Mese XV.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Dalnok. Erényekkel és hibákkal teljes volt, egy kicsit fura is, de alapvetően szeretetreméltó fickó.
Ez a Dalnok egyszer csak elhatározta, hogy vándorútra indul. Be is pakolta a tarisznyájába a hamuba sült pogácsát, egy váltás ruhát és a Nem-galaxis útikalauzt stopposoknak.
Először Tótországon vágott keresztül. Egy cseh hússzállító kamionra kéredzkedett fel. Charlie, a kocsis, a Hóvirágünnep Speditions söfője, megosztotta vele a legjobb knédli receptjét, mesélt arról, hogyan szerezte meg az első jogosítványát a Vencel téren, és még Skype-on is integettek együtt a Nymburkban maradt csemetéknek. Még együtt is hétvégéztek.
Először Krakkóban állt meg. Kiterítette pokrócát a Wawel tövében, a Visztula partján, és ott szunyókált egyet. Miután felkelt, akkor tudta meg a helybeliektől, hogy a városban megint garázdálkodik egy Sárkány. A szörnyeteg minden héten hat ökröt követelt és hat törzsvendéget a Kitsch-ből (nem és szexuális orientáció nem számít). Mivel nagyon megtetszett neki a város, és a kalandok keresése sem állt tőle távol, elhatározta, hogy szembeszáll a Tűzokádóval. Fel is fegyverkezett, és elindult a Sárkány barlangja felé. Amint a barlang szája elé ért, bekiabált:
-Te gyalázatos bestia! Vagy eltakarodsz azonnal, vagy halál fia vagy!
-Te kis emberi pondó! Nem megyek én innen sehová! Inkább te kotródj el innen, mielőtt ízzé-porrá zúzlak!
Ekkor a Dalnok elővette leghalálosabb fegyverét, egy rossz emlékezetű céhtársa verseit (http://tarsalgo.eotvos.elte.hu/search/label/barta_tamás), és elkezdte olvasni a Fenevadnak. Az bírta is egy ideig, aztán egyszer csak mind a hét fejéhez kapva, holtan esett össze.
A krakkóiak nagyon megörültek a Sárkány halálának, rögtön fel is ajánlottak egy busás jövedelemmel járó állást a legénynek, ám az visszautasította. Azért a Város elnöke kitüntette a Twardowski-díjjal.
Újra útra kelt. Egy lakókocsi vette fel, amelynek hiányzott az ajtaja, és amelyben nyugdíjas turisták utaztak. Gondolták, megnézik még egyszer Varsót. Utoljára 1945-ben jártak a Városban.
Amikor megérkeztek, a Dalnokot megint iszonyú fáradság fogta el. Le is feküdt a Pałac Kultury i Sztuki tövében, egy padra, és el is aludt. Arra kelt, hogy szellemek köröznek felette. Varsó holttestekre épült, és a fények is megkönnyítették a lidécek dolgát.
-Üdvözlünk Vándor! Mit keresel itt, a Pokol kapuja (Dworzec Centralny) mellett?
-Üdvözöllek benneteket letűnt idők embereinek lelkei! Országot-világot látok.
-Megkérnénk valamire, Vándor! A Pałac tetején van egy mágikus kő, a téglák közé rejtve. Ha azt elhozod nekünk, akkor nem kell tovább itt kísértenünk, lelkünk békében nyugodhat.
Mivel a kalandok keresése nem állt távol a Dalnoktól, ezért rá is állt a dologra. Felment a gyorslifttel a Palota tetejére, és ott a szellemek útmutatását követve meg is találta a követ, kivette rejtekéből, és levitte a kísérteteknek. Azok örömmel fogadták, hogy vége megszabadulhatnak, és megajándékozták egy köpennyel, ami láthatatlanná teszi.
A Dalnok megköszönte az ajándékot, és továbbindult. Egy kedves lengyel pár vette fel, akik megosztották vele elemózsiájukat. Jókat beszélgettek, a lengyel tóvidéket és korrupt politikusok latifundiumait látták a kocsi ablakain keresztül. Kaunasban álltak meg.
Kaunasban, ahogy Laisvės alėján üldögélt, egyszer csak odalépett hozzá egy hajléktalan.
-Üdvözöllek Vándor! Adnál nekem egy cigarettát és egy korty italt.
-Üdvözöllek Öregapám! A Twardowski-díjból még maradt néhány arany, azt még megosztom veled.
Megvacsoráltak, ittak néhány üveg Kalnapilist és szívták a litván Marlborot.
-Vándor! Jó tett helyébe jót várj. Tudd meg, én vagyok Perkunas, a villámok és az eső istene. Adok neked egy íjat és egy nyilat, ami bármilyen páncélon áthatol.
A Dalnok megköszönte az ajándékot, és továbbindult. Egy turnébusz vette fel. Egy ukrán zenekar utazott vele, akik Abba-feldolgozásokat játszottak. Mi tagadás, egy idő után a legénynek már kicsit elege lett a Grosi, Grosi, Grosiból. Végre valahára Rigába értek.
Rigában bejárta a bohémek negyedét és az Óvárost. A Lőportorony tövében tért nyugovóra. Éjfélkor egy páncélos lovag lovagolt ki a toronyból. Fekete lovának orrlyukaiból tűz lövelt ki. A Dalnok magára terítette láthatatlanná tévő köpenyét, és íjával megcélozta a lovagot, aztán lőtt. A lovag egyből leesett a lováról. A legény ekkor odalépett a haldoklóhoz, aki így szólott:
-Tudd meg, én voltam az a haramia, aki évek óta rettegésben tartotta a várost. Mivel furfangos módon legyőztél, ezért lovam és fegyvereim rádszállnak.
A Dalnok tovább is indult a táltos paripán. A ló élelmezésére nem volt sok gondja, beérte bármilyen fémhulladékkal. Elérkezett Tallinnba.
Ahogy a városban poroszkált, az egyik ablakban egy gyönyörű szőke lányt pillantott meg. Első látásra szerelembe esett. Este magára is öltötte a lovagtól szerzett páncélját, és tiszteletét tette a lányos háznál. A házban porosz földbirtokosok laktak, a leány pedig egy szegény rokon volt, akit magukhoz vettek, és különféle háztartási munkákat végeztettek vele. A ház ura és úrnője hamar világossá tette, hogy a Dalnok nemkívánatos személy náluk.
A legény erősen gondolkodott, hogyan is találkozhatna vágyai tárgyával. Gondolt arra, hogy egy krattal kilopathatná, de a lelkét nem akarta eladni az Öregördögnek, meg hát egy olyan méetes kratt, amely ki tud lopni egy lányt, az már nem játékszer. Második gondolata az volt, hogy megvív a lányért a porosz nemessel, de ezt is elvetette, mert nem ildomos egy kapcsolatot úgy kezdeni, hogy lemészárolod a másik rokonát. Végül a furfang mellett döntött. Éjszaka magára terítette láthatatlanná tévő köpenyét, beosont a házba, és karjába kapva kivitte a lányt.
A lány örült, hogy megszabadult zsarnoki rokonaitól, és a Dalnok mellé szegődött. A legény eladta a paripát és a fegyvert, vettek egy Volkswagen kisbuszt és bejárták Európát.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Modern love II.

-Talán azt szereti, ha valaki elérhetetlen.
-Akkor többet kéne offline lennem.

Idézetek mesékből V.

Andrus Kivirähk: A farkas és a májvirágok
A farkas és a májvirágok


A farkas kijött a barlangjából és ásított egyet. Aztán megnyalta a pofáját, a mancsával kitörlöte az álmot a szeméből majd nekidörgölőzött egy kiszáradt fának, hogy selymes legyen a bundája. A reggeli tornát kihagyta, ma valahogy nem volt kedve hozzá.
Inkább sétált egyet. Ahogy az erdőben kószált egyszer csak megpillantott egy nénit, aki kosárral a karján májvirágokat szedett.
– Mit csinálsz? – kíváncsiskodott a farkas. A néni nagyon megrémült, elhajította a kosarát és futásnak eredt.
A farkas odament és megszimatolta a májvirágokat.
– Vajon ehetőek? – tűnődött. – Vajon a nénik megeszik őket?
– Dehogy! – szólt le valaki a fa tetejéről. A varjú volt az. – Azért szednek májvirágot, hogy eladják. Beviszik a városba és pénzt kapnak érte.
A farkas elcsodálkozott.
– Hát lehetséges ez? Ezekért a kék apróságokért pénzt adnak? Tudod, én még soha életemben nem láttam pénzt. Nagyon érdekes lenne egyszer megnézni, hogy milyen. Figyelj, varjú! Mit gondolsz, ha én is viszek májvirágot a városba nekem is adnak majd érte pénzt?
– Adnak hát. – bizonygatta a varjú. – A városiak bolondulnak a a virágokért.
– Akkor megyek is. – jelentette ki a farkas és nekiállt virágot szedni. Nem a mancsával, hanem a szájával szedte – az agyaraival megragadott egy maroknyi májvirágot, kiköpte a mohát és már kész is a csokor.
Amikor ezzel a módszerrel az utolsó szálat is felkapta a földről, kosárba rakta a csokrokat, és befutott a városba. Az egyik templom mellett fehér aztalok sorakoztak, amelyeken virágárusok kínálgatták a portékájukat. A farkas ment és leült az egyik asztalhoz. A virágárusok erre sikítani kezdtek és menekülőre fogták.
A farkas elrendezte virágait az asztalon és felvonyított:
– Tessék a májvirág! Friss és üde! 10 korona a csokra!
Az emberek eleinte féltek tőle, de mivel a többi virágárus mind elinalt, végül is odamentek a farkashoz és májvirágot vásároltak. Egy öregember még meg is kérdezte:
– Talán tőzikéje is van?
– Nincs. Őzikét sajnos nem árulok. – felelte a farkas. – De ha üres a hasad menj az erdőbe és keresd meg a komámat. Ő majd elvezet a bozótosba. Ott annyi őzikét ehetsz, amennyi csak belédfér.
Az öregember megijedt erre a beszédre és elillant.
Amikor a farkas eladta az összes májvirágot a foga közé vette a pénzt, és visszaügetett az erdőbe. Ott a mohára terítette a városban megkeresett tízkoronásokat és odahívta a varjút, hadd lássa ő is a szerzeményt.
– Szép piros pénzek. – mondta büszkén a farkas. – Akár az őszi juharlevelek.
– Valóban mutatósak! – bólogatott a varjú. – Akár a kilapult vörösbegyek.
– Mihez kezdjünk most velük? – töprengett a farkas. – Megvan! Akasszuk a pénzeket a kiszáradt fára!
Így is tettek. A piros bankjegyek úgy lengtek és himbálóztak a szélben, mint a falevelek. Szép látvány volt.
Másnap aztán ismét egy néni jött az erdőbe, hogy májvirágot szedjen. Amikor meglátta a farkas fáját összecsapta a kezét.
– Pénzfa! – kiáltotta. – Ezt a csodát!
Lecsippentett néhány tízkoronást a fáról és a városban jókora kenyeret vett a pénzen.
(Megjegyzés: A fordító személye köti a XIV. Meséhez)

Mese XIV.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hírnök. Mivel uralkodó bolygója a Merkúr volt, igen szerette munkáját, keresztbe-kasul bejárta mind a hat világot, mind az öt földrészet. Söfőrökkel, póni expresszek és egyéb közlekedési járművek vezetőivel mindig jóban volt.
Mivel oly korban élt, amikor az információáramás igen fontossá vált, ezért nem csak üzeneteket vitt, hanem kapott is. Egyszer egy nyílvessző fúrodott az ajtófélfájába, amin egy pergamen volt. Az üzenet egy ismerősétől jött, de egy számára ismeretlen teremtmény gondolatait, verseit tartalmazta. A Hírnököt egyből lenyűgözték az ismeretlen sorai, noha címzettjük természetszerűleg nem ő volt. Bele is nézett varázsgömbjébe (ama kor iwiw-je, egy theszaloniki piacon vette), de nem találta az ismeretlent.
Történt egyszer, hogy egy város főterén járt. Épp erdei tündérek lejtették táncukat, fejükön virágkoszorúval. Megakadt a szeme az egyik tündéren. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Ahogy a posztkolumbiánok híres dalnoka, Fidel és a sárga rózsa nagy kedvelője mondotta, a megzabolázhatatlan értelem sugárzott belőle. Ám mivel más dolgok vonták el figyelmét, ezért tekintetét más dolgokra kellett vetnie.
Másnap megint belenézett varázsgömbjébe (ama kor iwiw-je, egy theszaloniki piacon vette), ám nem találta az erdei tündért.
Eyszer aztán vándorlásai során találkozott az Ördöggel:
-No, te Hírnök! Van egy dolog, amiben megvilágosíthatom elmédet. Ha szerződést kötsz velem, akkor elárulok neked valamit, ami már régóta furdalja az oldalad.
A Hírnök rá is állt az alkura, ám saját neve helyett az Ördögét írta alá, amit a patás a rossz látási viszonyok miatt nem vett észre.
- Emlékszel még az üzenetre, ami ajtófélfádba fúródott, és emlékszel még a tündérre, akit láttál táncolni? Az a tündér vetette papírra a verseket, amiket olvastál. Északi tündér, a legkisebb kultúrnép gyermeke, aki ismeri a francúzok nyelvét is.
-Elle connais Noel?
-Bien sur. Qui ne connais la fete?
-Non. Mon ami, Noel. (A szerző megjegyzése: Bocs a diakritikus jelekért, nem találtam megfelelő betűket.)
A Hírnök meg is írta ezt a mesét a tündérnek. Hogy, milyen választ kap, az már egy másik mese. (Kikacsintás a gyarapodó olvasótábornak.)

Czarna meséje (A ha én is küldök neked valamit, te is küldj nekem valamit-pályázatra érkező egyetlen pályamű)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer fiúcska, aki az isten háta mögött élt, elzárkózva mindentől és mindenkitől. A teremtő rendkívüli adottságokkal áldotta meg, melyeket sokszor inkább csak átoknak érzett. Ezekkel élt, teljesen elszigetelten … tudta, hogy tehetős, mégsem tett semmit, tudta, hogy gyarapíthat, mégsem gyarapított … nem használta ki jól a képességeit. Néha egy erdei boszorkány kérte a segítségét, neki segített, illetve néhány halandón, akik kapaszkodtak ebbe a fiúcskába, de cserébe nem adtak semmit.

Belefáradt ebbe a fiúcska, úgy döntött mindenkitől megvonja magát, csak a boszorkának segített. Sokat gondolkodott és próbált dűlőre jutni, de a kezdeti sikerek elmaradtak.

Így hát úgy döntött, hogy útra kel, kimozdul a megszokott környezetéből és elindult vadászni magára. A célig azonban hosszú az út, amit fedetlen keblek, hölgyek és vonzóbbnál vonzóbb dolgok kereszteznek. Mint mindennek, ennek is megvan a maga árnyoldala is, de hát, melyik férfi nem időzik szívesen női mellek árnyékában?

A keblek annyira magukba bolondították az ifjút, hogy teljesen megfeledkezett magáról, nem volt már képes visszavonulni. Az Égiek viszont nagy becsben tartották a fiatalembert, álmokat küldtek neki pompás pónikról, vízesésekről, pillangókról, virágokon hintázó tündérekről. Egyből tudta, hogy van egy Igazság a csöcsökön túl is. Szomorúan folytatta útját a nemeslelkű, míg nem találkozott a Főnix madárral. A madár elmesélte a fiú életének történetét, sorsáról és céljáról óhajtotta felvilágosítani, a következő volt az üzenete: „Aki a Tűz jelében született, sorsfeladatként a megismerést és a hiúság legyőzését kapta. Ezek a „tűzmadarak” gyakran lesznek manapság szelíd, magányos emberek. Mert ez a mi sötét korunk nem szereti a világosságot.” Majd ezután a madár tovatűnt.

A fiúcska nem törte sokat a fejét a jóslaton, tudta, hogy mit jelent ez. Gondolkodásán változtatott, erőt vett magán és útra lépett. Megnyílt a világnak, és látta, hogy mind a pompás pónik, mind a tündérek valósak – ő az akinek rájuk és nekik kell világítani. Neki kell megmutatni az embereknek, szép meséken keresztül.

A fiúcska tudta már, hogy erre született. De jó úton is lehet rosszul járni … hamar rádöbbent erre az ifjú is. Letette súlyos védőpáncélját. Így hát, meséibe lelkét is beleszőtte. A mesék hamar elvezették hozzá a lánykát, aki a lelke mélyén érezte, hogy sorsa van ezzel az emberrel. Szép szerelem bontakozott köztük. Az, hogy ez mit jelent, mindenkinek a képzeletére van bízva.

Egy Borges-idézet

Hiszen az ember azt olvas, amit szeret - de az ember nem írhatja azt, amit szeretne, hanem csak azt, amire képes.

Mese VII. (Ami eddig kimaradt, de kapcsolódik majd a Mese XIV-hez)

Egy vasárnap reggel a Sárkányka arra ébredt, hogy egy nyíl fúródott az ajtófélfába. A nyílvesszőn egy üzenet is volt, amit az Egyszarvúcska küldött. Régi barátja szerette volna, ha meglátogatja, mert épp Diósgyőr várában vendégeskedett, ami köztudottan közel van a Sárkányka barlangjához.
A Kis Tűzokádó glédába is vágta magát (talán még taréját is megigazítatta volna, ha nem lett volna épp dologtiltó nap), és elindult a Vasparipához. A Vasparipák istállójában kiderült, hogy a táltos Vasparipák nem járnak, csak a közönséges Vasparipák.
Fel is szállt egyre, Kundera mester, a neves bohémiai szerző kódexét lapozgatta, Szerencsen átszállt (itt meg kell jegyeznünk, hogy amikor a Sárkányka egyszer kézműves-táborban{igen, ott. Ezt a hírt meghallva még bizalmas ismerősei is meglepődtek, ismerve manuális retardáltságát.} volt, egy hét alatt négyszer is megfordult ezen az állomáson, egyszer talán még egy gyíkhúsos szendvicset is evett itt), és innentől kezdve útja árvizes területeken át vezetett. Elhullt álatok, dögszag.
Végül csak megérkezett a Diósgyőri vár közelébe. Itt is akadt ám gondja, mert a Vascsikók, akik továbvitték volna, szintén le voltak pányvázva, és egy tapodtat se mozdultak. Végül felpattant egy arra járó ösztvér hátára, és amikor úgy gondolta, hogy már közel lehet céljáához, leszállt róla. Egy nagy rét közepén találta magát, és erősen vakargatta a feje búbját, hogy hogyan is tovább. Végül is megkérdezett egy arra járó szántó-vetőt, aki útba igazította.
Csak sikerült megérkeznie. Egy ünnepségbe csöppent. Bár maguk a táncok nem nyűgözték le, azért azt meg kellett hagyni, hogy az Egyszarvúcska és társai igen jól ropták.
Amikor az ünnepégnek vége szakadt, akkor az Egyszarvúcskáék egyből igyekeztek vissza kastélyukba, így a Sárkányka is velük tartott. A kastélyban kiderült, hogy olyan késő tájban már igen bajos eljutni a Vsparopák istállójába, ezért a Sárkányka hívatott egy konflist, ami még Ferencjóska idejéből maradt ott. A kocsis igen udvarias volt, a bakon pedig egy neonzöld, plüss dobókocka lógott, aminek minden oldalán a történelmi Magyarország volt. A Sárkányka arra gondolt, hogy ez biztos egy játék kelléke: aki nagyobb elcsatolt területet dob, az nyer. Egy Erdély+Partium üt egy Felvidéket, ami üti Burgenlandot.
A Vasparipán visszafelé a Kis Tűzokádó egy igen rokonszenves, hosszú hajú, tetovált alkarú, körszakállas lovaggal utazott együtt. Ittak egymás egészségére seritalukból, de ennél több szót nem váltottak. Amikor a lovag leszállt, a Sárkánykának eszébe jutott, hogy megkérdezi a nevét, bejelöli iwiw-en, és indoklásnak azt adja meg: közös utazás.
Miért is tette meg a Sárkányka ezt az utat? Azért, mert az Egyszarvúcska hívta, és ez náluk nem csak azt jelenti, hogy igyunk meg egy fekete levest, hanem igazából azt: Gyere, és két-három órára legyél megint az életem része! Így volt ez most is, és gy volt ez például akkor is, amikor a Sárkányka griffmadár hátán az ángliusok földjére utazott. Tudta azt is persze, hogy a kis Unikornis szeretné, ha látná őt táncolni, tisztában volt azzal is, hogy szereti hallgatni történeteit és sziporkázó bon-motjait, de a lényeg az volt, hogy megint egymás mellett ültek, és ez végtelen örömmel töltötte el mindkettőjüket.
Hogy mi ebből a tanulság? Legyen egy Cseh Tamás-idézet{mert mindenre van egy Cseh Tamás- vagy egy Dopeman-idézet}: Néha rá kell érnünk egy egész életre.

Idézetek mesékből IV.

A következő néhány hónap során, miután elhagytam a falut, hogy egyedül éljek az erdőben, igyekeztem újabb és újabb állatok nyelvét elsajátítani. Nem volt nehéz, mert az állatok nyelveiben sokkal kevesebb szó van, mint az emberekéiben, csak jelen időt használnak. múlt és jövő idő nem létezik, ezen kívül csak igék, főnevek és indulatszavak vannak, semmi más alak.
A hosszú évek során rájöttem, hogy az állatok is hazudnak időnként, ha veszélybe kerülnek, ha kérkednek vagy igyekeznek jó benyomást kelteni, ha meg akarják téveszteni a zsákmányukat, ha szeretnének ijesztőnek tűnni, vagy csak egyszerűen udvarolnak. Mint mindenki.
Az állatoknak még az életöröm, a lelkesedés, a csodálkozás és az öröm kifejezésére is vannak különleges szavaik. Még azoknak is amelyeket mi némának vélünk:
a lepkéknek, a szentjánosbogaraknak, a halaknak, a csigáknak. Nekik is vannak bizonyos szavaik, amelyeket nem mondanak ki hangosan, hanem különféle remegésekkel fejeznek ki. Ezek a remegések a bőrön, a bundán vagy a tollazaton keresztül érnek a hallgatóhoz, nem pedig a fülön át. Olyanok ezek a remegések, mint egy tó nyugodt víztükrére hulló levél által keltett, apró fodrozódás.
Egyes állatoknak olyan szavaik is vannak, melyek szinte imádságra emlékeztetnek: külön kifejezéseik vannak arra, hogy köszönetet mondjanak a napfénynek, megint másfajta köszönetet a fújó szélnek, az esőnek, a sárnak, a fénynek, a melegnek, az ételnek, az illatoknak, a víznek. Még a vágyódásra is vannak szavaik. Hiányoznak azonban az állatok nyelveiből az olyan szavak, melyek célja a másik megalázása és kigúnyolása.
Ilyen nincs.
(Amosz Oz: Hirtelen az erdő mélyén)

Mese XIII.

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy leány. Gyönyörű volt, megvolt a magához való esze is, de mivel mindenre azt válaszolta, hogy nem tudom, elnevezték Nemtudomkának.
A mesékben általában előfordulnak fura lények. Hát, ebben az esetben ezek a lények Nemtudomka szeretői voltak. Volt abban mindenféle nemű és rangú, kinézetű, de egy valami összekötötte őket: a józan ész teljes hiánya.
Nemtudomka kijárta a stúdiumokat szülőfalujában, majd a nagyvárosban. Egy ideig dolgozott is a városban, mint egy pénzváltó segédje.
Egyszer csak gondolt egyet, és hazaköltözött szülőfalujába. Itt az emberek eleinte kedvesek voltak vele, aztán nem tudni miért, nagyon nem szívlelték, még kővel is megdobálták.
Volt ennek a Nemtudomkának egy cimborája, a Dalnok. Régóta ismerték egymást, és még egymás társaságát is kibírták. Egyszer fogták magukat, és elmentek a hegyekbe kirándulni. Hófödte hegycsúcsok, fenyőerdők, egy kis tisztáson egy kis vendégház. Itt töltötték az éjszakát. Került forró tea, rum, szalámi. Az, hogy mi történt még eme estén, úriember nem beszél.
Nemtudomka később felkerekedett, és sok országot bejárt. Különféle mesterségeket tanult ki és űzött. Szeretője is akadt, egy delejes szemű tűznyelő, akiben megvolt az, ami a legjobban tetszett neki: daliás termet, erős karok és a józan ész teljes hiánya. Össze is álltak, és Nemtudomka is a cirkusszal tartott, kamatoztatva a különféle mesterségeket, amiket vándorlásai sajátított el.

Idézetek mesékből III.

Egyszóval mindenük megvolt, ami egy igyekvő sárkánypárnak lehetett, hogy boldogan éljenek, amíg csak meg nem halnak, Azaz mégsem volt meg mindenük, mert most jön a csak!!! És ez azt jelenti, hogy csak sárkánybébijük nem volt...
A sárkánymenyecske sóhajtozott eleget is miatta. A sóhajtozásnak aztán az lett a vége, hogy a sárkányférj egy napon nagyot csapott az asztalra.
-Ez így nem mehet tovább! - Elővette a kissárkányt igénylő blankettát, s a felesége óhajait figyelembe véve, gondosan kitöltötte a rubrikákat. Leragasztotta a borítékot, felnyalta a megfelelő illetékbélyeget, majd beküldte a kissárkányt igénylő hivatalba. Várakozó álláspontra helyezkedtek.
A jövendő atya tüstént hozzálátott a bölcső, a járóka és egyéb kelékek megszerkesztéséhez. Közben gondosan tanulmányozta a kissárkánynevelés kézikönyvét.
A mama pedig boldogan várakozott és kötögetéssel töltötte az idejét.
Telt-múlt az idő. Egy napon komor viharfelhők kezdtek gyülekezni az üveghegyek ormai felett. A jövendő atya elégedetten álapította meg: elérkezett a pillanat.
Köztudomású, hogy sárkányszületés elképzelhetetlen vihar nélkül. Mennél nagyobb a vihar, annál talpraesettebb lesz a sárkánybébi.
Hát vihar aztán volt! Akkora, hogy a szegény gólya-postás, aki a csőrében cipelte a küldeményt, szentül megfogadta, sárkánybébit ezután csak külön jutalom ellenében fog kézbesíteni - vagy még úgy sem! Alaposan megtépázva érkezett a címzetthez.
Sárkánypapa büszkén írta alá az átvételi elismervényt. A szegény gólya-postás sürgősen távozott. Végleg elhatározta, hogy átképzi magát vagy nyugdíjba vonul, de sárkánybébi-küldeményt soha többé nem kézbesít.
(Dargay Atila-Kertész Balázs: Jambus és Marcipán)

Idézetek mesékből II.

A VILÁG LEGBOLDOGABB MESÉJE!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fiú, aki megkérdezett egy lányt:- Leszel a feleségem?A lány azt mondta:- NEM! A fiú ezután boldogan élt, mindig más nagymellű csajokkal du..ott, horgászni, vadászni járt, sört vedelt, horkolt és fi..ott, amikor és ahol csak akart....Vége.

Idézetek mesékből

Harún gyakran zsonglőrnek gondolta apját, mert történeteit több önálló meséből bűvészkedte össze, és szédítő forgatagban, soha nem hibázva, egyszerre valamennyit a levegőben tartotta.
Honnan eredtek Rasid történetei? Úgy tűnt, elegendő, ha csak mosolyra nyitja telt, piros ajkát, és már bukik is ki rajta valami újdonatúj történet, tele varázslattal, szerelemmel, hercegkisasszonnyal, gonosz nagybácsival, dagadt nagynénivel, sárga kockás nadrágos, nagy bajszú gengszterrel, hősökkel, harccal, és jó fél tucat fülbemászó, könnyen énekelhető dallammal. Mindennek jönnie kell valahonnan, töprenkedett Harún, ezek a mesék sem jöhetnek csak úgy a semmiből.
(Salman Rushdie: Harún és a Mesék tengere)

Eszembe jutott, hogy a meseíró (bajkopisarz) a lengyel szlengben az olyan ember jelzője, aki folyton hazudik.

Mese XII.

Egyszer volt, hol nem volt, élt a Százműholdas Pagonyban {a Digi Tv ide is betette a lábát} egy erdei banya. Elég fiatal és szemrevaló kis boszorka volt, nem csak a rőzsét meg a varázsfüveket gyűjtögette, hanem rendszeresen járt Boszorkányszombatokra, ahol DJ Luci Ferry-re {Sényő leghíresebb alvilági alakja} csapattak.
A Százműholdas Pagony elég nyugodt hely volt, csendjét csak néha verte fel néhány köcsög, kis Twilight-os vámpír, akik szüleik véren kívüli juttatásait verték el.
A Boszorka épp a közeli patakban mosta késeit, amivel kecskéket szokott áldozni a Csatornák Mindenható Urának {Legyen néked hála a Romanticáért!}, amikor megpillantott egy Halászt. Magas is volt, hosszú hajú is, Slayer-mintás hálóját csak úgy dobálgatta a vízbe. Épp az ő esete volt. Rábocsájtotta az OKÉV-es tanfolyamon tanult szerelmi kötését. A kapcsolat működött is egy darabig, sátánista koncertekre jártak, kéz a kézben, fekete bakok koponyájából itták a sört, ám a Halász egyszer csak váratlanul lelépett. A banyácska búskomorságba esett, még a Nógrádi Vámpír se tudta felvidítani, pedig még víkendházokot is feltörtek közösen Nagybátonyban.
Amint egyszer az erdőben kószált, elébe toppant egy kobold, név szerint {nem, nem Galván Tivadar volt} Kobi. Így szólott:
-Drágaszágom! {Nagy Gollam-rajongó volt, még a nyírcsaholyi kultúrban látta a Gyűrűk Urát.}
A boszorka a folytatást meg sem várva, előkapta tükrét, amelynek nyele egy akasztott ember lábszárából volt, és a kobold elé tartotta, ám ha ez nem lett volna elég, még Szt. Patrik ásványvízzel is lelocsolta. A kelta mitológia eme idetévedt alakja, látva fizikai mivoltát, és maradandó sebeket szerezve a víztől, elkotródott, és jelentkezett a Szeretem a testembe.
Történt egyszer, hogy a banyácska bekeveredett a szomszéd faluba, a Folyami rák disznózsírral-fesztiválra. Tökmagot, szotyit, pattogatott kukoricát árult, ám ruhája zsebeiből előkerült néhány szerelmi bájital eladó sorban lévő lányoknak, és néhány üvegcse nadragulya házas asszonyoknak. A színpadon a kor három leghíresebb bárdja, Fásy Ádám, Sláger Tibó és Bunyós Pityu adták elő szívhez szóló ám mélyenszántó énekeiket. {A wales-i kollégák gaelic-jét a kutya se érti!} A boszorka egyszer csak megpillantott egy daliás ifjút, oda is lépett hozzá, és egyből felajánlotta a legjobb, heresérv elleni balzsamát. {Értett a csábításhoz, meg kell hagyni!}
-Köszönöm leány! Bár nincs még szükségem rá, de tetszel nekem. Te olyan rockos lehetsz, meg is veszem neked a bazárba' az új Tankcsapdát.
Vett neki még vattacukrot, meg mézeskalács-Zilpumpát is. Nagy volt a leány meglepetése és öröme, amikor megtudta, hogy a legény királyi sarj. Zámbó Sebasztián volt, I. Jimmy középső fia. Bár a mesékben nem szokás a középső fiúba beleszeretni, ám a legidősebb fiú már rég Kedves Ferenccel járt, a legfiatalabbért viszont hat év letöltendőt kapott volna a banyácska.
Hamarosan meg is tartották az esküvőt, és boldogan éltek, míg a Botond Triász {tényleg így hívták Jimmy első kiadóját} fizette a jogdíjakat.

Mondatok

A legnormálisabb fickóm Sanyi volt, aki robotnak képzelte magát.(Bohó)
Te csak színes kocsmákban iszol:Black Rock Machine, Blues Café.(Kiskósa)

Mese XI.

Egyszer volt, hol nem volt, Közép-Európa {a divatba jött Kelet-Európa} szegletében élt egy királylány. Maga sem volt tudatában, hogy hercegnő, hiszen családja Vasparipák tenyésztésével és tartásával foglalkozott. Ez a hercegkisasszony olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem, olyan okos, hogy az almanachok nagy tudósa, Czeizel Endre egyből ráhúzta volna gleccser-elméletét, és a művészetek terén is oly kiemelkedőt alkotott, hogy a Nyugat első nemzedéke is azt mondotta volna reá: Ez a buksza volt köztünk az egyetlen zseni. A Karinthy meg le van szarva.
A hét szabad művészet elsajátítása után, úgy döntött, hogy medicinát tanul. Miután itt is csodákat művelt – Ambroise Pare csodájára járt, Rabelais örült annak, hogy megírta a Gargantua és Pantagruelt, mert így legalább fel tud valami csekélységet mutatni – úgy döntött, hogy szerencsét próbál idegen földön is. El is indult egy hajdanvolt állam fővárosába. Patrónusa egy németalföldi szerzetes volt. Itt remekül érezte magát, mindig került az asztalra bor és kenyér, remek cimborák vették körül, és magiszterei is pedzegették, hogy az új Langerhans-szal van dolguk.
Egyszer, amikor bal kezében egy literes korsóval, jobb kezében egy Gitanes-szal {hisz Gabito is ezt szívta párizsi évei alatt} üldögélt egy kocsmában, évszázados árkádok alatt, megpillantott egy daliás ifjút. A királylány egyből felismerte benne az álruhás herceget. Így van ez, valaki a slusszkulcsot szúrja ki, van aki a főnemesi származást. Az ifjúból csak úgy áradt a szeretetreméltóság, a derű. Megzabolázhatatlan értelemmel bírt, amely tudás Égen s Földön megfigyelhető volt, az neki a tarsolyában volt. Ráadásul Marco, aki Észak-Itália hegyei közül került a számára nem teljesen idegen germán kultúra eme fellegvárába, ama kor legtökéletesebb férfiszépsége volt {mint Pepin bácsi a sajátjának}. Hamar egymásba is szerettek, a hercegnő megtanult olaszul {hiszen az általános műveltséghez tartozik, hogy az ember beszélje Dante nyelvét, és tudjon karajra bontani} és stúdiumaik végeztével a helvétek földje felé vették az irányt. Boldogan élnek, és hála a modern orvostudománynak egy darabig nem fognak meghalni.
Itt a vége, fuss el véle!

Fura egy átok ül rajtam is. Valahányszor beszélgetek valakivel Tinódiról{vagyis inkább csak gúnyolódok}, azon nyomban üzenetet küld nekem valamelyik web2-es alkalmazáson. Ezt hívják úgy, hogy mindenki megbűnhődik vagy nincs a teremtésben vesztes csak én?

Mese X.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királykisasszony. Hibákkal és erényekkel teljes volt, ám mivel egy mese nem engedheti meg magának, hogy egy hercegkisasszonynak – különösképpen, ha nincs két idősebb nővére – hibái legyenek, ezért ezekről itt nem is ejtünk szót. Mindent egybevetve azért hejre kis buksza volt.
Ennek a hercegnőnek egyszer csak elege lett az intrikákból, a távoli királyságokból érkező degenerált kérőkből, úgyhogy úgy otthagyta az udvart, mint Szent Pál a bojnyikokat. Ahogy ment-mendegélt egyszer csak egy sűrű sötét erdőbe ért. Épp rá is esteledett, ám fényt pillantott meg a távolban. Ahogy közelebb ért, látja ám, hogy egy cirkuszba botlott. Ócska cirkuszi kocsik, állatketrecek, bohócok, törpék, erőművészek mindenfelé. Hamarosan észre is vette őt egy nagydarab, öreg bohóc:
-No, te leány! Hol jársz te itt Cabiria éjszakáinak ege alatt, ahol a madár se jár?
-Szegény szerencsétlen teremtés vagyok – tódított a hercegnő – kosztot és kvártélyt keresek.
-Hát kosztból nekünk se jut túl sok, itt az Országúton, de amink van, azt megosztjuk veled. Federico vagyok, de szólíts nyugodtan csak Fefének.
A lányból plakátragasztó lett. Hamarosan összebarátkozott mindenkivel, különösen Menachem és David, a két törpe nőtt a szívéhez, akik folyton azon versenyeztek, ki tud jobban bukfencezni. Ám akadt egy ellensége is a társulatban, Alfonso, a hegyes bajszú porondmester.
Ahogy Barcelona városába értek, szerencsétlen dolog történt. Mimi a műlovarnő kificamította a bokáját. Mi legyen most? Mivel a királylányt mindig is vonzotta a színpad világa, a manézs varázsa, ezért jelentkezett, hogy ő beugrana helyette. Neveltetésében a hímzés és a tánc mellett a műlovaglás is szerepet kapott. Értett még a külszíni bányászathoz is, de hogy ezt hol s milyen módon tanulta ki, azt fedje jótékony homály.
-Mit akarsz, te szutykos, lovat se láttál még, csak amikor csutakoltad! - förmedt rá Alfonso.
-Emlékszel Alfonso, amikor még mi is Bikaborjak voltunk, mennyire szerettünk volna a világot jelentő deszkákra lépni. Adjunk egy esélyt a kölyöknek! - vágott közbe Fefe.
-Mivel vesztenivalónk nincs, kipróbáljuk a kislányt! - zárta le a vitát Pasqual úr, a direktor.
Az este fergetegesre sikeredett, és mivel Mimi hozzáment egy helyi henteshez - aki szafaládéujjaival művészi módon tudta szeletelni a jamon serranot, és aki ha mérges volt, almáriumokat aprított fel baltával - ezért végleg a királylány lett a műlovarnő.
Történt egyszer, hogy Marseille-be vetődött a társulat. Ahogy a hercegkisasszony épp a számát csinálta, egyszer csak valaki felkiáltott a nézőtéren:
-Lányom!
Anyja kiáltott fel, aki azóta már kisírta mindkét szemét, lánya elvesztése iránt érzett fájdalmában. A család éppen az V. Nemzetközi Királykongresszuson vett részt. A hercegnő el is kísérte őket szállásukra. Itt megbeszélték azt, hogy bár a királylány szereti szüleit, de nem akar királyné vagy királynő lenni, az ő élete a cirkusz. Szülei, ha nagy nehezen is, de megértették és elfogadták lányuk döntését. Történt mindez Marseille-ben, mert ott bármi megtörténhet.
A királylány még sokáig koptatta a világot jelentő deszkákat, visszavonulása után pedig hazatért, és iskolát nyitott. Családja, barátai és tanítványai körében érte a halál.
Itt a vége, fuss el véle!

