Igazából semmi különös. Péntek éjszaka, fél 3-kor Bohó sírva felhívott, hogy nincs-e kedvem átmenni, úgyhogy kezemben egy korsó sörrel elvágtattam hozzá. Szebb lenne úgy, hogy át a városon, de itt nincsenek távolságok. Fél ötig vigasztalgattam az erkélyén, miközben rengeteget cigiztünk és átöleltem. Van abban valami poetikus, ha az ember hajnalban megy haza, madárcsicsergés közepette.
Szombat este lengyel történészekkel vacsoráztam, akik a varsói Állami Régészeti Múzeumból jöttek, hogy hazavigyenek egy kiállítást, ami apáméknál volt. Mivel kőkorszakiak voltak, ezek tulajdonképpen kövek voltak. Kőkemény, mi? Rendes fickók voltak, alig ittak, igyekeztek lassan és érthetően beszélni, és a legfőbb témájuk a grünwaldi csata volt, aminek most lesz az újrajátszása a hatszázadik évforduló kapcsán. Nagy gyerekek. Ezek után találkoztam az egyik ikertestvéremmel, aki hazalátogatott a Munka Nagy Ünnepe alkalmából. Hát, az igazat megvallva, neki sem volt valami fényes kedve, de azért csaptunk egy kocsmatúrát. Még a Green House-ba is benéztünk. Szó szerint, mert bemenni nem mentünk be. A Green House egy skinhead-kocsma volt Nyíregyháza belvárosában, ezért sohasem mentem be oda. Az elmúlt években azonban egyszerű, silány szórakozóhellyé vált, és már régen terveztem, hogy ezt a fekete lyukat is eltüntetem a kocsmatérképemről. Az estét megint Bohónál fejeztem be, az erkélyen.
Vasárnap anyák napja alkalmából meglátogattuk nagymamát, aki nagyon örült nekünk, de bosszankodott is, mert nem tudott főzni. Nem baj, azért egy kis nyúlpörkölt nokedlivel került az asztalra. Este szintén a lengyelek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése