Hol volt, hol nem volt: élt egy Szamuráj! Igazi mesemondó nagy király! Nagy az, aki nagy, aki kicsi, az kicsi! Hiszi a piszi, aki elhiszi!
Hol volt, hol nem volt: élt egy Fókaidomárlány. Gyönyörű volt, víg kedélyű, szerette az állatokat, a motorokat és a klasszikus rockot.
Hol volt, hol nem volt: élt egyszer egy Cigányszuperhős. Jóképű volt, mosolygós és adott magára: fekete bőrcipőben, fekete öltönynadrágban, egy szép barna selyemingben járt, minden nap fürdött, haját pedig minden reggel vizes fésűvel hátrasimította. Selyeminge mellkasig ki volt gombolva, nyakában vékony aranylánc függött, rajta egy M betűvel, ami hősünk nevének, a Morsnak kezdőbetűje volt.
Történt egyszer, hogy az egyik 13 órás fókashow közben egy sárkány repült be a medencéhez, felkapta a Fókaidomárlányt, és már vitte is barlangjába. Lett is nagy sírás-rívás, mivel mindenki szerette a kis Fókaidomárlányt. A miniállam királya, I. Gaidianus egyből kihirdette, hogy annak adja a Bambusz Éttermet, aki visszahozza a lányt. Ám a Bambusz Étterem nem volt gazdátlan ez idő tájt: egy Gonosz Varázsló tartotta markában, aki ártó varázslattal megbájolta I. Gaidianust, így lett övé az étkezde. Gondolkodott erősen a Gonosz Varázsló, hogyan is tudná megakadályozni azt, hogy a Bambusz más kezére jusson, amikor egyszer csak belépett a Szamuráj. Éppen egy jó csontlevest akart enni, meg rántott húst krumplival, ezért el is vett egy tálcát, kést, villát, kanalat, a pulthoz lépett és leadta a rendelést:
- Ihn nikho! Mahna nikho mha nahna e rei! Mha nahno mha nah rikho! Ihni Kohei!
- Mit zagyvál maga itt össze? –förmedt rá a Gonosz Varázsló
- Kifőzdés! Adj nekem egy jó húslevest cérnametélttel! Adj nekem még rántott húst krumplival! De íziben! – ismételte meg mondandóját a Szamuráj most már érthetőbb nyelven.
- Tudja meg, uram, én nem kifőzdés vagyok, hanem egy Nagy hírű Mágus! És maga kicsoda? Egyébként is: mik ezek a mázolmányok magán?
- Egy mágustól lestem, festem a testem! Nyerő az erő, míg az ész felemelő! Agyam alatt az alap izmom, ha dagad... Abból fakad minden baj, ha egyszer elapad! Apropó! Én nem vagyok naplopó! Tele a markom! Tartom a kardom! Ha jó, ha nem, ha muszáj: Hívjatok úgy: Szomorú szamuráj!
A Gonosz Varázsló ezután a lenyűgöző monológ után egyből felfogadta a Szamurájt, hogy akadályozza meg a Fókaidomárlány visszaszerzését. (Ebből is látszik, hogy a Varázsló gonoszabb volt, mint okosabb.)
Eközben Mors is tanúja volt a Fókaidomárlány elrablásának és egyből el is határozta, hogy egy élete-egy halála, ő bizony visszaszerzi a lányt. Ahogy azon gondolkodott, hogy hogyan is kéne hozzákezdeni, a miniállam egyik félreeső sarkába tévedt. Itt állt Lacibácsi, a Mocskosszájú Bölcs kunyhója.
- Mi járatban erre, legényke, amerre még a TMK-főnök sem jár? – kérdezte Lacibácsi.
A legény előadta, hogy szeretné visszahozni a Fókaidomárlányt, de nem tudja, hogyan kéne.
- Egy percig se agyaljon, legényke, hogy hogyan szerezze vissza a kis pinát, megmondom én magának! El kell menni először a Csomolungma tetejére, ott van egy kulcs. Ezek után meg kell keresni a kulcshoz tartozó ládát, amit egy alvó sereg őriz. A ládában van egy kard.
- De nem szamurájkard, igaz? – vágott közbe Mors.
- Nem, egy kibaszott másfél kezes pallos. – nyugtatta meg Lacibácsi.
- Az jó. Egy cigány szamurájkarddal, valljuk be, elég sztereotip lenne. – monda Mors.
- Ezek után meg kell találni a Sárkány barlangját és meg kell vele küzdeni. Előre szólok, legényke, baszott nehéz lesz. Azért, lássa, kivel van dolga, adok egy térképet, amin rajta van mind a három hely és a látványetetések időpontjai is.
Mors megköszönte a térképet és elindult nagy kalandjára. Lacibácsi és Mors beszélgetésének azonban a Szamuráj is fültanúja volt, aki tisztes távolból elkezdte követni hősünket, hogy egy alkalmas pillanatban megakadályozza küldetése teljesítését.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan meg is érkezett a Csomolungmára. Egész nap ment a hegynek felfelé, míg rá nem esteledett. Hirtelen nagyon lehűlt az idő, ezért elővett néhány szárított tehénlepényt, ami mindig volt nála, és meggyújtotta. Ahogy a tűznél melegedett, egyszer csak azt vette észre, hogy emberek veszik körül, akiknek hasonló a bőrük színe az övéhez, de az ábrázatuk inkább a kínaiakra hasonlít. Meg is szólította őket:
- Isten áldjon titeket, testvéreim! Mi járatban vagytok erre?
- Ezt mi is kérdezhetnénk. –válaszolta egyikük, aki feltehetőleg a csoport vezetője volt. – Különben is: mivel raktál ilyen jó tüzet?
- Ez népem, a romák egyik híres-neves találmánya. Maradt még belőle néhány darab, eladom nektek, cserébe egy kulcsért, amit állítólag itt őriznek. – felelte Mors.
A sherpák egyből elő is keresték a kulcsot és odaadták a szárított tehénlepényekért cserébe.
- Van itt még olyan 12 méternyi rézdrót is, egy régi angol expedíció hagyta itt, nem kell?
- Köszönöm, de nincs szükségem rá. Különben is: egy cigány rézdróttal? Elég sztereotip lenne. Meg hát hol találok itt a közelben MÉH-telepet?
Ezzel elbúcsúzott a sherpáktól, és indult a ládáért, amit egy alvó hadsereg őrzött.
A Szamuráj eközben szintén elkezdte megmászni a Csomolungmát, de útközben kificamította a bokáját, és mire elérte a sherpák táborát, már csak Mors lefelé vezető nyomait követhette.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan meg is érkezett ahhoz a régen elfeledett szentélyhez, ahol az alvó hadsereg a kardot őrizte. Óvatosan végiglopakodott a folyosón, az alvó lovagok között, majd mikor a szentély végébe ért, egy díszes asztalon meglátta az elefántcsontból és aranyból készült, drágakövekkel kirakott dobozt. Fogta a kulcsot, és kinyitotta vele a ládikót. Egyből fényesség lövellt ki a dobozból és Mors megpillantotta a másfél kezes pallost, rajta a márkajelzéssel: Excalibur 2000 Made in China. Ahogy kivette a kardot a dobozból, a tok hegye hozzáért a padlóhoz. Egyből iszonyatos zaj keletkezett, az alvó lovagok magukhoz tértek és az egyikük meg is látta Morst, kezében a karddal.
- Cigány-bűnözés! – kiáltott fel egyből, és a lovagok mind Mors üldözésére keltek, ám ő szerencsére fürgébb volt és sikerült elmenekülnie. Futás közben még eszébe jutott:
- Tolvaj cigány. Na, ez tényleg elég sztereotip.
A Szamuráj mire a szentélyhez ért, már csak a magukhoz tért, igen dühös lovagokkal találta magát szemben.
- Hát, kegyelmed meg mi járatban van erre? – kérdezte tőle a lovagok vezetője – Tán nem bizony ártó szándékkal jött? Tán kegyelmed is lopni akart tőlünk?
- Ezekért a vádakért rettentő karom erejével és kardom élével veszek elégtételt! – ezzel nekirohant a lovagoknak, akik túlerőben lévén hamar helyben is hagyták úgy, hogy mozdulni is alig tudott.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan megérkezett a Sárkány barlangjához. Mivel csak az esküvők, falunapok és aratóbálok párbajkódexét ismerte, ezért az ”Az szúr nagyobbat, aki először szúr-elvet” követve egyből a barlangba rontott és össze-vissza kaszabolta a meglepődött sárkányt. Hiába, almásfüzitői gyerek volt, azok pedig marha nagy bicskások. Ezek után ölbe kapta a Fókaidomárlányt és visszavitte a miniállamba.
A Szamuráj már csak a haláltusáját vívó Sárkányt találta a barlangban.
- Hát téged ki hítt? – kérdezte a mesebeli fenevad, mikor meglátta a harcost.
A Szamuráj bemutatkozott és elmondta jövetele célját, ám a Sárkány már annyira halálán volt, hogy nem jutottak el hozzá a harcos szavai, sőt egyszer csak összefüggéstelen éneklésbe kezdett:
- Imádlak! Szomorú szamuráj!
Csak harcolj értem!
A szerelem vár! Szomorú szamuráj!
Földön, égen!
- Ez mi volt? – kérdezte a Szamuráj.
- Emlék a történelem egyik sötét korszakából. – felelte a Fenevad és e szavakkal kimúlt.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan vissza is érkezett a miniállamba. I. Gaidianus nagyon megörült, hogy visszakerült a Fókaidomárlány.
- Na, Mors úrfi! Akarja-e elvenni a Fókaidomárlányt? Nézze, milyen gyönyörű teremtés!
- Az meglehet, Felség, de nekem még túl fiatal és túl vézna, inkább csak a Bambuszt választanám.
- Azzal lesz egy kis gond, Mors úrfi, hiszen én azt felelőtlenül ígértem oda. A Bambusz a Nagy Varázslóé már, és örök időkre az is marad!
- Felség, engedje meg, hogy tegyek egy próbát! Sütök Felségnek bodakot, és készítek mellé egy jó lecsót. Ha azt megkóstolja Felség, és ezek után is azt mondja, hogy a Nagy Varázslóé legyen a Bambusz, akkor szedem a sátorfámat!
Úgy is lett. Mors megsütötte a bodakot, megfőzte a lecsót. Mikor I. Gaidianus megkóstolta, mind a tíz ujját megnyalta utána, ráadásul a lecsó varázserejű is volt: feloldotta az ártó varázslatot, amit a Gonosz Varázsló bocsátott I. Gaidianusra.
A király tüstént elrendelte, hogy a Varázsló hagyja el az éttermet, ám ő foggal-körömmel még védekezett. Ártó varázslatait már megtörte Mors lecsója, ezért utolsó fegyveréhez nyúlt: a Szamurájhoz. Mikor a markos Gondozók Morsszal az élükön át akarták venni az éttermet, a Szamuráj eléjük állt.
- Mert nem az a vagány, kinek földig ér a lába, és a háta közepén kinőtt a szárnya! Vagy fél lábbal fellábal minden földhányásra: A Csomolungmára! Emlékszem! Na de, nem egészen! Volt, amikor legyőztem egy sereget éppen, és a hétfejű sárkányt úgy széttéptem: Kifizették rögtön készpénzben. – adta elő hőstetteinek sorát.
Mors ekkor emlékeztette, hogyan is történtek ezek a dolgok igazából. A harcos ekkor megszégyenülten elballagott, Mors pedig végre átvehette az éttermet. Maga mellé vette Vigyorgós Karimot és Mosolygós Abdult, és csináltak egy jó gyrosost.
ITT A VÉGE, AKI HIÁNYOLTA BELŐLE A CIGÁNYZENÉT, FUSSON EL VÉLE!
