Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kávézó. Romantikus kis kávézó volt, amelyben mindig a Csokoládé zenéje szólt. Egy városkában volt ez a kávézó, minden városkák legvidámabbikában, amely egy meleg vizű tenger partján feküdt. A kávézónak volt egy nagyon takaros tulajnője is, akinek gyönyörű mosolya és még gyönyörűbb feneke volt. Csak épp neve nem volt a kávézónak. Vendégei csak úgy hívták: A Vendéglő, Amely A Nevét Is Elfelejtette. Ám egy ilyen hosszú nevet nem sok embernek volt kedve kiejteni, ezért nem is akadt sok vendége a helynek. Azok viszont igen szerették a helyet és a tulajnő is szerette őket. Csak úgy siklott az asztalok között, mintha táncot járna, szoknyája libbent és tavaszi virágok illata vette körül.
Történt egyszer, hogy egy ősz-öreg rabbi tévedt be a kávézóba. Leült és rendelt egy kávét és egy bagelt. A tulajnő ki is vitte. A rabbi belekortyolt a teába, aztán beleharapott a bagelbe. Arcán azonnal elömlött a mennyei boldogság.
-Mademoiselle! Ez a bagel fenséges! – mondta mosolyogva a rabbi. –Megboldogult mámém készített ilyet. Aki ilyen fenséges bagelt tud sütni, abban nagy dolgok lakoznak.
-Bárcsak úgy lenne, rabbi. – sóhajtozott a leány. –Ám maholnap be kell zárnom a boltot, és olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
-Ne aggódjon, Mademoiselle! Hamarosan minden bújára-bajára akad megoldás. – ezzel kiitta kavéja utolsó kortyát, és hamiskás mosollyal az orra alatt (nem antiszemita utalás) távozott.
A következő nap bejött a kávézóba egy dalia. De még milyen jóképű dalia! Magas volt, karcsú testén csak úgy duzzadtak az izmok, mosolya lehengerlő volt, bal kezében a Kis Nemzetközi Ellenkultúra Határozó, jobb kezében pedig a Liberalism for Dummies volt. Többnyire a süldőlányok Nietzschével a szatyorban voltak az esetei, akik aztán nem viccelnek. Ezért egy idő után elege is lett ezekből, és egy olyan lánykára vágyott, akivel jókat nevetgélhet. Hát, ezt meg is találta a tulajnőben. Csakhamar összemelegedtek, jókat nevetgéltek, kávéztak, moziba, színházba, kiállításokra jártak, néha kirúgtak a hámból. Szóval remekül érezték magukat. Ám a kávézó sehogy sem akart menni. A daliának ekkor eszébe jutott, hogy elmegy és elhozza a világ legjobb kávébabját, a Dragon Coffee-t. Nevét onnan kapta, hogy azon kávészemeket, amelyeket a Híres Dél-tengeri Sárkány megevett és áthaladt a bélcsatornáján, a helyi telepesek megtisztították és eladták. Ám ez nem volt veszélytelen foglalkozás, mert a sárkány nem szerette, ha a bélsarával kufárkodnak, ezért ha rajtakapta a telepeseket, kegyetlenül elpusztította őket. A dalia azonban annyira szerette a tulajnőt, hogy érte még ezt a veszélyt is vállalta(a szerző szerényen megjegyzi, hogy talán a kávézó elvesztése kevésbé fájt volna a tulajnőnek, mint a daliáé). Csodálatos képzeletbeli tájakon vezetett át az útja, amelyek leírását a szerzőnek most nincs kedve kidolgozni. Hosszú vándorútja végén csak elért a Híres Dél-tengeri Sárkány Barlangjához. El is kezdett keresgélni a megemésztett babszemek után, ám az ígéretesnek látszó kupacokról csakhamar kiderült, hogy vagy nem a Sárkány bélsarából vagy egyszerűen csak sárból vannak. Meg kell hagyni: szar meló volt. Ám kutatásait végül siker koronázta.Egy világosbarna kupacban meglátta a sötétbarna szemeket. Épp szedegette őket össze, amikor egyszer csak egy hatalmas árnyék magasodott felé: A Sárkány.
