Mese LXIX.

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és egy fiú. A lányt Natasának hívták, a fiút Aljosának. Egy Vorosilovgrad nevű ma már nem létező városban születtek és nőttek fel. Barátságuk kezdetét az jelentette, hogy egyszer együtt játszottak egy homokozóban, amikor Natasának megtetszett egy másik kisfiú fagyi alakú homokozó formája. Aljosa ekkor odament a kisfiúhoz és a dömperével úgy fejbe csapta, hogy a másik kisfiú egyből aléltan terült el, Natasa pedig elvette a homokozó formát. Egy ideig játszott is vele, ám hamar ráunt.

            Mikor elérték az iskolás kort, mindketten a helyi Táncsics (lesz Táncsics, zene ics) Mihály Általános Iskolába kezdtek el járni.

            Egy reggel, mikor közösen indultak az iskolába, meglátták az egyik kis osztálytársukat. Gondolták, milyen jó móka lenne odakötözni egy villanyoszlophoz. Natasa elővette a telefontöltőjét, Aljosa pedig a láncát, amin a pénztárcája lógott. Aljosa lefogta a kisfiút, Natasa pedig hátrakötötte kezét-lábát. Ezek után, mint akik jól végezték dolgukat, vihorászva odébbálltak. A kisfiú pedig ott maradt, a villanyoszlophoz kötözve. Egy ideig még reménykedett, várta, hogy Aljosáék visszajöjjenek és kiszabadítsák, de Aljosáék helyett más jelent meg. A kemény tél és az erdőirtások miatt a medvék gyakorta bejártak Vorosilovgradba, hogy ott a kukákban kotorászva élelmet keressenek maguknak. A kiéhezett mackókoma, mikor meglátta a villanyoszlophoz kötözött fejedelmi eledelt, egyből megindult a kisfiú felé, mackós lépteivel. A kisfiú, mikor meglátta a felé rohanó medvét, halálra rémült és az gondolta magában:

- Anyáék mindig mondták, hogy kerüljem a medvéket! Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni! – ám tovább már nem tudta folytatni a gondolatmenetet, mert a medve odaért az oszlophoz és pillanatok alatt darabokra szaggatta a kisiskolást.

            Aljosáék eközben beértek az iskolába, hogy végigüljék a szokásosan unalmas órákat. Az egyik szünetben Aljosa az egyik szokatlanul szorgalmas (szerinte csak: stréber kis geci) osztálytársa füzetébe beleírta: HÜJE, AKI OLVASSA!

            A kisfiú a füzetet már csak délután nyitotta ki, az iskolai könyvtár egyik zugában, ahová tanulni vonult el, hogy senki ne zavarja. Egyből feltűnt neki az ismeretlen kézírás és félhangosan fel is olvasta:

- HÜJE, AKI OLVASSA!

Ekkor egyszer csak megnyílt a könyvtár padlója, kénköves bűz kezdett terjengeni, és megjelent Lucifer, a Fényhozó.

- Ki mert megidézni?! – kelt iszonytató haragra az Alvilág Ura.

- Én voltam az, egy egyszerű kis diák, innen a Táncsicsból. Én is csak felolvastam egy bugyuta mondatot, amit minden nap nebulók százezrei olvasnak fel.

- Az a különbség, hogy te pontos j-vel olvastad fel! – adta meg a választ az Ördög. – Ezért magammal kell hogy vigyelek az Pokol legmélyebb bugyrába!

- Anyáék mindig mondták, hogy őrizkedjek attól, hogy megidézzem a Sötétség Fejedelmét. Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni. – ötlött egyből a szorgalmas fiúcska eszébe, ám tovább már nem tudta folytatni a gondolatmenetet, mert a Sátán elragadta a Pokol legmélyebb bugyrába.

            Aljosáék eközben hazaindultak. A városban hatalmas csődület volt, mert a helyi diktátor, a Tábornok születésnapját ünnepelték éppen hatalmas pompával. Az emberek kiözönlöttek az utcákra (mást nem is tehettek, mert a távolmaradás súlyos retorziókat volt volna maga után), zászlókat lengettek, éljeneztek. A tömegben, szürke felöltőben meglátták Natasa szomszédját, Szláva bácsit, az elmúlt háború veteránját, akinek mellén most is ott díszelegtek a kitüntetések. Natasáék nem szerették Szláva bácsit, mert folyton azt leste, hogy Natasáék milyen csínyben törik a fejüket, és folyton rájuk szólt. Natasa oda is lopakodott, és viszketőport szórt Szláva bácsi inge alá. Szláva bácsi azon nyomban el is kezdett fenemód vakarózni. Éppen akkor ért oda a díszmenet is a Tábornok kocsijával. A Tábornok testőrei mikor meglátták a fenemód vakarózó Szláva bácsit, azt hitték, hogy egy hibbanttal, ne adj isten! egy öngyilkos merénylővel van dolguk, ezért egyből kiemelték a tömegből Szláva bácsit és kezelésbe vették. Szláva bácsinak eszébe se jutott, hogy nagyon ki fog kapni otthon, mert egyrészt általában otthon ő verte a feleségét és a gyerekeket, ha felöntött a garatra, másrészt mire eszébe juthatott volna valami is, addigra a testőrök úgy agyba-főbe verték, hogy néhány nap múlva bele is halt sérüléseibe. Családja ímmel-ámmal meggyászolta, ám a szívük mélyén nagyon örültek, hogy megszabadultak tőle. A gyászév után özvegye egyből hozzáment titkos hódolójához, Antoníhoz, a gabonakereskedőhöz.

            És hogy mi lett Aljosával és Natasával? Mindketten a szervezett bűnözésben csináltak később karriert: Aljosa a magánszektorban, míg Natasa az államiban, így mikor meghaltak, Aljosa kicsit tisztességesebben állhatott Szent Péter ítélőszéke elé.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese LXVIII.

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gólya.  Úgy hívták, hogy Wojtek. A tavasz közeledtével ő is visszatért európai költőhelyére, a Varsói Kultúrpalota legtetejére. Ahogy körülnézett a festői Varsón, egyszer csak látta, hogy a Megváltó teréről eltűnt a szivárvány. Azonnal, oda is repült, hogy megnézze, mi történt.

            A téren tényleg a szivárvány hűlt helyét találta, csak néhány riadalmasan szomorú kobold vekengett ott. A gólya egyből oda is ment hozzájuk:

- Hát ti meg mit kerestek erre, amerre a kelta mitológia se jár? Úgy tudtam, koboldok csak Írországban vannak. – tette fel a kérdést az apró lényeknek.

- Mert egy beszélő gólya olyan gyakori ezen a környéken, mi? – válaszolta tüskésen az egyik rőt szakállú kobold. – Vagyunk szép számmal Amerikában is. Lengyelországba is elvetődtünk néhányan. A lengyelek és az írek elég hasonlóak, csak vedd, a mesei hármast! Mind a két nép:

- katolikus

- krumplizabáló

- alkoholista

- sokáig nyögte legalább egy szomszéd ország rabigáját.

- Ez négy volt. – kontrázott rá Wojtek.

- Úgy látom, te is egy okostojásból keltél ki!  – mordult rá mérgesen a kobold.

- Elég harapós kedvedben vagy és a társaid is igen szomorúnak tűnnek. Mi nyomja a lelketeket?

- Ha nincs szivárvány, nincs minek az aljába eldugni az arannyal teli bödönt! – adta meg az egyértelmű választ a kobold.

- És hogyan tűnt el a szivárvány? – kérdezte Wojtek, tartva a kelta lény újbóli dühödt reakciójától.

- Tadeuszrydzyk, a gonosz szélsőjobboldali varázsló lopta el, és magával vitte várába, Toruńba. – válaszolta meglepően nyugodtan a kobold.

- Egyet se féljetek, amíg engem láttok! Visszaszerzem a szivárványt! – kiáltott fel a gólya.

- Hogyan tudnád visszaszerezni? – kétkedett a kobold.

- Tűzet tűzzel kell oltani! – vetette oda a madár, aztán gyorsan elrepült.

            Hogy hová is repült Wojtek? Egyenesen a szélsőbaloldali varázslóhoz, Adammichnikhez. Olyan gyorsan kapta a hátára a meglepett varázslót, hogy annak még a cigerettáját sem volt ideje végigszívni.

            Pár óra múlva megérkeztek Kopernikusz szülővárosába. A piactéren éppen egy hegedülő tutajost követett egy nagy csapat béka. A gólya természetesen azonnal hatalmas lakomát csapott a kétéltűekből.

            A lakoma után azonnal Tadeuszrydzyk palotájába repültek. Mind a két varázsló régóta várta már ezt a szemtől szembeni epikus összecsapást. Olyan volt ez, mint az Ali vs. Foreman, a Napóleon vs. Wellington vagy a békák vs. egerek. Egyből elkezdték egymásra hányni átkaikat. Mondatokat vágtak egymás fejéhez, amik félig vagy tán egészen valótlan dolgokat tartalmaztak. Mind a ketten azt vetették be, mi lényük leglényege volt: az agresszív idiotizmust. A vége az lett, hogy egyiküknek sem sikerült felülkerekedni a másikon, ám mind a ketten halálosan elfáradtak. Wojtek közben felhasználva a kínálkozó alkalmat, hogy a két varázsló egymással van elfoglalva, kilopta a szivárványt a palotából és visszavitte a koboldoknak.

            A koboldok nagyon örültek a visszakapott szivárványnak, ám egy tüt, annyit se adtak viszonzásul Wojteknek tettéért. Másnap reggel a gólya tovább is állt.

            Útja következő állomása a Hármasváros volt.  Gdyniában megint megállapította, hogy itt mindig ez volt, Sopotban megnézte a Mólót, távolban az abortuszhajóval, a Furcsa Házat, amitől mindig elfogta a szédülés és evett egy jó halat. Gdańsk-ban megpróbált átrepülni egy szárnycsapással a Falowiec felett, de mint eddig mindig, most sem sikerült neki. Látta az új stadiont is. Ennek különösen megörült, mert, már tele volt a töke, hogy a magyar gólyák állandóan azzal kérkedtek, hogy már megint milyen szép, új stadion felett repültek el. Legalább most már ő is visszavághat nekik. Ahogy átrepült az Óváros felett, egyszer csak különös dologra lett figyelmes: a Mária utcából eltűntek a borostyánok. Épp ott repült mellette egy sirály:

- Hé, te sirály! Miért nincsenek borostyánok a Mária utcában? – kérdezte a vízimadarat.

- Mert a tengeri szörny, a Leviatán elrabolta az összeset, és várában tartja, hét lakat alatt.

- Gdańsk borostyán nélkül? Az olyan abszurdnak hangzik, mintha egy múzeumban vak teremőrök lennének! Hol találom a Leviatán várát?

- Krakkóban, az AGH koliknál lévő Lewiathan-ban. Könnyen meg fogod ismerni: az előtte lévő padon mindig iszik pár ember.

- A Leviatán egy Lewiathan-ban lakik? Bezzeg a Żabkában nem lehet békahúst kapni! Vajon a Biedronkában is élnek katicák? – idáig vitte a gondolatáramlás, mikor észbekapott, hogy milyen hülyeségeken is kezdett el agyalni (helyi nyelvjárásban: koponyálni), és inkább fogta magát, és elrepült Krakkóba.

            Krakkóban hamar megtalálta az AGH kolikat: ott volt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső értelmetlen tekintetek száma. Jól mondta a sirály is: a Lewiathan előtti padon hárman éppen itták a jabłcok-ot pillepalackból. A bolt is nyitva volt még (épp vasárnap volt, ha ezt a felvágós magyar gólyáknak elmeséli!), így simán besétált.

            Az írószerek mellett megtalálta a Leviatán várának bejáratát. Mondjuk elég hülyén nézett ki ott a lecsapódó várkapu a vizesárokkal. Egy óvatlan pillanatban Wojtek berepült a várba.

            Hamarosan megtalálta a Leviatánt is. Nehéz is lehetett volna elvéteni egy olyan böszme nagy szörnyet.

- Hallod-e, te Leviatán! Add vissza Gdańsk összes borostyánját, különben megjárod! – rivallt rá a szörnyre a gólya.

- Nem adok vissza semmit! Egy ilyen nyiszlett kis gólya úgysem tud nekem semmit ártani! – felelte magabiztosan a szörny.

- Nem-e? – kérdezte hamiskásan Wojtek, azzal bevetette a gólyák egyetlen szuperképességét: szakmányban kezdte el hordozni a szörnynek a kis Leviatánokat. Amikor már a 123. kis Leviatánnál járt, a tengeri lény megtörten megszólalt:

- Rendben, te nyertél. Vidd el az összes borostyánt.

Wojtek a borostyánokat a közeli Piast koli szobáiban helyezte el. Olyan sok drágakő gyűlt össze, hogy két szoba is megtelt vele. Ha már itt jár, gondolta, találkozik egyik legjobb barátjával, a Sárkánykával. Helyes kis nőstény Sárkányka volt Wojtek legjobb barátja. Egyik őse még a Wawelen lakott egy barlangban, ökröket és szüzeket követelt a várostól, a Sárkányka már jóval békésebb volt és a turisztikában tevékenykedett.

            A Sárkányka hamarosan meg is érkezett a Piasthoz. A Jordán park mellett besétáltak a belvárosba, a bar melcznyben[1]ettek egy jó żureket, másodiknak pedig pierogi ruskie-t. Utána elsétáltak Kazimierzbe. Bár a Mleczarniába nem terveztek betérni, de Wojteknek nagyon kellett kakálni, ezért elsőnek oda ültek be. A Mleczarnia az a fajta hely volt, ahová az ember szívesen beül kettesben a kedvesével: régi asztalok, székek, a falon megsárgult családi fényképek. Az asztalokon gyertya égett, mint általában minden szórakozóhelyen ebben a negyedben. Talán ezért is van Kazimierz-nek gyertyaillata. A Mleczarniából átmentek az Alchemiába, mert az ember nem mehet el úgy Kazimierz-be, hogy nem iszik az Alchemiában egy sört. Az Alchemia közel sem volt már az a hely, mint amikor először jártak itt, már-már konszolidált jellege volt. Hol van már a letakart korházi asztal, amelynek leple alól a pultosok gyertyákat (már megint a gyertyák!) vettek elő. A Plac Nowy-n meg akartak osztani egy zapiekanka-t, de a vacsorától úgy elteltek, hogy egy falat sem fért beléjük. Az Alchemia után a Singer következett, poétikus áprilisi esték emlékeivel. A Singer után elhatározták, hogy megkísértik minden wc-k legfélelmetesebbikét: az Eszewaria mellékhelyiségét. Wojtek még egy selfie-t is csinált a mosdóban. A Szerokán és a Starowisłnán lesétáltak a Kitsch-hez, de azzal úgy jártak, mint Venyedikt Jerofejev a Kurszi Pályaudvarral: sehogy se találták meg. Így inkább elmentek a Społem-be. A Społem-ben, mint ahogy az Alchemiában és az Eszawariá-ban az emberek jobban fújták a füstöt, mint a Sárkányka (na, erre hogy fognak még irigykedni a gőgös, magyar gólyák!). Amikor már elég fáradtak voltak, lekérték még a Y.M.C.A.-t, azt eltáncolták, mint Zorbász az élet fontos dolgait, majd hazasétáltak a Sárkánykához. Másnap délelőtt sétáltak egyet és ittak egy nagyon jó kávét a Rioban, konszolidált lengyel öregurak társaságában.

            A gólya okulva a szivárványos esetből, már nem várt jó tett helyébe jót. Megtartotta az összes borostyánt magának és nyitott belőle egy üzletet a Floriańskán. Hamarosan egy takaros gólyalány is akadt, és addigra Wojtek már annyira tehetős lett, hogy saját, fizetett gólyái voltak arra, hogy hozzák a kis gólyaporontyokat.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

---

[1] Innentől a szerző március 13. estéje következik átesztetizált formában.

A Családi csemegében 1000 forint feletti vásárlás esetén lehet nyerni egy botmixert. Mondta a tulajnő, hogy jó lesz anyának:
- Persze, mert amennyit anyám turmixol?! Van otthon szalonna, azt leturmixolhatja! - feleltem.
- Akkor neked, jó lesz a gyümölcsöt leturmixolni. - ajánlotta tovább a tulajnő.
- Nekem? Aki gyümölcsöt még pálinka formájában sem fogyasztok? :-)