A következő néhány hónap során, miután elhagytam a falut, hogy egyedül éljek az erdőben, igyekeztem újabb és újabb állatok nyelvét elsajátítani. Nem volt nehéz, mert az állatok nyelveiben sokkal kevesebb szó van, mint az emberekéiben, csak jelen időt használnak. múlt és jövő idő nem létezik, ezen kívül csak igék, főnevek és indulatszavak vannak, semmi más alak.
A hosszú évek során rájöttem, hogy az állatok is hazudnak időnként, ha veszélybe kerülnek, ha kérkednek vagy igyekeznek jó benyomást kelteni, ha meg akarják téveszteni a zsákmányukat, ha szeretnének ijesztőnek tűnni, vagy csak egyszerűen udvarolnak. Mint mindenki.
Az állatoknak még az életöröm, a lelkesedés, a csodálkozás és az öröm kifejezésére is vannak különleges szavaik. Még azoknak is amelyeket mi némának vélünk:
a lepkéknek, a szentjánosbogaraknak, a halaknak, a csigáknak. Nekik is vannak bizonyos szavaik, amelyeket nem mondanak ki hangosan, hanem különféle remegésekkel fejeznek ki. Ezek a remegések a bőrön, a bundán vagy a tollazaton keresztül érnek a hallgatóhoz, nem pedig a fülön át. Olyanok ezek a remegések, mint egy tó nyugodt víztükrére hulló levél által keltett, apró fodrozódás.
Egyes állatoknak olyan szavaik is vannak, melyek szinte imádságra emlékeztetnek: külön kifejezéseik vannak arra, hogy köszönetet mondjanak a napfénynek, megint másfajta köszönetet a fújó szélnek, az esőnek, a sárnak, a fénynek, a melegnek, az ételnek, az illatoknak, a víznek. Még a vágyódásra is vannak szavaik. Hiányoznak azonban az állatok nyelveiből az olyan szavak, melyek célja a másik megalázása és kigúnyolása.
Ilyen nincs.
(Amosz Oz: Hirtelen az erdő mélyén)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése