Mese XVIII./2(Az út)

Szarajavóban a Dalnok a Gavrilo Princip Színházban (a régi John Wilkes Booth Színház, amit Clinton láátogatásakor átkereszteltek) lett díszletmunkás. Nagyon élvezte a vallások keveredését, azt a különös hangulatot, amit a törökök, a Monarchia és a szerb orvlövészek hagytak a városon. Elbűvölő és veszélyes város volt, mint Marseille, sohasem lehetett tudni, mi vár a következő sarkon. Különösképpen szerette a török kávéházakat, kifürkészhetetlenül kedves tulajaikkal egyetemben.
Ám egy éber hajnalon, mikor is egy erkélyen állva cigarettáját szívta, nyilallást érzett a szívében. Ez nem a szokásos nyilallás volt, ami akkor fogta el, mikor felülkerekedett rajta a vándorlás ősi ösztöne. Ez most valami más volt. A lány miatt fájt a szíve, aki elment egy Másikkal Liszabonba. Emlékezett az öreg rabbi jóslatára is. Mivel Szarajevóhoz sem kötötte semmi, nem volt halottja az ottani temetőben, ezért felkerekedett.
Mostar híres hídja közelében lépte át a bosnyák határt, keresztülment Splitten(amit atyja csak Spalatonak hívott) és Zadaron, az El Gavieron fedélzetén érte el Anconat, aztán Bolognaba vezetett az útja, ahol újra láthatta az Alessandriai Bohócot. Lovon tett meg 300 kilométert a Pó-síkságon, Genovába jutott, amit úgy beleng Kolumbusz szelleme, mint Toruńt Kopernikuszé. Negyen napig utazott, míg elérte Toulouse-t, amelyet a helybeliek a rugby fővárosának mondanak. Onnan a Pireneusokon át San Sebastianban. San Sebastianban és Bilbaoban baszk barátainál vengégeskedett, jutott minden az asztalra, mi szem-szájnak ingere. Átvágott Valladolidon, Salamancán, a portugál határon túl már sziszegő-susogó nevű városok mutatták az utat, míg végre eljutott Lisszabonba.

Idézetek mesékből VII.

Borzalmas napja volt ma Belzebúbnak, a Legyek Urának, a Pokol belügyminiszterének, s bár az ördög fölöttébb kedveli a borzalmakat, azt viszont nem szereti, ha ővele történnek.
Már reggel úgy kezdődött, hogy a szakácsné odaégette a varasbékát. Ehetetlen volt a var. A legfinomabb falat, a szeme keserű szénné égett.
A korgó gyomrú főördög hosszú eszmefuttatásba kezdett a konyhatudomány meggyalázóiról a sopánkodó szakácsnénak, aki úgy jutott ezen rangos álláshoz, hogy annak előtte első vészbanya volt egy Machbeth nevű setét pernahajder birtokán.
Sűrű káromkodásokkal teletűzdelt litániája után Belzebúb herceg újabb varasbékát rendelt.
-Nincs - felelte a banya.
-Hogyhogy nincs? - hördült fel Belzebúb.
-Úgy, hogy nincs. Nincs és nincs és nincs. És vegye tudomásul a kegyelmes úr, hogy szalamandra sincs, a denevér-vér is elfogyott, tarajos gőte sincs, sőt mi több, a tarajtalan gőtekészlet is kimerült. Voltam a boltban, üres az is, állítólag nem engedték át az árut a vámon, el kellett dobni, mert valamilyen csuda folytán ibolyaillatú lett. Ennyi volt, nincs egyéb, ha nem tetszik, ne egyék! Punktum.
Belzebúb nagyot csapott az asztalra és elrohant, még az ozsonnáját sem vette magához, bár a fentiekből kitűnik, hogy nem érhette túl nagy veszteség.
A következő kellemetlenség a mindennapi ellenőrző körút alatt esett meg vele. Tudniillik Belzebúb uram minden reggel körbejárta a Poklot, lévén annak mindenható belügyminisztere, és megvizsgálta a belügyeket. Közeledtét légyfelhő jelezte, és olyankor minden pokolfajzat remegni kezdett, mint a nyárfalevél. A legyeket Belzebúb a pipájából eregette, s a gyönyörű, kövér, kékeszöld harcosokat mindenki irigyelte.
Ma reggel Belzebúb gyakorlott szeme azonnal kiszúrt egy üstöt, mely alatt kialudt a tűz, így az üstben fortyogó áldozat hosszú percekig pihenhetett. Aki nem bírja felmérni ennek a súlyosságát, gondoljon csak arra, hogy mit jelent, ha ezeresztendőnyi folytonos rotyogás után egy pillanatra enyhül a kín. Olyan, mintha az örök jégmezőkön hetekig cipelnél a hátadon egy elefántot, aztán egy finom sajtos szendvics erejéig letennéd. A csöppnyi szünet valósággal boldogságnak tűnik a kárhozottnak, márpedig a Pokol az Pokol, az nem azért van, hogy az elkárhozott akár egy pilanatig is boldog lehessen.
A nemtelen szóözönt, melyet a miniszter kieresztett magából, valaki lejegyezte, s azóta is oktatják s pokoli oskolákban, mint a káromkodás kultúrtörténetének egyik legékesebb darabját.
Az üst alá a szokásosnál nagyobb tüzet raktak, a kiesést bepótolandó. A fő-fő üstfelügyelő és a főüstfelügyelő eleszítették e havi bérüket. A kondér mellé rendelt felvigyázó ördögöt, akinek kötelessége lett volna szemmel tartani és táplálni a máglyát, nyomban kínpadra vonták, ahol is a szerencsétlen pára a patájába vert izzó patkószeg hatására töredelmesen bevallotta, hogy ő bizony egy csinos boszorkánnyal puszilózott a farakás mögött, ezért nem figyelte a tüzet.
-Mit tehettem? Olyan gyönyörű bibircsókja volt...
-A paráznaság enyhítő körülménynek számít, fiam - közölte Belzebúb, és egy minden eddiginél nagyobb és fenyegetőbb légyfelhőt eresztett ki a pipából. -Pláne, ha ilyen szép bibircsókról van sző. Ezért nem vágjuk le a bojtot a farkadról, miként a törvény is előírja, hanem egy évig száműzünk a Földre.
-Jaj, csak azt ne! Inkább a bojtot... - esedezett a szerencsétlen, de mindhiába, mert a légyfelhő máris röpítette a szörnyű vidék felé.
(Orbán János Dénes:Búbocska)

Kommentár az előző bejegyzéshez

Kaptam egy mesét, ami nem nekem szól, de én is szerepelek benne. Igen jól sikerült kis mese volt, jól összerakott iparosmunka. Most elemezzük csak a rám vonatkozó részt.
Önkéntes száműzetés: mindig is megvolt, de most, hogy minden kapcsolatomat átértékelem, és próbálom úgy alakítani, hogy valamiféle kölcsönösség legyen benne, még jobban visszavonultam, és próbálom kicsit távolabbról nézni a dolgokat. Igazából nem az ismerőseim zavarnak, hanem az a szerep, amit ezekben a kapcsolatokban betöltök. Nincs erőm szórakoztatni, segíteni, vigasztalni, ha engem sem szórakoztatnak. A segítséget és a vigasztalást még meg is kaphatom, erre ott van Czarna. Ám tényleg vágyom egy olyan emberre, aki engem szórakoztat, akinek nem kell okosnak és viccesnek lennem, akinek vagyok olyan fontos, hogy kicsit küzdjön is értem, ne az legyen a természetes, hogy én ott vagyok, és smalltalkokkal és bonmotokkal, meg éles meglátásokkal emelem az est fényét. Ezért is vagyok tényleg olyan elutasító és elhessegető, mint a mesében ábrázolják. Miért vegyem magamra mások "terhét"? Megtettem éveken át, de most már elegem van belőle.
A sok évig elnyomott büszkeségem is felszínre tört. Nincs már kedvem ehhez az andrügén szerephez sem, pöcsöm van, az istenbe is! Ha én nem is lehetek az apa, legalább ne dörgöljék az orrom alá, hogy esélyem sincs rá! Szeretnék bűnös viszonyt folytatni a mese szerzőjével, és nem szeretnék arról olvasni, hogy ezt más teszi. Én sem küldök neki meséket más lányokról.(Megjegyzés: istenbe is, bűnös viszony: Bereményi Géza-idézetek)
Álljon itt azért egy Vian-idézet is, amit teljesen idevalónak ítélek:"A történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki."
Tényleg gondolkodás nélkül írok.

Részlet egy meséből

Az Írónk önkéntes száműzetésben élt a félemeleten, egy apró szobácskában, amelyben csak egyetlen asztal állt egy székkel, egy doboz cigivel, gyufával, egy hamutartóval, egy írógéppel, egy tollal és rengeteg tiszta papírral. Alacsony, kopaszodó emberke volt, halántékán csillogva gyöngyöző izzadtságcseppekkel, az asztalához láncolva. A rokongyerekek hoztak neki néha enni és inni, lerakták a tálcát az asztal szabad csücskére, majd tisztes távolságban megálltak, megilletődve nézték, hogy eszik. Többnyire kenyeret evett szalonnával és hagymával, sört ivott rá, délelőtt és délután egy-egy kávét. Ha végzett, a gyerekek elvitték a tálcát. Miközben evett, a gyerekek elcsacsogták neki mindenféle bolondériájukat, csínyeiket, pletykákat, ő erre hümmögött, majd hirtelen rájuk dörrentett, mire azok visítva kiszaladtak.
Benyitottam. Éppen kifelé bámult a szoba egyetlen ablakán a távoli égre, keze az írógépen, a pillanatra várt. Egy visszafojtott perc után leengedte a kezét és rám nézett. Dörrentett. Szánakozva néztem. Nevettünk. Én széles mosollyal, ő ügyetlenül: évekkel ezelőtt átharapta a saját nyelvét, mikor rájött a végső kérdésre és lelkesen el akarta újságolni nekem. Nyelvbotlás volt, ahogy írta később a memoárjaiban. Halála után Anyám 25 aranysújtásos kötetben adta ki életművét. Leültem volna mellé, de nem volt hova, feszengve álldogáltam hát.
- Terhes vagyok - megemelte a szemöldökét.
- Nem tudom kitől - köhintett.
- A tegnapi bulin történt - megcsóválta a fejét.
- Részegek voltunk - hangtalanul nevetett.
- Nagy szimpatikus fiú volt - legyintett kezével. Ez azt is jelentette, hogy "ugyan már", de azt is, hogy "fejezd be".
- Elég? - rágyújtott, bólintott. Sokáig néztük egymást: ő hátradőlve szívta a cigarettáját, elfújva a füstöt, én kinyitottam az ablakot, majd az ajtófélfának támaszkodtam. Hirtelen felült, elnyomta a cigarettáját, kezével sürgetően intett, tűnjek el. Második intés: ablak maradhat. Harmadik: az ajtót ne felejtsem el becsukni. Miközben behúztam magam után, hallottam, hogy gyors, egyenletes ütemben pötyög az írógépén, gondolkodás nélkül, mint akinek a fejében van az egész élet. (Tényleg így volt, ez halála után kiderült, amikor Anyám felnyittatta a koponyáját.)

Mariócska

Litera | Az irodalmi portál

1910.szeptember 22.

F. Gy. jelleméhez

Udvarias volt, szinte szende,
félénk, szerény – ügyefogyott
az emberekkel szemtől-szembe,
de roppant gőgöt hordozott
magában, bár ez ritkán látszott;
ha versnek hitte önmagát,
rögtön emigrált a világból,
s így hány szerelmes éjszakát
mulasztott s délutáni párzást,
mert nemnek nézte az igent.
És mégsem ismert semmi gátlást,
ha egy államnak nekiment.

Szeptemberi letöltések

P.Diddy:The Saga continues, Liquid Tension Experiment, European Mantra:5, Sir Mix-a-lot:Mack Daddy, Kerekes Band, Ingrid Michaelson, Gotan Project

Még egy kulcsszó

idézetek a szentjánosbogarakról

Megjegyzés: Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Kedves Olvasóim!
Örömmel venném, ha néhány kommentet dobnátok erre az oldalra, visszaigazolásul nekem. Írjátok meg, melyik a kedvenc mesétek, melyik bejegyzés tetszik, melyik nem. Előre is köszönöm.

Mese XVIII./1 (Krakkó)

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy leány. Egy kisvárosban született, amelynek utcáit még macskakövek borították. Mivel a lány gyönyörű volt, ezért mindig, amikor könnnyű nyári ruhában sétára indult, a férfiak tekintete formás vádlijára szegeződött, és úgy tetszett, mintha a háttérben felcsendült volna a Harlekin milliói.
Ezzel egy időben, egy másik városban élt egy fiú. Betonházak tövében nőtt fel, hosszú évekkel később, (nem, nem a kivégzőosztag előtt állva), gyermekkorára gondolva, mindig őszi panelszobák jutottak eszébe.
A lány, miután kitanulta a cipész- és serfőző mesterséget, fogta a tarisznyáját, és vándorútra indult. Végül Krakkóban kötött ki.
A fiú, miután rájött, hogy Dalnok akar lenni, és miután felégetett maga mögött minden hidat, szintén nyakába vette a világot. Végül Krakkóban kötött ki.
A lány a Főtéren kapott munkát, egy Sioux Steakhouse-ban kezdett felszolgálni. Cowboyruhában kellett felszolálnia, de a borravaló jó volt.
A fiú is a Főtéren kezdett el dolgozni, egy Sphinx-ben lett pincér, ahol minden felszolgáló jó kötésű férfiú volt. (Anti-Hooters)
Egy tavaszi délután, mikor éppen mindketten felszolgáltak, a fiú megbotlott egy zöld hátizsákban, átzuhant a szomszédos étterem kiülős részébe, és beborította sörrel a lányt. Mivel a pincérnek csak egy becsülete van, ezért a nála lévő tányérokat és poharakat is a földhöz vágta, majd elviharzott.
Este a lány barátaival a Społemben bulizott, amikor egyszer csak meglátta a fiút. A fiú is észrevette őt, oda is ment hozzá, és bocsánatot kért, hogy leöntötte. Szóba elegyedtek. Sok mindent beszéltek még, és kint sétáltak a Plantyn, a Św.Gertrudy-n. Azt hiszem, közben meg is csókolták egymást, de ez nem bizonyos. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy nagy szerelem lett az ügyből. Ilyesmi előforul két fiatal lény között. Még Krakkóban is.
Gyakorta kéz a kézben sétáltak az Ulica Szerokán, aztán az ulica Jozefán beültek az Eszeweriába – ahol a város legfélelmetesebb wc-je volt - egy kancsó teára, majd az ulica Nowa-n (amikor ezen az utcán járt, akkor a fiúnak mindig eszébe jutott a Kroke: Kazimierz című dala) befordultak a plac Nowy-ra. Az Alchemiában a fiú rendelt egy tatankát a lánynak és egy Żywiecet magának. Ahogy ott ültek-üldögéltek a középső teremben, egyszer csak belépett egy rabbi, aki feltűnően hasonlított Franciszek Pieczkára.
Le is telepedett a mellettük lévő asztalhoz, egy pohár méhsörrel a kezében. Amint a két fiatal összebújva szerelmes szavakat suttogott egymás fülébe, Mózes-hitű testvérünk egyszer csak megszólította őket.
-Gyermekeim! Milyen szépek is vagytok együtt. Kár, hogy ennek hamarosan vége szakad. Téged, lányom, a nyugati szél sodor el, mert feltámad benned a vágy, hogy más férfiak karjában is megismerd a gyönyört. Téged, fiam, pedig a déli szél visz tova, mert véredben van a vándorlás, új városok, vidékek megismerése. Ám egyszer talán még találkozni fogtok. Akkor dől el, hogy örökre együtt maradtok-e, vagy soha többé nem látjátok egymást.
A fiatalok csak jót derültek ezen, egy szavát sem hitték a szent embernek. Ám egy idő után mindketten tényleg elkezdték érezni, amit a rabbi mondott. A lány végül a Singerben összejött egy portuállal, akivel el is mentek Lisszabonba. A fiú ugyan bánta egy kicsit, hogy elveszítette a lányt, de annyira fűtötte a vére, hogy továbbálljon, hogy nem is foglakozott nagyon a dologgal. Ő Szarajevó felé vette az irányt.
Folyt köv.

Kulcsszavak

Ezeken a keresési címeken találtak rá eddig erre a blogra.
Nem olyan, mint egy vers?

vekengesek 7


vekengések 6


bene jános mesék 5


bene jános vekengések 5


vekengések 2


zámbó sebasztián 2


"sényő" 1


bene vekengései 1


czeizel endre gleccser elmélet 1


egy szegecs

Mese XVII.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer két fivér. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Együtt nevelkedtek, együtt végezték a stúdiumokat is, és utána egy házban is laktak, a Pillangó lakóparkban. Egymástól csak legfeljebb két hétre váltak el.
Egyszer aztán az egyikük elhatározta, hogy útra kel, világot lát. Mind a ketten ajándékoztak a másiknak egy pengetőt, amit szíjra fűzve a nyakukban viseltek. Varázserejű pengetők voltak, John Petrucci arcmása volt rajtuk, ám ha az egyikük bajba került, akkor átváltott Mike Portnoyra (mégis csak a legbaljóslatúbb arcú az öt közül).
Az útrakelt fivér megmászott számos hegyet, bejárt számos várost, sokat tapasztalt a világ dolgaiból. Egyszer csak az Öt Világrészhez címzett fogadóhoz ért. Gondolta, megszáll itt éjszakára. Be is ment, leült az egyik asztalhoz, kiadós vacsorát rendelt. Egy bögyös-faros leány szolgálta ki, aki nagyon kedvére való volt a legénynek. Szóba is elegyedett vele, később már megcsipkedte, az este vége felé pedig már bátran cicerészte is. Az éjszakát is együtt töltötték.
Másnap, amikor az otthonmaradt testvér felkelt, látja ám, hogy a pengető Portnoyra váltott, és ráadásul olyan lila színe lett, amit csak egy glam-rock banda vállalhatott volna bátran. Egyből fel is öltötte kardját, és fivére keresésére indult.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak megpillantott egy farkast, akinek csapdába szorult a lába. Megesett rajta a szíve, kiszabadította. A megszabadított állat így szólt:
- Lovag! A nevem Steppenwolf. Megmentetted az életemet, ezért hálával tartozom neked. Itt egy rézsíp, ha belefújsz, rögvest ott termek.
Ahogy ment-mendegélt, egy feltúrt hangyabolyt pillantott meg. Oda is ment, és ahogy erejéből telt, rendbehozta a bolyt. A hangyák nagyon hálásak voltak, vezérük így szólt:
-Lovag! A nevem Anthrax. Mivel segítettél nekünk, ezért hálával tartozunk neked. Itt egy ezüstsíp, ha belefújsz, rögvest ott termünk.
Ahogy tovább kereste fivérét, egyszer csak egy kígyóval hadakozó sast pillantott meg. Egyből a madár segítségére sietett, és leszúrta a kígyót. A sas nagyon hálás volt, és így szólt.
-Lovag! A nevem Dimmu Borgir. Az ifjabbik. Megmentetted az életemet, ezért hálával tartozom neked. Itt egy aranysíp, ha belefújsz, egyből ott termek.
Végre valahára a legény az Öt Földrészhez ért, ahol ráakadt fivérére. Itt is volt már az ideje, mert kicsit már kezdett tele lenni a töke a segítségre szoruló állatokból.
A két fivér nagyon megörült egymásnak, a távolba szakadt bemutatta testvérének a szolgáló leányt, akivel azóta együtt élt. A legénynek már az első pillanatban valami nem tetszett a leányban, de nem szólt semmit. Amint viszont egymagában maradt, belefújt az ezüstsípba. Egyből meg is jelentek a hangyák, élükön Anthrax-szel. A lovag elküldte őket, hogy kémkedjenek a leány után, hisz ők még a legapróbb résekbe is beleférnek. A hangyák azzal a rossz hírrel jöttek vissza, hogy a lány egy boszorkány, aki el akarja veszejteni a testvérét, és csak egy varázs erejű karddal lehet legyőzni, amit egy Dragonhammer nevű sárkány őriz. Hát, ennek a fele se tréfa, gondolta a legény, és belefújt a réz- és az aranysípba is, hiszen minden segítségére szüksége volt a vállalkozásához.
A sas mutatta nekik az utat, a farkas pedig gondoskodott az élelemről. Egyszer csak elérkeztek a Sárkány barlangjához. A farkas oda is ment a barlang szájához, és bekiáltott:
-Üdv Dragonhammer! Régi barátod vagyok, Steppenwolf. Emlékszel, '78-ban még együtt turnéztunk? Még a roadok is csavaróhúzóval szívták a kokaint!
A két cimbora együtt elevenítette fel a régi szép emlékeket. Közben a legény belopódzott a barlangba, elcsente a kardot, és odaadta a sasnak, hogy vigye minél messzire. Ezek után, mintha mi se történt volna, odasétált a farkasékhoz.
-Engedd meg, hogy bemutassam fiatal, kis barátomat, Nofertumot. Együtt vettünk fel egy albumot még 1967-ben, a Greenwood Stúdióban, New Yorkban.- mondta Steppebwolf Schultz Tibor.
Mire a Sárkány észrevette, hogy a kard eltűnt, ők már árkon-bokron túl voltak.
Amint visszaértek a fogadóba, a legény egyből kis is rántotta a varázskardot, és a boszorkánynak rontott. Hosszú és heroikus küzdelem vette kezdeteét, a Manowar zenéjére, ám végül a legény győzedelmeskedett.
Testvére kissé szomorú volt egy ideig, ám hamar találtak maguknak mindketten megfelelő párt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Mese XVI.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Helyre kis buksza volt: szép, csinos, karcsú, eszes is volt, sőt a viccet is értette és űzte is.
Gyermekkora békésen telt el, szülei néha megcsalták egymást, de ezt a szeretőkkel együtt, négyesben megbeszélték. Apja ura egyszer vett egy vascsikót is, klasszikus választ adva a kapuzárási pánikra.
A leánynak mégis talán a legfontosabb az a titkos testvériség volt, amit csak úgy emlegettek, a Banda. Abban a líceumban alakult meg, ahová a leány járt. Férfiak és nők szövetsége volt ez a társulás, új tagokat nagyon ritkán vettek be maguk közé, ám az idők folyamán elkerülhetetlenül is lemorzsolódtak néhányan (elköltöztek, férjhez mentek, utazó inszeminátorok lettek).
A Banda az egyetemi stúdiumok alatt, és után is együtt maradt, összetartotta őket az alkohol szeretete, és a fiatal, nagyvárosi értelmiségi szerepminta követése. Történetünk hősnője Hullarablónak tanult. Időközben legénye is akadt. Egy nagyszabású aratóbálon (kell egy hét együttlét) ismerkedtek meg, a legény vett neki mézeskalács-szívet meg kakasos nyalókát, úgyhogy a leány nem is tudott ellenállni neki.
Egyszer, a leány elment bevásárolni a közértbe. Gondolta, vesz egy kis pacalt meg véres hurkát, mellé meg egy füzér cseresznyepaprikát. Ahogy megy-mendegél, egyszer csak elébe toppan egy gonosz Bartadénes.
-No, te leány! Tudd meg, elkaptam a legényedet, és a szertárba zártam. Addig ki sem engedem, amig el nem hozod nekem Thaiföldről a varázsmelegítőt!
Mit volt mit tenni, a leány megpályázott egy Hullarabló-ösztöndíjat, és kiment Kuala Lumpurba.
Itt megtudta, hogy a melegítőt a Negara Múzeumban állították ki. Munkát is vállalt a múzeumban, és közben azon töprengett, hgy hogyan is tudná meglovasítani az aranyszínű, 100% műszál ruhadarabot. Ahogy egyszer így töprengett, nekidőlt a sövénynek, ami meglepetésére felkiáltott:
-Aú! Mit képzelsz, Kislány! - rivalt rá egy elefánt-alakú bokor.
-Ezer bocs, nem vettelek észre.
-Persze-persze, mert egy sövény-elefánt már smafu. Itt ez a rengeteg szobor, én meg le vagyok ejtve.
-Még egyszer bocsáss meg. Elgondolkodtam.
-Na, és min gondolkodtál?
A leány elmondta neki, mi nyomja a szívét.
-Egyet se félj, amíg engem látsz! Éjfélkor idejössz, felpattansz a hátamra, berepülünk a múzeumba, elhozzuk a melegítőt, aztán hazarepítelek.
Éjfélkor a leány ott is volt, és minden úgy is történt, ahogyan a kis elefánt eltervezte.
A leány odadta a gonosz Bartadénesnek a melegítőt, visszakapta a legényt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE.

''Writing is no longer an act of free will for me, it's a matter of survival''

Idézetek mesékből VI.

A Micimackó székelyföldi bukása után a Csíki Székely Pedagógiai Tanács összeült és megállapította, hogy ebben a formában a Micimackó érdektelen a székely nebulók számára, nem az ő nyelvükön íródott és ráadásul nem hordozza azzokat a morális tanulságokat, melyeket a székely gyermek fejébe kell ültetni, hogy továbbvigye a hírhedt ősi virtust. Változtatni kell! – döntötték el a pedagógusok, és a munkát Málna András Alajos csíkszentgölöncséri tanítómesterre bízták. Málna András Alajos mindenekelőtt Misimackóra változtatta a mű címét, mivel a Micimackót túl buzisnak találta. Utána lerövidítette és átdolgozta, mert minek annyit lacafacázni, mikor egyszerűbben és célratörőbben is lehet.

ELSŐ ÉS EGYETLEN FEJEZET,
melyben Misimackó székely módra rendet csál a Gölöncséri Pagonyban

Alig es pitymallott, hogy Misimackó kitüsténkedett a dunyha alól. Fáin, hímzett harisnyanadrágot húzott magára, met rendes székely medve nem menyen ki csóré seggel a zerdőbe, mint a pestiek. Vasalt ing, lájbi, hosszúszárú csizma, rendesen megpucolva, pörge kalap, árvalányhajjal, szóval ahogy kell. Még a bajszát es megpödörte egy kis suviksszal. A csizmaszárba bécsúsztatta a kacorbicskát, met sosem lehessen tudni, mi minden történik.

Azzal kilépett a Gölöncséri Pagonyba, hogy ő aztán most rendet csál, met a vacakságból elég vót.

Egyenest a méhekhez tartott. Dógoztak az istenadták, hogy majd megszakadtak belé, csak úgy csepegett róluk a verejték. De azétt ők es vasalt csíkos ingbe’ vótak, met a székely mán csak így dógozik.

Mikó meglátták Mackó uramat, megálltak az iparkodásban s nezegették nagy csúful, met rögtön tudták, hogy mit akar.

– Adjon isten magiknak szép jó reggelt – emelintette meg Misimackó a pörgekalapját, ahogy illik. – Aztán azt akartam magiknak mondani, hogy eztántól arrafelé többet nem leszen herregés meg acsarkodás, ha gyüvek a mézért, met istenuccse csúfot csálok magikból, értike-e?

– Hanem aztán ugyanbiza mivel csálja maga azt a csúfot? – röhögtek a méhek. – Ejszen meginn azzal a rozsdás kacorbicskával mind nyeletlenkedik, mint a múltkoriban? Vette-e észre, hogy nekünk küssebb ugyan a bicskánk, de ezerszer annyian vagyunk?

– Há nem mondom, észrevettem – vigyorgott huncutul a bajsza alatt Misimackó –, hanem magik meg észrevették-e, mekkora bünagy permetezőt cepeltem haza a tegnap a barassói Praktikerből? No, isten áldja magikat!

Ahajt, egy terebély makkfa alatt Füles, a zákhányos szamár hersegtette a burungot. Mán messzirül láccot a szemin a bestének, hogy meginn zsimbes napja van.

– Na aggyon Isten szép jó napot! – köszönt a medve.

– Há magának lehet, hogy ad, de nekem biztos nem, met engem utál, mint a szart, mint a geszádát, mintha egy ótvaras görény lennék.

– Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga faszával veri a csihányt. Hásze hogy a súj suvajsza sze meg, mi maga? Kálvinista, gelevőgyi öszvér? Me asszem, allett, a csíksomlyói búcsún sem láttam az idén… Hanem megfejtem én a maga baját, hitvány guruzsmás fajzatja! Az a baja, hogy nem dógozik, csak mind lopja a napot, hersegteti a lapit, s gugujkodik, mint az eszement. Mars dógozni! A csűrben ott vannak a csebrek, mennyen el velük a méhekhez, s hordja be a mézet. Aztán este a napszámot es megbeszéljük.

– Micsoda?! – visított a szamár – Méghogy én dógozzak? Ráadásul neked, te senkiházi?

– Hinnye, rusnya fajzatja, há te mit képzelsz? Hogy a szamárcsipogás fölhallaccik a magos mennyekbe? Adok én neked!

Azzal Misimackó a kacorbicskával jókora dorongot nyesett, s tángálni kezdte a naplopót. Szaladt is a hitvány dógozni, mint annak a rendje.

– Na azétt… – dohogta Misimackó. – Méghogy én senkiházi… A senkinek nincs es háza, s akkó hogy legyek én onnan, ha eccer nincs es? Bezzeg az enyim meg akkora, hogy csak a torony még hiányzik róla, hogy templom legyen. Az annya bélésit!

Tigris eppeg a fűben tespedt, és úgy bámult egy nagy veres mezei verágot, mintha ez lenne egy igazi fenevad legfontosabb dóga a velágon.

– Há hallja-e, koma!? – így Misimackó – Aztán egeret fogott-e ma, vagy csak azt a veres verágot mind bámulta, mint Világtalan Ábrahám a tyúkszemit?

– Egeret? Há métt kéne nekem egeret fogni – háborgott amaz.

– Azétt, komám, met tejet nem ad, tojást nem tud tojni, s akkó csáljon maga es valami hasznosat.

– Én? Méghogy én? Ahonnan jöttem, a dzsungelből, én vótam a császár. A császár meg nem fog egeret.

– Komám, a fenét sem érdekli, hogy császár vótál, vagy csíkos lábtörlő. Itt, felénk egy jöttment vagy, akit béfogadtunk, s akkó úgy kell éljél, ahogy itt szokás. Itt pedig csak egy bünagy cirmos macska vagy…

– Micsoda – bömbölte Tigris – méghogy én macska?!

– Abbiza, komám, há mi más? S ha erősebben belégondolok, akkó olyan, mint az oláh macska, hogy megvárja, amíg a székely macska megfogja az egeret, aztán ellopja. Vagy mint a pesti, hogy mind nyivákol s várja az ingyentápot…

Megszégyellte magát Tigris, de erőssen. Azt se tudta merre nezzen, hogy a mackó szeme ne mind böködje az övét. El es kullogott, hogy ő aztán nem csak az egeret, de a patkányférget es megfogja ezentúl.

„Na ezt es elintéztem” – bőcselkedett Misimackó, s azzal ment tovább. Egészen Bagolyhoz.

– Mondtam mán, komám, hogy azokat a fránya deák bötűket szedd mán le, s faragd újra rovásírással, ahogy kell, illedelmesen, hogy KPGTSS ZNYD MNDNT. S előre megaszondom, hogy ne mind turálj idegen szavakkal, met isten bizony, hezzád veszek, akármilyen jó komám vagy es – állított bé.

– Nyugodj le, komám! – csitítgatta Bagoly, aki tudta, hogy haragos székely medvével agyarogni nem tanácsos. – Igyunk inkább egy csepp jóféle szilvapálinkát!

– Nem bánom – enyhült meg a bundás.

No, szedegették es béfelé az oroszhegyi háziszőttest, s osztották a velág dógait. Bagolynak akkora gülü szemei lettek, hogy mán minnyán csak két nagy szem vót. De mackó uramét es elöntötte a dühü, s úgy forgott, mint Erős Mózsi bicskája az oláh vakbeliben.

– Aztán lesz itt rend! Elég vót a dögségből, a zákhányból, a csemerségből. A méheket, a szamarat meg aztat a rusnya tepelák macskát mán móresre tanítottam. Nyusziékból olyan paprikást rittyentek, hogy Szent Péter is békunyerálja magát ebédre. Hát mit képzelnek, hogy csak úgy szökdösnek, berregnek s eszik hiába az Isten füvit? Azannyuk… Malackából es az lesz, amire az Úristen szánta: füstölt kolbász, tepertyű meg abált szalonna.

– Node komám – mondotta Bagoly – ha mán ilyen szépen elrendezted a dógokat, arra gondótál-e, hogy az életedet es el kéne, s hogy ejszen fehérnép es kellene a házba…

– Azta, komám, hogy neked milyen igazad van… De nem erőst tudok errefelé fáin eladó cinkát…

– Hát aztat én se tudok… De ott van Kanga asszonyság… Elvált asszony ugyan, s kölke es van, de rendes, dógos, tisztességes fehérnép.

– Bizony hogy, drága komám. Arról aztán senki nem mondhatja, hogy nem egy tűzrőlpattant jószág, met még most es csak úgy pattog, ahogy halad… S a gyermek es formás, csak egy cseppet mutuj meg sokat nyeletlenkedik, de majd én meghutyuruzom a mogyorófa-vesszővel. No, komám, menyek es, met béültetted a szerelem kukacát a fejembe.

Nagy pukéta virággal állított bé Misimackó a kénguruhoz.

– Kezicsókolom, drága asszonyság.

– Isten hozta, Misimackó. Mi járatban errefelé?

– Nézze, naccsága! Én egyenes medve vagyok, nem mind teketóriázok, hanem megaszondom magának a nagy igazságot a szemibe. Úgy szép az élet, mint a harisnyanadrág szára: párosan. Két bicskával es jobban meg lehet kergetni az oláht, mint eggyel. S egy jóféle vacsora után monyókolás nélkül elszunnyadni szomorúságos, s magamat küpülni bizony restellem, s a Szentírás sem helyesli. Azirányba vónék itt, hogy legyen ízibe az én hites, drága feleségem!

– Azta, de eleresztette kijed a gyeplőt, Mackó Uram – pattant fel Kanga asszon. – Há mit mind képzel? Hogy elvált fehérnép mindenre kapható? Hogy csak úgy béállít ide, egy pukétával, mormog néhány mézes szót, s máris kiküpülöm a lőcsit? S aztán kimosom a szaros gatyáját, s szülök magának egy szekérderék medvét, erszénnyel, hogy legyen miben vigyék a mézesbödönt az óvodába?

– Hinnye, a ribanc mindenedet, de felvágták a nyelvedet! – turálta fel magát Misimackó. – Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen derék kérőd akad, azután, hogy kajtár vót a likad, s csak akkó vérezed essze a lepedőt, ha megnyisszented beretvával a peckedet… Há tudod mit? Akkó vegyen el téged az a zsémbes szamár, ugribugrizzál együtt a naplopó macskával vagy pislogjon ki az a rusnya vén Bagoly a bugyellárisodból, a gülü szemivel. Met én innen úgy elmenyek, hogy többet nem lácc…

Azzal indult es kifele nagy dohogva, de Kanga asszony elibe került.

– Na jó na, csacsi öreg medvém, ne mind berdózz itten nekem, met csak bezgettelek egy cseppet, hogy nehogy azt mind higgyed, hogy olyan könnyen adom a bugyellárisomat. Hát hogyne lennék a hites feleséged, mán holnap es, ha olyan erőssen akarod.

Lett erőst nagy ölelkezés, csókolózás, s isten biza, még monyókolás es lett vóna a dologból, ha bé nem állít Zsebibaba. Márpedig székely a gyermeke előtt nem csálja. Úgyhogy Misimackó uram aztán nagy bódogan hazaballagott. Édesen elaludt, s csak úgy csepegett a nyál a szája széliről, mikó aztat álmodta, hogy Kanga asszony ledobja a karincáját, hogy rejapattanjon a meredő lőcsire. Kanga asszony pattant es, s há, Uram, há nem felrángatta az édes álmából medvénket az a fránya Róbert Gida…

– Misimackó! Mi történt itt? Nem ismerek rá a Gölöncséri Pagonyra…

– Hogy mi történt? – ordította Misimackó. – Az történt, te hitvány, mucskos kölök, hogy végre rendet csináltam a szobádban, és ha ez nem marad így, akkor úgy megsiríttelek egy törpefenyővel, hogy egy hétig állva iszod a bihaltejet. Értetted-e?

Értettétek, büdös kölkök? Rend legyen aztán, ahogy kell, nem ám úgy, hogy ahogy nőttök, egyre kevesebb örömünket leljük bennetek, mint az anyátok picsájában!
(Orbán János Dénes: Misimackó)

-Te, úgy vettem észre, szereted a mély hangrendű szavakat.
-A lófaszt.

Mese XV.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Dalnok. Erényekkel és hibákkal teljes volt, egy kicsit fura is, de alapvetően szeretetreméltó fickó.
Ez a Dalnok egyszer csak elhatározta, hogy vándorútra indul. Be is pakolta a tarisznyájába a hamuba sült pogácsát, egy váltás ruhát és a Nem-galaxis útikalauzt stopposoknak.
Először Tótországon vágott keresztül. Egy cseh hússzállító kamionra kéredzkedett fel. Charlie, a kocsis, a Hóvirágünnep Speditions söfője, megosztotta vele a legjobb knédli receptjét, mesélt arról, hogyan szerezte meg az első jogosítványát a Vencel téren, és még Skype-on is integettek együtt a Nymburkban maradt csemetéknek. Még együtt is hétvégéztek.
Először Krakkóban állt meg. Kiterítette pokrócát a Wawel tövében, a Visztula partján, és ott szunyókált egyet. Miután felkelt, akkor tudta meg a helybeliektől, hogy a városban megint garázdálkodik egy Sárkány. A szörnyeteg minden héten hat ökröt követelt és hat törzsvendéget a Kitsch-ből (nem és szexuális orientáció nem számít). Mivel nagyon megtetszett neki a város, és a kalandok keresése sem állt tőle távol, elhatározta, hogy szembeszáll a Tűzokádóval. Fel is fegyverkezett, és elindult a Sárkány barlangja felé. Amint a barlang szája elé ért, bekiabált:
-Te gyalázatos bestia! Vagy eltakarodsz azonnal, vagy halál fia vagy!
-Te kis emberi pondó! Nem megyek én innen sehová! Inkább te kotródj el innen, mielőtt ízzé-porrá zúzlak!
Ekkor a Dalnok elővette leghalálosabb fegyverét, egy rossz emlékezetű céhtársa verseit (http://tarsalgo.eotvos.elte.hu/search/label/barta_tamás), és elkezdte olvasni a Fenevadnak. Az bírta is egy ideig, aztán egyszer csak mind a hét fejéhez kapva, holtan esett össze.
A krakkóiak nagyon megörültek a Sárkány halálának, rögtön fel is ajánlottak egy busás jövedelemmel járó állást a legénynek, ám az visszautasította. Azért a Város elnöke kitüntette a Twardowski-díjjal.
Újra útra kelt. Egy lakókocsi vette fel, amelynek hiányzott az ajtaja, és amelyben nyugdíjas turisták utaztak. Gondolták, megnézik még egyszer Varsót. Utoljára 1945-ben jártak a Városban.
Amikor megérkeztek, a Dalnokot megint iszonyú fáradság fogta el. Le is feküdt a Pałac Kultury i Sztuki tövében, egy padra, és el is aludt. Arra kelt, hogy szellemek köröznek felette. Varsó holttestekre épült, és a fények is megkönnyítették a lidécek dolgát.
-Üdvözlünk Vándor! Mit keresel itt, a Pokol kapuja (Dworzec Centralny) mellett?
-Üdvözöllek benneteket letűnt idők embereinek lelkei! Országot-világot látok.
-Megkérnénk valamire, Vándor! A Pałac tetején van egy mágikus kő, a téglák közé rejtve. Ha azt elhozod nekünk, akkor nem kell tovább itt kísértenünk, lelkünk békében nyugodhat.
Mivel a kalandok keresése nem állt távol a Dalnoktól, ezért rá is állt a dologra. Felment a gyorslifttel a Palota tetejére, és ott a szellemek útmutatását követve meg is találta a követ, kivette rejtekéből, és levitte a kísérteteknek. Azok örömmel fogadták, hogy vége megszabadulhatnak, és megajándékozták egy köpennyel, ami láthatatlanná teszi.
A Dalnok megköszönte az ajándékot, és továbbindult. Egy kedves lengyel pár vette fel, akik megosztották vele elemózsiájukat. Jókat beszélgettek, a lengyel tóvidéket és korrupt politikusok latifundiumait látták a kocsi ablakain keresztül. Kaunasban álltak meg.
Kaunasban, ahogy Laisvės alėján üldögélt, egyszer csak odalépett hozzá egy hajléktalan.
-Üdvözöllek Vándor! Adnál nekem egy cigarettát és egy korty italt.
-Üdvözöllek Öregapám! A Twardowski-díjból még maradt néhány arany, azt még megosztom veled.
Megvacsoráltak, ittak néhány üveg Kalnapilist és szívták a litván Marlborot.
-Vándor! Jó tett helyébe jót várj. Tudd meg, én vagyok Perkunas, a villámok és az eső istene. Adok neked egy íjat és egy nyilat, ami bármilyen páncélon áthatol.
A Dalnok megköszönte az ajándékot, és továbbindult. Egy turnébusz vette fel. Egy ukrán zenekar utazott vele, akik Abba-feldolgozásokat játszottak. Mi tagadás, egy idő után a legénynek már kicsit elege lett a Grosi, Grosi, Grosiból. Végre valahára Rigába értek.
Rigában bejárta a bohémek negyedét és az Óvárost. A Lőportorony tövében tért nyugovóra. Éjfélkor egy páncélos lovag lovagolt ki a toronyból. Fekete lovának orrlyukaiból tűz lövelt ki. A Dalnok magára terítette láthatatlanná tévő köpenyét, és íjával megcélozta a lovagot, aztán lőtt. A lovag egyből leesett a lováról. A legény ekkor odalépett a haldoklóhoz, aki így szólott:
-Tudd meg, én voltam az a haramia, aki évek óta rettegésben tartotta a várost. Mivel furfangos módon legyőztél, ezért lovam és fegyvereim rádszállnak.
A Dalnok tovább is indult a táltos paripán. A ló élelmezésére nem volt sok gondja, beérte bármilyen fémhulladékkal. Elérkezett Tallinnba.
Ahogy a városban poroszkált, az egyik ablakban egy gyönyörű szőke lányt pillantott meg. Első látásra szerelembe esett. Este magára is öltötte a lovagtól szerzett páncélját, és tiszteletét tette a lányos háznál. A házban porosz földbirtokosok laktak, a leány pedig egy szegény rokon volt, akit magukhoz vettek, és különféle háztartási munkákat végeztettek vele. A ház ura és úrnője hamar világossá tette, hogy a Dalnok nemkívánatos személy náluk.
A legény erősen gondolkodott, hogyan is találkozhatna vágyai tárgyával. Gondolt arra, hogy egy krattal kilopathatná, de a lelkét nem akarta eladni az Öregördögnek, meg hát egy olyan méetes kratt, amely ki tud lopni egy lányt, az már nem játékszer. Második gondolata az volt, hogy megvív a lányért a porosz nemessel, de ezt is elvetette, mert nem ildomos egy kapcsolatot úgy kezdeni, hogy lemészárolod a másik rokonát. Végül a furfang mellett döntött. Éjszaka magára terítette láthatatlanná tévő köpenyét, beosont a házba, és karjába kapva kivitte a lányt.
A lány örült, hogy megszabadult zsarnoki rokonaitól, és a Dalnok mellé szegődött. A legény eladta a paripát és a fegyvert, vettek egy Volkswagen kisbuszt és bejárták Európát.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Modern love II.

