Annak
idején minden történet Anansié volt. Előtte pedig Tigrisé, s a világ sötét volt
és erőszakos. Aztán Anansi megszerezte magának az összes történetet, s a mindenség
sorsa jobbra fordult.[1]
Történt
egyszer, hogy Anansinak kecsketejre támadt kedve. Meg is kereste a Kecskét,
hogy ugyan adjon már neki néhány pint[2]tejet.
A Kecske nagyon szociális alkat volt, állandóan más állatok segítségére
sietett, ezen kívül már-már túl gyakran élt a web2-es alkalmazásokkal. Egyből
meg el is kezdett bólogatni, hogy csak úgy rezgett bele a kecskeszakálla:
- Persze-persze, adok szívesen.
Egyébként is már adok tejet a Hiénának, a Keselyűnek és a Fruzsinak is. –
felelte a Kecske, és megengedte, hogy Anansi megfejje. Anansi igen örült a
kecsketejnek, még egy kis kecskesajtot is készített belőle. Anansinak ezután
kecskecombra támadt kedve, meg különben is bántotta kicsit az önérzetét, hogy
hiába övé az összes történet, a Kecskét nem sikerült átejtenie. Felkötötte hát
az egyik lábát, és úgy ment el a Kecskéhez.
- Nézd, Kecske, elveszítettem az
egyik lábamat. Nem adnád oda a tiédet? - kérdezte a kérődzőt.
- Kicsit fura kérés ez egy Póktól,
de persze, odaadom. – felelte a Kecske.
A Kecske innentől kezdve kicsit
lassabban tudott odaszökellni a többi állathoz, hogy élénk társadalmi életet
éljen, de oda se neki, övé volt az érzés, hogy segített. Anansié pedig egy
jókora kecskecomb. Mint annak idején minden történet.
Történt
egyszer, hogy Anansi túl hidegnek találta a barlangját, ahol lakott. Meg kéne
szerezni a Zsiráf bőrét, úgy gondolkodott. A Zsiráf nagyon okos volt, feje
folyton az egekben járt, mindig mások számára érdektelen dolgokról
gondolkodott. Kicsit hiú is volt tudására, de ennek ellenére áldott jó Zsiráf
volt.
Amikor
Anansi meglátta a Zsiráfot, eszébe jutott, hogy megkérdezze: - Mondd, Zsiráf,
hánytál már? Ám inkább így kezdte mondanivalóját:
- Zsiráf, azt mondják, te tudsz itt
a legtöbbet.
- Meglehet. Lehet, hogy tiéd az
összes történet Anansi, de én meg azt tudom, hogy melyik levéltárban kell őket
keresni. Nincs a Szavannának olyan története, amelyet én nem ismernék, és ne
tudnék lábjegyzetekkel ellátni.
Kivéve a sajátod – gondolta Anansi,
akié nem csak az összes történet volt, hanem ki is tudott találni újakat,
hiszen szavainak teremtő ereje volt. Ha akart, lengyel turistacsoportokat, ha
akart, olasz neorealista spagettiket tudott elővarázsolni a Semmiből.
- Ha olyan sok mindent tudsz, akkor
spárgát csinálni is tudsz. Nézz rám, nekem nyolc lábam van, neked csak négy. Én
meg tudom csinálni a spárgát könnyedén, és te?
A zsiráf neki is gyürkőzött, hogy ne maradjon
szégyenben, de ahogy csúsztatta szét a lábait, egyszer csak megroppant a
gerince, nem tudott tovább mozogni, és néhány nap múlva el is pusztult.[3]
Anansié lett a bőre. Mint annak idején minden történet.
Történt
egyszer, hogy Anansinak egy kis konyhakertet szeretett volna. Ám kivel is
szántassa fel a kertjét? A Bivaly tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak. A Bivaly
– mint általában a Bivalyok – nagydarab volt, nagyhangú, harsány és nyakas.
Szeretett a sárban dagonyázni, nem törődve az idő múlásával. Felderítették: a
jó mókák és az alkohol. Lehangolták: ha igába akarták hajtani és/vagy munkára
akarták fogni. Anansinak azonban pont e két utóbbi dolgot akarta vele megtenni,
ezért meg is hívta a tornácára a Bivalyt, egy kis poharazgatásra.
- Bivaly – kezdte a mondókáját
Anansi, amikor már mindketten virágos kedvükben voltak – fogadjunk egy üveg
sörben, hogy nem tudsz elhúzni a kertem végéig.
- Anansi, te csak egy nyeszlett kis
pók vagy. Játszva elhúzlak. – hangzott fel a Bivaly erős hangja Anansi
tornácán.
- Rendben – felelte Anansi – akkor
lássuk! – és ezzel a Bivaly nyakába dobta varázsekéjénet jármát (még egy
vasárnapi öko-bio-kézműves piacon szerezte ezt az ekét. Egy maga szőtte
tarisznyáért cserélte, ugyanis a pénzbeli fizetés ellentétes volt a piac
szellemiségével.) és - uccu neki! - már nyargaltak is a kert vége felé. A
Bivaly nagyon élvezte, hogy megmutathatta országnak-világnak, milyen helyre
Bivaly ő, hogy csak úgy nyargalászik ezzel a nyeszlett kis Anansival, és már előre
örült az ingyen sörnek, amikor egyszer csak elértek az udvar kerítéséig.
- Na, Anansi, most már
elengedhetsz, megnyertem a fogadást. Ide a sörit! – lihegte kifulladva,
miközben mellkasa csak úgy dagadozott a büszkeségtől.
- Dehogy engedlek el, Bivaly, amíg
fel nem szántottad a kertemet! – felelte gúnyosan Anansi.
A Bivaly próbált szabadulni, de a
varázseke járma fogva tartotta. Marja és háta felsebesedett a sok küszködéstől,
de mit volt mit tenni, bele kellett nyugodnia, hogy Anansi őt is átejtette, és
kelletlenül ám, de felszántotta a kertet. Anansi pedig nagyon szép sóskát
és/vagy spenótot, paradicsomot és céklát vetett. Meg olyan illatos és fenséges
bazsalikomot, aminek messze földről a csodájára jártak. Mikor nem volt rá
szüksége, elcserélte a Bivalyt a közeli falu földműveseivel egy jókora darab
mozzarellára. Így övé lett a környéken a legjobb saláta. Mint annak idején
minden történet.
Ha
a mese hármas egysége nem akadályozta volna meg, Anansi megtréfálta volna a
Hiénát és a Keselyűt is. Na, meg persze a Fruzsit is. Bár azzal, akit a Hiéna
és a Keselyű társaságában emlegetnek, még talán Anansinak sincs kedve egy közös
történethez. Nem mutatna jól a gyűjteményében.
ITT
A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése