Mese LXI.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Leány. Szép volt, eszes, nevettető adomák nagy tudója. Ács-esztergályosként tengette életét.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Legény. Úgy nézett ki, mint egy Törpe, okos volt, és még a leánynál is nevettetőbb adomákat tudott. Ebből is élt, hetet-havat hordott össze, amit az emberek nagyon szerettek, és ezért felfogadták különféle munkákra, csak hogy hallgathassák elmés és nem éppen nemes történeteit.
A két fiatal egy Fekete Bárányok-koncerten találkozott, amire a barátaik cibálták el őket. Egyből szép barátság szövődött köztük, amely később mélységes szeretetté mélyült. Együtt jártak furábbnál-furább koncertekre, filmekre, sőt egyszer még kísérleti színházban is voltak, de sajnos a kísérlet nem sikerült. Szokásukká vált, hogy arab kifőzdék gyros-szagú homályában kávéztak.
A gonosz varázsló, Okaczuk azonban megirigyelte kapcsolatukat, ezért forgószélt bocsátott rájuk, amely a két fiatalt a szélrózsa két pontjára repítette. Legalábbis ezt szerette volna a mágus, ám nem volt akkora nagy tudora a varázslásnak, mint ahogyan azt hitte magáról, ezért a két fiatal ugyanannak az erdőnek a két végében ért földet.
A Leány eszmélt először. Ahogy ment–mendegélt az erdő sűrűjében, egyszer egy medvére lett figyelmes, ami egy ketrecben csücsült. Meg is kérdezte tőle:
- Hát te, Medvekoma, miért senyvedsz itt?
- Engem egy gonosz óriás elrabolt, hogy elszakítson kedves kis barátomtól. Tudod, az Óriásnak is van barátja, egy rettenetes sárkány. Bár barátságnak azt nem igazán nevezném, náluk inkább csak munkakapcsolatról van szó. Tudod, mind a ketten a Szörnyek Céhének tagjai. Ismered az ilyen társaságokat: tagdíj, titkos kézfogás, évenkénti unalmas díszvacsora, miegymás. A legutóbbi díszvacsora annyira riadalmasan szomorú volt, hogy az Óriás és a Sárkány kitalálták, hogy inkább meglépnek a buliról, és szórakozásképpen elrabolnak valakit, aki a ház körüli teendőket végzi. Szerencsétlenségünkre mi akadtunk először az útjukba. Ám, mivel mind a ketten szörnyek és persze kapatosra is itták magukat, ezért hamar összevesztek, hogy melyiküké melyikünk legyen. Egyszer csak a Sárkány karmai közé kapta szegény kis barátomat, és elrepült vele. Én pedig itt maradtam az Óriásnak. Hamar világossá vált számára, hogy egy medve nem éppen született háztartási alkalmazott. Láttál te már például medvét söprögetni? Szóval miután belátta, hogy takarítónak haszontalan vagyok, inkább bezárt ide, a legközelebbi bankettig, ahol majd feltálalnak.
- Hát ez szörnyű! – rémüldözött a Leány, aki alapvetően vegetáriánus volt, de azért a szalonnának nem tudott ellenállni. Egyből meg is fogadta, hogy megmenti a medvét.
Mikor jött az Óriás, elé is állt.
- Mit akarsz, te mitugrász? A kisujjammal szétnyomlak!
- Ó, hatalmas Óriás! Azt hallottam, hogy te vagy a Szörnyek Céhének legkiválóbb tagja, ezért szeretnék hódolatom jeléül táncolni neked.
- Na, nem bánom, te kis körömpiszok! Szórakoztass!
A Leány olyan gyönyörűen táncolt, hogy még a környék vadállatai is odasereglettek, sutba dobva minden elővigyázatosságot, amit az Óriással szemben tápláltak. Az Óriás is annyira le volt nyűgözve, hogy meg sem bírt mozdulni. Ezt használta ki a Leány, aki miközben a szörny lábai között ropta táncát, körbetekerte az Óriás lábait egy kötéllel (praktikus lányka volt, még a mese bűvölete sem tehetné lehetővé azon dolgok leírását, ami a táskájában lapult), amit egyszer csak meghúzott, és az Óriás elvágódott. A Leány az Óriás sűrű szitkozódása közepette leakasztotta a kulcsot, és kiszabadította a Medvét.
- Köszönöm, te derék Leány, hogy kiszabadítottál! Jó tett, helyébe jót várj! Itt van az én másik jó barátom, a Kispanda, más néven a Vörös Macskamedve. Tudod, ezek távol-keletiek sok trükkös dolgot ismernek. Ő például, tudja változtatni az alakját. Ülj fel a hátára, ő majd elvisz oda, ami az úti célod.
A Leány megköszönte, és tovább indult.
A Legény is, ahogy magához tért, egyből bemerészkedett az erdőbe. Ő is talált egy tisztáson egy ketrecbe zárt medvét, akinek viszont elég virágos kedve volt.
- Te miért vagy ilyen vidám, Medvekoma, mikor egy ketrecben sínylődsz?
- Miért hagynám, hogy egy kis raboskodás elvegye a jó kedvem? Fiatal bocs koromban a Szargólem birodalmában éltem, ha azt túléltem, egy nyavalyás Sárkány csak nem fog ki rajtam. Azért mégis csak jó lenne, ha kiszabadítanál, hogy újra találkozhassak az én kedves barátommal, aki viszont egy Óriásnál raboskodik.
A Legény rá is állt, hogy kiszabadítja a mackót, úgysem volt éppen jobb dolga. A nap folyamán készített a Sárkánynak egy tofus szendvicset teljes kiőrlésű zsemléből. A Sárkány ugyanis fitneszfasiszta volt. Jött is a Sárkány:
- Mit akarsz itt, te Sárkányfog vetemény? Ja nem, az én vagyok – ebből is kiviláglik, hogy mint a fitneszfasiszták általában, a Sárkány sem volt éppen eszes.
- Ó, félelmetes Sárkány! Úgy hallottam, hogy te vagy itt a legfélelmetesebb Szörny a környéken, és hogy elnyerjem jó indulatodat, készítettem neked egy tofus szendvicset teljes kiőrlésű zsemlével.
- Na, add csak ide, úgyis farkaséhes vagyok! – azzal a bele is harapott, ám amikor megérezte, hogy a szendvicsben kristálycukor és finomított fehér liszt van, a szervezete annyira nem tudott mit kezdeni a hirtelen jött nagy mennyiségű szénhidrát-bevitellel, hogy egyből szörnyet halt. A Legény kiszabadította a Medvét, aki így szólt:
- Jó tett helyébe jót várj. Itt van egy Indiai Orrszarvú. Cserediák a közeli erdészeti egyetemen, de nem igazán találja itt a helyét. Pattanj fel a hátára, ő majd elvisz, ahová szeretnéd. Neki is biztos jót fog tenni egy kis változatosság.
A két mackó végre újra egymásra talált, és elmesélték egymásnak, hogyan is menekültek meg. Akkor jöttek rá arra is, hogy szinte semmit sem tudnak a megmentőikről. Ha a két maci megkérdezte volna, hogy mi járatban vannak errefelé, akkor talán a két fiatal előbb találkozhatott volt, de akkor hová lenne a mesék hármas egysége? Mi? T’sék?
A két fiatal szinte egyszerre ért ugyanabba a riadalmasan szomorú városba, csak épp a város két végén vettek ki szállást. A város azért volt riadalmasan szomorú, mert egy (céhenkívüli) boszorkány elátkozta a helyi tévé szépségesen buta időjósnőjét és annak vőlegényét, aki egyébként szart sem csinált, de azt kamerák előtt. (Új korok, új hősök.)
Miközben a Leány fogadójának söntésében üldögélt, egyszer csak odaült mellé, egy piszkos szakállú vénember.
- Szépséges hölgy! Nem hívnál meg egy szegény öregembert egy fröccsire?
- Üsse kő! Kocsmáros! Egy fröccsöt az úrnak!
- Jó tett helyébe jót várj! Én Kuczako vagyok, a piszkosfehér varázsló. Elmondom, hogyan szabadíthatod ki fogságából a Mindannyiunk Szeretett Florentinoját! Le kell tépned a Sárga Rózsát, és belehajítanod a Mesék Tengerébe!
- Egy rózsa ment meg egy férfit? Nem buzis ez egy kicsit? – hitetlenkedett a lány.
- Mit tehetünk, metroszexuális az istenadta!- válaszolta a varázsló.
- Rendben – mondta a Leány, egy sóhajtással belenyugodva a válaszba – hol találom azt a rózsát?
- Itt van a közeli téren, egy virágágyásban.
- És hol találom a Mesék Tengerét?
- Az meg ott folyik a város másik végén. Úgy is hívják: 761. Számú Állami Főfolyás.
A Leány el is indult az éj leple alatt megmenteni Florentinot, hisz alapjában véve mindig szerette a kalandokat. Megtalálta, a rózsát, le is tépte, ám ezt meglátta egy falka álnok közterület-fenntartó, akik egyből a nyomába eredtek. Alig tudott eliszkolni előlük. Sikerült is a rózsát a 761. Számú Állami Főfolyásba dobni. Az átok meg is tört, Florentino hosszú ideig a lapok címlapján szerepelt, majd önálló műsort is kapott.
A Legény miközben éjszaka kinézett az ablakán, látta, hogy közterület-fenntartók üldöznek valami szegény lányt. – Milyen fura egy város ez, ahol időjósnők miatt keseregnek, de szegény lányokat üldöznek! – gondolta magában a Legény, és lement a fogadója söntésébe, meginni egy pofa sört. Ahogy iddogált, egyszer csak mellé telepedett egy piszkos szakállú vénember.
- Derék dalia! Meghívnál egy szegény öregembert egy fröccsire? – kérdezte az idős bácsi, akiről az olvasó már kitalálhatta, hogy Kuczako volt. Nem csak piszkosfehér varázsló volt, hanem egy alkoholista fröccskolduló is, de egy deszakralizálódott világban már csak ez a Szent Emberek sorsa.
- Egye fene! Kocsmáros, egy fröccsöt az úrnak! – kiáltotta a legény.
- Jó tett helyébe, jót várj! – mondta a varázsló, miután lehörpintette az első kortyot – elmondom, hogyan szabadíthatod ki Conchitát, a szépséges időjósnőt. Menj el az Ezerhangú Fához, vágd meg a törzsét, ki fog buggyanni három csepp a fa nedvéből. Azokat fogd fel, és cseppentsd rá a szépséges tévés személyiségre.
- Megvágni egy fa törzsét? Nem éppen környezettudatos megoldás. – mondta a Legény.
- Mit tehetnénk, a mesék már csak ilyenek. – szólt ki az elbeszélésből a varázsló – Ám nem véletlenül hívják Ezerhangú Fának. Csak egy különleges baltával lehet megvágni, úgy, hogy ne adjon egyetlen hangot se. Mert ha egyetlen hangot is ad, arra felriad a Köztársasági Őrezred, és akkor: jaj az életednek!
- És hol találok ilyen baltát? – kérdezte a Legény.
- Épp van nálam egy. Egy kőműves-fröccsért el is adom neked. A fát pedig a közeli téren találod. Gyökeréig le van betonozva.
A Legény el is indult megmenteni a szépséges Conchitát, jobb dolga éppen úgyse akadt. El is ért a közeli térre, meg is vágta a fa törzsét. Az első két cseppet fel is tudta fogni, ám a harmadik a földre esett, és azonnal be is szívódott a betonba. Még a mesékben sem sikerülhet minden. Az időjósnő elátkozva maradt, Florentino hamarosan talált másik mennyasszonyt, a város másik bálványt és az egyetemes kultúra is egészen jól járt.
Azért Kuczako, a piszkosfehér varázsló megmondhatta volna a két fiatalnak, hogy egy városban vannak azzal, amit a legjobban keresnek: a másikkal, de akkor hová lenne a mesék hármas egysége? Mi? T’sék?
A Leány és a Legény is folytatta útját. Hamarosan egy útelágazáshoz értek. A Legény balra indult, a Leány jobbra.
A Leány hamarosan egy kisvárosba ért, ahol éppen tollba és szurokba akartak forgatni valami vékony, szemüveges alakot.
- Jóemberek! Mi a bajotok ezzel az emberrel? – kérdezte, hiszen nagyfokú szociális érzékenység munkálkodott benne, és mindig a gyengébbek oldalára állt.
- Ez az ember borzalmas költeményeket ír! – felelte fennhangon az egyik feldühödött helybéli.
- Az még nem lenne baj. – próbálta nyugtatni a kedélyeket a Leány.
- Az még nem! De fennhangon elő is adja őket! – ordibálta egy másik atyafi.
A Leány látta, hogy itt nem babra megy a játék, elővette a kötelét, meglasszózta a vékonydongájú fűzfapoétát, felhúzta magához a Kispandára, és elvágtattak.
- Fogadd hálámat, úrnőm! – mondta a költő – Mostantól életem végéig csak a te dicsőségedet fogom zengeni!
Ezzel bele is kezdett egy maga által szerzett szonettkoszorúba, amit a Leány tiszteletére átigazított néhány helyen. A Leány ekkor igazolva látta a régi mondást, hogy: Minden jótett elnyeri méltó büntetését, és már azon gondolkodott, hogy a történet folyamán harmadszor is használja a kötelet, de inkább otthagyta az út szélén a Poétát. Az, észre sem véve megmentője eltűnését, szavalt tovább.
A Legény is egy városba ért, ahol éppen tollba és szurokba akartak forgatni egy atlétikus termetű fiúcskát.
- Jóemberek! Mi bajotok ezzel a legénykével? – kérdezte, hiszen szociálisan éppen olyan érzékeny volt, mint a Leány, csak ezt jobban titkolta.
- Ez a kis ficsúr, pénzt csalt ki tőlünk, hogy bűvészmutatványokkal szórakoztat minket, ám kiderült, hogy igen ügyetlen. Most meg nem akarja visszaadni a pénzünk! Azt mondja: Elment borra, meg leányra!
A Legény látta, hogy ennek az egésznek fele sem tréfa, Rinocéroszával elzavarta a feldühödött helybelieket, és a fiúcskát maga mellé ültetve elrobogtak.
Mikor megálltak, a Legény megkérdezte, hogy mi igaz, abból, amit a feldühödött városlakók mondtak.
- Minden. – felelte a fiúcska ajkán hamiskás mosollyal – Eredetileg Légtornász vagyok, az egyik legjobb ebben a szakmában, csak ezeknek a bugrisoknak az nem kell. Ezért kezdtem el bűvészkedni. De arról meg kiderült, hogy nem megy. Sebaj, majd rekreációt oktatok valahol. Csak azt kell kiderítenem, mi is az. És te mit keresel errefelé? (Végre valamelyik megmentett megkérdezi, és nem csak magával van elfoglalva! – a szerző jegyzete)
A Legény elmesélte töviről-hegyire, hogy mi történt.
- Jaj, barátom! Az egyik legfontosabb dolgot veszítetted el, és ne is nyugodj bele, amíg újra meg nem találod! Mert bár izgalmas kalandokban volt az utóbbi időben részed, azért ez fel sem érhet azzal az idővel, amit azzal a Leánnyal töltesz! Szóval, keresd meg minél gyorsabban, és ne Sárkányokkal, átkokkal és taplókkal hadakozz!
- Ez szívem leghőbb vágya, de nem tudom, hol keressem? – felelte a legény.
- Meg fogod találni, ne aggódj. Teheránban lehet kávét kapni?
- Lehet. –felelte a Legény.
- Néha nem, de ez már egy másik történet. – mondta a fiúcska, és tekintetében valami garabonciásság csillogott.
Másnap a Legény és a fiúcska elbúcsúztak egymástól.
Ahogy a Leány folytatta útját, egyszer csak az út mellett megpillantott egy török gyrosost. Eszébe jutottak a szép emlékek, és betért egy kávéra.
Ahogy a Legény folytatta útját, egyszer csak az út mellett megpillantott egy török gyrosost. Eszébe jutottak a szép emlékek, és betért egy kávéra.
A kifőzde Vigyorgós Karimé volt, akinek segédkezett Mosolygós Abdul is.
- Gyerünk, Abdulka! Két kávét, három cukorral, tej nélkül!
- Máris, Karimka!
- Csak Karim, nem Karimka. Ne bizalmaskodjunk, Abdulka! – felelte szigorúan Karim.
A két fiatal körülnézett, hogy ki issza még ugyanúgy a kávét, mint ő. Nagy volt az öröm, amikor egymásra ismertek, rögtön egymás nyakába is borultak.
Többet el sem hagyták egymást, csak rövidebb időre, hogy a másik kicsit fel tudjon lélegezni.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!