Mese LIX.

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy legényke. Cingár kis, elálló fülű legényke volt, akinek szája mindig mosolyra állt. Apjával, egy zuzmóval élt együtt, - anyja már régen lelépett egy vándorköszörűssel – aki nem sok energiát fektetett fia nevelésébe, de azért egy helyre kis, nyíltszívű legényke lett belőle, az alapvető lexikai ismeretek teljes hiányával. A legényke már igen korán elkezdett gondolkodni, hogy ugyan mi is legyen belőle? A cirkusz világa mindig is vonzotta, ezért, mikor egy vándorcirkusz jött a városba, megkérte az apját, engedje meg, hogy elszegődhessen ahhoz a vándorcirkuszhoz. Az apja, Kozel Kapitány hamar rá is állt, feltéve, ha a fia még ad neki egy cigit, mielőtt elmegy.
A legényke el is ment a cirkusz igazgatójához, hogy szerződtesse őt.
- És ugyan mihez értesz? – kérdezte a nagybajuszú (mert minden cirkuszigazgató nagybajuszú) cirkuszigazgató.
- Azt még én sem tudom, de próbáljanak ki, csak jó leszek valamire. – felelte magabiztosan mosolyogva a legényke.
Először, mint zsonglőrt próbálták ki, de minden tárgyat elejtett, ami csak a kezébe került. Ha már ilyen ügyetlen, akkor biztos jó lesz bohócnak, de ott is annyit esett-kelt, hogy néhányszor igen csak összetörte magát. A cirkuszigazgató már arra gondolt, hogy ha másra nem, plakátragasztónak jó lesz a legényke, amikor egyszer csak látja ám, hogy a legényke csak úgy unaloműzésképpen, akrobatamutatványokkal szórakoztatja magát a manézson. – Nem is csinálja rosszul. – gondolta magában az igazgató, majd odakiabált a legénykének: - Hol tanultad te ezeket, kölyök?
- Figyeltem az akrobatákat, és csak úgy rám ragadt. – felelte a legényke.
- Eridj csak fel a trambulinra, mutasd meg, ott mit tudsz! – parancsolta a direktor.
A legényke a trambulinon is ügyesnek mutatkozott, sőt még néhány légtornász kunsztot is bemutatott. – Na, ebből a kölyökből még lesz valaki, megfogtam vele az isten lábát! – örvendezett magában a cirkuszigazgató, de a legénykének csak foghegyről azt mondta: - Nem is rossz. Holnap elkezdesz gyakorolni az akrobatákkal meg a légtornászokkal. Hátha válik belőled valami tűrhető cirkuszi ember.
A legényke másnap teljes erőbedobással belevetette magát a tanulásba és a gyakorlásba. Hamarosan hét ország legjobb akrobatája vált belőle. Meg is erősödött közben és jóképű ifjúvá vált belőle. Bárhol felléptek, a leányok csak a legénykét akarták látni, úgy kellett őket elvonszolni a cirkuszi sátorból veres szekereken.
Történt egyszer, hogy a trupp messzi országba vetődött el. A legénykét még ebben a messzi országban is megelőzte a híre, és a helyi legkisebb királylány, Tiara királykisasszony igen kíváncsi lett, hogy vajon milyen is lehet a legényke, ezért komornájával rangrejtve be is lopózott a sátorba, hogy megnézhesse az előadást. Első látásra beleszeretett a snájdig legénykébe, és a legénykében is azon nyomban szerelem gyúlt, mikor meglátta a ragrejtett királylányt a nézőtéren. Éppen egy salto mortale-t csinált, mikor megpillantotta Tiarát, úgyhogy nagyon könnyen tényleg mortale lehetett volna az a salto, annyira elakadt egy pillanatra a legényke lélegzete a leány szépségétől. A hercegkisasszony az előadás után a komornájával egy levélkét küldött a legénykének, hogy másnap szeretne vele találkozni a közeli erdőben. A legényke, mikor megtudta, kitől is jött a levél, azon nyomban rá is állt a találkozóra. Biztos, ami biztos, aznap este még levarrta a komornát.
Másnap meg is történt a találkozó. A királykisasszony igen meglepődött, a legényke alacsony iskolázottságán, de ettől függetlenül nagyon jól el tudtad beszélgetni, tréfálkozni egymással, nagyon jól érezték magukat egymás társaságában. Nem is kell mondani: még jobban egymásba szerettek. Amikor épp egy kies mezőn sétáltak, egyszer csak eléjük toppant egy sárkány.
- Tiara királykisasszony! Már régen vártam ezt a pillanatot. Most elrabollak, váramba viszlek, és arámmá teszlek, amíg csak élsz.
- Honnan tudod, hogy én vagyok Tiara királykisasszony, és honnan tudtad, hogy itt találsz meg. – kérdezte meglepetten a hercegkisasszony.
- A komornád mondta. Én is levarrtam. – válaszolta a sárkány, mintha ez lenne a világ legegyértelműbb dolga.
- Feltétlenül el kell bocsátanom ezt a szolgálót, ha sikerül épségben hazajutnom. – gondolta magában Tiara.
A sárkány ekkor karmai közé kapta a királykisasszonyt, és vitte is a várába. A legényke eközben csak nézett, mint pocok a lisztből. – Dzsa, egy igazi sárkány! – ez járt csak az eszében. Mikor felocsúdott ámulatából, elkezdett gondolkodni, hogy mitévő is legyen. Normális esetben semmi kedve nem lett volna szembeszállni egy sárkánnyal, de úgy beleszeretett Tiarába, hogy úgy gondolta, egy élete-egy halála, ő bizony megpróbálja kiszabadítani élete szerelmét. El is indult, hogy megkeresse a sárkány kastélyát. Nem volt nehéz dolga, hisz abban az időben mindenkinek benne volt a kollektív tudatalattijában, hogy hol laknak a sárkányok. Miközben ment-mendegélt, találkozott egy ősz-öreg anyókával, aki egy nagy halom rőzsét cipelt.
- Hagyja csak, öreganyám, majd én segítek! Úgy látom, hogy úgyis egyfelé megyünk. – mondta az anyókának vidáman a legényke.
Át is vette tőle a rőzsét, és útközben elmesélte, hogy mi járatban is van. Egyszer csak megszólalt az anyóka:
- Édes fiam! Mióta segítesz nekem vinni a rőzsét, azóta már egyszer ráejtetted a köteget a lábamra, egyszer a hátamra, egyszer a derekamra. Tudod mit, ha hagyod, hogy békében egyedül hazavihessem ezt a kis tűzifát, akkor adok neked egy varázserejű kardot, amivel levághatod a sárkány fejét. Ha viszont továbbra is ragaszkodsz hozzá, hogy segíts nekem, azon nyomban majomerdővé változtatlak.
A legényke szépen megköszönte a kardot, majd útjaik elváltak.
A legényke hamarosan meg is érkezett a sárkány kastélyához. Beosont a hatalmas kapu alatt és bent megpillantotta Tiarát, aki egy ketrecben sínylődött. A sárkány a terem távoli sarkában aludt. Körülnézett, meg is találta a ketrec kulcsát, sikerült is leakasztania a szögről, ezután észrevétlenül a ketrechez settenkedett, ám amikor ki akarta nyitni a ketrecet, leejtette a kulcsot, ami a földre esett, és ekkor az egész kastély elkezdett csengeni-bongni. Azon nyomban felébredt a sárkány is.
- Mit keresel itt te emberféreg? – üvöltötte a fenevad, miközben tüzet okádott.
- Jöttem kiszabadítani Tiara királykisasszonyt. – felelte a legényke, miközben kihúzta magát és kardját a hüvelyéből.
- Rendben, elengedem, ha válaszolsz egy kérdésemre: Mi az? Reggel négy lábon jár, délben két lábon, este pedig három lábon? – tette fel a kérdést a sárkány.
Igazából azért választotta ezt a mindenki által ismert talányt, hogy a legényke könnyen meg tudja válaszolni, és minél hamarabb hazavigye a hercegkisasszonyt. Időközben rájött ugyanis, hogy nagyon idegesítik azok a zenék, amit Tiara hallgat, ráadásul olyan sok évszázada agglegény, hogy már nem bírt volna elviselni egy asszonyszemélyt egy életen keresztül, különös tekintettel Tiara zsenge életkorára.
A legénykének erősen hiányos műveltségéből kifolyólag természetesen fogalma sem volt, hogy mi a megfejtés, ezért Tiara próbált neki segíteni.
- Az ember. – súgta oda.
- A kender – mondta a legényke. –Persze, attól én is bekészülök néha úgy, hogy azt hiszem, három- vagy négy lábam van.
- Az ember. – súgta megint oda a hercegkisasszony.
- A hencser. – jelentette ki a legényke, miközben újra kihúzta magát. Persze fogalma sem volt, mi a szösz lehet az a hencser, de hát hülye kérdésre hülye választ.
- Az ember! – kiáltotta oda Tiara, aki addigra már minden türelmét elveszítette.
- Bár a vitéz daliának kellett volna kimondani a helyes megfejtést, - mondta gúnyosan a sárkány – de azért határeset, elfogadom. - ezzel odament a ketrechez, kinyitotta, és finoman letette Tiarát a legény mellé.
- Hálám jeléül itt van ez a sárkányölő kard. Egy kedves öreg hölgytől kaptam ideúton. Fogadd el tőlem cserébe, hogy elengeded a királykisasszonyt. – fejezte ki háláját a legényke.
- Kösz. Jó lesz vele majd metszegetni a kertben. Tudjátok mit, itt van az istállóban bekötve egy táltos paripa, ő majd hazavisz titeket, mégis csak gyorsabb úgy, mint gyalog.
A táltos paripa haza is vitte őket, ahol nagy örömmel fogadták Tiarát, a legénynek pedig, mint megmentőnek, ha kelletlenül is, de odaadták a királykisasszony kezét és a fele királyságot.
A legényke és a királykisasszony boldogan éltek, míg meg nem haltak, született egy szakajtónyi gyerekük. A lányok ugyanolyan szépek és okosak lettek, mint az anyjuk, a fiúk pedig ugyanolyan jóképűek és nyíltszívűek, mint az apjuk.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!