti nem kirándultok?-kérdezte. -Nem, csak drága jó apámék, engem itthonhagytak a kutyával.-válaszoltam. Ezen elnevetgéltünk egy kicsit, aztán elköszöntünk egymástól. Fogalmam sincs, hogy ki volt. A Dohány utcai ábécében vettem egy kis kekszet, meg egy dobozos kólát(régóta akartam már inni egy 3.33-ast. Krakkóban gyakorta ittam a Centrumban. 1.50 volt. Mint egy Gazeta Wyborcza.) A volt sulim mögötti játszótéren leültem, és olvasgattam egy kicsit a Mrożeket. Az az egyik kedvenc magyarországi "terem", gyakorta lógtunk ott általános iskolában. Hazafelé vettem a Balmazban (Csillag ételbár) egy káposztás krumplileves+csirkepaprikás nokedlivel menüt (eredetileg csak csirkeperikást akartam, de a konyhás nénik rábeszéltek: -Így jobban jár, fiatalember.) Délután, mikor leviszem a kutyát, elsétálok a volt gimim mellett is. :)

Mese XXXVII.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy angyal. Egész stramm kis angyal volt, elöl már egy picit ritkuló hajjal. Hajszálra úgy nézett ki, mint egy 35-40 éves férfi. Leszámítva a szárnyakat.
Mint minden rendes, szorgalmas angyal, ő is őrangyal volt. Azaz csak lett volna, mert a számára kirendelt védenc annyira elutasította a vallás minden formáját, hogy még őrangyalra sem volt szüksége. Egy 80 éves őszszakállú irodalomtörténész volt, aki történetünk idején éppen haldoklott. Családja és könyvei vették körül. A családtagok sírtak, a könyvek porosodtak. Csocsó – mert így hívták az angyalt –mindig várta, hogy a professzor megtérjen, és ő végre beszállhasson a tudós életébe. Most egy kicsit sajnálta, hogy nem volt soha szükség a szolgálataira, mert a professzor minden antiklerikalizmusa ellenére példás életet élt, és halála után biztos a mennybe jutott volna, sőt nagy valószínűséggel angyal-tanonc lett volna belőle. Akkor pedig ő lett volna az oktatója, ami nemcsak előléptetést, de fizetésemelést is jelentett ebben a szakmában. Ám ezeket a gondolatokat hamar elhesegette magától, hiszen nem angyalhoz valóak, és különben is, mikor valaki meghalt, mindig furán érezte magát. Mivel öröktől fogva létezett, és örökké létezni is fog, ezért nem érezte át azt, hogy valaminek vége van. Mert megélhetett egy ember igen magas kort, mint például maga a professzor, de neki az is csak egy pillanat volt. Azt a mérhetetlen fájdalmat sem érezte át, amely a hozzátartozókat fogta el. Egy angyalnak se apja, se anyja, a szerencsésebbeknek még vannak védenceik, ám azokhoz is maximum annyi érzelmi kötelék fűzi őket, mint géplakatost a kedvenc franciakulcsához. Egy kis hiányérzet motoszkált benne: szerette volna tudni, hogy mi az az Idő, szerette volna csak egyszer kimondani azt, hogy: fél nyolckor, nemcsak mindig azt, hogy “mindörökkön örökké”. Az pedig még ennél is jobban érdekelte, hogy hogyan lehet annyira szeretni egy embert, hogy elvesztése ekkora szomorúságot szüljön. Szerette volna tudni, milyen az, amikor valami elmúlik.
Miután a professzor eltávozott az élők sorából, Csocsót végképp tartalék státuszba tették, így még a szokottnál is több szabad ideje volt, ami egy angyalnál elég nagy szívás. Az ördögök legalább szemétkedhetnek az emberekkel, hogy elüssék az időt, de egy angyal mit csinálhat? Mivel még tévéje sem volt, ezért azzal mulatta az időt, hogy az embereket figyelte. Egyszer csak egy szerelmes párra lett figyelmes. Egy parkban ültek, egy padon, csókokat hintettek egymás arcára és ajkára, simogattak egymás arcát, beletúrtak a másik hajába, becéző szavakat súgtak egymás fülébe. És nevettek. Csocsó mindig szerette nézni a szerelmes párokat, mert szemének kedves látványt nyújtottak, maga sem tudta, hogy miért. Egy angyalnak se szeretője, se szerelme, még elsődleges nemi jellege sincs. Egy kis hiányérzet motoszkált benne: szerette volna tudni, milyen valakit szeretni, aki nem vérünkből való, milyen valakit megcsókolni, megérinteni. Szamizdatban olvasott valami olyasmiről is, hogy szex, arra is bazi kiváncsi lett volna.
Ahogyan a Visztula-partján (Katolikus angyalnak katolikus országot! És vissza Tremolót!) sétálgatott, egy bicikliző lánykára lett figyelmes. Fehér szoknya volt rajta, piros mintákkal, lányos keblein és ruganyosan karcsú felsőtestén lila felső feszült. Térdeit csiklandozta a szél, amely hajába is beletúrt. Látszott rajta, hogy abban a minitumban igen jól érzi magát. Élvezte a mozgás örömét, a Visztula közelségét, a Nap sugarait, a szél játékát, hogy fiatal és kívánatos. Csocsóban egy kis hiányérzet motoszkált: ennek most nem volt semmilyen ideológiai indoklása, egyszerűen csak bringázott volna egy jót, kipróbálta volna az élet eme apró örömét.
Egyik este volt oktatójával, Baluval (az angyaloknak már csak ilyen hülye beceneveik vannak) üldögéltek együtt, egy vidéki ház udvarán (akinek csak asztrálteste van, bármelyik helyre lehuppanhat). Arra mindig kínosan ügyelt a két angyal, hogy magázzák egymást, ám kapcsolatuk igen baráti volt, szerettek egy jó fröccs mellett elüldögélni és beszélgetni. Ha az angyaloknak lenne bármi belső kényszerük a vulgaritásra, azt mondhatnánk, hogy anyázhat- és anyázható-kapcsolat volt köztük.
Balu látta, hogy volt tanítványának gondolatai valahol máshol járnak, ezért rá is kérdezett:
-Na, mi a bánat van, Csocsókám?
-Ó, Balu bá'! Fura gondolataim támadtak mostanában. Szeretnék egy kicsit ember lenni. Szeretném megtudni azt, milyen valakit megérinteni, megcsókolni. Szeretném megtudni, milyen a könnyeim íze. Valahol azt olvastam, hogy sós, de hát sokra megyek én ezzel a magyarázattal, még azt sem tudom, mi az, hogy sós! Szeretnék biciklizni egyet, biztos jó móka.
-Csocsókám, az a maga baja, hogy túl sok ideje van gondolkodni. Persze már nem maga az első angyal, akit ilyen gondolatok foglalkoztatnak.Tudom én, mi kell magának.- azzal elsietett a sufni felé. Kisvártatva egy szál sárga rózsával tért vissza.
-No, Csocsókám! Itt ez a rózsa. Ha a kezébe fogja, és azt kívánja, hogy ember legyen, akkor valóra is válik. Különben meg, mindenki úgy rontsa el az életet, ahogy akarja. Túl sokáig voltam én már őrangyal ahhoz, hogy ne unjam meg a hülyeséget, legyen az égi vagy földi természetű.
Csocsó megköszönte a rózsát, aztán elbúcsúzott Balutól, mert látta, hogy volt mentorának igen harapós kedve kerekedett. Ha nem is mondta ki, szerette Csocsót, és igen rosszul esett neki a gondolat, hogy többé már nem fröccsöznek együtt.
Nézte-nézegette Csocsó a rózsát, gondolkodott erősen, hogy mit válasszon, aztán végül is arra jutott, hogy van a francnak kedve (Na, csak kibújt a szög a zsákból! Az angyalok mégis vulgárisak időnként.) embernek lenni, különös tekintettel, hogy milyen gyatra a dolog ár-érték aránya. Fogta a rózsát, és letette a legközelebbi templom oltárára. Egy épp arra járó lányka felvette és hazavitte. Otthon aztán azt vette észre, hogy a rózsa szinte sugárzik, és mindig nagyon jó érzés, ha a kezébe veszi.
Csocsó pedig visszament Baluhoz, aki olyannyira megörült ifjú barátjának, hogy egyből bevágtak egy-egy kőműves fröccsöt fejenként. Még most is a szférák zenéjét gajdolják valahol, hiszen meghalni esélyük sincs.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Azért kedves látvány számomra az, hogy Il Capitano megint albiceleste-ben van. Az viszont nagyon meglepett, hogy ez már a 142. alkalom, hiába, hogy maholnap 38 éves. Jóval kevesebbre gondoltam.