Idézetek mesékből XI.

Ottlik Géza:
Az utolsó mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.
– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.
– Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.
– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.
– Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
– No csak.
– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.
– Jó!
– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ottlik Géza, 1945

Mindig megtetszik valami új rajtad: most éppen a szemöldököd vonala.

Alapvetően nincs jó kedvem mostanság, de ez annyira nem is zavar, mert az életemmel vagyok elégedetlen, és ha ez változásra, változtatásra sarkall, akkor még jó is kisülhet ebből a rosszkedvből.

Ha rosszkedvem van, akkor olyan könyveket próbálok olvasni, amik felvidítanak. Ennek ellenére jelenleg épp a Fahajas boltokat olvasom Bruno Schultz-tól, amelyben a szerző novelláit gyűjtötték össze. Az összes melankolikusan szép és eszméletlenül szürreális. Ha ezek után folytatom a polcolvasást, azaz a könyvespolcomon felülről lefelé haladva minden polcról elolvasok egy könyvet, akkor olyan szívderítő olvasmányok fognak következni, mint:

Andrzej Stasiuk: Nie ma ekspresów przy zółtych drogach (Földutakon nem járnak expressz buszok): Melankolikusan szép történetek Kelet-Európáról.

Alekszandr Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja: Szolzsenyicin híres kisregénye a mindennapi életről a Gulágon.

Robert Merle: Nekünk nem kel föl a nap: Egy atom-tengeralattjáró legénységének vidám hétköznapjai.

Jaume Cabré: Én vétkem: Egy korai Alzheimer-kórral diagnosztizált antikvárius visszaemlékezik szeretettelen gyermekkorára, apja halála miatti bűntudatára, mielőtt még minden emlékét elveszítené. A gondolatfolyamba bekerülnek többek között a koncentrációs táborok is.

Mennyi könnyed, nyári olvasmány! Bizonyosan mind a strandszezon slágere lesz! :D