Mese LXI.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Leány. Szép volt, eszes, nevettető adomák nagy tudója. Ács-esztergályosként tengette életét.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Legény. Úgy nézett ki, mint egy Törpe, okos volt, és még a leánynál is nevettetőbb adomákat tudott. Ebből is élt, hetet-havat hordott össze, amit az emberek nagyon szerettek, és ezért felfogadták különféle munkákra, csak hogy hallgathassák elmés és nem éppen nemes történeteit.
A két fiatal egy Fekete Bárányok-koncerten találkozott, amire a barátaik cibálták el őket. Egyből szép barátság szövődött köztük, amely később mélységes szeretetté mélyült. Együtt jártak furábbnál-furább koncertekre, filmekre, sőt egyszer még kísérleti színházban is voltak, de sajnos a kísérlet nem sikerült. Szokásukká vált, hogy arab kifőzdék gyros-szagú homályában kávéztak.
A gonosz varázsló, Okaczuk azonban megirigyelte kapcsolatukat, ezért forgószélt bocsátott rájuk, amely a két fiatalt a szélrózsa két pontjára repítette. Legalábbis ezt szerette volna a mágus, ám nem volt akkora nagy tudora a varázslásnak, mint ahogyan azt hitte magáról, ezért a két fiatal ugyanannak az erdőnek a két végében ért földet.
A Leány eszmélt először. Ahogy ment–mendegélt az erdő sűrűjében, egyszer egy medvére lett figyelmes, ami egy ketrecben csücsült. Meg is kérdezte tőle:
- Hát te, Medvekoma, miért senyvedsz itt?
- Engem egy gonosz óriás elrabolt, hogy elszakítson kedves kis barátomtól. Tudod, az Óriásnak is van barátja, egy rettenetes sárkány. Bár barátságnak azt nem igazán nevezném, náluk inkább csak munkakapcsolatról van szó. Tudod, mind a ketten a Szörnyek Céhének tagjai. Ismered az ilyen társaságokat: tagdíj, titkos kézfogás, évenkénti unalmas díszvacsora, miegymás. A legutóbbi díszvacsora annyira riadalmasan szomorú volt, hogy az Óriás és a Sárkány kitalálták, hogy inkább meglépnek a buliról, és szórakozásképpen elrabolnak valakit, aki a ház körüli teendőket végzi. Szerencsétlenségünkre mi akadtunk először az útjukba. Ám, mivel mind a ketten szörnyek és persze kapatosra is itták magukat, ezért hamar összevesztek, hogy melyiküké melyikünk legyen. Egyszer csak a Sárkány karmai közé kapta szegény kis barátomat, és elrepült vele. Én pedig itt maradtam az Óriásnak. Hamar világossá vált számára, hogy egy medve nem éppen született háztartási alkalmazott. Láttál te már például medvét söprögetni? Szóval miután belátta, hogy takarítónak haszontalan vagyok, inkább bezárt ide, a legközelebbi bankettig, ahol majd feltálalnak.
- Hát ez szörnyű! – rémüldözött a Leány, aki alapvetően vegetáriánus volt, de azért a szalonnának nem tudott ellenállni. Egyből meg is fogadta, hogy megmenti a medvét.
Mikor jött az Óriás, elé is állt.
- Mit akarsz, te mitugrász? A kisujjammal szétnyomlak!
- Ó, hatalmas Óriás! Azt hallottam, hogy te vagy a Szörnyek Céhének legkiválóbb tagja, ezért szeretnék hódolatom jeléül táncolni neked.
- Na, nem bánom, te kis körömpiszok! Szórakoztass!
A Leány olyan gyönyörűen táncolt, hogy még a környék vadállatai is odasereglettek, sutba dobva minden elővigyázatosságot, amit az Óriással szemben tápláltak. Az Óriás is annyira le volt nyűgözve, hogy meg sem bírt mozdulni. Ezt használta ki a Leány, aki miközben a szörny lábai között ropta táncát, körbetekerte az Óriás lábait egy kötéllel (praktikus lányka volt, még a mese bűvölete sem tehetné lehetővé azon dolgok leírását, ami a táskájában lapult), amit egyszer csak meghúzott, és az Óriás elvágódott. A Leány az Óriás sűrű szitkozódása közepette leakasztotta a kulcsot, és kiszabadította a Medvét.
- Köszönöm, te derék Leány, hogy kiszabadítottál! Jó tett, helyébe jót várj! Itt van az én másik jó barátom, a Kispanda, más néven a Vörös Macskamedve. Tudod, ezek távol-keletiek sok trükkös dolgot ismernek. Ő például, tudja változtatni az alakját. Ülj fel a hátára, ő majd elvisz oda, ami az úti célod.
A Leány megköszönte, és tovább indult.
A Legény is, ahogy magához tért, egyből bemerészkedett az erdőbe. Ő is talált egy tisztáson egy ketrecbe zárt medvét, akinek viszont elég virágos kedve volt.
- Te miért vagy ilyen vidám, Medvekoma, mikor egy ketrecben sínylődsz?
- Miért hagynám, hogy egy kis raboskodás elvegye a jó kedvem? Fiatal bocs koromban a Szargólem birodalmában éltem, ha azt túléltem, egy nyavalyás Sárkány csak nem fog ki rajtam. Azért mégis csak jó lenne, ha kiszabadítanál, hogy újra találkozhassak az én kedves barátommal, aki viszont egy Óriásnál raboskodik.
A Legény rá is állt, hogy kiszabadítja a mackót, úgysem volt éppen jobb dolga. A nap folyamán készített a Sárkánynak egy tofus szendvicset teljes kiőrlésű zsemléből. A Sárkány ugyanis fitneszfasiszta volt. Jött is a Sárkány:
- Mit akarsz itt, te Sárkányfog vetemény? Ja nem, az én vagyok – ebből is kiviláglik, hogy mint a fitneszfasiszták általában, a Sárkány sem volt éppen eszes.
- Ó, félelmetes Sárkány! Úgy hallottam, hogy te vagy itt a legfélelmetesebb Szörny a környéken, és hogy elnyerjem jó indulatodat, készítettem neked egy tofus szendvicset teljes kiőrlésű zsemlével.
- Na, add csak ide, úgyis farkaséhes vagyok! – azzal a bele is harapott, ám amikor megérezte, hogy a szendvicsben kristálycukor és finomított fehér liszt van, a szervezete annyira nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött nagy mennyiségű szénhidrát-bevitellel, hogy egyből szörnyet halt. A Legény kiszabadította a Medvét, aki így szólt:
- Jó tett helyébe jót várj. Itt van egy Indiai Orrszarvú. Cserediák a közeli erdészeti egyetemen, de nem igazán találja itt a helyét. Pattanj fel a hátára, ő majd elvisz, ahová szeretnéd. Neki is biztos jót fog tenni egy kis változatosság.
A két mackó végre újra egymásra talált, és elmesélték egymásnak, hogyan is menekültek meg. Akkor jöttek rá arra is, hogy szinte semmit sem tudnak a megmentőikről. Ha a két maci megkérdezte volna, hogy mi járatban vannak errefelé, akkor talán a két fiatal előbb találkozhatott volt, de akkor hová lenne a mesék hármas egysége? Mi? T’sék?
A két fiatal szinte egyszerre ért ugyanabba a riadalmasan szomorú városba, csak épp a város két végén vettek ki szállást. A város azért volt riadalmasan szomorú, mert egy (céhenkívüli) boszorkány elátkozta a helyi tévé szépségesen buta időjósnőjét és annak vőlegényét, aki egyébként szart sem csinált, de azt kamerák előtt. (Új korok, új hősök.)
Miközben a Leány fogadójának söntésében üldögélt, egyszer csak odaült mellé, egy piszkos szakállú vénember.
- Szépséges hölgy! Nem hívnál meg egy szegény öregembert egy fröccsire?
- Üsse kő! Kocsmáros! Egy fröccsöt az úrnak!
- Jó tett helyébe jót várj! Én Kuczako vagyok, a piszkosfehér varázsló. Elmondom, hogyan szabadíthatod ki fogságából a Mindannyiunk Szeretett Florentinoját! Le kell tépned a Sárga Rózsát, és belehajítanod a Mesék Tengerébe!
- Egy rózsa ment meg egy férfit? Nem buzis ez egy kicsit? – hitetlenkedett a lány.
- Mit tehetünk, metroszexuális az istenadta!- válaszolta a varázsló.
- Rendben – mondta a Leány, egy sóhajtással belenyugodva a válaszba – hol találom azt a rózsát?
- Itt van a közeli téren, egy virágágyásban.
- És hol találom a Mesék Tengerét?
- Az meg ott folyik a város másik végén. Úgy is hívják: 761. Számú Állami Főfolyás.
A Leány el is indult az éj leple alatt megmenteni Florentinot, hisz alapjában véve mindig szerette a kalandokat. Megtalálta, a rózsát, le is tépte, ám ezt meglátta egy falka álnok közterület-fenntartó, akik egyből a nyomába eredtek. Alig tudott eliszkolni előlük. Sikerült is a rózsát a 761. Számú Állami Főfolyásba dobni. Az átok meg is tört, Florentino hosszú ideig a lapok címlapján szerepelt, majd önálló műsort is kapott.
A Legény miközben éjszaka kinézett az ablakán, látta, hogy közterület-fenntartók üldöznek valami szegény lányt. – Milyen fura egy város ez, ahol időjósnők miatt keseregnek, de szegény lányokat üldöznek! – gondolta magában a Legény, és lement a fogadója söntésébe, meginni egy pofa sört. Ahogy iddogált, egyszer csak mellé telepedett egy piszkos szakállú vénember.
- Derék dalia! Meghívnál egy szegény öregembert egy fröccsire? – kérdezte az idős bácsi, akiről az olvasó már kitalálhatta, hogy Kuczako volt. Nem csak piszkosfehér varázsló volt, hanem egy alkoholista fröccskolduló is, de egy deszakralizálódott világban már csak ez a Szent Emberek sorsa.
- Egye fene! Kocsmáros, egy fröccsöt az úrnak! – kiáltotta a legény.
- Jó tett helyébe, jót várj! – mondta a varázsló, miután lehörpintette az első kortyot – elmondom, hogyan szabadíthatod ki Conchitát, a szépséges időjósnőt. Menj el az Ezerhangú Fához, vágd meg a törzsét, ki fog buggyanni három csepp a fa nedvéből. Azokat fogd fel, és cseppentsd rá a szépséges tévés személyiségre.
- Megvágni egy fa törzsét? Nem éppen környezettudatos megoldás. – mondta a Legény.
- Mit tehetnénk, a mesék már csak ilyenek. – szólt ki az elbeszélésből a varázsló – Ám nem véletlenül hívják Ezerhangú Fának. Csak egy különleges baltával lehet megvágni, úgy, hogy ne adjon egyetlen hangot se. Mert ha egyetlen hangot is ad, arra felriad a Köztársasági Őrezred, és akkor: jaj az életednek!
- És hol találok ilyen baltát? – kérdezte a Legény.
- Épp van nálam egy. Egy kőműves-fröccsért el is adom neked. A fát pedig a közeli téren találod. Gyökeréig le van betonozva.
A Legény el is indult megmenteni a szépséges Conchitát, jobb dolga éppen úgyse akadt. El is ért a közeli térre, meg is vágta a fa törzsét. Az első két cseppet fel is tudta fogni, ám a harmadik a földre esett, és azonnal be is szívódott a betonba. Még a mesékben sem sikerülhet minden. Az időjósnő elátkozva maradt, Florentino hamarosan talált másik mennyasszonyt, a város másik bálványt és az egyetemes kultúra is egészen jól járt.
Azért Kuczako, a piszkosfehér varázsló megmondhatta volna a két fiatalnak, hogy egy városban vannak azzal, amit a legjobban keresnek: a másikkal, de akkor hová lenne a mesék hármas egysége? Mi? T’sék?
A Leány és a Legény is folytatta útját. Hamarosan egy útelágazáshoz értek. A Legény balra indult, a Leány jobbra.
A Leány hamarosan egy kisvárosba ért, ahol éppen tollba és szurokba akartak forgatni valami vékony, szemüveges alakot.
- Jóemberek! Mi a bajotok ezzel az emberrel? – kérdezte, hiszen nagyfokú szociális érzékenység munkálkodott benne, és mindig a gyengébbek oldalára állt.
- Ez az ember borzalmas költeményeket ír! – felelte fennhangon az egyik feldühödött helybéli.
- Az még nem lenne baj. – próbálta nyugtatni a kedélyeket a Leány.
- Az még nem! De fennhangon elő is adja őket! – ordibálta egy másik atyafi.
A Leány látta, hogy itt nem babra megy a játék, elővette a kötelét, meglasszózta a vékonydongájú fűzfapoétát, felhúzta magához a Kispandára, és elvágtattak.
- Fogadd hálámat, úrnőm! – mondta a költő – Mostantól életem végéig csak a te dicsőségedet fogom zengeni!
Ezzel bele is kezdett egy maga által szerzett szonettkoszorúba, amit a Leány tiszteletére átigazított néhány helyen. A Leány ekkor igazolva látta a régi mondást, hogy: Minden jótett elnyeri méltó büntetését, és már azon gondolkodott, hogy a történet folyamán harmadszor is használja a kötelet, de inkább otthagyta az út szélén a Poétát. Az, észre sem véve megmentője eltűnését, szavalt tovább.
A Legény is egy városba ért, ahol éppen tollba és szurokba akartak forgatni egy atlétikus termetű fiúcskát.
- Jóemberek! Mi bajotok ezzel a legénykével? – kérdezte, hiszen szociálisan éppen olyan érzékeny volt, mint a Leány, csak ezt jobban titkolta.
- Ez a kis ficsúr, pénzt csalt ki tőlünk, hogy bűvészmutatványokkal szórakoztat minket, ám kiderült, hogy igen ügyetlen. Most meg nem akarja visszaadni a pénzünk! Azt mondja: Elment borra, meg leányra!
A Legény látta, hogy ennek az egésznek fele sem tréfa, Rinocéroszával elzavarta a feldühödött helybelieket, és a fiúcskát maga mellé ültetve elrobogtak.
Mikor megálltak, a Legény megkérdezte, hogy mi igaz, abból, amit a feldühödött városlakók mondtak.
- Minden. – felelte a fiúcska ajkán hamiskás mosollyal – Eredetileg Légtornász vagyok, az egyik legjobb ebben a szakmában, csak ezeknek a bugrisoknak az nem kell. Ezért kezdtem el bűvészkedni. De arról meg kiderült, hogy nem megy. Sebaj, majd rekreációt oktatok valahol. Csak azt kell kiderítenem, mi is az. És te mit keresel errefelé? (Végre valamelyik megmentett megkérdezi, és nem csak magával van elfoglalva! – a szerző jegyzete)
A Legény elmesélte töviről-hegyire, hogy mi történt.
- Jaj, barátom! Az egyik legfontosabb dolgot veszítetted el, és ne is nyugodj bele, amíg újra meg nem találod! Mert bár izgalmas kalandokban volt az utóbbi időben részed, azért ez fel sem érhet azzal az idővel, amit azzal a Leánnyal töltesz! Szóval, keresd meg minél gyorsabban, és ne Sárkányokkal, átkokkal és taplókkal hadakozz!
- Ez szívem leghőbb vágya, de nem tudom, hol keressem? – felelte a legény.
- Meg fogod találni, ne aggódj. Teheránban lehet kávét kapni?
- Lehet. –felelte a Legény.
- Néha nem, de ez már egy másik történet. – mondta a fiúcska, és tekintetében valami garabonciásság csillogott.
Másnap a Legény és a fiúcska elbúcsúztak egymástól.
Ahogy a Leány folytatta útját, egyszer csak az út mellett megpillantott egy török gyrosost. Eszébe jutottak a szép emlékek, és betért egy kávéra.
Ahogy a Legény folytatta útját, egyszer csak az út mellett megpillantott egy török gyrosost. Eszébe jutottak a szép emlékek, és betért egy kávéra.
A kifőzde Vigyorgós Karimé volt, akinek segédkezett Mosolygós Abdul is.
- Gyerünk, Abdulka! Két kávét, három cukorral, tej nélkül!
- Máris, Karimka!
- Csak Karim, nem Karimka. Ne bizalmaskodjunk, Abdulka! – felelte szigorúan Karim.
A két fiatal körülnézett, hogy ki issza még ugyanúgy a kávét, mint ő. Nagy volt az öröm, amikor egymásra ismertek, rögtön egymás nyakába is borultak.
Többet el sem hagyták egymást, csak rövidebb időre, hogy a másik kicsit fel tudjon lélegezni.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese LX.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Csodálatos Budikornis. A Big Mac menüket termő réten lakott, és stillszerűen egész nap szart sem csinált. A rét többi állata próbált ugyan vele beszélgetni, de mivel ő még csak köszönni se köszönt nekik, ezért azok rövidesen faképnél hagyták.
Történt egyszer, hogy a rétre tévedt a Tehetségtelen, Hangos Ripacs. Egyből megtetszett neki a Csodálatos Budikornis. Évek óta ilyenbe szeretett volna szarogatni. Ráadásul, ha befuttatja a Budikornis ülőkéjét arannyal, akkor milyen jól fog kinézni a fürdőszobájában. Ebből is kitetszik, hogy nem csak tehetsége, ízlése se nagyon volt. Ezt a tényt az is mélységesen alátámasztotta, hogy megtetszett neki a Budikornis. Már épp elindult a Budikornis felé, amikor egyszer csak a réten termett egy Szargólem. A Szargólemek mindig is vadásztak a Budikornisokra, ezért ezeket a csodálatos élőlényeket sajnos a kihalás veszélye fenyegette. A Szargólem a Ripacsot megelőzve elkapta a Budikornist, és már vitte is a barlangja felé. A Ripacs annyit se tudott mondani, hogy: fapapucs.
A Ripacs fejét erősen búsulásra adva leült egy fatörzsre, és bánatában előadott néhány betétdalt a nagy sikertelenséggel játszott Egri csillagokból. Az erdő vadjai mind megriadtak a Ripacs hangjától, csak egy medve maradt a mezőn. A Ripacs a tehetségtelen emberekre jellemző önbizalommal és bátorsággal oda is ment a medvéhez.
- Mackó koma! Épp most rabolt el előlem egy Csodálatos Budikornist egy Szargólem. Nem tudod, hol találhatom meg a Gólem barlangját, és mitévő legyek, hogy visszaszerezzem a Budikornist?
- Először is: én nem mackókoma vagyok, hanem egy medve. A medve pedig nem játék. Ebből is látszik, hogy eszed is annyi, mint amennyi az énekhangod. Szerencséd, hogy épp most ettem néhány bogyót, úgyhogy nem leszel a zenés vacsorám. A Gólem barlangját eléred, ha mindig napkeletnek mész. A Budikornist pedig úgy tudod megszöktetni, ha elmész Babos Vera anyóhoz, a boszorkányhoz, és megveszed tőle a láthatatlanná tévő kukullát.
- És az mire lesz jó? – kérdezte bambán a Ripacs.
- Ha már láthatatlan vagy, könnyen ki tudod lopni a Budikornist a Gólem barlangjából, észkombájn! Na, megyek is én. Jobb dolgom is van, mint veled vesződni.
A Ripacs el is indult kelet felé. Erősen törte a fejét, hogy honnan is szerezzen pénzt a kukullára, de persze egy épkézláb gondolata se akadt. Ami nem is csoda, hisz sose volt neki. Ahogy épp beért egy városba, a szemébe ötlött egy plakát, hogy épp dalnokversenyt rendeznek a város alapításának évfordulója alkalmából. Nosza, rajta! Megnyeri a dalnokversenyt, és a pénzdíjból megveheti a kukullát. Azon nyomban be is nevezett a versenyre.
A verseny napján a tehetségtelen emberekre jellemző önbizalommal és bátorsággal állt ki a színpadra. Bele is kezdett egy könnyed kis slágerbe, ám a közönség 2 perc múlva már rohadt gyümölcsökkel és zöldségekkel dobálta meg. A tojást sajnálták rá.
Azok után, hogy nem sikerült megszerezni a pénzt a kukullára, mégis csak Babos Vera kunyhója felé vette az irányt. Úgy gondolta, hogy ha majd énekel a boszorkánynak, annak szíve biztosan meglágyul a Ripacs csodálatos hangjától, és ingyen neki adja a kukullát.
Mikor odaért a kunyhóhoz, bezörgetett az ajtón.
- Ki fia vagy és mit akarsz?
- Mesterdalnok vagyok – kezdte a Ripacs, mert ő nem volt tudatában saját ripacsságának – azért jöttem, hogy előadjak néhány szép dalművet Öreganyámnak.
- Öreganyád a radai rosseb! Nekem a legszebb dal a madarak éneke, de ha már eljöttél idáig, lökjed!
A Ripacs el is kezdett énekelni, de a vén vajákos 2 perc után rákiáltott:
- Na, hallgass el, de nagyon gyorsan! Az ilyenek miatt, mint te menekültem én ki ide az erdőbe, távol minden embertől. Idejössz nekem felverni az erdő csendjét?! Azonnal hordd el magad! Nem volt elég nekem mára a hondurasi követ, aki iszonyúan büdös volt, neked is ma kellett jönnöd?!
A Ripacs dolgavégezetlenül elkotródott, ám a tehetségtelen emberekre jellemző önbizalommal és bátorsággal úgy gondolta, hogy valahogy mégis csak visszaszerzi a Budikornist. 2 nap után el is ért a Gólem barlangjához.
- Hahó! Van bent valaki? – kiáltott be a barlangba, a legcsekélyebb elővigyázatosság nélkül.
- Te meg ki a fasz vagy és mi a faszt akarsz? – kiáltott vissza a Gólem. A Szargólemekről tudni kell, hogy igen mocskos a szájuk.
- Én egy mesterdalnok vagyok, aki azért jöttem, hogy elvigyem a Csodálatos Budikornist.
- Ezért kellett itt ordibálnod! Vidd a kurva francba azt a mihaszna lényt! A picsám nem fér rá, ezért beleszarni nem tudok, a szarva nyomja a hátamat, ami egyébként is rossz. Jövő héten megyek Kővágó dokihoz, kivizsgálásra. Tudod, ő nagyon szeret engem, így vagyunk egymással – és ekkor két kezével egy sehogy sem értelmezhető mozdulatot tett, amely kezdődő dementálódásának biztos jele volt. – Visszatérve erre a kis mihaszna kurvára: mosni, főzni, takarítani nem tud. Egész nap csak ül egy helyben és Facebook-ozik, azon a gépen, amit tisztességtelenül megszerzett pénzecskémen vettem, de amit be se tudok kapcsolni. Ráadásul a sajt burgereket is mindig eleszi előlem!
A Ripacs ekkor kötőféket vetett a Csodálatos Budikornis szarvára és kivezette a barlangból.
- Hát akkor mi mentünk is. – mondta a Ripacs bárgyún, maga is meglepődve, hogy ennyire simán ment a dolog.
- Várj még egy kicsit, ne mondd, hogy szőrös szívű vagyok. Jó tett helyébe jót várj! Hallottam én már rólad, ezért gyere közelebb, hadd tegyek jót.
A Ripacs erre közelebb ment, mire a Gólem kitépte a hangszálait. A Ripacs csak nézett kérdőn a Gólemre, hogy miért jó tett ez?
- Jó tett. Nem számodra. Az emberiség számára. – adta meg a magyarázatot a szörnyeteg.
A Ripacs mihelyt hazaért, egyből ráült a Csodálatos Budikornisra. Pont a mérete volt, tökéletesen illeszkedett a popója a kagylóba, bár a Budikornis szarva eléggé szúrta a hátát.
Ahogy belepottyantotta a Budikornisba az első kis kulát, a Fantáziavilág eme csodálatos teremtményének egész testén átfutott az az irtózat, hogy neki most valami hasznosat is kell csinálni. Azon nyomban végig is repedt ettől az irtózattól a fajansza, és szörnyet halt.
A Ripacs a megrepedt Csodálatos Budikornist elvitte a MÉH-be, és az érte kapott pénzből kiadta első mulatós kazettáját, amit aztán a kutya se vett meg.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese LIX.

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy legényke. Cingár kis, elálló fülű legényke volt, akinek szája mindig mosolyra állt. Apjával, egy zuzmóval élt együtt, - anyja már régen lelépett egy vándorköszörűssel – aki nem sok energiát fektetett fia nevelésébe, de azért egy helyre kis, nyíltszívű legényke lett belőle, az alapvető lexikai ismeretek teljes hiányával. A legényke már igen korán elkezdett gondolkodni, hogy ugyan mi is legyen belőle? A cirkusz világa mindig is vonzotta, ezért, mikor egy vándorcirkusz jött a városba, megkérte az apját, engedje meg, hogy elszegődhessen ahhoz a vándorcirkuszhoz. Az apja, Kozel Kapitány hamar rá is állt, feltéve, ha a fia még ad neki egy cigit, mielőtt elmegy.
A legényke el is ment a cirkusz igazgatójához, hogy szerződtesse őt.
- És ugyan mihez értesz? – kérdezte a nagybajuszú (mert minden cirkuszigazgató nagybajuszú) cirkuszigazgató.
- Azt még én sem tudom, de próbáljanak ki, csak jó leszek valamire. – felelte magabiztosan mosolyogva a legényke.
Először, mint zsonglőrt próbálták ki, de minden tárgyat elejtett, ami csak a kezébe került. Ha már ilyen ügyetlen, akkor biztos jó lesz bohócnak, de ott is annyit esett-kelt, hogy néhányszor igen csak összetörte magát. A cirkuszigazgató már arra gondolt, hogy ha másra nem, plakátragasztónak jó lesz a legényke, amikor egyszer csak látja ám, hogy a legényke csak úgy unaloműzésképpen, akrobatamutatványokkal szórakoztatja magát a manézson. – Nem is csinálja rosszul. – gondolta magában az igazgató, majd odakiabált a legénykének: - Hol tanultad te ezeket, kölyök?
- Figyeltem az akrobatákat, és csak úgy rám ragadt. – felelte a legényke.
- Eridj csak fel a trambulinra, mutasd meg, ott mit tudsz! – parancsolta a direktor.
A legényke a trambulinon is ügyesnek mutatkozott, sőt még néhány légtornász kunsztot is bemutatott. – Na, ebből a kölyökből még lesz valaki, megfogtam vele az isten lábát! – örvendezett magában a cirkuszigazgató, de a legénykének csak foghegyről azt mondta: - Nem is rossz. Holnap elkezdesz gyakorolni az akrobatákkal meg a légtornászokkal. Hátha válik belőled valami tűrhető cirkuszi ember.
A legényke másnap teljes erőbedobással belevetette magát a tanulásba és a gyakorlásba. Hamarosan hét ország legjobb akrobatája vált belőle. Meg is erősödött közben és jóképű ifjúvá vált belőle. Bárhol felléptek, a leányok csak a legénykét akarták látni, úgy kellett őket elvonszolni a cirkuszi sátorból veres szekereken.
Történt egyszer, hogy a trupp messzi országba vetődött el. A legénykét még ebben a messzi országban is megelőzte a híre, és a helyi legkisebb királylány, Tiara királykisasszony igen kíváncsi lett, hogy vajon milyen is lehet a legényke, ezért komornájával rangrejtve be is lopózott a sátorba, hogy megnézhesse az előadást. Első látásra beleszeretett a snájdig legénykébe, és a legénykében is azon nyomban szerelem gyúlt, mikor meglátta a ragrejtett királylányt a nézőtéren. Éppen egy salto mortale-t csinált, mikor megpillantotta Tiarát, úgyhogy nagyon könnyen tényleg mortale lehetett volna az a salto, annyira elakadt egy pillanatra a legényke lélegzete a leány szépségétől. A hercegkisasszony az előadás után a komornájával egy levélkét küldött a legénykének, hogy másnap szeretne vele találkozni a közeli erdőben. A legényke, mikor megtudta, kitől is jött a levél, azon nyomban rá is állt a találkozóra. Biztos, ami biztos, aznap este még levarrta a komornát.
Másnap meg is történt a találkozó. A királykisasszony igen meglepődött, a legényke alacsony iskolázottságán, de ettől függetlenül nagyon jól el tudtad beszélgetni, tréfálkozni egymással, nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Nem is kell mondani: még jobban egymásba szerettek. Amikor épp egy kies mezőn sétáltak, egyszer csak eléjük toppant egy sárkány.
- Tiara királykisasszony! Már régen vártam ezt a pillanatot. Most elrabollak, váramba viszlek, és arámmá teszlek, amíg csak élsz.
- Honnan tudod, hogy én vagyok Tiara királykisasszony, és honnan tudtad, hogy itt találsz meg. – kérdezte meglepetten a hercegkisasszony.
- A komornád mondta. Én is levarrtam. – válaszolta a sárkány, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.
- Feltétlenül el kell bocsátanom ezt a szolgálót, ha sikerül épségben hazajutnom. – gondolta magában Tiara.
A sárkány ekkor karmai közé kapta a királykisasszonyt, és vitte is a várába. A legényke eközben csak nézett, mint pocok a lisztből. – Dzsa, egy igazi sárkány! – ez járt csak az eszében. Mikor felocsúdott ámulatából, elkezdett gondolkodni, hogy mitévő is legyen. Normális esetben semmi kedve nem lett volna szembeszállni egy sárkánnyal, de úgy beleszeretett Tiarába, hogy úgy gondolta, egy élete-egy halála, ő bizony megpróbálja kiszabadítani élete szerelmét. El is indult, hogy megkeresse a sárkány kastélyát. Nem volt nehéz dolga, hisz abban az időben mindenkinek benne volt a kollektív tudatalattijában, hogy hol laknak a sárkányok. Miközben ment-mendegélt, találkozott egy ősz-öreg anyókával, aki egy nagy halom rőzsét cipelt.
- Hagyja csak, öreganyám, majd én segítek! Úgy látom, hogy úgyis egyfelé megyünk. – mondta az anyókának vidáman a legényke.
Át is vette tőle a rőzsét, és útközben elmesélte, hogy mi járatban is van. Egyszer csak megszólalt az anyóka:
- Édes fiam! Mióta segítesz nekem vinni a rőzsét, azóta már egyszer ráejtetted a köteget a lábamra, egyszer a hátamra, egyszer a derekamra. Tudod mit, ha hagyod, hogy békében egyedül hazavihessem ezt a kis tűzifát, akkor adok neked egy varázserejű kardot, amivel levághatod a sárkány fejét. Ha viszont továbbra is ragaszkodsz hozzá, hogy segíts nekem, azon nyomban majomerdővé változtatlak.
A legényke szépen megköszönte a kardot, majd útjaik elváltak.
A legényke hamarosan meg is érkezett a sárkány kastélyához. Beosont a hatalmas kapu alatt és bent megpillantotta Tiarát, aki egy ketrecben sínylődött. A sárkány a terem távoli sarkában aludt. Körülnézett, meg is találta a ketrec kulcsát, sikerült is leakasztania a szögről, ezután észrevétlenül a ketrechez settenkedett, ám amikor ki akarta nyitni a ketrecet, leejtette a kulcsot, ami a földre esett, és ekkor az egész kastély elkezdett csengeni-bongni. Azon nyomban felébredt a sárkány is.
- Mit keresel itt te emberféreg? – üvöltötte a fenevad, miközben tüzet okádott.
- Jöttem kiszabadítani Tiara királykisasszonyt. – felelte a legényke, miközben kihúzta magát és kardját a hüvelyéből.
- Rendben, elengedem, ha válaszolsz egy kérdésemre: Mi az? Reggel négy lábon jár, délben két lábon, este pedig három lábon? – tette fel a kérdést a sárkány.
Igazából azért választotta ezt a mindenki által ismert talányt, hogy a legényke könnyen meg tudja válaszolni, és minél hamarabb hazavigye a hercegkisasszonyt. Időközben rájött ugyanis, hogy nagyon idegesítik azok a zenék, amit Tiara hallgat, ráadásul olyan sok évszázada agglegény, hogy már nem bírt volna elviselni egy asszonyszemélyt egy életen keresztül, különös tekintettel Tiara zsenge életkorára.
A legénykének erősen hiányos műveltségéből kifolyólag természetesen fogalma sem volt, hogy mi a megfejtés, ezért Tiara próbált neki segíteni.
- Az ember. – súgta oda.
- A kender – mondta a legényke. –Persze, attól én is bekészülök néha úgy, hogy azt hiszem, három- vagy négy lábam van.
- Az ember. – súgta megint oda a hercegkisasszony.
- A hencser. – jelentette ki a legényke, miközben újra kihúzta magát. Persze fogalma sem volt, mi a szösz lehet az a hencser, de hát hülye kérdésre hülye választ.
- Az ember! – kiáltotta oda Tiara, aki addigra már minden türelmét elveszítette.
- Bár a vitéz daliának kellett volna kimondani a helyes megfejtést, - mondta gúnyosan a sárkány – de azért határeset, elfogadom. - ezzel odament a ketrechez, kinyitotta, és finoman letette Tiarát a legény mellé.
- Hálám jeléül itt van ez a sárkányölő kard. Egy kedves öreg hölgytől kaptam ideúton. Fogadd el tőlem cserébe, hogy elengeded a királykisasszonyt. – fejezte ki háláját a legényke.
- Kösz. Jó lesz vele majd metszegetni a kertben. Tudjátok mit, itt van az istállóban bekötve egy táltos paripa, ő majd hazavisz titeket, mégis csak gyorsabb úgy, mint gyalog.
A táltos paripa haza is vitte őket, ahol nagy örömmel fogadták Tiarát, a legénynek pedig, mint megmentőnek, ha kelletlenül is, de odaadták a királykisasszony kezét és a fele királyságot.
A legényke és a királykisasszony boldogan éltek, míg meg nem haltak, született egy szakajtónyi gyerekük. A lányok ugyanolyan szépek és okosak lettek, mint az anyjuk, a fiúk pedig ugyanolyan jóképűek és nyíltszívűek, mint az apjuk.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese LVIII.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egérke. Lusta kis, pocakos egér volt, nem csinált egész nap semmit, csak heverészett a ketrecében és sajtot rágcsált, amit minden nap egy fehér köpenyes ember adott neki. Nem nagyon értette, hogy miért kap sajtot, mikor semmivel nem szolgált rá, de ezen a tényen általában nem sokat morfondírozott. Voltak persze más egerek is abban a hatalmas, neonfényű teremben, ahol az egérke ketrece volt. A többi egér is ketrecben élt, csak őket néha ki is vették a ketrecből és más fehér köpenyes emberek különböző dolgokat csináltak velük. Sokan közülük vissza se kerültek a ketrecbe. Ez a tény, ha nem is kerülte el az egérke figyelmét, de nem is foglalkoztatta nagyon. Különben is a terem egyik eldugott zugában, magányosan állt a ketrece, így nem is nagyon tudott szóba elegyedni más egerekkel.
Történt egyszer, hogy az egyik kísérleti egér, (mert hogy azt már az Olvasó kitalálhatta, az egérke egy laboratóriumban élt) Bunkó megszólalt:
- Hé , Vész, mit fogunk csinálni ma este?
- Ugyanazt, Bunkó, amit minden este! Meghódítjuk az egész világot! – felelte lángész társa.
Vész ki is nyitotta farkával a lakatot, és éppen lopakodtak volna ki, amikor Bunkó a farkával levert egy tégelyt, ami összetört és zöldes színű szagfelhővel töltötte meg a termet. Az egereknek, akik belélegezték a felhőt, szintén zöldes szeművé vált a szemük, és elkezdtek vicsorogni. Így tett Bunkó és Vész is, akik erre az estére letettek világuralmi terveikről és visszamentek inkább a ketrecükbe. Az egérke ketrece olyan távol esett a felhőtől, hogy azt nem érte el a felhő.
Másnap, mikor a tudósok munkához akartak látni, és kinyitották a ketreceket, az egerek nekik ugrottak és felfalták őket, majd a tárva-nyitva hagyott ajtón keresztül kiözönlöttek a teremből.
Mire az egérke felébredt (mindig késő délelőttig aludt), már csak a holttesteket találta a teremben. Na, ennek a fele sem tréfa! – gondolta magában, és ő is nyakába vette a világot.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak egy mezőre ért. A mezőn hamarosan szembe találta magát egy egérrel. De milyen furcsa egér is volt az! Kisebb volt, mint ő, nem is olyan jól táplált, ráadásul barna! Ki látott már barna egeret, hisz ő eddig csak fehéreket látott.
- Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte az egérke.
- Ezt én is kérdezhetném, báttya! Én mezei egér vagyok, te meg biztos valami felkapaszkodott városi anyaszomorító vagy. – válaszolta a másik egér.
- Hogy én városi egér vagyok-e, azt nem tudhatom, mert azzal sem vagyok tisztában, hogy mi az a város. Eddig egy neonfényes teremben éltem, ketrecben, és csak más fehér egereket láttam, akik szintén ketrecben éltek. Tényleg, te miért vagy barna és miért nem élsz ketrecben? – kérdezte meglepetten történetünk hőse.
- Némá’, báttya! Kijátsszuk a faji kártyát? Fehér hatalom, mi? Azért nem élek ketrecben, mert a mezei egerek szabad nemzetségéhez tartozom, és azért vagyok barna, hogy a ragadozó madarak ne vegyenek észre a levegőből. Ilyen fehér bundával, mint a tiéd nem sokáig maradsz itt életben. – válaszolta újdonsült ismerőse, és azután be is dörzsölte az egérkét mindenhol földdel, hogy ne legyen annyira észrevehető.
- Éhes vagyok. – jelentette ki ezután az egérke.
- Akkor keress magadnak valami ennivalót a mezőn. Annyi ízletes mag van itt. – mordult rá a mezei egér.
- Magot egyek? Sajt nincs? Eddig minden nap kaptam sajtot. – válaszolta az elképedt rágcsáló.
- Itt nincs sajt, és nem is ad neked senki semmit csak úgy. Meg kell érte harcolnod. – válaszolta a mezei egér, és azzal el is kezdte az egérke okítását. Kitanította, hogyan kell élelmet szerezni, hol csillapíthatja a szomjúságát, és hogy hogyan kerülje el a ragadozókat. Egy nap, amikor az egérke és mezei társa épp eleséget kerestek, megpillantottak egy öreg mókusmamát, aki éppen nagy üggyel-bajjal mogyorókat cipelt. Az egérke rögtön oda is szaladt az öreg mókusmamához, és segített neki elcipelni a mogyorókat az odújához.
- Jó tett helyébe jót várj! Itt van ez az arany búzaszem. – mondta az idős mókus.
- Mire jó ez? – kérdezte az egérke. A mókusmama a fülébe súgta.
- Á, értem! – derült fel a mókuska arca – Köszönöm szépen!
Egyik este, mikor az egérke a mezei egérrel éjszakai portyán volt, egyszer csak jött egy farkas, és széttépte a mezei egeret. Na, ennek a fele sem tréfa! – gondolta magában az egérke, és a nyakába vette a világot. Útközben elszaladt két ember mellett.
- Nézd csak, George! Egy egérke. Ne vegyem fel? – kérdezte a megtermettebb.
- Hagyd csak, Lennie! Már el is szaladt. – válaszolta a társa.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak egy olyan helyre ért, ami tele volt kőépületekkel és emberekkel. Áhá, szóval ez az úgynevezett város! – gyúlt fel benne a felismerés. Ügyesen manőverezve az emberek talpai között egy sikátorba jutott. A sikátorban levő szemétdombból egyszer csak előbújt három patkány.
- Hát te meg mit keresel itt? – förmedtek rá. Az egérke elmesélte, hogyan is keveredett ide.
- Tudd meg, hogy mi a patkányok büszke nemzetségének tagjai vagyunk. – düllesztette ki büszkén a mellét a vezérpatkány.
- Az eddig is egyértelmű volt nekem. – válaszolta az egérke.
- Ne feleselj! Tudd meg, hogy hadjáratba kezdtünk az emberek ellen. Hallottuk, hogy egy másik várost elleptek az egerek, és mindent felfaltak, ami az útjukba került. Ha a senkiházi egereknek sikerülhetett, akkor nekünk is fog. Összegyűjtöttük ide a környék összes patkányát és meg fogjuk támadni az embereket. Az ember amúgy is elkorcsosult már, egyes tagjai nem átallottak olyan szokásokat felvenni, amit csak ti, nyomorult egerek űztök. Mi ki nem állhatjuk az egereket, ezért készülj a halálra, nyomorult kis rágcsáló!
Az egérke már épp azt akarta mondani, hogy a patkányok is rágcsálók, amikor a torkára forrasztották a szót egy késsel. Már le is számolt az életével, amikor egyszer csak megszólalt egy síp. A patkányok, mint akiket megbabonáztak, azon nyomban otthagyták az egérkét és a síp hangjának irányába szaladtak. A következő, amit az egérke látott, az volt, hogy az összes patkány egy sípon játszó legényt követve elhagyja a várost. Ha az egérke felnézett volna az utcatáblára és tudott volna olvasni, elolvashatta volna a város nevét: Hameln. Na, ennek a fele sem tréfa! – gondolta magában az egérke, és beszaladt a legközelebbi házba.
A házban legnagyobb meglepetésére igen sok egérbe botlott, akik szürkék voltak. Áhá, akkor ezek lehetnek azok a városi egerek, akikről a mezei egér beszélt! – gyúlt fel benne a felismerés. A városi egerek királyuk elé vezették.
- Ki vagy te? Mit keresel itt a mi birodalmunkban? Miért vagy fehér? Az egerek büszke nemzetségének minden tagja szürke. – kérdezte az Egérkirály.
- A mezei egerek barnák. – vetette ellene az egérke.
- A mezei egerek nem tartoznak az egerek büszke nemzetségéhez. Ők az egerek söpredéke. – gorombította le az Egérkirály. – Egye fene, meghagyjuk az életedet, de csak azért, mert mindenkire szükségünk van a Diótörő elleni támadásra. De ha a legkisebb panaszt is hallom rád, én magam harapom át a torkodat!
Az egérke megtett mindent, amit kértek tőle, ki se nyitotta a száját, de közben figyelt. Megfigyelte, hogy milyen ellenszenves és gonosz az Egérkirály, milyen gusztustalan és kövér az anyja, és hogy milyen szimpatikus és szerethető Diótörő. A szíve inkább a játékok seregéhez húzta, de árulja el saját fajtáját? – merült fel benne a kétség. És különben is mit tudna ő tenni egymaga az egerek hada ellen? Ám hamarosan már annyira nyilvánvalóvá vált az Egérkirály gonoszsága, amelyet már a vér szava sem tudott ellensúlyozni. Ekkor eszébe jutott az arany búzaszem. A szájába vette, kettéharapta, és azt kívánta:
- Egyék meg az emberek az összes városi egeret!
Mivel a búzaszemnek varázsereje volt, amely képes volt egy kívánságot teljesíteni, úgy is lett, ahogy az egérke kívánta. Az emberek kikeltek az ágyaikból, és felzabáltak minden egeret, akit csak találtak. Majd leültek és megnézték A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjét.
Az egérkének ezután már elege lett a kalandokból, ezért keresett egy szép kis parókiát, és Hivatalos Templom Egere lett. Elvett egy egérlánykát (munkájából kifolyólag természetesen templomi esküvő volt), és született több szakajtónyi kisegerük.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese LVI.

            Annak idején minden történet Anansié volt. Előtte pedig Tigrisé, s a világ sötét volt és erőszakos. Aztán Anansi megszerezte magának az összes történetet, s a mindenség sorsa jobbra fordult.[1]

            Történt egyszer, hogy Anansinak kecsketejre támadt kedve. Meg is kereste a Kecskét, hogy ugyan adjon már neki néhány pint[2]tejet. A Kecske nagyon szociális alkat volt, állandóan más állatok segítségére sietett, ezen kívül már-már túl gyakran élt a web2-es alkalmazásokkal. Egyből meg el is kezdett bólogatni, hogy csak úgy rezgett bele a kecskeszakálla:

- Persze-persze, adok szívesen. Egyébként is már adok tejet a Hiénának, a Keselyűnek és a Fruzsinak is. – felelte a Kecske, és megengedte, hogy Anansi megfejje. Anansi igen örült a kecsketejnek, még egy kis kecskesajtot is készített belőle. Anansinak ezután kecskecombra támadt kedve, meg különben is bántotta kicsit az önérzetét, hogy hiába övé az összes történet, a Kecskét nem sikerült átejtenie. Felkötötte hát az egyik lábát, és úgy ment el a Kecskéhez.

- Nézd, Kecske, elveszítettem az egyik lábamat. Nem adnád oda a tiédet? - kérdezte a kérődzőt.

- Kicsit fura kérés ez egy Póktól, de persze, odaadom. – felelte a Kecske.

A Kecske innentől kezdve kicsit lassabban tudott odaszökellni a többi állathoz, hogy élénk társadalmi életet éljen, de oda se neki, övé volt az érzés, hogy segített. Anansié pedig egy jókora kecskecomb. Mint annak idején minden történet.

            Történt egyszer, hogy Anansi túl hidegnek találta a barlangját, ahol lakott. Meg kéne szerezni a Zsiráf bőrét, úgy gondolkodott. A Zsiráf nagyon okos volt, feje folyton az egekben járt, mindig mások számára érdektelen dolgokról gondolkodott. Kicsit hiú is volt tudására, de ennek ellenére áldott jó Zsiráf volt.

            Amikor Anansi meglátta a Zsiráfot, eszébe jutott, hogy megkérdezze: - Mondd, Zsiráf, hánytál már? Ám inkább így kezdte mondanivalóját:

- Zsiráf, azt mondják, te tudsz itt a legtöbbet.

- Meglehet. Lehet, hogy tiéd az összes történet Anansi, de én meg azt tudom, hogy melyik levéltárban kell őket keresni. Nincs a Szavannának olyan története, amelyet én nem ismernék, és ne tudnék lábjegyzetekkel ellátni.

Kivéve a sajátod – gondolta Anansi, akié nem csak az összes történet volt, hanem ki is tudott találni újakat, hiszen szavainak teremtő ereje volt. Ha akart, lengyel turistacsoportokat, ha akart, olasz neorealista spagettiket tudott elővarázsolni a Semmiből.

- Ha olyan sok mindent tudsz, akkor spárgát csinálni is tudsz. Nézz rám, nekem nyolc lábam van, neked csak négy. Én meg tudom csinálni a spárgát könnyedén, és te?

 A zsiráf neki is gyürkőzött, hogy ne maradjon szégyenben, de ahogy csúsztatta szét a lábait, egyszer csak megroppant a gerince, nem tudott tovább mozogni, és néhány nap múlva el is pusztult.[3] Anansié lett a bőre. Mint annak idején minden történet.

            Történt egyszer, hogy Anansinak egy kis konyhakertet szeretett volna. Ám kivel is szántassa fel a kertjét? A Bivaly tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. A Bivaly – mint általában a Bivalyok – nagydarab volt, nagyhangú, harsány és nyakas. Szeretett a sárban dagonyázni, nem törődve az idő múlásával. Felderítették: a jó mókák és az alkohol. Lehangolták: ha igába akarták hajtani és/vagy munkára akarták fogni. Anansinak azonban pont e két utóbbi dolgot akarta vele megtenni, ezért meg is hívta a tornácára a Bivalyt, egy kis poharazgatásra.

- Bivaly – kezdte a mondókáját Anansi, amikor már mindketten virágos kedvükben voltak – fogadjunk egy üveg sörben, hogy nem tudsz elhúzni a kertem végéig.

- Anansi, te csak egy nyeszlett kis pók vagy. Játszva elhúzlak. – hangzott fel a Bivaly erős hangja Anansi tornácán.

- Rendben – felelte Anansi – akkor lássuk! – és ezzel a Bivaly nyakába dobta varázsekéjénet jármát (még egy vasárnapi öko-bio-kézműves piacon szerezte ezt az ekét. Egy maga szőtte tarisznyáért cserélte, ugyanis a pénzbeli fizetés ellentétes volt a piac szellemiségével.) és - uccu neki! - már nyargaltak is a kert vége felé. A Bivaly nagyon élvezte, hogy megmutathatta országnak-világnak, milyen helyre Bivaly ő, hogy csak úgy nyargalászik ezzel a nyeszlett kis Anansival, és már előre örült az ingyen sörnek, amikor egyszer csak elértek az udvar kerítéséig.

- Na, Anansi, most már elengedhetsz, megnyertem a fogadást. Ide a sörit! – lihegte kifulladva, miközben mellkasa csak úgy dagadozott a büszkeségtől.

- Dehogy engedlek el, Bivaly, amíg fel nem szántottad a kertemet! – felelte gúnyosan Anansi.

A Bivaly próbált szabadulni, de a varázseke járma fogva tartotta. Marja és háta felsebesedett a sok küszködéstől, de mit volt mit tenni, bele kellett nyugodnia, hogy Anansi őt is átejtette, és kelletlenül ám, de felszántotta a kertet. Anansi pedig nagyon szép sóskát és/vagy spenótot, paradicsomot és céklát vetett. Meg olyan illatos és fenséges bazsalikomot, aminek messze földről a csodájára jártak. Mikor nem volt rá szüksége, elcserélte a Bivalyt a közeli falu földműveseivel egy jókora darab mozzarellára. Így övé lett a környéken a legjobb saláta. Mint annak idején minden történet.

            Ha a mese hármas egysége nem akadályozta volna meg, Anansi megtréfálta volna a Hiénát és a Keselyűt is. Na, meg persze a Fruzsit is. Bár azzal, akit a Hiéna és a Keselyű társaságában emlegetnek, még talán Anansinak sincs kedve egy közös történethez. Nem mutatna jól a gyűjteményében.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

---

[1] Neil Gaiman: Anansi fiúk

[2] Angolszász szerző inspirálta meséhez angolszász mértékegységeket. Még ha az a szerző lengyel zsidó bevándorlók gyermeke is.

[3] Szomorú, de igaz történet: az Állatpark egyik zsiráfjával is ez történt, csak őt persze elaltatták.

Mese LV.

            Egyszer volt, hol nem volt egyszer egy királyság, minden királyságok legszomorúbbika; olyan riadalmasan szomorú volt, hogy a tulajdon nevét is elfelejtette.[1] Miért volt szomorú ez a királyság? Mert a világszép legidősebb királykisasszony elköltözött egy másik királyságba.

            Szomorú volt a legkisebb királylány, Puporka is. Ki is hirdette a Névtelen Ország királya, hogy annak adja Puporka kezét (a korabeli házasodási rendet teljesen felrúgva) és fele királyságát, aki felvidítja a királylányt, ám akinek ez nem sikerül, annak fejét veteti.

            Épp a kihirdetés idejében járt az országban három jóbarát: Rum, Bach és Sebestyén. Valódi nevüket már örök homály fedte. Rum mértéktelen alkoholfogyasztásáról kapta a nevét. Irgalmatlan derékbőséggel megáldott köpcös férfiú volt, aki barna vászonnadrágot és tengerészcsíkos inget viselt. A nadrágot megfelelő öv híján bálakötöző madzaggal kötötte meg és ruházatának eleganciáján sokat rontott, hogy minden ruhadarabja legalább 8 éves volt. Bach nevét arról kapta, hogy állítólag konzervatóriumot végzett. Igazság szerint egész zenei pályafutása abban merült ki, hogy egyszer megkért egy öreg matrózt, hogy tanítsa meg tangóharmonikázni, aki nemet mondott. A szelíd rábeszélés sem hatott, és miután mindketten kikerültek a korházból, Bach végleg le is tett a professzionális zenei pályáról. Sebestyénről senki nem tudott semmit, mert ő általában nem szólt egy szót se, csak sokatmondóan mosolygott.[2] Égy kikötői csapszékben üldögélve (a királyság a Bohém-tenger[3]partján feküdt) döntötték el, hogy ők bizony egy életük-egy haláluk, megpróbálják felvidítani a királylányt, hisz ha a házassághoz nem is fűlött a foguk, azért egy fele királyságot szívesen elittak és elkártyáztak volna. Amúgy is csak egyikőjüknek kéne megházasodni, azt meg majd sorshúzással eldöntik, ha sikerül a nevettetés. El is kezdtek tanakodni, hogy hogyan is kéne felvidámítani a hercegnőt, amikor odalejtett hozzájuk egy hastáncosnő. Ezt a műsorszámot kissé népszerűtlenné tette, hogy a táncosnő ötvenedik életévét már régebben betöltötte. A kor és egy ideges bennszülött zsebkése mély nyomokat hagyott az arcán.[4] A három cimbora hamar értésére is adta, hogy nem kíváncsiak a táncosnő művészetére.

- Ha nem, hát nem. Akaratlanul is hallottam, hogy miről beszélnek az urak. Én meg tudnám mondani, hogy mi vidíthatná fel a királylányt.

- És mit kérnél érte, te vén boszorkány? – kérdezte Rum.

- A királykisasszony egy haja szálát. Teljesen igaza van a rumi úrnak, tényleg boszorkány vagyok, a hastánc csak a megélhetés miatt kell, és a boszorkányi munkában pedig mindig hasznos, ha az embernek egy királylány haja szála van a birtokában.

A három jóbarát hamar rá is állt erre az alkura.

- Na, bökd ki, banya, mi derítheti jókedvre a hercegnőt? – förmedt a kiöregedett táncosnőre Rum.

- Lakik a királyságban egy óriás. Ha kitéptek egy szőrszálat az állából, azt kifeszítitek és megpengetitek, akkor nincs ember fia, akinek ne költözne jókedv a szívébe. Ám bajos eljutni odáig, át kell vergődnötök a Hamis Alkoholisták Rengetegén, a Vérszívó Nyelvészek[5]Ösvényén és végül az Örök Kérdések Tisztásán.

A három jóbarát mindig is kedvelte a kalandokat, ezért másnap már útra is keltek.

            Hamarosan el is érték a Hamis Alkoholisták Rengetegét. Nem igazán tudták, milyen is lehet egy Hamis Alkoholista. Ahogy egyre beljebb értek a Rengetegben, egyszer csak eléjük toppantak Hamis Alkoholisták, rikító hawaii mintás ingekben, elképesztő bermuda nadrágokban és magabiztos rövidital-szaggal övezve. Rum és Bach azonnal támadásba lendült: csak úgy sorjáztak súlyos ökleik, osztogatva a hatalmas pofonokat és a megsemmisítő horgokat. Egyhamar eszméletlenre verték az összes Hamis Alkoholistát. Sebestyén eközben sokatmondóan mosolygott. Rumot azért hajtotta a kíváncsiság egy dolog miatt és fellocsolta az egyik kiütött Alkoholistát.

- Áruld el már nekem, komám, miért vagytok ti Hamis Alkoholisták? – kérdezte Rum.

- Mert van egy szigorú főnökünk, aki nem engedi, hogy délután kettőig igyunk. Bezzeg ott vannak Gluty-gluty Gyuriék, ők már délelőtt megisznak két unicumot. Fejenként. – válaszolta az Alkoholista, majd ismét elájult.

Bach talált még egy Hej, hej helyes beszédet, amit azonnal zsebre is vágott, ki tudja, mire lesz még jó. Még elfogyasztották a Hamis Alkoholisták (Rum szerint csekélyke) alkoholkészletét, aztán nyugovóra tértek, mert másnap még nehezebb próbatétel várt rájuk.

            A következő napon el is érték a Vérszívó Nyelvészek Ösvényét. Ahogyan számítottak is rá, hamarosan eléjük is toppantak a Vérszívó Nyelvészek. Mind sápadt volt, a folyamatos könyvtárban és levéltárban üléstől, megnyúlt szemfogaik csak úgy csillogtak a napfényben, mindegyik fekete köpenyt viselt. Sorszámok és tudományos fogalmak egymásra aggatásával különböztették meg egymást.[6]

- A Hamis Alkoholistákon még túljutottatok, de most már vége az életeteknek. Van valami utolsó kívánságotok? – kérdezte vezetőjük, 117. avagy Generatív Mondattan.

- Szeretnék még egyet tangóharmonikázni. – felelte Bach.

- Hm, zenés vacsora.[7] – nyalta meg a szája szélét a fővámpír.

            Bach el is kezdett harmonikázni, de olyan tragikusan rosszul játszott, hogy a Nyelvészek úgy döntöttek, hogy nem várják be a végét, hanem azonnal végeznek velük. Bachnak ekkor, mint az egyetemes európai kultúra képviselőjének eszébe jutott a könyv, amit az Alkoholistáknál tett zsebre. Gyorsan közéjük is dobta. Egy szempillantás alatt olyan heves vita bontakozott ki a nyelvművelő és a szociolingvista vámpírok között, hogy hőseinkre már ügyet sem vetettek. Előkerültek régi sérelmek is, például a veláris i megléte, és egyhamar a Vérszívók egymásra támadtak. Heves, de rövid küzdelem után mindegyik Nyelvész holtan terült el.

- Ez volt aztán a vérre menő tudományos vita. – jegyezte meg Bach végül.

            Másnap folytatták útjukat az Örök Kérdések Tisztása felé. Na, erről aztán már végképp nem tudták, hogy mit gondoljanak, és hogy vajon milyen veszély is leselkedhet ott rájuk. Ahogy mentek-mendegéltek, egyszer csak eléjük toppant egy cingár, szemüveges srác, lanttal és figyelemre méltó bajusszal. Rövid idő alatt annyi kérdést zúdított rájuk, hogy Rumnak (pedig aznap csak egy negyed liter rozspálinkát ivott) és Bachnak hamarosan elkezdett zsongani a feje és elkezdtek szédülni. Sebestyén viszont csak állt ott, sokatmondó mosolyával és egy szót se szólt. A lantos még feltett párszáz kérdést, de amikor látta, hogy Sebestyént nem tudja megtörni, és nem hogy válaszolni nem fog egyre sem, de még a sokatmondó mosoly sem fog eltűnni az arcáról, lógó fejjel[8]elballagott.

            Negyedik nap elértek az Óriás barlangjába. Szerencséjükre, ebéd után értek a barlangba, amikor az Óriás épp szokásos délutáni alvását töltötte. Bach gyorsan az Óriás füléhez osont és egy pajkos kis művet kezdett neki olvasni Trubeckoj életéről és munkásságáról (még a Vérszívóknál találta, gondolta, jó lesz még valamire. Bach szinte mindenre azt gondolta, hogy jó lesz még valamire. Vagy kényszeres gyűjtögető volt vagy kleptomániás. Ez, mint eredeti neve, sohasem derült ki.). Az Óriás ettől még mélyebb álomba merült. Rum ekkor az Óriás állához osont és kitépett belőle egy szőrszálat. Sebestyén sokatmondóan mosolygott.

Semmi kedvük nem volt visszafelé is gyalog megtenni az utat, ezért elkötötték az Óriás griffmadarát és visszarepültek vele a Névtelen Királyságba.

            Másnap reggel be is jelentkeztek, hogy ők jöttek felvidítani a királylányt. Gyorsan ki is feszítették a szőrszálat és Bach, az egyetemes európai kultúra képviselője el is kezdett játszani rajta. Mindenkinek öröm és vidámság költözött a szívébe a csapnivaló előadásmód ellenére is, ám Puporka királykisasszony szomorú maradt. Mit volt, mit tenni, a verdikt, az verdikt, a három cimborát le kellett fejezni. A hóhér már épp indult is volna, hogy a vesztőhelyre vonja őket, amikor egyszer csak megbotlott a trónterem padlójának egy kiálló kövében és elesett. Puporka királykisasszony azonnal felkacagott. Kiderült, hogy igen kárörvendő volt.[9]

            A három jó barátnak megkegyelmeztek, sőt, kaptak valami kamuállást jó magas fizetéssel. Az idős hastáncosnőnek is kiutalt egy tisztességes nyugdíjat a népjóléti miniszter, hiszen a népnek is jobb az úgy, ha ő nem táncol többet. Puporka pedig hamarosan megszökött egy vándorköszörűssel.

            Hogy a Névtelen Királyságnak lett újra neve? Kiírtak rá egy pályázatot, és szokás szerint valami nagyon bugyuta név nyert. De a Nemzeti szó legalább nem volt benne.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

---

[1] Szinte szó szerint átvétele a Harún és a mesék tengere első bekezdésének.

[2] Szándékosan rejtőire vett figurák.

[3] Shakespeare, Vihar, Caliban stb.;)

[4] Leila, az arab démon a Három testőr Afrikában-ból.

[5] Milyen más ellenségek lehetnének egy filológus számára? J

[6] Kis Jambus és Marcipán.

[7] Macskafogó.

[8] Kicsit fura nekem ez a kifejezés, de Kosztolányi is használta.

[9] Ezt Lizzykéről mintáztam, mert ő tényleg nagyon kárörvendő.

Mese LI.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer legény, akinek mindig nevetésre állt a szája. Hamar rá is ragadt a Vigyorgós becenév. Meggyőződéses kommunistaként a világ szinte minden dolgáról téves elképzelése volt, amely tévképzeteket szeretett mindenkivel megosztani, ám mivel nagyon mély érzésű is volt egyben, ezért ezt az apró hibáját mindig meg is bocsátották neki. Egy statisztikai cégnél dolgozott, ahová minden nap bejárt, fehér, egyiptomi vászon ingében és nadrágjában, száján a jellegzetes vigyorral. Fekete aktatáskáját vidáman lóbálta az úton, miközben mindig elvett a közeli zöldséges pultjáról egy évszaknak megfelelő gyümölcsöt, amibe egészséges fogaival beleharapott. Aki ezt a jelenetet látta, jogosan gondolhatta: - Majd kicsattannak mind a ketten. - ám mivel az embereknek elég kevés képzelőtehetségük volt arrafelé, ezért ezt a kutya se gondolta.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy legény, akinek mindig egy aprócska mosoly bujkált a szája szélén. Hamar rá is ragadt a Mosolygós becenév. A világ dolgait kevesen látták olyan tisztán és jól, mint ő, ám mivel magvas gondolatait nagyon kevés emberrel osztotta meg, ezért mosolyát sokszor gőgnek és a felsőbbrendűség kifejezésének vélték, amit soha sem bocsátottak meg neki. Egy elvarázsolt műgyűjteményben dolgozott, ahová a madár se járt. Minden nap kitette a gyűjtemény elé Magát, a Máltai Lovagrend Nagymesterét, hogy mutassa az utat a Gyűjtemény felé, hátha akad valaki, aki betéved.
A két dalia, Karim, a Vigyorgós és Abdul, a Mosolygós minden különbözőségük ellenére barátok voltak, mert lelkük legmélyén nagyon sok mindenben hasonlítottak. Egy napon épp a közeli folyó partján sütették a hasukat, amikor Karim megszólalt:
- Abdulka, unom én már a statisztikusi állást, valami másba kéne kezdeni. – sóhajtott fel a nyurga legény.
- Karim, miért nem nyitunk egy büfét itt a folyóparton? Neked amúgy is megvan az étkezdésid. Egy lángos, egy barna sör és mindenkinek szebb a napja. – válaszolta halkan barátja.
- Milyen jó ötlet, Abdulka! Na, gyerünk-gyerünk, szaporán váltsd ki az engedélyeket, keress egy helyet, amit kibérelhetünk. –tapsolt kezével Karim. – Addig én itt a folyóparton gondolkodok, hogy mi legyen a menü. – mondta, a menü szót úgy ejtve ki, hogy abban a Grande Cuisine minden rafinériája és hagyománya benne foglaltatott.
Hamarosan találtak egy használaton kívüli automata büfékocsit, amit ki is béreltek és kivontattak a folyó partjára. A menü is csakhamar elkészült: lángos, hekk, barna sör volt a választék. Hatalmas lelkesedéssel kezdtek neki a vendéglátózásnak, de a kuncsaftok csak nem jöttek. Néha-néha bekukkantott egy ÁNTSZ-ellenőr: - Lángos, hekk, barna sör? No lámcsak! – mormolta maga elé kissé csodálkozva, majd hamarosan tovább is állt.
A két büfés egy nap egy öreg horgászt pillantott meg a parton.
- Abdulka, én odamegyek a vénemberhez kicsit marketingolni, te meg addig süss ki egy jó hekket! – parancsolt rá Karim társára, aki szó nélkül engedelmeskedett.
- Tisztelt Uram! Szeretettel várjuk a közétkeztetés szentélyében, a Jáncsi büfében! Egy jó lángost, hekket, egy hideg barna sört? – komédiázott Karim.
- Ne fáradjál, öcsém! Enni ettem már otthol egy jó paprikás csirkét, mellettem meg a varsában van 3-4 jó Kőbányai, ha megszomjaznék. Különben meg sehogy se megy a fejembe, hogy miért hoztatok egy mozgóbüfét az Elátkozott Folyó partjára? Hisz réges-régen egy varázsló legkedvesebb fiának torkán akadt itt egy szálka, amibe belehalt, ezért a varázsló megátkozta a helyet, hogy egy büfé se legyen nyereséges.
- Minden átkot meg lehet törni valamivel – válaszolta a legény, kissé pökhendien – esetleg nem tudja, hogy ezt hogyan lehet? Mit mond erre a szájhagyomány? Nem lennék hálátlan –hízelgett a szokásosnál is szélesebb vigyorral.
- Tudni bizony tudom. El kell menni a Nagy Levinhez, ő meg tudja törni az átkot. – adta meg a választ az öregember.
- Hálásan köszönjük Önnek, mindjárt útra is kelünk Abdullal. Kérem, mondja meg a nevét, hogy áldó imáinkba foglalhassuk. – szólt ékesen Karim, aki lelke mélyén már nagyon szeretett volna véget vetni az idős férfivel való beszélgetésnek, mert egész idő alatt az járt az eszében, hogy az öregnek biztos büdös a szája.
- Nándi bácsi, ha tudni akarjátok. Na, hali! – búcsúzott a horgász.
A két barát hamarosan útra is kelt. Úton-útfélen kérdezősködtek, hogy hol találják a Nagy Levint, ám a megkérdezettek azt sem tudták, ki is az a Levin, ezért Karim kénytelen volt mindegyiküket leköpni és megalázni. Bolyongásaik során elérték a Rahmár oázist. Mivel mindketten nagyon megéheztek, betértek az egyetlen ”étterembe”, amely valójában egy deszkabódé volt, ahol raki-, dohány- és vér szaga terjengett.
- Látod, Abdulka, milyen jó helyre hoztalak? – mutatott körbe vigyorogva Karim. Le is ültek az egyetlen asztalhoz, amely egy felfordított banános láda volt és rendeltek 2 tagine-t. A tagine minden várakozás ellenére kitűnő volt. Ezért Karim egyből üzent a szakácsnak, hogy tegye már tiszteletét asztaluknál, mert szeretne neki gratulálni. Nagyon hanyag eleganciájú, idősödő úriember jött elő, akinek frizurája elég erősen Liszt Ferencre hajazott.
- Mester! Leborulok a konyhaművészete előtt! Engedje meg, hogy megrázzam a kezét! Nevem Karim, ő pedig hűséges segítőm, Abdul.
- Nevem Levin. – hajolt meg méltóságteljesen a szakács.
- Csak nem a Nagy Levin? Ugye nem az, akinek a nővére a cári balettben volt? Mert ezzel már megjártuk néhányszor. – érdeklődött Vigyorgós Karim.
- Csak egy Levin van, aki említésre méltó. – húzta ki magát a séf.
- Mester, magát kerestük! Mi az Elátkozott Folyó partjáról jöttünk és azt hallottuk, hogy csak a Mester törheti meg az átkot.
- Ez pontosan így is van, de nem adják ám ezt olyan könnyen. Egy évre elszegődnek mindketten hozzám és az év végén eldöntöm, hogy segítek-e magukon, már ha előbb nem dobom ki magukat. – felelte a Nagy Levin.
- Rendben, áll az alku! – csapott a Nagy Levin vállára Karim, aki ettől a hirtelen jött bizalmaskodástól igencsak meglepődött. Abdult persze senki sem kérdezte, hogy ő rááll-e az alkura.
A két jó barát az első év alatt kitanulta, hogy a halnál nincs jobb étel, és hogy hal alatt nem feltétlenül csak a hekket értjük, hogy panírozni csak igazi zsemlemorzsával lehet, és hogy a folyami rák mit sem ér Worchester-szósz nélkül. Mivel Levin korábban sok gonosztevőt okított, ezért a szakácstehetséget is bűnözőtípusok szerint ítélte meg. Karimon látszott, hogy remek szélhámos lenne, ezért ő különös tehetséget mutatott a szuflék és különböző felfújtak területén, Abdul végtelen türelme pedig egy kasszafúróé volt, ezért ő a lassú tűzön grillezett húsok és a közel-keleti konyha mestere lett, igazi kebab-tapasztalt.
Mikor letelt az egy év, a Nagy Levin elé járultak, aki így szólott:
- Tisztességgel kiállták (a világ minden kincséért sem tegezte volna őket) a próbát, íme az átok feloldásának feltétele. Azaz csak a fele. Az átkot csak egy arany ji king-érem törheti meg, de sok évvel ezelőtt egy vénséges vén csoroszlya ellopta tőlem az egyik felét. Íme, maguknak adom azt a felét, ami a birtokomban van, de a másikat maguknak kell megkeresni.
A két sous-chef (mert időközben azok lettek) megköszönte a félpénzt, Karim még befejezte futó viszonyát a helyi Pipacs Presszó Gyöngyi nevű pultosával, majd megint útra keltek.
Ahogy mentek-mendegéltek elértek a távol-keleti kultúrkörbe. Épp egy Hayao Miyazaki világát idéző sűrű-sötét rengetegben bolyongtak, mikor egy tisztásra értek. Egyszer csak eléjük toppant egy vénséges-vén csoroszlya, egy sárkány hátán.
- Hát titeket meg ki hítt? – rivallt rájuk a vénség.
- Öreganyám, mi egy fél ji king-érmet keresünk, esetleg tudnál róla felvilágosítást adni. Szegény drága jó bábuskám kedves tárgya volt a polgárháború előtt. Anyagi értéke vajmi kevés, de érzelmi annál több. Megvennénk a mostani tulajdonosától egy marék rizsért.
- Engem nem versz át, te pernahajder! Tudom én, hogy az Elátkozott folyó átkát akarod megtörni vele! Hamarabb kell felkelned, ha át akarod verni Chim Pi nénit! – rikoltozta az öregasszony.
- Átláttál a szitán, öreganyám. Mondd akkor meg te, hogy mit szeretnél az éremért cserébe? – kérdezte Karim.
- Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál! Szegődjetek el egy évre hozzám szakácsnak. Van egy kifőzdém a környéken, rám férne a segítség. Ti pedig kitanulhatnátok a távol-keleti konyhát, bár titeket kitanítani igazából gyöngyök elé disznót. – mondta el a feltételeit a csoroszlya.
- Disznók elé gyöngyöt. – javította ki Abdul.
- Jó-jó, tudjátok, kondástévesztő vagyok. – szabadkozott az öregasszony.
Mondástévesztő, mama. – szólt közbe most Karim.
A két sous-chef az egy év alatt kitanulta a sós-édes-csípős-savanyú ízek minden permutációját. Különösen Karim jeleskedett a dologban, aki még nagyokat is tudott kurjongatni és nevetni miközben a wokkal és a bárddal dolgozott. Szemfényvesztő látványkonyhájának messze földről csodájára jártak.
Amint az egy év leteltével a vénasszony magához hívatta őket.
- Jól szolgáltatok nekem ebben az egy évben, ezért én is állom a szavam. Chim Pi néni nem szép, de becsületes. Ne’, itt van a fél ji king-érem. Ha összeillesztitek a párjával, és a folyóba dobjátok, megtörik az átok.
A két dalia szépen megköszönte a félpénzt, Karim végett vetett futó viszonyának a Kantoni Mennyország megjegyezhetetlen nevű kasszírnőjével és hazamentek.
Otthon bedobták az érmét a folyóba, és mivel míg távol voltak egy forgószél úgy elvitte a büféjüket, mint Juditkáék disznóólát a vihar, ezért építettek egy fogadót, aminek a Közel- s Távol-keleti Étterem nevet adták. Míg Karim vigyorogva zsonglőrködött, addig Abdul valamivel hátrább grillezgetett és szabályos időközönként arcán szokott mosolyával kijelentette: - Én a Nagy Levin tanítványa vagyok. A hely hamarosan igen felkapott lett, nem sokára megnyílt mellette a Gengszterek Fogadója és a Slovakian and Indian Restaurant is, még jobban felvirágoztatva a környék turizmusát.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese L.

Elküldve annak, akit illet.

Mese XLIX.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy tündér. Igazi kis sztereotipikus tündér volt: szőke, göndör haja csak úgy röpködött a szélben, mikor a virágos mezőkön szökdécselt, és amikor mosolygott, még a legrosszabb kedvű teremtmények is jókedvre derültek.
Egy nap aztán ez a tündér megunta a réteken való ugrándozást, a virágkoszorúk vonását, és elindult világot látni.
Ahogy egy tisztásra ért, két kicsi medvebocsot pillantott meg, akik kegyetlenül csépelték egymást. Mivel a tündér nem bírta elviselni az erőszak egyetlen formáját sem, ezért rögtön ketté is választotta őket.
- Mi a nevetek kis rosszcsontok? – kérdezte tőlük.
- Az enyém Alex annak a másik medveszonoknak pedig Delarge. –válaszolta az egyik bocs.
- És miért verekszetek ilyen eszeveszettül egymással? – vonta őket szelíden felelősségre a tündér.
- Mert ez a burak mindig ellopja a molokot tőlem. – fakadt ki a medvebocs.
A tündér ekkor felemelte a pálcáját, suhintott hármat, majd így szólt:
- Te, Delarge, ezentúl nem tudsz ellopni semmit, és egyikőtök sem tud majd bántani egyetlen egy élőlényt sem, nemhogy egymást. – ezzel, mint aki jól végezte dolgát, a tündér folytatta útját. Hamarosan arra jött egy hiéna, és mivel a két medvebocs nem tudott védekezni, fel is falta mindkettőt.
Ahogy a tündér ment-mendegélt, megint egy tisztásra ért. A tisztáson, két facsonkon, egymásnak háttal két fiatal ült: egy fiú és egy lány. Nagyon nagy szomorúság áradt mindkettőből. Mivel a tündér nem bírta elviselni a szomorúság egyetlen formáját sem, ezért rögtön fölemelte mindkettőjüket, és egymással szemben tette le őket, a tisztás selymes füvére.
- Miért vagytok szomorúak, fiatalok? – kérdezte tőlük.
- Mert nagyon jól érezzük magunkat együtt, nagyon szeretünk együtt lenni. – felelték.
- Ez miért baj? – csodálkozott el a tündér. - Hát nem adtok meg egymásnak mindent?
- De, mindent megadunk egymásnak, mi erőnkből telik, de nem vagyunk szerelmesek egymásba. – fakadt ki a lány.
A tündér ekkor felemelte a pálcáját, suhintott hármat, majd így szólt:
- Megadom most nektek a varázst, legyetek szerelmesek egymásba!- ezzel, mint aki jól végezte dolgát, a tündér folytatta útját. A két szerelmes nagyon jól érezte magát, ám minden csoda csak három napig tart, így hamarosan el is szállt a varázs. A lány beleszeretett egy fiúba, aki nem adott meg neki mindent, akiért lehetett epedezni, és aki néha-néha szörnyen bánt vele. A fiú pedig még sokáig szomorú volt, hogy a lány elhagyta, mert ilyen kedves, aranyos, okos és értelmes barátnője már volt nem egy, de ilyen gyönyörű még soha.
Ahogy a tündér ment-mendegélt, egyszer csak egy sűrű-sötét erdőbe ért. Az erdő teljesen kihaltnak tűnt, a fák nagy többsége már ki is száradt. Hirtelen az avarban észrevett egy ijedt mókust. Varázspálcájával fel is kapta és magához repítette.
- Mi történt itt, mókuska? – kérdezte a tündér.
- Egy gonosz csoroszlya garázdálkodik az erdőben, már szinte az egészet elpusztította. – felelte a patkánynál jóval nagyobb PR-értékkel rendelkező rágcsáló.
- Egyet se félj, amíg engem látsz! – harsant fel a tündér szava. – Megszabadítom én ezt az erdőt a boszorkánytól.
Nem is kellett sokat az erdőbe befelé haladnia, amikor egyszer csak elérepült a csoroszlya. Eléggé úgy nézett ki, mint egy kiöregedett glam-rock maca, de meg kell hagyni, valódi boszorkány volt.
- Mit akarsz itt, ahol a madár sem mer már járni? – rivallt rá egyből a csoroszlya a tündérre.
- Jöttem megszabadítani az erdőt ártó személyedtől! – felelte bátran a tündér.
- Nosza, csak rajta! – kontrázott rá a boszorkány.
A tündér már épp emelte fel a kezét, hogy hármat suhintson, amikor a csoroszlya kezének egy apró mozdulatával olyan széllöketet idézett elő, amely kicsavarta a tündér kezéből a varázspálcát.
- Mi van, csak ennyit tudsz?! – kacagott fel gonoszan a bestia.
A tündér- mit volt mit tenni – előkapta legveszélyesebb fegyverét, Szabó Pál Élettan előadásainak eredeti hangfelvételét. A csoroszlya ekkor hirtelen a fejéhez kapott, amely a következő pillanatban ezer darabra robbant szét.
Az erdőt naiv, jó szándékú és igencsak kihasználható önkéntesek újratelepítették, hamarosan az állatok is visszaköltöztek bele.
A tündér pedig nyitott egy helyre kis boltot, ahol kézműves termékeket árult és időről időre levadászott egy jóravaló daliát, akivel leéltek együtt cirka 40-50 évet.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese XLVIII.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy herceg, a bátor Acélszív királyfi. Acélszív királyfi ideje nagy részében tamburázott, sert ivott és szolgálóleányokat cicerészett. Egy idő után azonban már nagyon kezdte unni ezt az életet, ezért egy este álruhát öltött és hű szolgája, Joszif kíséretében elhagyta a várost.
Ahogy mentek-mendegéltek, egyszer csak az egyik szomszédos királyság fővárosában kötöttek ki. A városban nagyon nagy szomorúság uralkodott, mert az uralkodó nagyon nagy búnak adta a fejét. Mi volt bújának-bajának oka? Valaki ellopta kedvenc Vasparipáját. A király annak ígérte leánya kezét és fele királyságát, aki visszaszerzi az átmenetifémek csoportjába tartozó lovat. A királyfinak királysága volt ugyan elég, de a hercegnő nagyon kis helyre buksza volt, ezért úgy gondolta: egy élete-egy halála, ő bizony megpróbálja visszaszerezni a Vasparipát.
Másnap útnak is indult hű szolgájával, Josziffal. Hát, ahogy mentek-mendegéltek, egyszer csak egy 99. szintű varázslóval találkoztak. Az ősszakállú mágus meg is kérdezte őket:
- Üdv néktek, vitéz daliák! Mi járatban erre, ahol a madár se jár?
- Üdv néked, ősz-öregapám! Én Erősáram lovag vagyok, ő pedig itt hű fegyverhordozóm, Koba. Megyünk megkeresni és kiszabadítani a Vasparipát.
- Szerencséd, hogy öregapádnak szólítottál. A Vasparipát messzi-messzi földön tartja fogságban egy Vágányzár nevű sárkány. Karvastagságú ezüstláncokkal van a ló megkötözve és csak az Xtigmatic nevű kétkezes pallossal lehet azokat a láncokat elvágni. Tessék, itt egy gombolyag aranyfonál, ha ezt eldobod, megmutatja az utat a kardhoz. A kardot egy furcsa szerzet, Reptile őrzi, ám ha a fonállal lasszót vetsz a nyakába, akkor minden kívánságodat teljesítenie kell.
- Köszönöm a segítségedet, öregapám. – mondta a herceg.
- Nem tesz semmit. – felelte a varázsló, majd megkérdezte: - ha már így összefutottunk, nincs egy kis Slayer-ötök kölcsön? Bazi unalmas egyedül róni az utat, zene nélkül.
- Slayer-ünk az nincs, de egy kis Stoneblade akad. – válaszolt a rangrejtett herceg.
- Az is jó lesz. Karcol rendesen. – zárta le a beszélgetést a mágus.
Miután elbúcsúztak a varázslótól, Acélszív eldobta a gombolyagot, és annak nyomát követve meg is találták az Xtigmatic-et. Egy hatalmas kőszirtből állt ki, a háttérben pedig villámok cikáztak. A kard környékén még pórul járt próbálkozók koponyái is hevertek, úgyhogy egész jó kis lemezborító lett volna a tájból. Hamarosan eléjük toppant Reptile is, de a királyfi azon nyomban lasszót vetett a nyakába és egy fához kötözte. Ezek után a kard elé járult, hogy megpróbálja kihúzni.
- Hehe, úgy se fog sikerülni! Ezt a kardot csak az arra legérdemesebb tudja kihúzni, de az nem te vagy! Hehe! – csúfolódott vele Reptile.
A herceg ekkor odaszólt hű szolgájának:
- Gyorsan, adj egy cigit!
Majd miután rágyújtott, könnyebben húzta ki a kardot a sziklából, mint amilyen könnyű egy főútvonalon megfordulni.
- Na, te undorító kis csúszó-mászó! Most pedig elvezetsz a gonosz sárkányhoz, Vágányzárhoz.
Reptile-nak mit volt mit tenni, nyakában az aranyzsinórral el kellett vinnie a herceget a fenevadhoz. Hamarosan meg is érkeztek a Sárkány barlangjához. Bentről hangos Iron Maiden szűrődött ki (hisz minden sárkány szereti a szüzeket). Acélszív egyből meg is látta a láncra vert Vasparipát, oda is lopódzott hozzá és elvágta az ezüstláncokat. Ám a láncok mikor leesetek, olyan nagyokat pendültek, hogy azt még a Fear of the Dark sem tudta elnyomni. A sárkány azonnal ki is rontott a barlangjából és a hercegnek támadt:
- Mit akarsz itt, te kis mitugrász?
- Ki akarom szabadítani a Vasparipát, hogy enyém legyen a hercegkisasszony és a fele királyság, és ha az utamba állsz, az Xtigmatic-kel hasítalak ketté! – felelte a herceg.
- Mit árthat nekem az a gyíkleső? – kérdezte lefitymálóan a tűzokádó. – A láncok ellen talán jó, de az én bőrömről lepattan. Ám ha ennyire akarod, küzdjünk meg mint…, mint…, tudod mit? Kívánt rész behelyettesítendő!
- Rendben, mi legyen a fegyver? – állt rá a párbajra a herceg.
- Mi lehetne más, mint a legzoralabb dolog a világon: Basszusgitár! – felelte a sárkány és mivel úgy gondolta, szavait nyomatékosítani kell, még egy kis tüzet is okádott.
- Igen, azt hiszem az a fegyver rendben lesz. – igazította meg a nyakában lévő kendőt Acélszív, mintha valamilyen bizottsági ülésen lenne.
A sárkány kezdte a bárbajt. Olyan húzós riffeket nyomott, hogy a hercegnek még majdnem a hús is lerepült a koponyájáról.
Ezek után következett a királyfi. Olyan gyorsan mozogtak az ujjai, hogy azt semmilyen teremtett lélek nem bírta volna szemeivel követni és úgy headbangelt, hogy egyszer csak hipp-hopp, beomlott a sárkány barlangja.
- Na ez odabaszott, öcsém! – mondta a tűzokádó – Egy ilyen szóló után már nem is bánom, hogy elveszítettem a Vasparipát. Van itt a közelben egy Rocktár nevű hely, ha van még pár hasonszőrű cimborád, néha felléphetnétek ott.
A királyfi megköszönte a lehetőséget, majd a Vasparipával és hű szolgájával együtt elvágtatott. A szomszéd királyság uralkodójának visszaadták a Vasparipát, a herceg leleplezte magát és hetedhét országra szóló lakodalmat tartottak. Az ifjú pár boldogan élt, amíg a herceg ott nem hagyott csapot-papot, tényleg szerzett néhány hasonszőrű cimborát és végigturnézták az összes királyságot. Többször felléptek a Rocktárban is.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese XLVII

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy hercegnő. Olyan szép volt, hogy a Napra lehetett nézni, de reá nem. (Általánosan elismert igazság, hogy a hercegnőnek, ha egyke, okvetlenül szépnek kell lennie. ) Napjai viszonylagos boldogságban teltek: társalkodónőivel hímezgetett, néha hámozgatott, naponta kilovagolt (nem, nem Perzsiából), röviden: élte a hercegkisasszonyok szokásos életét. Volt azonban egy apró, ámde annál veszélytelenebb titka: a legjobban azt szerette, ha a konyhában sertepertélhetett a szakácsok, kukták és gőzölgő fazekak között. Szerette a sülő szalonna szagát, szerette a lencsetorta barnászöldjét , szerette a frissen készült sörös csirkét a toronybástya egyik eldugott zugában, a kövön ülve megenni.
Egyszer aztán kalandos lelke már annyira nem bírta azt, hogy a hercegkisasszonyok szokásos életét élje, hogy fogta magát, haját világosbarna sapka alá rejtette, lányos kebleit egy textildarabbal kötötte le és apródruhába bújt.
Hová is vezethetett első útja, mint a taljánok földjére? Míg vándorolt le a csizmán, megízlelve a milánóiak rizottóit, a bolognaiak tésztáit és az eredeti nápolyi pizzát, sokat hallott egy bizonyos Giovanniról , akinek egy dél-olasz szigeten volt étterme. Úgy döntött, hogy beáll hozzá kuktának. Mikor először találkoztak, a legénykének egyből szimpatikus lett a talján: magas volt, nagydarab, majd kicsattant az életerőtől, szakállas arcán pedig mindig nevetés ült. Erős hangját felharsanásra és éneklésre teremtették. Giovanninak is egyből megtetszett a legényke, fel is fogadta, azzal a feltétellel, hogyha a lányához ér, levágja a cazzoját.
Az étteremben nem volt étlap. Giovanni minden reggel kiment háromkerekű Piaggiojával a halászokhoz és a zöldségeshez, akiktől megvette a neki tetsző árút. Ezek után kiírta konyhája falára: ”Most épp főzök, az Isten segítsen munkámban.” Este pedig lányai szolgálták fel az aznap elkészült fogásokat. Mint ebből is kitűnik, a legényke jó tanítómesterre akadt: megtanulta, hogyan bánjon a húsokkal, halakkal, zöldségekkel. Megtanulta, hogyan kell kifőzni a tésztát, hogyan kell a fűszereket használni. Megtanulta, hogy az egyes alapanyagokból hogyan lehet remek fogásokat rögtönözni. Megtanult szívből főzni. Egy nap aztán Giovanni eléállt:
- Guaglió! Nagyon megszerettelek, te vagy a valaha volt legjobb tanítványom. Ám én már mindent megtanítottam neked, amit tudtam. Mivel nagyon megszerettelek, válaszút elé állítalak most: vagy elveszed az egyik leányomat - amúgy is tetszik nekik a lányos képed és az a szép nagy orrod – és te viszed tovább az éttermet halálom után, vagy adok neked egy ajánlólevelet Julien Boyerhez .
- Giovanni! Én is nagyon megszerettem itt, és úgy nézek rád, mint az apámra. De a lányaid kezét nem kérem, a szakácsmesterségről viszont minél többet szeretnék megtudni, ezért az ajánlólevelet választom.
- Jó választás, guaglió! Amúgy sem adtam volna a lányaimat egy ilyen kis cingárhoz. – harsant fel Giovanni nevetése. – Itt az ajánlóleveled. Ha majd lesz egy saját éttermed, meg egy aranyos kis csajod, aki agyon csókolja arcod , majd meglátogatlak. – ezzel a legénykére kacsintott és megölelte.
A legény másnap el is indult Franciaországba. Megízlelte a marseille-i boullabaisse-t, a cassoulet-t, a ratatouille-t, a tenger gyümölcseit, a hegyvidék kolbászait, a libamájat és a kacsazsírt. Julien egy magas, vékony, már-már gyomorbajosnak tűnő, szigorú tekintetű férfiú volt. Mikor a legényke belépett a konyhájába, épp egy hentesbárd repült el a füle mellett, egy darabot majdnem ki is hasítva a formás kis fülkagylóból. – Na, ennek a fele sem tréfa! – gondolta – ha nem nyerem meg a tetszését, ez a facet kirak, mint a Rubik-kockát. A vágószerszámot nem neki, hanem az egyik szakácsnak szánták, aki egy teáskanálnyi kakukkfüvet tett a boeuf bourgignon-ba, fél helyett. Mivel szemmel láthatólag új szakácsra volt szükség és az ajánlólevél is megtette hatását, Julien morogva ugyan, de felfogadta a legénykét.
Az étteremben szigorú étlap volt. Julien minden reggel maga ment ki a piacra, és kiválogatta a legfrissebb halakat, húsokat, zöldségeket. A konyhában szigorú rend uralkodott, mindenki tudta a maga helyét és feladatát. A legényke itt megtanulta a pontosságot, a precizitást, azt hogy fegyelmezetten, mindenre odafigyelve húzzon le egy 12 órás műszakot. Minden este holtfáradtan, ám elégedetten hajtotta álomra a fejét. Megtanult ésszel főzni.
Kollégái között akadt egy ifjú, aki különösen kedves volt a szívének. Csekély számú szabadnapjaikon együtt piknikeztek a tengerparton, halat sütöttek és az ifjú gitározott. Óvatosan és oly gyöngéden szedte elő mindig hangszerét, mintha nőt vetkőztetett volna. A legényke pedig eltáncolta, amit éppen érzett. Mint a fenti sorokból is kiderülhetett, szerelemre gyulladtak egymás iránt, ám ez mindkettőjüknek nehézzé tette az életet, mert a hercegnő nem fedhette fel kilétét, a dalia pedig igencsak megijedt, hogy rájött a kajla hajlam. Vagyis: megmelegedett. Ám ez addig-addig ment, míg már nem tudott parancsolni a vágyainak és elhatározta, egy élete-egy halála, ő bizony szerelmet vall a legénykének. Kollégájához útban azonban hipp-hopp, felkapta egy turulmadár és bezárta az Országos Széchenyi Könyvtár büféjébe. Hogy hogyan is került oda az a turulmadár? Épp az EU elleni szabadságharcát vívta és úgy gondolta, hogy elrabol egy fránya francúzt, – úgyis miattuk van Trianon is - túszul ejti és követeli az Uniós tisztviselők azonnali kivonását hazájából.
A hercegnő igen elszomorodott, hogy szerelmesét elrabolták, meg is kérdezte Julient, hogy mitévő is legyen?
- Szakács vagy, harcolj is úgy a barátodért! Itt van egy ajánlólevél a világ legjobb szakácsához, a baszk Imanol Gabilondohoz . Ha ő nem tanít meg neked egy olyan fogást, amely segít, akkor senki.
A hercegnő el is ment San Sebastianba. Imanol vidám, büszke tekintetű férfiú volt, akiről sohasem kopott le a baszk sapka. Szerette a vidámságot, ám ha munkára került sor, nem ismerte a tréfát, precíz volt és pontos. A királylány kitanulta nála a pintxosok (Eb ura fakó, azért sem tapas!) készítésének szabályait. Olyan tőkehal-tortákat és sertésvérrel töltött raviolikat készített, hogy mindenki megnyalta utána a tíz ujját. A leány itt kamatoztathatta a kreativitást, amit Giovannitól tanult és a pontosságot, amit Julientől.
- Délen olajjal főznek, Madridban vajjal, a baszkok pedig tudnak főzni. – kezdte egy nap mondandóját Imanol. – Te pedig legalább olyan jól főzöl, mint egy baszk. Viszont látom rajtad, hogy a szíved máshol jár. Mi a baj, fiúcska?
- Nagy az én bánatom, Imanol. A legjobb barátomat egy turulmadár tartja fogva az OSZK-ban. Ki szeretném szabadítani, de nem tudom, hogyan is kell. – válaszolta a királylány.
- Segítek én a te bajodon! Itt van a leggyilkosabb ital, amit valaha összekutyultak: a Gégepukkasztó Tinódi módra. Ha ezt megitatod vele, biztos, hogy ártalmatlanná teszed, és kiszabadíthatod a cimborádat.
A leány megköszönte, és egyből Budapest felé vette az irányt. Oda is ért a Várba, az OSZK-hoz. Egyből meg is jelent előtte a turulmadár:
- Hát téged ki hítt’? – rivallt rá a madár.
- Hallod , azt beszélik, ti magyar totemállatok nagyon bírjátok a csipöset (sic!). Már csak a konyhátokból kifolyólag is. Fogadjuk, hogy ezt a koktélt nem bírod meginni, mert ez úgy mar, hogy nincsen teremtmény, aki kibírja. – mondta a királylány.
- Na, ide vele! – válaszolta a turul és egy hörpintésre fel is hajtotta. Vége is lett, mint a Twin Peaks-nek. A leány elvette a madártól a kulcsot és kiszabadított a szerelmesét. Rövid, ám igen velős beszélgetés során (Te lány, én meg fiú, na mizu, mizu, mizu?) tisztázták nemi hovatartozásaikat, és boldogan omlottak egymás karjaiba.
A királylány és a legény újra megnyitotta a büfét, és el is nevezték Thökölynek (miért pont Thököly? Mert most jön aztán a fekete leves!). Olyan finom kávékat főztek, hogy többen csak azért léptek tudományos pályára, hogy minden nap azt ihassák. Akadt még a büfében néhány finom falat és jó hagymás zsíros kenyér is. A két fiatal pedig csapott egy cuki kis lagzit és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Hogy a turullal mi történt? Szobor lett a XII. kerületben, néha leszállt talapzatáról és igen képzavaros verseket adott elő. Ám ezt be kell tudnunk a koktél mellékhatásának.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!