-Most elpusztitalak, te kis ganéjtúró mitugrász! – üvöltötte, majd a nyomatékosítás eszközeként fújt egy lángcsóvát.
-Ha már meg kell halnom, lenne egy utolsó kívánságom: szeretnék felolvasni a Marx-Freud válogatott levelezései Ron Jeremy kommentárjaival XLV. kötetéből.
-Rendben, - legyintett nagylelkűen a Sárkány – azt még megvárom. Irodalmi vacsora lesz. Úgysem volt erre semmilyen kulturális esemény már évszázadok óta. Persze néha a helyi kínai többség eljön ide megünnepelni a Sárkány évét, de az nem számít annyira. Főként csak isznak meg petárdáznak.
A dalia el is kezdte fennhangon olvasni a könyvet, amely olyan szörnyen unalmasnak bizonyult, hogy a Sárkány először saját farkába harapott majd egyszerűen elájult, mint a régi szép időkben, tanévnyitók alkalmával. A dalia ekkor felkapta a zsákot és iszkolt is haza a fent nem részletezett tájakon keresztül. Mikor hazaérkezett, a tulajnő nagy örömmel fogadta. Miután kikeltek az ágyból, a tulajnő le is darálta a kávébabokat és elkezdte árulni. Ám az emberek erre sem akartak betérni a kávézóba.
Az egyik napon aztán bejött két arab dalia. Vagyis csak az egyik volt daliásnak mondható vékony, égimeszelő termetével, a másik inkább alacsony volt és tömzsi. Ám mindkettejük arcán széles mosoly ült. Az égimeszelő arcán széles vigyor ült, míg a tömzsi rejtelmesen mosolygott. A tömzsi oda is ballagott kacsázó lépteivel a pulthoz és így szólt:
-Egy kávét kérnék, aranyom. Négy cukorral.
-Micsoda, Abdul?! Négy cukor, mi?! Tesék?(sic!) Elég lesz neked kettő is! A sok szénhidrát árt a szervezetnek. Állitólag. Különben is, mi ez a csendőrpertu, hogy csak így learanyomozod a hölgyet?! Nem őriztetek együtt vizilovat! - torkolta le társát az égimeszelő.
A két furcsa szerzetről kiderült, hogy épp most akarják megnyitni a közelben a Kalifa Büfét, és a tulajnőtől érdeklődtek, hogy milyen is a forgalom errefelé? A tulajdonosnő mondta, hogy hát elég gyér, de a vendégek, akik mégis betérnek, nagyon cukik. Mosolygós Abdul (az alacsonyabbik) ekkor elkezdte szakállát simogatni, majd így szólt:
-Talán túl hosszú és furcsa a hely neve. Senki sem beszél meg találkozót, pláne randevút egy olyan helyre, aminek az a neve, hogy A Vendéglő, Amely A Nevét Is Elfelejtette. Mi a becses neved, Kedves Hölgy?
-Maja.
-Akkor legyen a hely neve Café Maja. – javaslta Abdul.
-Nehogy már az legyen, hogy becenevekről nevezzünk el vendéglátóipari egységeket! – horkant fel Vigyorgós Karim (az égimeszelő). – Példának okáért a Kalifát boldogult nagyapámról, Harún el-Rashid Kalifáról neveztük el, aki a Perzsa Minisztertanács elnöke volt, míg az Abdulé csak egyszerű munkásőr.
Ám a szerelmeseknek tetszett az ötlet, és el is nevezték a helyet Café Majának. El is kezdtek seregleni az emberek, mert tetszett nekik a név rövidsége és meleg hangzása. Meg persze a Kalifa kebabjait is le kellett öblíteni valahol, mert Karim és Abdul mosolya mindenkit becsapott és a Csípős mehet bele?-kérdésre mindannyian igennel válaszoltak, nem is sejtve, hogy milyen méregerős is a szósz. Ezért az apró kis segítségért a két kebabos mindig ingyen fogyaszthatott a Café Majában, amit gyakorta meg is tettek. A szerelmesek pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése