Mese XLV.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kávézó. Romantikus kis kávézó volt, amelyben mindig a Csokoládé zenéje szólt. Egy városkában volt ez a kávézó, minden városkák legvidámabbikában, amely egy meleg vizű tenger partján feküdt. A kávézónak volt egy nagyon takaros tulajnője is, akinek gyönyörű mosolya és még gyönyörűbb feneke volt. Csak épp neve nem volt a kávézónak. Vendégei csak úgy hívták: A Vendéglő, Amely A Nevét Is Elfelejtette. Ám egy ilyen hosszú nevet nem sok embernek volt kedve kiejteni, ezért nem is akadt sok vendége a helynek. Azok viszont igen szerették a helyet és a tulajnő is szerette őket. Csak úgy siklott az asztalok között, mintha táncot járna, szoknyája libbent és tavaszi virágok illata vette körül.
Történt egyszer, hogy egy ősz-öreg rabbi tévedt be a kávézóba. Leült és rendelt egy kávét és egy bagelt. A tulajnő ki is vitte. A rabbi belekortyolt a teába, aztán beleharapott a bagelbe. Arcán azonnal elömlött a mennyei boldogság.
-Mademoiselle! Ez a bagel fenséges! – mondta mosolyogva a rabbi. –Megboldogult mámém készített ilyet. Aki ilyen fenséges bagelt tud sütni, abban nagy dolgok lakoznak.
-Bárcsak úgy lenne, rabbi. – sóhajtozott a leány. –Ám maholnap be kell zárnom a boltot, és olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
-Ne aggódjon, Mademoiselle! Hamarosan minden bújára-bajára akad megoldás. – ezzel kiitta kavéja utolsó kortyát, és hamiskás mosollyal az orra alatt (nem antiszemita utalás) távozott.
A következő nap bejött a kávézóba egy dalia. De még milyen jóképű dalia! Magas volt, karcsú testén csak úgy duzzadtak az izmok, mosolya lehengerlő volt, bal kezében a Kis Nemzetközi Ellenkultúra Határozó, jobb kezében pedig a Liberalism for Dummies volt. Többnyire a süldőlányok Nietzschével a szatyorban voltak az esetei, akik aztán nem viccelnek. Ezért egy idő után elege is lett ezekből, és egy olyan lánykára vágyott, akivel jókat nevetgélhet. Hát, ezt meg is találta a tulajnőben. Csakhamar összemelegedtek, jókat nevetgéltek, kávéztak, moziba, színházba, kiállításokra jártak, néha kirúgtak a hámból. Szóval remekül érezték magukat. Ám a kávézó sehogy sem akart menni. A daliának ekkor eszébe jutott, hogy elmegy és elhozza a világ legjobb kávébabját, a Dragon Coffee-t. Nevét onnan kapta, hogy azon kávészemeket, amelyeket a Híres Dél-tengeri Sárkány megevett és áthaladt a bélcsatornáján, a helyi telepesek megtisztították és eladták. Ám ez nem volt veszélytelen foglalkozás, mert a sárkány nem szerette, ha a bélsarával kufárkodnak, ezért ha rajtakapta a telepeseket, kegyetlenül elpusztította őket. A dalia azonban annyira szerette a tulajnőt, hogy érte még ezt a veszélyt is vállalta(a szerző szerényen megjegyzi, hogy talán a kávézó elvesztése kevésbé fájt volna a tulajnőnek, mint a daliáé). Csodálatos képzeletbeli tájakon vezetett át az útja, amelyek leírását a szerzőnek most nincs kedve kidolgozni. Hosszú vándorútja végén csak elért a Híres Dél-tengeri Sárkány Barlangjához. El is kezdett keresgélni a megemésztett babszemek után, ám az ígéretesnek látszó kupacokról csakhamar kiderült, hogy vagy nem a Sárkány bélsarából vagy egyszerűen csak sárból vannak. Meg kell hagyni: szar meló volt. Ám kutatásait végül siker koronázta.Egy világosbarna kupacban meglátta a sötétbarna szemeket. Épp szedegette őket össze, amikor egyszer csak egy hatalmas árnyék magasodott felé: A Sárkány.
-Most elpusztitalak, te kis ganéjtúró mitugrász! – üvöltötte, majd a nyomatékosítás eszközeként fújt egy lángcsóvát.
-Ha már meg kell halnom, lenne egy utolsó kívánságom: szeretnék felolvasni a Marx-Freud válogatott levelezései Ron Jeremy kommentárjaival XLV. kötetéből.
-Rendben, - legyintett nagylelkűen a Sárkány – azt még megvárom. Irodalmi vacsora lesz. Úgysem volt erre semmilyen kulturális esemény már évszázadok óta. Persze néha a helyi kínai többség eljön ide megünnepelni a Sárkány évét, de az nem számít annyira. Főként csak isznak meg petárdáznak.
A dalia el is kezdte fennhangon olvasni a könyvet, amely olyan szörnyen unalmasnak bizonyult, hogy a Sárkány először saját farkába harapott majd egyszerűen elájult, mint a régi szép időkben, tanévnyitók alkalmával. A dalia ekkor felkapta a zsákot és iszkolt is haza a fent nem részletezett tájakon keresztül. Mikor hazaérkezett, a tulajnő nagy örömmel fogadta. Miután kikeltek az ágyból, a tulajnő le is darálta a kávébabokat és elkezdte árulni. Ám az emberek erre sem akartak betérni a kávézóba.
Az egyik napon aztán bejött két arab dalia. Vagyis csak az egyik volt daliásnak mondható vékony, égimeszelő termetével, a másik inkább alacsony volt és tömzsi. Ám mindkettejük arcán széles mosoly ült. Az égimeszelő arcán széles vigyor ült, míg a tömzsi rejtelmesen mosolygott. A tömzsi oda is ballagott kacsázó lépteivel a pulthoz és így szólt:
-Egy kávét kérnék, aranyom. Négy cukorral.
-Micsoda, Abdul?! Négy cukor, mi?! Tesék?(sic!) Elég lesz neked kettő is! A sok szénhidrát árt a szervezetnek. Állitólag. Különben is, mi ez a csendőrpertu, hogy csak így learanyomozod a hölgyet?! Nem őriztetek együtt vizilovat! - torkolta le társát az égimeszelő.
A két furcsa szerzetről kiderült, hogy épp most akarják megnyitni a közelben a Kalifa Büfét, és a tulajnőtől érdeklődtek, hogy milyen is a forgalom errefelé? A tulajdonosnő mondta, hogy hát elég gyér, de a vendégek, akik mégis betérnek, nagyon cukik. Mosolygós Abdul (az alacsonyabbik) ekkor elkezdte szakállát simogatni, majd így szólt:
-Talán túl hosszú és furcsa a hely neve. Senki sem beszél meg találkozót, pláne randevút egy olyan helyre, aminek az a neve, hogy A Vendéglő, Amely A Nevét Is Elfelejtette. Mi a becses neved, Kedves Hölgy?
-Maja.
-Akkor legyen a hely neve Café Maja. – javaslta Abdul.
-Nehogy már az legyen, hogy becenevekről nevezzünk el vendéglátóipari egységeket! – horkant fel Vigyorgós Karim (az égimeszelő). – Példának okáért a Kalifát boldogult nagyapámról, Harún el-Rashid Kalifáról neveztük el, aki a Perzsa Minisztertanács elnöke volt, míg az Abdulé csak egyszerű munkásőr.
Ám a szerelmeseknek tetszett az ötlet, és el is nevezték a helyet Café Majának. El is kezdtek seregleni az emberek, mert tetszett nekik a név rövidsége és meleg hangzása. Meg persze a Kalifa kebabjait is le kellett öblíteni valahol, mert Karim és Abdul mosolya mindenkit becsapott és a Csípős mehet bele?-kérdésre mindannyian igennel válaszoltak, nem is sejtve, hogy milyen méregerős is a szósz. Ezért az apró kis segítségért a két kebabos mindig ingyen fogyaszthatott a Café Majában, amit gyakorta meg is tettek. A szerelmesek pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese XLIV.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király (nem L. Norbert). A Bolondság szigetek (kirájivár, félemelet balra) uralkodója volt. Népe szerette, az országban rajta kívül a béke és a jólét uralkodott.
Ám a király bazira unta magát. Egész nap csak ült a tronján, bal keze mutatoujján koronájat porgette, mig jobb kezevel fejet tamasztva a karfara konyokolt. Sokszor foglalkoztatta az a gondolat is, hogy vajon jo uralkodo-e o? Mert hat a Bolondsag szigeteken minden olyan olajozottan mukodott, hogy ezt az orszagot barki emberfia elkormanyozhatta volna. Vajon tenyleg arra szuletett o, hogy uralkodo legyen, vagy valami mas vele a Teremto terve. Addig-addig foglalkoztattak ezek a gondolatok, mig egyszer fogta magat, alruhat oltott es elszokott.
Atkelt Het Tengeren, sivatagon, kalandozott vadonban , mig egy vandor szini tarsulatba nem botlott. El is szegodott hozzajuk plakatragasztonak. Bejartak igy mind a hat vilagot, megaldva es lekopve mindenutt . Epp egy eszaki varosban jartak, ahol metszo szelek fujtak. Annyira metszo szelek, hogy a tarsulat legjobb szinesze, - aki az epp bemutatando kiralydrama cimszerepet jatszotta volna, - agynak is esett. Mi legyen most a teendo? A direktor egybol a kiralyhoz fordult.
- Egyetlen valamire valo szineszem agynak esett, a tobbi meg atkozott csepurago. Nem jatszanad el, kedves ocsem, a cimszerepet? Megvan benned a fenseg, jelenleted tekintelyt parancsol. Az isten is kiralydramaba teremtett!
A legeny ra is allt. Megtanulta a szoveget, es este mar a vilagot jelento deszkakon is allt. A szinfalak mogott meg ragyujtott egy cigarettara, amit mar nem szivott el , vett egy mely lelegzetet, majd belekezdett:
-York napsutese rosszkedvunk telet
Tundoklo nyarra valtoztatta at
Orszagunkrol mar elvonult a kod
S alamerult a tenger hullamain
Az eloadas fergeteges siker lett. A direktor lelkendezve futott a rangrejtett uralkodohoz.
-Azonnal elbocsajtom azt a betegeskedo pojacat. Te leszel tarsulatunk legragyogobb ekkove. Epp most kaptunk egy meghivast Helsingorbe.
-Bocsass meg nekem, direktorom, de en mar oda nem tartok veletek.
-Miert? Tan csak nem fizetesemelest akarsz? Ketszer annyit fizetek neked, mint annak a gothos csepuragonak!
-Nem errol van szo. Valami buzlik Daniaban nekem. Mashol probalok szerencset.
A direktor csak ertetlenkedve a fejet razta, de hat mit volt mit tenni, elfogadta a kiraly tavozasat. Szerette volna ugyan a tarsulat tagjai kozott tudni, de a plakatragasztobol oly merteku hatarozottsag aradt, hogy nem mert dacolni a dontesevel.
A kiraly valodi oka arra, hogy ne menjen Helsingorbe, az volt, hogy tavoli rokonsagban allt a dan kiralyi csaladdal, es nem akarta, hogy felismerjek. Ezert inkabb letelepedett a szeles varosban, es postas lett. Minden reggel kopkazott, szortirozott, berakta jaras szerint a leveleket, bucikat csinalt beloluk, atvette az ajanlott leveleket es az utalvanyokat, azokat is jaras szerint berakta. Ezek utan berakta a puttonyba a bucikat, es elindult kezbesiteni. Utkozben megkinaltak kaveval, nehol udito (ejstd:sor) is akadt. Szellemileg es fizikailag is megterhelo feladat volt, de legalabb rosszul fizetett. A kiraly viszont szerette csinalni, mert friss levegon volt, mozgott es legfokeppen megismerte a hetkoznapi emberek ugyes-bajos dolgait. Egy ido utan mar csak ranezett egy levelre, es tudta, hogy mi van benne. Latta a gazdagok villait, a szegenyek nyomornegyedeit, a legmelyebb gonoszsagnak es a legmagasztosabb josagnak is szemtanuja volt. Raadasul, ha kezbesites kozben rajott a szapora, az A/5-os ertesitok papir gyanant is megtettek. Egyszer aztan egy utalvanyt vitt minden emberek legbolcsebbikenek, maganak Zoltan Andrasnak. Mikozben szurkolta le neki az osszeget, Zoltan Andras ujjaival a bajszat simogatta, majd egyszer csak igy szolt:
-Maganak nem postasnak kene lennie.Maga karizmatikus, helyen van az esze es a szive is. Egy orszagot kene inkabb vezetnie, de legalabb egy kozepvallalatot.
-Es mindezt abbol szurte le, ahogyan kifizettem onnek az utalvanyt? – kerdezte a kiraly.
-En vagyok Zoltan Andras, minden emberek legbolcsebbike. Az 1+6 modszerrel dolgozom. Higgye el fiatalember, tobb van magaban, mint kepzelne.
A kiraly erosen elgondolkozott minden emberek legbolcsebbikenek szavain. Rajott, hogy elege van a korai kelesbol es hogy olyan emberek parancsoljanak neki, akik azt mondjak, hogy “beleter a postaladaba”. Fogta magat, vallara vetette tarisznyajat es tovabbindult.
Egy varosba vezette utja, minden varosok legvidamabbikaba, amely egy meleg vizu tenger partjan fekudt. Ahogy ment-mendegelt a varosban, egyszer csak meglatott egy gyonyoru lanyt az egyik kavezo teraszan, aki epp az asztalokat torolgette es a hamutartokat rakta ki. Nosza, fogta magat, es el is szegodott a Café Majaba (mert igy hivtak a kavezot). Romatikus kis kavezo volt, ahol egesz nap sutemeny illata es a Csokolade zeneje terjengett. Az a fajta hely, amire azt mondjak: cuki. Ahogy naprol-napra tobbet es tobbet volt a lany mellett, egyre nagyobb szerelemre gyult iranta. Kiderult, hogy a leany nem csak szep, de okos es vices is. Raadasul takaros es remekul foz is. De a kiraly talan ezen tulajdonsagok hianyara sem vetett volna ugyet, mert neki az volt a legfontosabb, hogy a leany mellette legyen, mert jelenlete nyugalmat es a hatartalan szeretet erzeset adta neki. A leany is csakhamar szerelemre lobbant a kiraly irant. Igy eldegeltek boldogan, vadhazassagban. Vezettek a kavehazat, minden este talaltak a masik testen valami ujat, amit szerethetnek, aztan nyugovora tertek. Reggel pedig egymas mellett ebredtek, aminel nem kellett nekik nagyobb ajandek. Am egy napon egy sarkany, - aki megelegelte, hogy minden varosok legvidamabbika olyan vidam, - betort a varosba, es elragadta a leanyt. Tobb se kellett a kiralynak, feloltotte fekete panceljat (Miert fekete? Slankit.) es elindult, hogy megkuzdjon a fenevaddal.
El is ert a bestia barlangjahoz, es ott igy szolt:
-Gyere ki, te sarkany! Elragadtad tolem a kedvesemet, ezert megkuzdunk eletre-halara!
-Megy a faszom. Nem fogok holmi pultosokkal megkuzdeni. Vagy hogy is szeretitek magatokat hivni? Ja, megvan; barista. Hahaha – nevetett a sarkany. –Tudd meg, en elso osztalyu sarkany vagyok, summa cum laudeval vegeztem tuzfujasbol a newporti egyetemen. En csak kiralyokkal, hercegekkel, grofokkal kuzdok meg. Max nagykalapos totokkal es valogatott ciganylegenyekkel.
-Akkor most rajtam a sor, hogy felfedjem kiletemet. – valaszolta a legeny. –En a Bolondsag Szigetek rangrejtett uralkodoja vagyok, a kardforgatasra maga Dorsigny tanitott meg. – es e szavakkal egyszeruen keresztulszurta a fenevadat. Mert azert a vivoleckeken kivul a Sarkanyanatomia I-III. ertelmisegi modul is jol jott, amit az egyetemen tanult.
A kiraly ezek utan mar nem tarthatta titokban kedvese elott kiletet, igy csakhamar osszehazasodtak es visszatertek a Bolondsag Szigetekre, hogy jo kiralya es jo kiralyneje legyenek a nepnek. A leany nagyon orult annak, hogy kiralyne lehet, mert hat egy kiralyi fizetesbol eleg sok ruha, cipo es taska jon ki, de a szive kicsit szomoru is volt, hogy ott kellett hagynia a kavezot. Addig-addig szomorkodott, mig a kiraly teglankent at nem hozatta a Café Majat, igy a Bolonsag Szigetek lett az elso es egyetlen orszag, ahol a kiralyne szolgalta ki a vendegeket.
ITT A VEGE, FUSS EL VELE!