Amikor Szindbádnak már
elege lett a velős csontból, elhatározta, hogy elbuszozik Kőbánya-Alsóra, és a Speciális Vietnámi
Melegkonyhában eszik egy jót.
Fel is szállt a buszra, a Bogdáni úton. Visszaemlékezett,
hogy boldogult úrfikorában hányszor indult innen football-mérkőzésekre, ahol
gyakorta skandálta: - Hajrá Kerület, első a becsület!, és ahol, ha nem tetszett
nekik az eredmény, huszár főhadnagyok kivont karddal inzultálták a bírókat,
akiknek ez ilyen incidensek miatt önvédelmi tanfolyamot szerveztek, és külön
bokszklubjuk is volt.
A
következő megálló a Raktár utca volt. Ennek a megállónak olyan prózai neve volt,
hogy nem jutott eszébe róla semmi.
A következő megálló a Flórián tér volt. Szindbádnak régi
tűzoltóbálok jutottak eszébe, azokról pedig a citromos kolbász íze, és a
különféle bajszok, a férfiarcok eme ékei, amelyek égnek meredtek, vagy
lekonyultak, és amelyek viselése jobban illett a tűzoltókhoz, mint becses
nejeikhez, bár az utóbbiakra is akadt számos példa.
A Kiscelli utcán eldúdolta kedves nótájának egyik sorát:
“A Kiscelli utca soha nem lesz Szigony utca.”
A Tímár utcán visszaemlékezett a régi jó mesteremberekre,
akiknek a sorsa azóta már a feledés lett, és akik a bőrcserzéstől, a
cipőkészítésen át, a franciakór gyógyításáig mindenhez értettek.
A Galagonya utcán eszébe jutott, hogy mennyire is
szeretett felvidéki nyarakon, fák hűvösében galagonyalekváros kenyeret enni már
elvirágzott szépségű molnárnék hasáról.
A Kolosy téren Szindbádnak eszébe jutott a 165-ös busz,
amelyre legalább húsz percet kell várni, és tíz perc a teljes menetideje.
Szindbád gyakorta utazott álmos vasárnap délutánokon kedvtelésből ezen a
járaton, amely ellentmondott a rációnak. Emlékeztette arra, hogy a léthez kell
egy kis irracionalitás is.
A Zsigmond téren eszébe jutott, hogy az embereknek már
normális neveik sincsenek. Zsigmond névvel az ember lehet király, író vagy
Oscar-díjas operatőr, de milyen sors várhat arra, akit úgy hívnak, hogy Kevin?
Maximum otthon hagyják karácsonykor.
A Császár-Komjádi uszodánál eszébe jutottak másnapos
reggelei, amelyek különféle fürdőkben találták, a gőzben, szájában szívarkával,
kezében egy róla elnevezett fröccsel.
A Margit hídnál eszébe jutott számos Margit nevű kedvese
és az is, és az, hogy a névadással régen sem volt minden rendben.
A Jászai Mari téren eszébe jutott a színésznő, és hogy
mennyire is szeretett régebben színházba járni, és utána öreg, háromrészes
öltönyt és selyem sálat viselő hírlapírókkal és színikritikusokkal inni. A mai
darabokat már vagy nem érti vagy zavarja bennük a sok trágárság. Pintér Bélára
azért még el szokott menni, de már egyre kevesebbszer szeret bele a világot
jelentő deszkákon álló színésznőkbe.
A Nyugati pályaudvarnál eszébe jutott számtalan
vonatútja, a szász városok, a Nyírség, és rá kellett jönnie, hogy már az
utazásból is kiveszett a romantika. Hol vannak már a ráérős, pöfögő vonatutak a
büfékocsikban? Ma már az emberek csak azért utaznak, hogy számos képet
készítsenek, és azokat közösségi oldalakra kitéve idegesítsék ismerőseiket.
A Báthory utca/Bajcsy-Zsilinszky útnál eszébe jutottak
történelmi regényei, és hogy tulajdonképpen milyen elátkozott műfaj is ez. De
hát megírta őket, mert fiatal volt, és kellett a pénz.
Az Arany János utcáról eszébe jutott, hogy
szülővárosában, az ilyen nevű utcán állnak az örömlányok. Szindbád mindig
szeretett örömlányok társaságában lenni, egyrészt a testi örömök miatt is,
másrészt az örömlányok munkáját őszintébbnek találta, mint számos kollégájáét,
akik szintén eladták magukat. Ahogy a Próféta mondta: “Az örömlányok és az
írók? Hisz az ugyanaz.”
A Szent István Bazilikánál eszébe jutott bűnös,
toldott-foldott lelke, amelyet számos apró bűn terhelt, és amelyet vasárnapi
misék fehér karingeiben kéne tisztára mosni, de már nem lehet. Elhatározta,
hogy a következő vasárnap elmegy misère. Persze nem ment.
A Deák Ferenc téren eszébe, hogy mennyi átmulatott
éjszaka kezdődött és végződött itt. Persze akkor még rendes, testes borok és
szivarok voltak, nem levendulás rozé-fröccs és elektromos cigaretta!
Az Astoriánál eszébe jutott, hogy sosem tetszett neki ez
a név.[1] Valahányszor elment itt,
mindig elmormolta a bajsza alatt: - Astoria! A faszom!
A Kálvin téren eszébe jutott az a csülökpörkölt, amit a
Ráday utcában evett, és az, hogy a reformáció atyja, milyen ferde szemmel is
nézne erre az utcára: - Szegény János, ha most látna minket, biztos máglyára
küldene!
A Szentkirályi utcáról eszébe jutott a Weiner-féle
szikvíz, amelyről eszébe jutott a tokaji szamorodni, amelyről eszébe jutott a
halászlé, amelyről eszébe jutott egy téli este Balatontomajban, amelyről eszébe
jutott egy nyári délután Lőcsén, amelyről eszébe jutott a Palavichini nővérek
cukros hurkája, amelyről eszébe jutott, hogy véget kéne már vetni ennek a
gondolatáramlásnak.
A Harminckettesek terén eszébe állt a róla elnevezett
söröző. Nosztalgikusan idézte fel: -
Ó, a Régi Szindbád
Sörözőben még készpénzzel sem lehetett fizetni!
A Horváth Mihály téren eszébe jutott, hogy vajon Csanád
püspökével lehetett volna-e vidéki vendéglők kerthelyiségében lengőtekét
játszani? Nem volt benne teljesen biztos, hogy nem.
A Muzsikus cigányok parkjánál eszébe jutott, hogy az ő
közismert mondén életével, milyen cigányzenészekről szóló történetek
juthatnának eszébe, például egy könnyed kis történet Benczi Gyuláról, a Nyírség
varázshegedűséről, de egyrészt ezt több szempontból is sztereotípnak találta,
másrészt, nemrég elhatározta, hogy ebéd előtt nem fog dolgozni. Eddig sem dolgozott,
csak hiányzott az elhatározás.
A Kálvária téren eszébe jutott: Ó, milyen kis vidám nevű
tér![2] Az az igazi piknikező[3] hely! – El is határozta,
hogy legközelebb kijön ide 4-5 sült csirkével és 25 liter borral.
Az Orczy téren eszébe jutott, hogy ha nem már idősődő író
lenne, akkor fiatal graffitis szeretne lenni, és teletagelné az egész kurva
parkot!
A Kőbányai úton eszébe jutott, hogy sört fog inni az
ebédhez, az mégis csak jobban kihozza a délkelet-ázsai ízeket, és akaratlanul
elkezdte énekelni a Kőbánya bluest, bár a hajlítások nem voltak az igaziak.
Pedig annak idején sokat beszélgettek kapatos állapotban Deák Bill Gyulával a
nemeuklédeszi geometriáról, ami különösen szép teljesítmény volt annak
fényében, hogy egyiküknek sem volt halvány fogalma sem, hogy mi is az.
Az Északi Járműjavító neve az Astoriával ellentétben
viszont mindig is tetszett neki, jó volt kimondani. Úgy gondolta, hogy az
Északi Járműjavítóban dolgozni a létnek ugyanaz a metafizikai dimenziója, mint
Szövetkezeti Italboltban berúgni.
Az Egészségháznál megint sötét gondolatai támadtak. Nem
szerette eme kor egészség- és szépségkultuszát, az öregedéstől való félelmet.
Bár számos nyavalya kínozta, az egészséget amúgy sem tartotta sokra, és úgy
vélte, hogy egy halállal mindannyian tartozunk. Ez persze mélységesen huszadik
századi gondolat volt, és nem is volt teljesen igaza, de abban már igen, hogy
sose bízz senkiben, aki nem bír megenni egy jó darab paprikás szalonnát, már ha
nem kötik vallási tilalmak!
A Mázsa térnél eszébe jutott, hogy igazi férfi és disznó
nincs mázsa alatt. Szindbád magában megjegyezte, hogy néha nő sem, mert
időnként kedvet kapott ilyen gazdag testű trafikosnőkre is.
A Liget térnél eszébe jutott, hogy: - Hát, nem az a
tipikus zöldövezet! – Szindbád egyébként sem rajongott a természetért, Óbudán
is az övék volt az egyetlen kertesház, amihez nem tartozott kert.
A Szent László téren eszébe jutott, hogy hogyan csapatták
Adyval, Nagyváradon. Rendes fiú volt ez a Bandi, csak ha ivott, megvadult, és
Szabolcska Mihály verseket kezdett szavalni. Az már a jobbik eset volt, amikor
udvarolt, és odaadta szíve választottjának a saját verseskötetét, hogy olvasson
fel neki belőle. Hát igen, akkor még voltak férfiak!
Végül megérkezett Kőbánya-Alsóra, bement a Speciális
Vietnámi Melegkonyhába, evett egy savanyú-csípős medúzasalátát, egy marha pho-t
(mert csak a buzik esznek csirkéset), egy roston sült császárszalonnát Hanoi
módra és pirított belsőségeket savanyúsággal. A végén megtörölte a száját, és
ennyit mondott:
- Jó volt, de annak idején a Knezevic-féle vendéglőben nem fukarkodtak ennyire a halszósszal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése