Mozart, James Joyce és a szodomia

A bukósisak, a sör és Joyce Ulysses-ének találkozása egy szállodai recepciós pultban. :-)

Nagyon jól esne, ha rossz kedvem van, valaki a testével vigasztalna meg. Vagy legalább azt mondaná: nem lesz semmi baj, minden rendben.

Jelenlegi lelkiállapotomról sokat elárul, hogy csak délkelet-közép európai etno-punkot tudok hallgatni. :D
Persze erre erősen rásegített a szombati Rotfront-koncert. :-)  http://www.youtube.com/watch?v=6n5bsyGHges Jót tett, mint a Rotfrontnak az énekesnő váltás. :-)

Mit kell tennem?

Mulatságosakat mondani, hogy jó kedved legyen.
Mesélni, hogy szórakoztassalak.
Bölcsességeket mondani, hogy megvigasztaljalak.
Nem mondani semmi hülyeséget, még ha te esetleg bolond is lennél.

Mese LVI.

            Annak idején minden történet Anansié volt. Előtte pedig Tigrisé, s a világ sötét volt és erőszakos. Aztán Anansi megszerezte magának az összes történetet, s a mindenség sorsa jobbra fordult.[1]

            Történt egyszer, hogy Anansinak kecsketejre támadt kedve. Meg is kereste a Kecskét, hogy ugyan adjon már neki néhány pint[2]tejet. A Kecske nagyon szociális alkat volt, állandóan más állatok segítségére sietett, ezen kívül már-már túl gyakran élt a web2-es alkalmazásokkal. Egyből meg el is kezdett bólogatni, hogy csak úgy rezgett bele a kecskeszakálla:

- Persze-persze, adok szívesen. Egyébként is már adok tejet a Hiénának, a Keselyűnek és a Fruzsinak is. – felelte a Kecske, és megengedte, hogy Anansi megfejje. Anansi igen örült a kecsketejnek, még egy kis kecskesajtot is készített belőle. Anansinak ezután kecskecombra támadt kedve, meg különben is bántotta kicsit az önérzetét, hogy hiába övé az összes történet, a Kecskét nem sikerült átejtenie. Felkötötte hát az egyik lábát, és úgy ment el a Kecskéhez.

- Nézd, Kecske, elveszítettem az egyik lábamat. Nem adnád oda a tiédet? - kérdezte a kérődzőt.

- Kicsit fura kérés ez egy Póktól, de persze, odaadom. – felelte a Kecske.

A Kecske innentől kezdve kicsit lassabban tudott odaszökellni a többi állathoz, hogy élénk társadalmi életet éljen, de oda se neki, övé volt az érzés, hogy segített. Anansié pedig egy jókora kecskecomb. Mint annak idején minden történet.

            Történt egyszer, hogy Anansi túl hidegnek találta a barlangját, ahol lakott. Meg kéne szerezni a Zsiráf bőrét, úgy gondolkodott. A Zsiráf nagyon okos volt, feje folyton az egekben járt, mindig mások számára érdektelen dolgokról gondolkodott. Kicsit hiú is volt tudására, de ennek ellenére áldott jó Zsiráf volt.

            Amikor Anansi meglátta a Zsiráfot, eszébe jutott, hogy megkérdezze: - Mondd, Zsiráf, hánytál már? Ám inkább így kezdte mondanivalóját:

- Zsiráf, azt mondják, te tudsz itt a legtöbbet.

- Meglehet. Lehet, hogy tiéd az összes történet Anansi, de én meg azt tudom, hogy melyik levéltárban kell őket keresni. Nincs a Szavannának olyan története, amelyet én nem ismernék, és ne tudnék lábjegyzetekkel ellátni.

Kivéve a sajátod – gondolta Anansi, akié nem csak az összes történet volt, hanem ki is tudott találni újakat, hiszen szavainak teremtő ereje volt. Ha akart, lengyel turistacsoportokat, ha akart, olasz neorealista spagettiket tudott elővarázsolni a Semmiből.

- Ha olyan sok mindent tudsz, akkor spárgát csinálni is tudsz. Nézz rám, nekem nyolc lábam van, neked csak négy. Én meg tudom csinálni a spárgát könnyedén, és te?

 A zsiráf neki is gyürkőzött, hogy ne maradjon szégyenben, de ahogy csúsztatta szét a lábait, egyszer csak megroppant a gerince, nem tudott tovább mozogni, és néhány nap múlva el is pusztult.[3] Anansié lett a bőre. Mint annak idején minden történet.

            Történt egyszer, hogy Anansinak egy kis konyhakertet szeretett volna. Ám kivel is szántassa fel a kertjét? A Bivaly tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. A Bivaly – mint általában a Bivalyok – nagydarab volt, nagyhangú, harsány és nyakas. Szeretett a sárban dagonyázni, nem törődve az idő múlásával. Felderítették: a jó mókák és az alkohol. Lehangolták: ha igába akarták hajtani és/vagy munkára akarták fogni. Anansinak azonban pont e két utóbbi dolgot akarta vele megtenni, ezért meg is hívta a tornácára a Bivalyt, egy kis poharazgatásra.

- Bivaly – kezdte a mondókáját Anansi, amikor már mindketten virágos kedvükben voltak – fogadjunk egy üveg sörben, hogy nem tudsz elhúzni a kertem végéig.

- Anansi, te csak egy nyeszlett kis pók vagy. Játszva elhúzlak. – hangzott fel a Bivaly erős hangja Anansi tornácán.

- Rendben – felelte Anansi – akkor lássuk! – és ezzel a Bivaly nyakába dobta varázsekéjénet jármát (még egy vasárnapi öko-bio-kézműves piacon szerezte ezt az ekét. Egy maga szőtte tarisznyáért cserélte, ugyanis a pénzbeli fizetés ellentétes volt a piac szellemiségével.) és - uccu neki! - már nyargaltak is a kert vége felé. A Bivaly nagyon élvezte, hogy megmutathatta országnak-világnak, milyen helyre Bivaly ő, hogy csak úgy nyargalászik ezzel a nyeszlett kis Anansival, és már előre örült az ingyen sörnek, amikor egyszer csak elértek az udvar kerítéséig.

- Na, Anansi, most már elengedhetsz, megnyertem a fogadást. Ide a sörit! – lihegte kifulladva, miközben mellkasa csak úgy dagadozott a büszkeségtől.

- Dehogy engedlek el, Bivaly, amíg fel nem szántottad a kertemet! – felelte gúnyosan Anansi.

A Bivaly próbált szabadulni, de a varázseke járma fogva tartotta. Marja és háta felsebesedett a sok küszködéstől, de mit volt mit tenni, bele kellett nyugodnia, hogy Anansi őt is átejtette, és kelletlenül ám, de felszántotta a kertet. Anansi pedig nagyon szép sóskát és/vagy spenótot, paradicsomot és céklát vetett. Meg olyan illatos és fenséges bazsalikomot, aminek messze földről a csodájára jártak. Mikor nem volt rá szüksége, elcserélte a Bivalyt a közeli falu földműveseivel egy jókora darab mozzarellára. Így övé lett a környéken a legjobb saláta. Mint annak idején minden történet.

            Ha a mese hármas egysége nem akadályozta volna meg, Anansi megtréfálta volna a Hiénát és a Keselyűt is. Na, meg persze a Fruzsit is. Bár azzal, akit a Hiéna és a Keselyű társaságában emlegetnek, még talán Anansinak sincs kedve egy közös történethez. Nem mutatna jól a gyűjteményében.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

---

[1] Neil Gaiman: Anansi fiúk

[2] Angolszász szerző inspirálta meséhez angolszász mértékegységeket. Még ha az a szerző lengyel zsidó bevándorlók gyermeke is.

[3] Szomorú, de igaz történet: az Állatpark egyik zsiráfjával is ez történt, csak őt persze elaltatták.

Mese LV.

            Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy királyság, minden királyságok legszomorúbbika; olyan riadalmasan szomorú volt, hogy a tulajdon nevét is elfelejtette.[1] Miért volt szomorú ez a királyság? Mert a világszép legidősebb királykisasszony elköltözött egy másik királyságba.

            Szomorú volt a legkisebb királylány, Puporka is. Ki is hirdette a Névtelen Ország királya, hogy annak adja Puporka kezét (a korabeli házasodási rendet teljesen felrúgva) és fele királyságát, aki felvidítja a királylányt, ám akinek ez nem sikerül, annak fejét veteti.

            Épp a kihirdetés idejében járt az országban három jóbarát: Rum, Bach és Sebestyén. Valódi nevüket már örök homály fedte. Rum mértéktelen alkoholfogyasztásáról kapta a nevét. Irgalmatlan derékbőséggel megáldott köpcös férfiú volt, aki barna vászonnadrágot és tengerészcsíkos inget viselt. A nadrágot megfelelő öv híján bálakötöző madzaggal kötötte meg és ruházatának eleganciáján sokat rontott, hogy minden ruhadarabja legalább 8 éves volt. Bach nevét arról kapta, hogy állítólag konzervatóriumot végzett. Igazság szerint egész zenei pályafutása abban merült ki, hogy egyszer megkért egy öreg matrózt, hogy tanítsa meg tangóharmonikázni, aki nemet mondott. A szelíd rábeszélés sem hatott, és miután mindketten kikerültek a korházból, Bach végleg le is tett a professzionális zenei pályáról. Sebestyénről senki nem tudott semmit, mert ő általában nem szólt egy szót se, csak sokatmondóan mosolygott.[2] Égy kikötői csapszékben üldögélve (a királyság a Bohém-tenger[3]partján feküdt) döntötték el, hogy ők bizony egy életük-egy haláluk, megpróbálják felvidítani a királylányt, hisz ha a házassághoz nem is fűlött a foguk, azért egy fele királyságot szívesen elittak és elkártyáztak volna. Amúgy is csak egyikőjüknek kéne megházasodni, azt meg majd sorshúzással eldöntik, ha sikerül a nevettetés. El is kezdtek tanakodni, hogy hogyan is kéne felvidámítani a hercegnőt, amikor odalejtett hozzájuk egy hastáncosnő. Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette, hogy a táncosnő ötvenedik életévét már régebben betöltötte. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán.[4] A három cimbora hamar értésére is adta, hogy nem kíváncsiak a táncosnő művészetére.

- Ha nem, hát nem. Akaratlanul is hallottam, hogy miről beszélnek az urak. Én meg tudnám mondani, hogy mi vidíthatná fel a királylányt.

- És mit kérnél érte, te vén boszorkány? – kérdezte Rum.

- A királykisasszony egy haja szálát. Teljesen igaza van a rumi úrnak, tényleg boszorkány vagyok, a hastánc csak a megélhetés miatt kell, és a boszorkányi munkában pedig mindig hasznos, ha az embernek egy királylány haja szála van a birtokában.

A három jóbarát hamar rá is állt erre az alkura.

- Na, bökd ki, banya, mi derítheti jókedvre a hercegnőt? – förmedt a kiöregedett táncosnőre Rum.

- Lakik a királyságban egy óriás. Ha kitéptek egy szőrszálat az állából, azt kifeszítitek és megpengetitek, akkor nincs ember fia, akinek ne költözne jókedv a szívébe. Ám bajos eljutni odáig, át kell vergődnötök a Hamis Alkoholisták Rengetegén, a Vérszívó Nyelvészek[5]Ösvényén és végül az Örök Kérdések Tisztásán.

A három jóbarát mindig is kedvelte a kalandokat, ezért másnap már útra is keltek.

            Hamarosan el is érték a Hamis Alkoholisták Rengetegét. Nem igazán tudták, milyen is lehet egy Hamis Alkoholista. Ahogy egyre beljebb értek a Rengetegben, egyszer csak eléjük toppantak Hamis Alkoholisták, rikító hawaii mintás ingekben, elképesztő bermuda nadrágokban és magabiztos rövidital-szaggal övezve. Rum és Bach azonnal támadásba lendült: csak úgy sorjáztak súlyos ökleik, osztogatva a hatalmas pofonokat és a megsemmisítő horgokat. Egyhamar eszméletlenre verték az összes Hamis Alkoholistát. Sebestyén eközben sokatmondóan mosolygott. Rumot azért hajtotta a kíváncsiság egy dolog miatt és fellocsolta az egyik kiütött Alkoholistát.

- Áruld el már nekem, komám, miért vagytok ti Hamis Alkoholisták? – kérdezte Rum.

- Mert van egy szigorú főnökünk, aki nem engedi, hogy délután kettőig igyunk. Bezzeg ott vannak Gluty-gluty Gyuriék, ők már délelőtt megisznak két unicumot. Fejenként. – válaszolta az Alkoholista, majd ismét elájult.

Bach talált még egy Hej, hej helyes beszédet, amit azonnal zsebre is vágott, ki tudja, mire lesz még jó. Még elfogyasztották a Hamis Alkoholisták (Rum szerint csekélyke) alkoholkészletét, aztán nyugovóra tértek, mert másnap még nehezebb próbatétel várt rájuk.

            A következő napon el is érték a Vérszívó Nyelvészek Ösvényét. Ahogyan számítottak is rá, hamarosan eléjük is toppantak a Vérszívó Nyelvészek. Mind sápadt volt, a folyamatos könyvtárban és levéltárban üléstől, megnyúlt szemfogaik csak úgy csillogtak a napfényben, mindegyik fekete köpenyt viselt. Sorszámok és tudományos fogalmak egymásra aggatásával különböztették meg egymást.[6]

- A Hamis Alkoholistákon még túljutottatok, de most már vége az életeteknek. Van valami utolsó kívánságotok? – kérdezte vezetőjük, 117. avagy Generatív Mondattan.

- Szeretnék még egyet tangóharmonikázni. – felelte Bach.

- Hm, zenés vacsora.[7] – nyalta meg a szája szélét a fővámpír.

            Bach el is kezdett harmonikázni, de olyan tragikusan rosszul játszott, hogy a Nyelvészek úgy döntöttek, hogy nem várják be a végét, hanem azonnal végeznek velük. Bachnak ekkor, mint az egyetemes európai kultúra képviselőjének eszébe jutott a könyv, amit az Alkoholistáknál tett zsebre. Gyorsan közéjük is dobta. Egy szempillantás alatt olyan heves vita bontakozott ki a nyelvművelő és a szociolingvista vámpírok között, hogy hőseinkre már ügyet sem vetettek. Előkerültek régi sérelmek is, például a veláris i megléte, és egyhamar a Vérszívók egymásra támadtak. Heves, de rövid küzdelem után mindegyik Nyelvész holtan terült el.

- Ez volt aztán a vérre menő tudományos vita. – jegyezte meg Bach végül.

            Másnap folytatták útjukat az Örök Kérdések Tisztása felé. Na, erről aztán már végképp nem tudták, hogy mit gondoljanak, és hogy vajon milyen veszély is leselkedhet ott rájuk. Ahogy mentek-mendegéltek, egyszer csak eléjük toppant egy cingár, szemüveges srác, lanttal és figyelemre méltó bajusszal. Rövid idő alatt annyi kérdést zúdított rájuk, hogy Rumnak (pedig aznap csak egy negyed liter rozspálinkát ivott) és Bachnak hamarosan elkezdett zsongani a feje és elkezdtek szédülni. Sebestyén viszont csak állt ott, sokatmondó mosolyával és egy szót se szólt. A lantos még feltett párszáz kérdést, de amikor látta, hogy Sebestyént nem tudja megtörni, és nem hogy válaszolni nem fog egyre sem, de még a sokatmondó mosoly sem fog eltűnni az arcáról, lógó fejjel[8]elballagott.

            Negyedik nap elértek az Óriás barlangjába. Szerencséjükre, ebéd után értek a barlangba, amikor az Óriás épp szokásos délutáni alvását töltötte. Bach gyorsan az Óriás füléhez osont és egy pajkos kis művet kezdett neki olvasni Trubeckoj életéről és munkásságáról (még a Vérszívóknál találta, gondolta, jó lesz még valamire. Bach szinte mindenre azt gondolta, hogy jó lesz még valamire. Vagy kényszeres gyűjtögető volt vagy kleptomániás. Ez, mint eredeti neve, sohasem derült ki.). Az Óriás ettől még mélyebb álomba merült. Rum ekkor az Óriás állához osont és kitépett belőle egy szőrszálat. Sebestyén sokatmondóan mosolygott.

Semmi kedvük nem volt visszafelé is gyalog megtenni az utat, ezért elkötötték az Óriás griffmadarát és visszarepültek vele a Névtelen Királyságba.

            Másnap reggel be is jelentkeztek, hogy ők jöttek felvidítani a királylányt. Gyorsan ki is feszítették a szőrszálat és Bach, az egyetemes európai kultúra képviselője el is kezdett játszani rajta. Mindenkinek öröm és vidámság költözött a szívébe a csapnivaló előadásmód ellenére is, ám Puporka királykisasszony szomorú maradt. Mit volt, mit tenni, a verdikt, az verdikt, a három cimborát le kellett fejezni. A hóhér már épp indult is volna, hogy a vesztőhelyre vonja őket, amikor egyszer csak megbotlott a trónterem padlójának egy kiálló kövében és elesett. Puporka királykisasszony azonnal felkacagott. Kiderült, hogy igen kárörvendő volt.[9]

            A három jó barátnak megkegyelmeztek, sőt, kaptak valami kamuállást jó magas fizetéssel. Az idős hastáncosnőnek is kiutalt egy tisztességes nyugdíjat a népjóléti miniszter, hiszen a népnek is jobb az úgy, ha ő nem táncol többet. Puporka pedig hamarosan megszökött egy vándorköszörűssel.

            Hogy a Névtelen Királyságnak lett újra neve? Kiírtak rá egy pályázatot, és szokás szerint valami nagyon bugyuta név nyert. De a Nemzeti szó legalább nem volt benne.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

---

[1] Szinte szó szerint átvétele a Harún és a mesék tengere első bekezdésének.

[2] Szándékosan rejtőire vett figurák.

[3] Shakespeare, Vihar, Caliban stb.;)

[4] Leila, az arab démon a Három testőr Afrikában-ból.

[5] Milyen más ellenségek lehetnének egy filológus számára? J

[6] Kis Jambus és Marcipán.

[7] Macskafogó.

[8] Kicsit fura nekem ez a kifejezés, de Kosztolányi is használta.

[9] Ezt Lizzykéről mintáztam, mert ő tényleg nagyon kárörvendő.