Erdély Miklós: Gúlában

A jobb megélhetés kedvéért egy gúlához szegődtem. A felvételi bizottság (maga a gúla) nyakizmaimat mutatványhoz megfelelőnek ítélte, semmi lényeges kifogás a felépítésem ellen nem merült fel. Utasítással vagy felvilágosítással nem láttak el, igaz ugyan, hogy nem is kérdezősködtem.

Az első bemutatkozás alkalmával természetesnek vettem, hogy mint utolsó jelentkező, én leszek a gúla legalján, nekem kell tartanom az összes többit. Örömöm csak akkor kezdett fogyatkozni, mikor észrevettem, hogy a bemutatkozásnak sehogy sem akar végeszakadni. Bele kellett törődnöm, hogy a gúla, amihez szegődtem, egy örök gúla. Tagjai gúlában aludtak, ettek, az összes tevékenységüket gúlában végezték.

A súlyos megterhelést aránylag rövid idő alatt megszoktam, csak a kötöttséget viseltem nehezen. Nem mintha a lelkemre kötötték volna, hogy nem mozdulhatok, nem mehetek el, nem járkálhatok kedvemre, de magától értetődött, hogy én mint legalsó tartom az egészet, nélkülem az egész gúla menten összeomlik. Észrevettem, hogy oldalsó, közbülső helyekről egyes tagok bőven elcsavarognak, néha hetekre elmaradnak, ezt azonban észre se lehetett venni; a többiek kis átrendeződéssel a hiányzót könnyen helyettesítették. Mindez helyzetemnél fogva rám nem vonatkozhatott.

Keserűségemben hosszú tusakodás után végre elhatároztam, hogy kiszállok. Dőljön össze az egész, gondoltam, szabadságomat még katasztrófa árán is visszaszerzem.

Mikor aztán elszántan a gúla legaljáról kiléptem, meglepődte tapasztaltam, hogy a gúla meg se rendül, és semmi hajlama sincs összeomlani. Minden idáig való erőfeszítésemet és kitartásomat hiábavalónak éreztem, és ez még jobban elkeserített. Ugyanakkor visszanyert szabadságommal elégedettnek kellett lennem, és tudtam, ha időről időre visszatérek helyemre, a jobb megélhetésem is biztosítva lesz.

A második keserves meglepetésem az volt, hogy a megterhelésem egyáltalán nem szánt, a gúla súlyát továbbra is a vállaimon éreztem. Ha otthonomban a sezlonon feküdtem, még akkor is majd megszakadtam az erőfeszítéstől. Nehezen vonszoltam magamat mulatókba, egy ízben a tengerre is elvetődtem, de mindez valamiképpen még kényelmetlenebb, fárasztóbb és sivárabb volt, mint mikor a gúla alján azzal áltattam magam, hogy erőfeszítéseimnek van valami értelme. Megértettem, mért hagyják el a gúla tagjai sokkal ritkábban helyüket, mint ahogy tehetnék. Beláttam, hogy a többiek csak fontos, halaszthatatlan ügyeik intézésére távoznak olykor, és ahogy tehetik, visszatérnek. Én is rövidesen felhagytam a csavargással, és visszaálltam alsó, de nagyon fontosnak látszó helyemre.

Ezután következett a legkellemetlenebb meglepetés: egy reggel arra ébredtem, hogy többé már én sem a talajon állok, hanem valaki másnak a vállán. Ez a fordulat az események logikája szerint várható volt, én azonban előzőleg mégse gondoltam rá soha. Véglegesen én csak legalsónak tudtam magam elképzelni, és nem is kívánkoztam feljebb. Új helyzetemben a leggyötrőbb az volt, hogy elvesztettem biztonságérzetemet: mikor fölöttem is minden inog, erőkifejtésem nem támaszkodhatik szilárd talajra, állandó idegölő munkával kell saját egyensúlyomra is ügyelni. Természetesen azonnal lemásztam és távoztam, bár gondolhattam, hogy hiába. A sima talajon is ugyanolyan bizonytalanul álltam, és minden lépés megfeszített figyelmet igényelt. Ehhez képest viszonylag megnyugtató volt a helyemen maradni, és eszerint is cselekedtem. Ettől kezdve idegeim megroppantak, álmatlanság kínzott, egészségem is rohamosan hanyatlott.

Még nem említettem, hogy a gúlában az emberi beszéd nem volt szokásban. Néhány nyögés, panaszos sóhaj, fogcsattogtatás hallatszott csupán, mely utóbbi az adott körülmények között vidámságnak számított. Magam is elszoktam minden beszédtől, az egész megelőző életem, sőt az egész beszélgető külvilág végül is inkább ábrándnak, képzelődés termékének tűnt, mint valóságnak, ahová időnként bágyadt kirándulásokat tehet az, aki az öncsalád technikájában járatos. De az öncsalád nem különösebb művészet ott, ahol érzékeink megcsalnak bennünket és érzékeinket megcsaljuk. Ennek következtében végül semmi különbség nem mutatkozott az elképzelt és valódi távozás között, nem is tudtam köztük különbséget tenni.

Egy felfedezés révén mégis elviselhetővé vált helyzetem. Úgy okoskodtam, ha a gúla nélkülem is megáll, nem kell nekem folyton tartanom. Ha a felettem levőkbe csimpaszkodom, engem se kell tartania senkinek, én sem szenvedek az állandó bizonytalanságtól, a talpam sem bicsaklik a verejtéktől sikamlós vállakon. Ha a fölöttem állók lábszáraira ráfonom karjaimat, könnyedén függeszkedem – úgy gondoltam -, csak saját súlyomat kell tartani.

Rövidesen világossá vált előttem, hogy a gúlán belül a függeszkedés általános szokás, és bár a szövevényes, szerteágazó rendszert nem tudtam áttekinteni, de érzékeltem, hogy legalábbis körzetben mindenki felfelé csimpaszkodik. Egyáltalán nem értettem, hogy a gúlát így mi tartja. A rendszer viszonylagos stabilitása csodálatosnak tűnt. Elragadtatásomban nem tudtam magamon uralkodni, egy ízben el is kiáltottam magam: „Uraim, mi repülünk!” Kiáltásomra messziről hallatszó panaszos nyögések megértették velem, hogy a mi lebegésünk súlyát a rendszer különös átboltozódása folytán távoli szekciók kétszeres erőfeszítéssel viselik. A lebegés iránti elragadtatásom megcsappant, és beláttam, függeszkedni sem könnyebb, és minél följebb vagyok, annál nehezebb: így egyre többen vannak alattam, és azok mind rajtam függnek.

A biztos megélhetés tudatában felhagytam mindenféle, a rendszer megértésére vonatkozó töprengéssel, csakúgy, mint saját állapotom folyamatos regisztrálásával. Boldog vagyok-e vagy sem, elégedett vagy elégedetlen, a továbbiakban nem foglalkoztatott. Tartok-e vagy engem tartanak, teljesen közömbösen hagyott. Magamról és rendeltetésemről teljesen megfeledkezve, öntudatlan sejtként épültem be a gúla lüktető életébe.

KÖSZÖNÖM A L

Drága jó anyám mesélte, hogy van egy emo-s kistanár náluk az iskolában. Például feketére van lakkozva a körme, úgy tanít. A tanárok ki vannak tőle készülve, de a gyerekek szeretik, mert tényleg jól tanít. Erről jutott eszembe:
- mennyire eltűntek az emo-k
- milyen lehet egy huszonéves emo, amikor szerintem az egy tipikusan kamaszkori szubkultúra, amiből csak kinőni lehet
- mert mondjuk az öreg rockerek vannak, mert bár a rock and roll is a fiatalság szubkultúrája volt, azért eléggé hozzászoktunk már az idős rockerekhez. Az öreg punkok viszont elég furák nekem, mert egy igazi punk nem éri meg a hatvanat. :-)

Megnéztem ma a Junot. Tényleg egy nagyon cuki kis film, de Michael Ceráról mindig az a This is the end-idézet jut eszembe:

Seth Rogen: Just answer me one question: Is Michael Cera's butthole as adorable as I pictured?

Jay Baruchel: Oh for fucks sake...

Seth Rogen: I picture it looking like a little donut. A little pink sprinkled donut.

:D

Még két dolog, amitől áprilisibb hangulatba kerültem:
elkezdődött
- az A-csoportos hoki vb
- a snooker-világbajnokság
:-)

Bayer Zsolt: Polgárok vagy alattvalók? (idézetek)

"Mert ők mindig maradnak.
Királynál nagyobb hatalmuk van őnekik, odafent a katedrán.
Tőlük függ, hogy alattvalók vagy polgárok fognak-e szembenézni az élet dolgaival."

"És volt egy vidám, madárdalos reggel, amelyen megkérdezték a Semjént, hogy ki is volt az az Antigoné tulajdonképpen. Töprengett a Semjén, összeráncolt homlokkal, aztán egyszerre elsimultak a ráncok, és megszületett a gondolat, a felismerés, amelyből bizonyosság is lett hamar az agyban.
- Antigon felesége! - rikoltotta Semjén bele a büdösbe, és ragyogott az ő arca..."
(Nem tudom, hogy ez a Semjén azonos-e Semjén Zsolttal, az viszont biztos, hogy Bayer és Semjén Zsolt gimnáziumi osztálytársak voltak. A többit mindenki rakja össze, ahogy akarja. :-))

Mai szösszenetek

1, Végérvényesen itt a tavasz: voltam ma az Állatparkban sétálni egyet. Megnéztem a Viktória-házat és a kedvenc állataimat. Sétám során akaratlanul is tanúja voltam, hogy a szurikáták és a mosómedvék is házaséletet éltek. :-)

2, Mikor jöttem haza a Parkból, a Vasútállomásnál szálltam le és vettem egy legendás állomásos kiflis gyrost. Miközben vártam, hogy elkészüljön, megnéztem a büfé kínálatát. Azért a Bakter sherry egy állomásépület mellett többletjelentést nyer. :-)

3, Eszembe jutott, hogy a szurkolók általában szeretett csapatuk mezébe, színeibe öltöznek be. Milyen lenne ez a színházban? A nézőtéren Jágok, III. Richárdok, Üdü királyok ülnének.

a, Milyen izgalmas lenne egy Rómeó és Júlia! A Capulet- és a Montague-szurkolók szidnák egymást:

- Aki nem ugrál, az kibaszott Capulet! Hej, hej!

- Mocskos Montaguek!

- Veronában a skinhead is cigány!

Aztán a végén közösen megvernék Mercutiot.

b, Vagy a Godot-ra várva!

A nézőtéren elkezdenék skandálni: Megvárunk! Megvárunk! 

Egyik néző a másiknak:

- Te tudod, ki az a Godot?

- Biztos a bíró. - válaszolná a másik.

- És miért kell megvárni?

- Hát hogy megverjük! 

c, Esetleg az Oidipusz Kolónoszban alatt skandálhatnák:

- Szemüveget az Oidipusznak!

4, Ha már sport: a valóság néha még az én képzeletemet is felülmúlja. Olvastam ma a Nevem Senkiben (04.07) egy cikket az MLSZ elnökségének összetételéről.

Csak Nyilasi Tibornak és Berzi Sándornak van bármiféle köze is a labdarúgás szakmai részéhez. A többiek:

Csányi Sándor, elnök: OTP Bankvezér

Vági Márton Gellért, főtitkár: közgazdász, az OTP Felügyelőbizottságának tagja

Török Gábor: politológus

Balogh Gabriella: az OTP főmarketingese volt, az MLSZ-nél is hasonló feladatot lát el.

Bánki Erik: fideszes EP-képviselő

Dankó Béla: növénytermesztési mérnök, fideszes országgyűlési képviselő

Garancsi István: üzletember, a Videoton tulajdonosa, az MTSZ elnöke

Anthony Radev: bolgár-német-magyar üzletember

Nyilasi, Török és Garancsi egyébként új tagok, Kovács Árpádot (Számvevőszék), Vizi E. Szilvesztert (agykutató, MTA) és Tarsoly Csabát (Questor). 

Két kérdésem lenne:

Ha ennyire fontos a labdarúgás, nem kéne olyan emberekre bízni, akik értenek is hozzá?

Van egyáltalán 10 olyan ember ma Magyarországon, aki ért a focihoz? :-)

Most olvastam a Wikipédián, hogy a 15 éves háború döntetlennel ért véget. :-)

Nem vitás, idegenben jó az x, de vajon ki volt a pályaválasztó? :-)

Kuka és Bödönke II.

Mindig, amikor meglátom ezeket a pucsítva selfie-ző kamaszlányokat, akik csak korszellemük idoljait követik, vagy meghallom azokat a zenéket, amiket ma játszanak, az általam egyébként nem sokra értékelt Úton tételmondata jut eszembe: "Pusztul a világ". Aztán eszembe jut, hogy amikor én nőttem fel, akkor a korszellem idolja Pamela Anderson volt, az egyik legnépszerűbb zenekar pedig a Vengaboys. :-)