Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy egérke. Lusta kis, pocakos egér volt, nem csinált egész nap semmit, csak heverészett a ketrecében és sajtot rágcsált, amit minden nap egy fehér köpenyes ember adott neki. Nem nagyon értette, hogy miért kap sajtot, mikor semmivel nem szolgált rá, de ezen a tényen általában nem sokat morfondírozott. Voltak persze más egerek is abban a hatalmas, neonfényű teremben, ahol az egérke ketrece volt. A többi egér is ketrecben élt, csak őket néha ki is vették a ketrecből és más fehér köpenyes emberek különböző dolgokat csináltak velük. Sokan közülük vissza se kerültek a ketrecbe. Ez a tény, ha nem is kerülte el az egérke figyelmét, de nem is foglalkoztatta nagyon. Különben is a terem egyik eldugott zugában, magányosan állt a ketrece, így nem is nagyon tudott szóba elegyedni más egerekkel.
Történt egyszer, hogy az egyik kísérleti egér, (mert hogy azt már az Olvasó kitalálhatta, az egérke egy laboratóriumban élt) Bunkó megszólalt:
- Hé , Vész, mit fogunk csinálni ma este?
- Ugyanazt, Bunkó, amit minden este! Meghódítjuk az egész világot! – felelte lángész társa.
Vész ki is nyitotta farkával a lakatot, és éppen lopakodtak volna ki, amikor Bunkó a farkával levert egy tégelyt, ami összetört és zöldes színű szagfelhővel töltötte meg a termet. Az egereknek, akik belélegezték a felhőt, szintén zöldes szeművé vált a szemük, és elkezdtek vicsorogni. Így tett Bunkó és Vész is, akik erre az estére letettek világuralmi terveikről és visszamentek inkább a ketrecükbe. Az egérke ketrece olyan távol esett a felhőtől, hogy azt nem érte el a felhő.
Másnap, mikor a tudósok munkához akartak látni, és kinyitották a ketreceket, az egerek nekik ugrottak és felfalták őket, majd a tárva-nyitva hagyott ajtón keresztül kiözönlöttek a teremből.
Mire az egérke felébredt (mindig késő délelőttig aludt), már csak a holttesteket találta a teremben. Na, ennek a fele sem tréfa! – gondolta magában, és ő is nyakába vette a világot.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak egy mezőre ért. A mezőn hamarosan szembe találta magát egy egérrel. De milyen furcsa egér is volt az! Kisebb volt, mint ő, nem is olyan jól táplált, ráadásul barna! Ki látott már barna egeret, hisz ő eddig csak fehéreket látott.
- Hát te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte az egérke.
- Ezt én is kérdezhetném, báttya! Én mezei egér vagyok, te meg biztos valami felkapaszkodott városi anyaszomorító vagy. – válaszolta a másik egér.
- Hogy én városi egér vagyok-e, azt nem tudhatom, mert azzal sem vagyok tisztában, hogy mi az a város. Eddig egy neonfényes teremben éltem, ketrecben, és csak más fehér egereket láttam, akik szintén ketrecben éltek. Tényleg, te miért vagy barna és miért nem élsz ketrecben? – kérdezte meglepetten történetünk hőse.
- Némá’, báttya! Kijátsszuk a faji kártyát? Fehér hatalom, mi? Azért nem élek ketrecben, mert a mezei egerek szabad nemzetségéhez tartozom, és azért vagyok barna, hogy a ragadozó madarak ne vegyenek észre a levegőből. Ilyen fehér bundával, mint a tiéd nem sokáig maradsz itt életben. – válaszolta újdonsült ismerőse, és azután be is dörzsölte az egérkét mindenhol földdel, hogy ne legyen annyira észrevehető.
- Éhes vagyok. – jelentette ki ezután az egérke.
- Akkor keress magadnak valami ennivalót a mezőn. Annyi ízletes mag van itt. – mordult rá a mezei egér.
- Magot egyek? Sajt nincs? Eddig minden nap kaptam sajtot. – válaszolta az elképedt rágcsáló.
- Itt nincs sajt, és nem is ad neked senki semmit csak úgy. Meg kell érte harcolnod. – válaszolta a mezei egér, és azzal el is kezdte az egérke okítását. Kitanította, hogyan kell élelmet szerezni, hol csillapíthatja a szomjúságát, és hogy hogyan kerülje el a ragadozókat. Egy nap, amikor az egérke és mezei társa épp eleséget kerestek, megpillantottak egy öreg mókusmamát, aki éppen nagy üggyel-bajjal mogyorókat cipelt. Az egérke rögtön oda is szaladt az öreg mókusmamához, és segített neki elcipelni a mogyorókat az odújához.
- Jó tett helyébe jót várj! Itt van ez az arany búzaszem. – mondta az idős mókus.
- Mire jó ez? – kérdezte az egérke. A mókusmama a fülébe súgta.
- Á, értem! – derült fel a mókuska arca – Köszönöm szépen!
Egyik este, mikor az egérke a mezei egérrel éjszakai portyán volt, egyszer csak jött egy farkas, és széttépte a mezei egeret. Na, ennek a fele sem tréfa! – gondolta magában az egérke, és a nyakába vette a világot. Útközben elszaladt két ember mellett.
- Nézd csak, George! Egy egérke. Ne vegyem fel? – kérdezte a megtermettebb.
- Hagyd csak, Lennie! Már el is szaladt. – válaszolta a társa.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak egy olyan helyre ért, ami tele volt kőépületekkel és emberekkel. Áhá, szóval ez az úgynevezett város! – gyúlt fel benne a felismerés. Ügyesen manőverezve az emberek talpai között egy sikátorba jutott. A sikátorban levő szemétdombból egyszer csak előbújt három patkány.
- Hát te meg mit keresel itt? – förmedtek rá. Az egérke elmesélte, hogyan is keveredett ide.
- Tudd meg, hogy mi a patkányok büszke nemzetségének tagjai vagyunk. – düllesztette ki büszkén a mellét a vezérpatkány.
- Az eddig is egyértelmű volt nekem. – válaszolta az egérke.
- Ne feleselj! Tudd meg, hogy hadjáratba kezdtünk az emberek ellen. Hallottuk, hogy egy másik várost elleptek az egerek, és mindent felfaltak, ami az útjukba került. Ha a senkiházi egereknek sikerülhetett, akkor nekünk is fog. Összegyűjtöttük ide a környék összes patkányát és meg fogjuk támadni az embereket. Az ember amúgy is elkorcsosult már, egyes tagjai nem átallottak olyan szokásokat felvenni, amit csak ti, nyomorult egerek űztök. Mi ki nem állhatjuk az egereket, ezért készülj a halálra, nyomorult kis rágcsáló!
Az egérke már épp azt akarta mondani, hogy a patkányok is rágcsálók, amikor a torkára forrasztották a szót egy késsel. Már le is számolt az életével, amikor egyszer csak megszólalt egy síp. A patkányok, mint akiket megbabonáztak, azon nyomban otthagyták az egérkét és a síp hangjának irányába szaladtak. A következő, amit az egérke látott, az volt, hogy az összes patkány egy sípon játszó legényt követve elhagyja a várost. Ha az egérke felnézett volna az utcatáblára és tudott volna olvasni, elolvashatta volna a város nevét: Hameln. Na, ennek a fele sem tréfa! – gondolta magában az egérke, és beszaladt a legközelebbi házba.
A házban legnagyobb meglepetésére igen sok egérbe botlott, akik szürkék voltak. Áhá, akkor ezek lehetnek azok a városi egerek, akikről a mezei egér beszélt! – gyúlt fel benne a felismerés. A városi egerek királyuk elé vezették.
- Ki vagy te? Mit keresel itt a mi birodalmunkban? Miért vagy fehér? Az egerek büszke nemzetségének minden tagja szürke. – kérdezte az Egérkirály.
- A mezei egerek barnák. – vetette ellene az egérke.
- A mezei egerek nem tartoznak az egerek büszke nemzetségéhez. Ők az egerek söpredéke. – gorombította le az Egérkirály. – Egye fene, meghagyjuk az életedet, de csak azért, mert mindenkire szükségünk van a Diótörő elleni támadásra. De ha a legkisebb panaszt is hallom rád, én magam harapom át a torkodat!
Az egérke megtett mindent, amit kértek tőle, ki se nyitotta a száját, de közben figyelt. Megfigyelte, hogy milyen ellenszenves és gonosz az Egérkirály, milyen gusztustalan és kövér az anyja, és hogy milyen szimpatikus és szerethető Diótörő. A szíve inkább a játékok seregéhez húzta, de árulja el saját fajtáját? – merült fel benne a kétség. És különben is mit tudna ő tenni egymaga az egerek hada ellen? Ám hamarosan már annyira nyilvánvalóvá vált az Egérkirály gonoszsága, amelyet már a vér szava sem tudott ellensúlyozni. Ekkor eszébe jutott az arany búzaszem. A szájába vette, kettéharapta, és azt kívánta:
- Egyék meg az emberek az összes városi egeret!
Mivel a búzaszemnek varázsereje volt, amely képes volt egy kívánságot teljesíteni, úgy is lett, ahogy az egérke kívánta. Az emberek kikeltek az ágyaikból, és felzabáltak minden egeret, akit csak találtak. Majd leültek és megnézték A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretőjét.
Az egérkének ezután már elege lett a kalandokból, ezért keresett egy szép kis parókiát, és Hivatalos Templom Egere lett. Elvett egy egérlánykát (munkájából kifolyólag természetesen templomi esküvő volt), és született több szakajtónyi kisegerük.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése