Ma végre találtam egy bukszát, akiért érdemes harcolni. A pajzsommal vagy azon, nem érdekel, megéri{arcomon szarevő mosoly}!

Szeretem az olyan recepteket, amik úgy kezdődnek: végy egy bárányfejet.

Mese VI

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember megjárta mind a hat világot, ám egy aratóbálon, ahol épp az ABBA nevű nyírszőlősi elektromos tekerőlant zenekar játszott, találkozott Gabriellával, a falu szépével. Egyből egymásba is szerettek, össze is esküdtek, lett egy gyerekük, meg két lányuk.
A gyerekből a király szakácsa lett, a nagyobbik lány pedig egy gróf gyermekeinek lett nevelőnője.
A fiatalabbik lány a gonosz Tesco Királyságban volt szatócssegéd. Ám egyszer csak megunta az egészet, és apjához hasonlóan elment hetedhét ország ellen, szerencsét próbálni.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak egy fogadóba ért, a Black Rock Machine-ba. Itt a szerecsen kocsmáros, Mickou befogadta. Jó dolga volt, ihatott sört és buborékos vodkát, ehetett chipset, tortát és zsíros kenyeret. Persze idegesítő és komolytalan udvarlói is akadtak, de ez a kocsmai lét velejárója.
Ám lett két komoly udvarlója is, a Kopasz és a Copfos vitéz. Az Kopasz okosabb volt, de a Copfos szebb. Ennek a vetélkedésnek az lett az eredménye, hogy Mickou lovagi viadalt hirdetett a két dalia között. A fegyver: asztali labdarúgás avagy más néven, csocsó.
A küzdelem hét nappal és hét éjjel tartott, a végére mindkét nemes férfiú erejének végére ért, ám nem született döntés.
Akkor hogyan is lett vége ennek az egésznek: időközben a kisebbik lány megszökött egy Szegecs nevű martalóccal, akinek haján és bőrzekéjén megcsillant a napfény. A lagzin az Ítélet helyett szólt, elektromos furulyán.
A két acélszívű nyitott egy autóbontót, született egy szakajtónyi gyermekük, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Now is the winter of our discontent

Megnéztem ma a III.Richárdot Sir Lawrence Olivier-vel. Hát, egy made glorious summer by this sun of York rám is rám férne most.

Arra ébredtem
Az értelmetlen vágyak
Megint rügyeznek

Esterházy trailer: Ízelítő a kortárs magyar irodalomból

Szerelmi vallomás (címzett nélkül)

Még mosogatnék is veled.

A 70-es, 80-as évek rockzenéje egy nemzetközi bőrdíszműves-összeesküvés eredménye.

Modern love

-Mikor töröltél utoljára MSN-ről?
-6 hónapja.
-Hát igen, egyszer kihuny minden szenvedély.

Üldöz a Lohengrin(tudják, az a darab, amelyben a főhős hattyúvá változik, mert egy nő annyit énekel neki). Nem elég, hogy a héten véletlenül letöltöttem(a Tannhausert akartam), de ma láttam a Wagner(sir Lawrence Olivier, Richard Burton) című minisorozatban, milyen is volt a bemutatója. Hát, hattyús.

Derűs dilettantizmusok II.

Egy kikötőben
A Visztula bal partján
Majd grogot iszunk

Fél kiló dió
Vajon mire lehet jó
Ezt rejtse homály

Andrzej Stasiuk: Hebron falai(fordítás) s.1.

***
Faltól falig. Falig a faltól.Ablaktól falig. Ajtótól ablakig. Faltól falig. Falig a faltól. Bal láb. Jobb láb. Bal láb. Elhoztam ide mindent, amim volt, és vagyok, folytonosan létezem. Önmagában elég. Beásni magam abba, ami körülöttem van, és ami körülöttem van, az nem sok. Ezért magammal hoztam mindent, amim volt ehhez az időszakhoz. Mindent, amim volt, hogy tudjak. Hogy éljek, ez mind meg is adatott nekem. Dolgok. Levegő. Hang. Lámpa. Etetnek, és a gondolataimat is. Megérintem, és látom a bűzt a rácsos ablakon keresztül. Vakító ablak. A víz hidege a tenyéren. A nehéz étel a gyomorban. A lámpa, ami az éjszakáról mesél, a lámpa, ami a nappalról mesél. Elhoztam ide mindent, amim volt. A nekem adatott maradékot. Faltól falig. Falig a faltól. Ablaktól ajtóig. Ajtótól ablakig. Faltólfaligfaltólablakigajtótól. Van helyem mozogni, és tagjaim engedelmeskednek gondolataim parancsának. Van időm. Egész sok idő. Mindenre. Lélegzevételre, sok lélegzetvételre. Szarni és maszturbálni. Idő mindenre.
A nézésre, sok nézésre. Lépések, sok lépés. Idő az emésztésre. Idő a félelemre, a sok rémületre. Van időm az életre. Valaki hirtelen azt gondolta, hogy ide áthoz engem. Okok. Nem ismerem az okokat. Valaminek a következtében. Megfogtam mindent, ami számomra szükséges. A bőrzsákomat, benne a húst és a pacalt, amik ütemesen lötyögtek, mikor lépek. Egész nap lépek. Mozgás. Létezés. Lámpa. Homály. Lárma. Csend. Minden, amim van, a sajátom, nem vagyok tolvaj. Nem tulajdonítottam el semmit, még egy csepp nyálat vagy spermát sem.

Bene"A sörök örök réme(copyright by Regi)"János arra gondol, hogy szeretné Nádasdyt egyszer szemtől-szemben vén pederasztának nevezni. Szeretné látni az arckifejezését.

keress, ne adatot
Olvass, bolyongj, szeress. Nagyon kívánj
Boldognak lenni. Én is az vagyok."

Tegnap hallottam, hogy valakit úgy jellemeznek: olyan elektromos furulyás-fajta. Hogy az milyen? Lásd a képen.

Krzysztof Varga: Szindbád öregszik (fordítás)

Szindbád egész nyáron keresztül a Lukácsba járt. Ezt a fürdőt szerette a legjobban a budapestiek közül, a meghitt barátságosságát, ami nem jelentett a hely szűkösségét, kopott falait, amelyeket régi, medencés belső udvarok klónjai vesznek körül, személy szerint még a gombákat is szerette, amelyek a fürdő belső helyiségeinek falait és tetejét nőtték be, sőt a zuhany csöveit borító rozsdát is.Mesélt neki ennek a szentéjnek a vendégköre: idősebb férfiak, akik ha éppen nem úsztak vagy nem egy forró gyógyforrásban ücsörögtek, az Élet és Irodalom című irodalmi folyóiratot vagy a napilapokat olvasták, idősebb nők, akik nagy erőfeszítéssel oldottak meg keresztrejvényeket vagy krimikben, romantikus regényekben mélyűltek el, a nap felé fordítva kétségbeejtően sovány vagy kövér, de minden esetben ráncos testüket. Természetesen nem lehetett lépten-nyomon nem észrevenni, minden banalitástól megszabadítva, hogy néhány évtizede ezek a testek még a vágy tárgyai voltak, hogy középiskolások és egytemisták kétségbeesetten maszturbáltak a paplanuk alatt vagy a mosdókagylóba, miközben rájuk gondoltak, gimnáziumi tanárnőikre, eltés csoporttársnőikre. Mostanában csak banális gondolatok zaklatnak, gondolta valamelyik nap kelletlenül Szindbád, és enyhe undorral a saját testére nézett: egy középkorú férfi testére, amely még nem adta át magát a pusztulásnak, de amin az idő már nyomot hagyott, őszülő, göndör szőrszálakkal borított, beesett mellkasára, szelíden gömbölyödő hasára, amelyet nem akart behúzni, a kezén és lábán gombamód szaporodó foltokra, és a a vörös erek szerteágazó hálózatára a talpán.

Arra gondolt ezen a forró júliusi vagy augusztusi napon, mindennapos jelenléte a Lukácsban annak az eredménye, hogy elért már egy bizonyos kort, amelyben életének egyik állandó lakhelye a fürdő lesz, mintha ez a fürdő valamiféle kórházban lenne, az unalmas elmúlás előszobája, egy lepratelep, ahol a elkülönítik a társadalom egészséges részét a folyamatosan haldokló betegektől.

Mégsem csak az öregség jelölte ki létét a Lukácsban, Szindbád a nagyvárosi értelmiséghez tartozott, akik hagyományosan ennek a fürdőnek a közönségét alkották, az itteni meleg forrásokban a Lukács látogatóiból szinte automatikusan művészek és gondolkodók lettek; Szindbádról pedig biztosan tudható volt, hogy művész és gondolkodó is egyben, az utóbbi időben inkább gondolkodó, mint művész, de mindenek felett iszákos és nagy étkű. Sok időt szentelt könyv- és újságolvasásra, minden nap színházba vagy moziba járt, gyakran lehetett őt látni a Művész mozi halljában, a Nagykörúton, a Katona vagy a Radnóti Színház bemutatóin, rá lehetett bukkani az Írók Boltjában, az Andrássy úton, ahogy éppen a polcokon lévő irodalmi újdonságokat böngészte. De mégis a legtöbb időt gyomrának kényeztetésével és májának pusztításával töltötte, mert az irodalom és a színház egyre kevésbé érdekelték, a művészettel való érintekezése hónapról hónapra egyre fárasztóbb és unalmasabb lett. Már nem tudott semmire naivan rácsodálkozni, réges régen eltűnt az az ártatlanság, amellyel valaha elmerült a könyvek olvasásában, a filmek, amikre beült, idegesítették ostobaságukkal

vagy mesterkéltségükkel, és a színházi előadások fárasztották modorosságukkal. Egy üveg portugiser és egy jó pörkölt nagyobb lelki élvezetet jelentettek a számára, mint egy új regény olvasása vagy egy színházi premier.

A Lukács vizében megpróbálta kimosni magából ezeket a szibarita és hedonista vétkeket, megtisztítani megfáradt lelkét és belső részeit, vagy csillapítani kínzó, erkölcsi másnaposságát.

Ezen kívül a Lukácsban szinte nem voltak külföldi turisták, akik megtöltötték a folyóparti Gellért- és Széchenyi-fürdők medencéit, úgy látszik a turisztikai utikönyvek szerzői nem értékelték ezt a helyet. Szindbád örömére, aki a medencében nyugalmat és pihenést keresett, és nem izgatott kiabálásokat idegen nyelveken, ostoba játékokat a vízben, családi veszekedéseket. A nagy, nyílt téri fürdőket sem szerette, főként a Palatinust a Margit-szigeten, ahol megbotránkoztatóan kitetovált izmú, felékszerezett fiatal férfiak parádéztak. Végül is Szindbád kivételesen nem szerette az egész Margit-szigetet, nem csak a napozók és a turisták idegesítették, hanem a joggingoló budapestiek iPod-juk fülhallgatójával a fülükben, a családok a bömbölő babákkal, a vattacukor árusok, a négykerekű biciklikölcsönző-pontok, és minden, ami megzavarja ennek a helynek az ünnepélyességét és szakralitását. A Margit-sziget Szindbád számára egy úszó cirkusz volt, valamiféle nem idevaló, vidám kisváros, ami meghatározott időre lehorgonyzott a Margit-hídnál, és Szindbád remélte, hogy egy napon elhajózik valahová messze, legjobb lenne, ha Románia felé, a Duna-deltához, és tovább a Fekete-tenger hullámain ringatózva, hogy sohase térjen vissza.

A Lukácsba Szindbád naponta járt, szokása szerint ebéd előtt, amikor a hőség elérte tetőpontját, naponta konokul megismételve ugyanazt a rituálét: pénztár(egy jegy, szekrény), öltöző, zuhany, aztán hideg vizes medence, amelyben gyorsan úszott, mell-, hát- és gyorsúszásban, aztán meleg vizes medence és jacuzzi, végül a kötelező gyógyvizes medencék: a jéghidegtől, amelybe hirtelen belemerült és prüszkölve, gyorsan kijött, a melegen át a forróig, ami 36 fokos volt. Az utolsó, 42 fokos vízbe már nem ment be, túl forró volt a számára, ezen kívül félt attól, hogy rosszat tesz a szívének. Szindbádnak pedig már így is eléggé fájt és fáradt volt a szíve.

Utána újból hideg zuhanyt vett, könnyedén sóhajtozva felöltözött, adott a kabinosnak 100 forintot, és Szindbád elhagyta a Lukácsot, hogy elinduljon valahová egy sűrű Jókai bablevesre vagy egy pacalpörköltre krumplival.

Szindbád szerette a nyarat Budapesten tölteni, a külföldi turista hordák éves inváziója és a fárasztó hőség ellenére. Bosszút állnak rajtunk a X. századi kalandozásokért, gondolta és elkerülte a helyeket, ahol osztrák és német

kirándulócsoportok, veszekedő lengyel családok, közepesen gazdag oroszok garázdálkodnak, tipegő japánok szakaszai lövöldöznek szét mindent maguk körül kis fényképezőikkel. Mellékutcákon közlekedett, ahová nem értek el a turistabuszok, és a szervezett csoportok, akiket magasra emelt esernyőkkel tereltek, mint a pásztor a birkákat, ezzel a kézi világítótoronnyal az eltompult nyugdíjasok számára, akik a saját értékes eurojukért el akartak tölteni egy kis időt a szép, elesett Budapesten, teleenni magukat gulyáslevessel és Gundel-palacsintával, cigány zenét hallgatni. Éberen elkerülte tehát az olyan aknamezőket, mint a Váci utca, a Vörösmarty tér, a Bazilika környéke, és arra sem volt esély, hogy találkozzunk vele, amint éppen a Várban sétál. Inkább a Farkasréti temetőben sétált, ahol elhatározta, hogy ebédelni indul egy bizonyos kocsmába a budai Sasad-hegyre. Volt néhány kedvenc helye, ahol a lukácsbéli látogatása után ebédelt, gyakran elég messzire a fürdőtől, de Szindbádnak volt ideje, ahogy egyre idősebb lett, egyre több.

Mekkora paradoxon, gondolta utoljára, minél jobban összezsugorodik a nekem kiutalt idő, annál kevesebbet alszom. Valamikor amikor még világos volt a számomra, hogy tengernyi időm van, próbáltam ezt az időtengert, amilyen gyorsan csak lehet, átúszni, mohón csapkodva a kezeimmel, minden túl kevés volt nekem: a szerelmek, vagyis igazából a románcok, a barátságok, amik inkább felületes ismeretségek voltak, a kalandok, amik inkább hülyeségek voltak, most válik világossá a számomra, hogy túl sok embert ismerek, hogy néha egy kicsit túl sok dolog történik az életemben, amit meg kell próbálnom kihasználni, mielőtt az igazi öregség eljönne, és egy dupla nelsonnal két vállra fektetne.

Csak úgy gondolkodott ezeken a paradoxonokon, a Moszkva téren felszállva egy 59-es villamosra és útban egy kocsmába, ahol egy ismerős pincér, János üdvözölte, ahogyan mindig is szokta: Régen volt az Úr nálunk, hogy van? Ugyanúgy, mint mindig, minden rendben, válaszolta Szindbád. Az a legfontosabb, mondta a pincér, eléhelyezve az étlapot, a legfontosabb az életben az, hogy minden rendben legyen. Szindbád bólintott a pincér eme elmésségére, kért egy fröccsöt jéggel, és elmélyedt az étlapban, mégha már fejből tudta is az egészet, a menü talán nem változott ebben a kocsmában Kádár János halála óta, és Szindbád szokásához híven itt babgulyást rendelt, vagy pacalpörköltet petrezselymes burgonyával, esetleg csirkepaprikást galuskával.

Mit ajánlana ma nekem, kérdezte meg mégis az ismerős pincért, aki egy jeletőségteljes grimasszal, talán mosolyogva odament hozzá, könnyedén lehajolt, és ekkor Szindbád sajnálta, hogy nem az a fialal pincérnő áll mellette mély dekoltázzsal, amelyben érdeklődő tekintete elmerülhetne. Egy ideje már jobban szerette a nőket csak nézni, mint megismerkedni velük vagy elcsábítani őket. Túl sok fáradtság, gondolta, olyan dolgokról kell beszélgetni, amik nem érdekelnek minket, kiábrándulhatunk az adott személy gondolkodásából és viselkedéséből, ehhez még hozzájönnek a kiadások az italra, a taxira, és nincsen semmi garancia arra, hogy bármi is történik. Ám ha történik is valami, nem jön-e egyből utána a kiábrándulás, egy még sikeres kapcsolat után is nem bénítja-e meg a végtelen szomorúság és a mélységes mély üresség érzése.

Hiszen valamikor nem ilyen volt, emlékezett vissza Szindbád, valamikor nyugodtan végig tudtam hallgatni egy gyönyörű lány legnagyobb butaságait is, kezemet a térdén tartva, és lenyűgözötten néztem bele a szemeibe, azt gondolva: Ági, Zsuzsa, Panni, te vagy a legszebb lány ezen a helyen, veled szándékozom leélni életem hátralévő részét.

Ma a székelykáposztát, a kijevi pulykamellet krumplipürével, vagy a csülök pörköltet ajánlanám, mindegyik friss és finom, hallotta meg Szinbád a hangot, és úgy látta, mintha ez a megjegyzás odaragasztott volna a pincér jobb tenyerének három ujját a szájához.

Hmm, morogta Szindbád, a székelykáposzta nekem túl nehéz étel, kínoznak utána a szelek, jelentette ki, a kijevi pulykamellet pedig már unom, akárhol fordulok is meg, mindenhol kijevi pulykamell van, nemzeti ételünkké vált, talán inkább magyar pulykamellnek

kéne hívni, de legalábbis budapestinek. A mi kijevi pulykamellünk más és jobb, mint a többi, jelentette ki a pincér. Nem kétlem, nem kétlem, replikázott Szindbád, de már akkor

sem tudok ránézni a kijevi pulykamellre. Akkor legyen csülökpörkölt, igazán isteni, dicsérte a szakács művészetét a pincér, és a bajsza alatti grimaszban továbbra is volt valami, ami a mosolygásra emlékeztetett. János úr fekete bajuszt viselt, mint minden igazi magyar pincér. Elhiszem, hogy isteni, vágott vissza gyorsan Szindbád, de valami egy bizonyos idő óta gyötör a csülökpörköltben, a körömpörkölthöz hasonlóan, túl zsírosak nekem, a májam már nem bírja őket úgy, mint régen. Nem lehetne inkább zuzapörkölt? Sajnos nem tartunk zuzapörköltet válaszolta fájdalmasan János úr. Ebben az esetben pacalpörköltet eszem, döntötte el Szindbád, hangosan becsapva az étlapot, és odanyújtva azt a pincérnek. Természetesen. Pacalpörkölt petrezselymes burgonyával, és milyen savanyúság legyen hozzá? Uborkasaláta vágta rá gyorsan Szindbád. Természetesen, hogy uborkasaláta,mondta a pincér - tejföllel vagy anélkül? Egy kis tejföl, és sok örölt paprika. Aha, és még egy fröccsöt is.

A fröccs egy pillanat múlva már előtte is volt, és megmeríthette száját a szódavíz és a fehérbor frissítő keverékében. El kellett ismernie, hogy ebben a kocsmában adják a legjobb fröccsöt, amit csak ismer, minden más helyen a fröccs túl meleg volt, a víz nem eléggé volt szénsavas, a bor túl savanyú volt. Az idővel válogatós lett még olyan apró kérdésekben is, mint a fröccs milyensége. Igen, valamikor meg tudtam inni a meleg fröccsöt, szénsav nélkül, ha jó volt a társaság, most már jobban szeretek egyedül inni, de a fröccsnek tökéletesnek kell lennie, pont, mint itt, szódavízzel és nem szénsavas ásványvízzel.Vannak olyan helyek, ahol a ráadásul sima csapvizes fröccsöt adnak, ez teljesen felháborító, merült gondolataiba Szindbád és egy nagyot kortyolt, élvezve a hűsítő italt, a buborékok lágy sziszegését,és finom csípéseiket nyelvén.

Amikor a pincér kihozta a pacalt, az uborkasalátát és a kosárkát a friss, fehér kenyérrel, Szindbád nem mulasztotta el megdicsérni. Ez a kedvenc fröccsöm egész Budapesten, mondta Jánosnak, nincsen jobb ital a hőségben, talán még a hideg sör sem hűsít így. Én a korsó, hideg sört szeretem nem sok habbal, leggyakrabban Drehert vagy valamilyen csehet, mondta János, akinek léggömbként dudorodó hasa, amit a kötelező fehér ing övezett, alátámasztotta ezt az állítását, de köszönöm a kedves szavakat, csakugyan, a vendégek gyakran dicsérik a fröccsünket. A sör elálmosít és elnehezít, mondta Szindbád, közelebb húzva magához a tányért a pacallal, a fröccs ezzel szemben energiával tölt fel, és felerősíti az érzékelésemet. A fröccs olyan, mint a lány, könnyű, mint a fehér bor, pezsgő mint a sampan, és hamar az ember fejébe tud szállni, mondta el elmésségét János úr.

Ez igaz, felelte Szindbád, akinek nyílvánvaló volt, hogy ezt a okosságot valamikor már hallotta, de nem emlékezett, hogy János szájából vagy valaki máséból. Vagy talán a saját szájából hangzott el? Nem muszáj vele beszélgetni, vagy meghallgatni az állításait, tette hozzá a pincér, de a fröccs sohasem csal vagy lop meg, mégha pénzt is kell rá költeni. Ez igaz, igaz, mondta Szindbád, de tudja uram, a nőhöz megfelelően kell közeledni, és tudom, hogy banálisan hangzik, de meg kell ismerni és érteni a női lelket. Sok nőügyem volt életemben, de egyikük sem csalt vagy lopott meg. Meg kell tanulni beszélni hozzájuk, és meg kell tanulni meghallgatni, amit mondanak. Ez a siker kulcsa, emelte mutatóujját az ég felé.

A pacal, mint mindig, tökéletes volt, Szindbád imádta, épp elég kömény volt benne, se túl sok, se túl kevés, és az idő múlásával Szindbád egyre jobban értékelte a harmóniát, a megfelelő arányokat. Ám amikor az első falaton kérődzött, belemártva a puha kenyérdarabot a szószba, eszébe jutott, hogy az utóbbi időben főként pacalpörköltet eszik. Hozzászoktam, gondolta, nem keresek már semmi újat, az életem a pörkölt, a Lukács víze és a bor alapjain nyugszik, ám nem vagyok benne biztos, hogy ezek a legbiztosabb alapok.

Amikor befejezte az evést, tökéletesen kitörölve a tányért a kenyér héjával, egy kicsit hátradőlt a széken, és egy mélyet sóhajtott. Ez mindig a szindbádi nap kulcsmomentuma volt: érezte a jólakottságot és a már-már vallási boldogságot, de ott motoszkált benne a szomorúság és a fáradtság is, amelyek végigkísérték a nap többi órájában.

Ízlett?, kérdezte János úr, aki mint egy kisértet tűnt fel Szindbád mellett, kezét az üres tányér felé nyújtva. Mint mindig, tökéletes volt, válaszolta Szindbád, kevés helyet ismerek, ahol ilyen pompás pacalpörköltet adnának. Talán egy kis desszert, palacsinta, szilvás gombóc, kávé? kérdezte János, mint minden igazi magyar pincér, különösen a bajszosak, amikor a vendég befejezte a főfogást.

Nem köszönöm, tényleg jóllaktam, ahogy mondani szokták, dugig vagyok – válaszolta Szindbád.Az idő múltával egyre kevesebb elég nekem, valamikor ennél jóval többet ettem, mégis karcsúbb voltam. Az idő múltával az emésztés lelassul, a mohóság és a szomjúság lecsillapodnak. Valamikor, idézte fel Szindbád, fogai közé téve egy fogpiszkálót, képes voltam megenni előételnek Hortobágyi palacsintát, aztán gulyásleveset, kacsasültet vörös káposztával, és desszertnek még túrógombócot. Hozzá megivott egy üveg kékoprtót, vagy ahogy az isten tudja miért, mostanában hívják, portugiesert, vagy kékfrankost.

Igazán imponáló, mondta csodálattal a pincér, két ebédet egyszerre, nem ismertem senkit, aki gulyásleves után kacsasültet evett, ellenkezik a hagyományainkkal. És egyúttal azt gondolta: Milyen kár, hogy ez az elcseszett, unalmas alak már nem eszik ilyen nagy ebédeket, háromszor annyit költene, és abból borravalóra is jutnia kéne valamicskének! Mert János úr, mint sok pincér ezen a helyen, nagyon nem szerette a vendégeit, mégha megnyerően kedves is volt velük.

Ebéd után, amikor a jóllakottságot felváltotta a melanchólia – ez a tipikus érzés, ami egy jó magyar kocsma elhagyása után jön rá az emberre – és miután elegendő borravalót hagyott, Szindbád egy lassú sétát tett a közeli Farkasréti temetőben. Barangolt a sírok között, időnként leült valamelyik szép sírhoz a padra, elszívott egy cigarettát, és elgondolkozott azon, hogy fog elmúlni a nap több része, vagy moziba megy, vagy haza is térhetne, átadva magát egy könyvnek, ami biztosan és hamarosan átcsapna tévénézésbe és a megváltó álom várásába, amely átvezetné őt a következő napba, amikor újra meglátogathatná a Lukács fürdőt, és utána elmehetne ebédelni, ezúttal egy másik vendéglőbe, hogy a monoton életében folyton legyen a változásnak valamiféle képzete.

Nagyjából így teltek számára a nyári hónapok Budapesten.

Csütörtökön már utaltam egy blogra. Mára rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy blog-csorda része, amiben igen szemrevaló jószágok is akadnak. Elágazó ösvények kertje.

Magánközlemény

Figyeled, Kislány, a hónap nevét?:)
Ja, és mióta Tamás nevét leírtam egy röszüben, azóta csak 80 karakteres üzeneteket lehet írni. (Varródani:Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker, nem áll rendelkezésre több, csak 160 karakter...) Ez a fiú bárkit és bármit ki tud akasztani. Pedig a telefon aztán már tényleg bajuszfüggetlen.:)

Tegnap ráakadtam egy nagyon jó blogra: http://lysistrata-orwhatyouwill.blogspot.com/
Kerekperecevő egyik koleginája írja. Iszonyatosan jó stílusa van, nagyon gördülékeny az egész, olyan dolgokról ír, amiket én is átéltem, vagy átélhettem volna. Érdekelne, hogy milyen lehet a kis buksza a való életben. Szerintem rendszeres olvasója leszek.
Talán emiatt is, de elkezdtem Shakespeare-t olvasni. Aki ismer, az tudja hogy a III. Richárdot imádom{York napsütése rossz kedvünk telét...}, de tegnap elolvastam már a Lovátett lovagokat, a Vízkeresztet és a Makrancos hölgyet is{a Vígjátékok kötetet vittem magammal}.
Délután elugrottunk nagymamáékhoz is, mert ma reggel el kellett vinnünk nagypapát a tüdőszanatóriumba. Nagymama persze megint rengeteget sütött-főzött. Az jutott eszembe, hogy ha nagymamát rászabadítanám Adam Richmann-re(ManvsFood), akkor mi lenne? "Az ember és a nagyi küzdelmében MA A NAGYI nyert!(ManvsGranny)
Nagyiéknál nagyon jól esett a csend és a levegőben szálló virágillat. Este a könyvtárszobában ( http://vekengesek.blogspot.com/2009/11/konyvespolc.html) olvasgattam a fent említett drámákat, miközben az empetrójkámon a Bartók Rádiót hallgattam. Többek között a Tannhausert(annyira tetszik, hogy éppen a Wagner összest töltöm le), és persze arra is rá kellett jönnöm, hogy milyen szép is lenne életem végéig jó barátságokat ápolni a Bach-okkal. Meg persze idióta SMS-eket is küldözgettem.
Reggel lecsókolbász+tea, aztán irány a Kékes.

Mindig is tudtam, hogy a brit parlamenti demokrácia fejlettebb, mint a magyar. Nálunk a szavazók halnak meg, ott a jelöltek. Vagy legalább lezuhannak egy repülővel.

Tegnap este életem első leánybúcsújának voltam szemtanúja. Legalábbis azt mondták róla.
Az egész úgy indult, hogy Regivel megbeszéltük, leugrunk a Black Rock Machine-ba, egy kicsit beszélgetni. Semmi különös nem történt, viccelődtünk, ittunk egy-két sört{de most tényleg csak néhányat, becsszó}, befutott néhány felületes ismeretség is. Ám amikor elmentem WC-re, átvágva a kocsma azon részén, ami leánykorában még a Buddha Lounge nevet viselte, egy női kompániára lettem figyelmes. Kiderült, hogy leánybúcsú zajlik. Mrożek Mulatság (Zabawa) című művének az a lényege, hogy ha nincs mulatság, akkor meg kell teremteni. Ennek a bulinak az volt a lényege, ha van mulatság, akkor azt el kell pusztítani. Egy rock-kocsmában ült 7 valószínűleg szingli és egy házasulandó buksza, egymással beszélgettek a gyerekvállalásról és a munkáról, szénsavas ásványvizet ittak, ha némelyiküknek dohányozni volt kedve, akkor kimentek a kerthelyiségbe{na jó, elismerem, hogy ez egy udvarias gesztus volt, de azért valahogy mégsem illett egy füstös krimóhoz}. Az asztalon egyre hidegebb tálak sorakoztak, de még abból sem ettek. Állítólag a bulinak volt katarzisa is: lufikra írtak filctollal. Ilyen vidám hangulatban töltöttek el 6 órát. Látszott, hogy a végére már nagyon unják az egészet, és bár több haverom felajánlotta, hogy rendőrnek öltözve táncot lejt nekik, de valószínűleg ez sem vidította volna fel őket. Vagy lehet, hogy pont ez kellett volna nekik.

Rímváltás I.

I.

Útravaló

Te elrepülsz s én
Meszes szívemben őrzöm
Ujjlenyomatod

II.

Úton

Én elrepülök
Európán át viszlek
Vámmentes árú

I.Kerekperecevő
II. Szerény személyem

Bonmot

Az lehet az egyik legrosszabb dolog abban, hogy kocsmáros vagy, hogy milyen embereknek kell köszönnöd a nyílt utcán.

Mi is történt még a hétvégén?

Igazából semmi különös. Péntek éjszaka, fél 3-kor Bohó sírva felhívott, hogy nincs-e kedvem átmenni, úgyhogy kezemben egy korsó sörrel elvágtattam hozzá. Szebb lenne úgy, hogy át a városon, de itt nincsenek távolságok. Fél ötig vigasztalgattam az erkélyén, miközben rengeteget cigiztünk és átöleltem. Van abban valami poetikus, ha az ember hajnalban megy haza, madárcsicsergés közepette.
Szombat este lengyel történészekkel vacsoráztam, akik a varsói Állami Régészeti Múzeumból jöttek, hogy hazavigyenek egy kiállítást, ami apáméknál volt. Mivel kőkorszakiak voltak, ezek tulajdonképpen kövek voltak. Kőkemény, mi? Rendes fickók voltak, alig ittak, igyekeztek lassan és érthetően beszélni, és a legfőbb témájuk a grünwaldi csata volt, aminek most lesz az újrajátszása a hatszázadik évforduló kapcsán. Nagy gyerekek. Ezek után találkoztam az egyik ikertestvéremmel, aki hazalátogatott a Munka Nagy Ünnepe alkalmából. Hát, az igazat megvallva, neki sem volt valami fényes kedve, de azért csaptunk egy kocsmatúrát. Még a Green House-ba is benéztünk. Szó szerint, mert bemenni nem mentünk be. A Green House egy skinhead-kocsma volt Nyíregyháza belvárosában, ezért sohasem mentem be oda. Az elmúlt években azonban egyszerű, silány szórakozóhellyé vált, és már régen terveztem, hogy ezt a fekete lyukat is eltüntetem a kocsmatérképemről. Az estét megint Bohónál fejeztem be, az erkélyen.
Vasárnap anyák napja alkalmából meglátogattuk nagymamát, aki nagyon örült nekünk, de bosszankodott is, mert nem tudott főzni. Nem baj, azért egy kis nyúlpörkölt nokedlivel került az asztalra. Este szintén a lengyelek.