Mese IX.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy dalnok. Szakállas dalnok volt. Hogy ez miért is fontos? Ama századokban, amikor a finn metál {pl:Väinemöinen} már kezdte felütni a fejét, kétféle dalnok létezett a Föld eme szegletében. A magas és bajszos, aki a múlt dicső tetteinek krónikása volt - ezekből lett később a léviták törzse - és az szakállas és köpcös {ejtsd: mokány}, kiknek vidámságáról regéket zengtek, s kiknek nagyralátó és szerény, nyakatekert és egyszerű, véget nem érő meséik okán nem is egy, de két becenevük volt ismeretes. Csodálóiknak Mese-medence, mely csurig van víg történetekkel, mint a mészárszék boczekkel; a langaléta dalnokok viszont Blabla-sahnak hívták őket. Ez a fajta mesemondó később a Hindusztáni-félszigeten futott be fényes karriert.
A dalnokot fűtötte elő-indiai vére, a vándorlás kényszere, ezért bejárta mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Evett San Sebastianban sült vérrel töltött raviolit {Délen olajjal főznek, Madridban vajjal, a baszkok viszont tudnak főzni.}, egy padon éjszakázva nézte, ahogy a Nap első sugarai rásütnek a Ponte Vecchiora{ahonnan I. Cosimo de' Medici száműzte a henteseket, hogy helyüket az aranyműveseknek adja át. Lehet, hogy a pénznek nincs szaga, de a dagadónak van.} Tel-Avivban megnézte a 2 törpe, Menachem Begin és David Ben-Gurion sírját, akik haláluk órájáig azon vitatkoztak, hogy ki tud jobban bukfencezni. (Több élménye is volt, de tartsuk be a mese hármas szabályát.)
Vándorlásai során egyszer csak Krakkóba ért. Épp tél volt, az Óvárost sűrű hótakaró borította. Ahogy a Kis Piactérre ért, egyszer csak elé toppant az Ördög:
-No, te dalnok! Ha nem találod ki itt helyben, hogy mi a nevem, akkor átkot bocsájtok rád!
Ha a dalnok magas lett volna és bajszos, biztos meg tudta volna mondani, hogy melyik ördögről is van szó. A New York-i maffia Öt Családjához hasonlóan, az öt Főördög is felosztotta a területet, és ebből ki lehetett volna találni, hogy ki a capo di tutti diavoli.
Ám mivel nem tudta, ezért a Sátán megátkozta:
-Változz Sárkánnyá, és addig ne tudj több mesét kitalálni, amíg egy Hercegnő meg nem töri a varázst!
Így bolyongott a dalnok Sárkánnyá változva. Barátja nem sok akadt, hiszen egy Tűzokádóval bowlingozni se lehet elmenni, mivel nincs rávaló cipő. Időközben kitavaszodott, és a Sárkány épp Erzsébet-ligetbe ért. Virágillatszállt a szélben, az akácfák haikukat megszégyenítve bontogatták fehér virágaikat{pont, mint nagymamánál}, madarak csiripelték a Y.M.C.A.-t, gyermekek fociztak. Tiszta Łazienki vagy Podgórze. Egyszer csak egy Egyszarvúra lett figyelmes. Mivel mind a ketten a Képzeletbeli Lények Demokratikus Szakszervezetének voltak a tagjai, ezért a Sárkány megszólította:
-Szia Unikornis! Te meg miért jársz erre, amerre a BKV se jár?
-Én nem Unikornis vagyok, hanem egy elátkozott királylány. A vak Jorge Luis Borges varázsló megátkozott, és csak egy mese törheti meg a varázslatot. Tudom-tudom, hercegi csók, vagy valami virág messzi földről, ezek a megszokott átokoldószerek, de mit várhatsz valakitől, aki már kilenc évesen lefordította a Boldog herceget?
A Sárkány maga se tudta mi, de valami már az első pillanatban megragadta az Egyszarvúban, úgy hogy elő is adta ezt a mesét. Az átkok megtörtek, hőseink visszaváltoztak, az önéletrajzi irodalom újabb remekkel bővült Ámosz Oz Szeretetről, sötétségről című műve mellett. Ja, és ne feledjük a Lemúr-trilógiát sem{Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy}.
A dalnok és a hercegkisasszony attól fogva gyakran kávéztak fura helyeken és/vagy közlekedési csomópontokon.
Itt a vége, reggel jönnek a gázosok, úgyhogy korán kell kelnem.

Mese VIII.

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt ezeknek egy lányuk, Juditka.
Juditka takaros mennyecske volt, tudott mosni, főzni, takarítani, hurkát tölteni^. keze alatt kitanulta a hét szabad művészeten kívül a hispánt is. Juditkáék egy Bagamér nevű faluban éltek, ahol a traktor státuszszimbólumnak számított. A lány először a Pipacs Presszóban kezdett dolgozni, aztán a jobb kereset reményében átment az Ili Büfébe.
Ám minden vágya a Királynők városa volt. Egy nap el is határozta magát, bepakolta tarisznyájába az oldal szalonnát, a hamuba sült pogácsát és a spanyol szótárt. (A háttérben felzengett egy spanyol gitár.) Úgy gondolta, mihelyst Veszprémbe ér, talál egy hispán oktatói állást valamelyik módosabb családnál, vagy az akadémián. Legszívesebben Szevantesz Miklós úr tanodájában szeretett volna elhelyezkedni.
Amint céljához ért, elfogta a csodálkozás. Juditka városban még sohasem járt, aszfaltot is csak tévében látott. Ám ahol Szervantesz mester tanodáját sejtette, ott csak egy kopár mezőt talált. Meg is kérdezett egy arra járó földművelőt, hogy itt állt-e az az akadémia valamikor.
-Itt? Itt mindeg ez vót.- válaszolta a paraszt.
Mit volt mit tenni, Juditka végül a Don Fetibo nevű kukkoldában és sztriptízbárban helyezkedett el. Művészneve Baga Mary volt. Munkáját lelkiismeretesen végezte, a vendégek nagyon megszerették, bugyipénz is került rendesen. Hamarosan szerelemre gyulladt iránta Sanyó, a dzsuváslegény is. Juditkának is tetszett a legény, de a szívét ő már szülőfalujában hagyta, Dongó Pistánál. Mivel akarta is, meg nem is a legényt, ezért három feladat elé állította. Az első próba az volt, hogy Sanyónak lopnia kellett egy traktort, amivel elviszi őt az aratóbálba. Ezt meg is tette a fiú, jót is táncoltak a Tomi és a Bajuszkötőkre. Különösen tetszett nekik a Szegedy-Maszák fejét basznám tiszta erőből az üvegasztalba című népdal-feldolgozás.
A második próba az volt, hogy a legénynek Beregi Brandyt kellett fakasztania egy Barkaszból. Sanyó ezt a próbát is kiállta. Be is tütüztek rendesen, aminek az eredménye egy szénaboglyában eltöltött varázslatos öt perc lett.
A harmadik és egyben legnehezebb próba az volt, hogy Sanyónak meg kellett mondania, hogy ki lőtt rá Jockeyra a Dallasban? Erre a kérdésre a legény nem tudott válaszolni, ezért Juditka kiadta az útját.
Az egyik este az Öt Földrészben múlatta az időt, iszogatta a Beregi Brandyt a Sárkány Sörrel, hallgatta a Tomi és a Bajuszkötőket. Épp a Ha Horn Gyulával >járhatnék egyszer ment. Egyszer csak betoppant Dongó Pista, Juditka szívszerelme. Jó svádájú legény volt, és nagy tudású is, hiszen két évet végzett a traktortechnikusin. Ez, főként egy olyan faluban, ahol a traktor státuszszimbólum, igen nagy szónak számít. A szerelmesek egymás nyakába borultak.
Végül a lány talált magának egy hispán tanári állást is, és boldogan éltek, amíg Pista meg nem szökött 3 revütáncossal: Babival, Tecával és Pöröllyel.