-Talán azt szereti, ha valaki elérhetetlen.
-Akkor többet kéne offline lennem.

Idézetek mesékből V.

Andrus Kivirähk: A farkas és a májvirágok
A farkas és a májvirágok


A farkas kijött a barlangjából és ásított egyet. Aztán megnyalta a pofáját, a mancsával kitörlöte az álmot a szeméből majd nekidörgölőzött egy kiszáradt fának, hogy selymes legyen a bundája. A reggeli tornát kihagyta, ma valahogy nem volt kedve hozzá.
Inkább sétált egyet. Ahogy az erdőben kószált egyszer csak megpillantott egy nénit, aki kosárral a karján májvirágokat szedett.
– Mit csinálsz? – kíváncsiskodott a farkas. A néni nagyon megrémült, elhajította a kosarát és futásnak eredt.
A farkas odament és megszimatolta a májvirágokat.
– Vajon ehetőek? – tűnődött. – Vajon a nénik megeszik őket?
– Dehogy! – szólt le valaki a fa tetejéről. A varjú volt az. – Azért szednek májvirágot, hogy eladják. Beviszik a városba és pénzt kapnak érte.
A farkas elcsodálkozott.
– Hát lehetséges ez? Ezekért a kék apróságokért pénzt adnak? Tudod, én még soha életemben nem láttam pénzt. Nagyon érdekes lenne egyszer megnézni, hogy milyen. Figyelj, varjú! Mit gondolsz, ha én is viszek májvirágot a városba nekem is adnak majd érte pénzt?
– Adnak hát. – bizonygatta a varjú. – A városiak bolondulnak a a virágokért.
– Akkor megyek is. – jelentette ki a farkas és nekiállt virágot szedni. Nem a mancsával, hanem a szájával szedte – az agyaraival megragadott egy maroknyi májvirágot, kiköpte a mohát és már kész is a csokor.
Amikor ezzel a módszerrel az utolsó szálat is felkapta a földről, kosárba rakta a csokrokat, és befutott a városba. Az egyik templom mellett fehér aztalok sorakoztak, amelyeken virágárusok kínálgatták a portékájukat. A farkas ment és leült az egyik asztalhoz. A virágárusok erre sikítani kezdtek és menekülőre fogták.
A farkas elrendezte virágait az asztalon és felvonyított:
– Tessék a májvirág! Friss és üde! 10 korona a csokra!
Az emberek eleinte féltek tőle, de mivel a többi virágárus mind elinalt, végül is odamentek a farkashoz és májvirágot vásároltak. Egy öregember még meg is kérdezte:
– Talán tőzikéje is van?
– Nincs. Őzikét sajnos nem árulok. – felelte a farkas. – De ha üres a hasad menj az erdőbe és keresd meg a komámat. Ő majd elvezet a bozótosba. Ott annyi őzikét ehetsz, amennyi csak belédfér.
Az öregember megijedt erre a beszédre és elillant.
Amikor a farkas eladta az összes májvirágot a foga közé vette a pénzt, és visszaügetett az erdőbe. Ott a mohára terítette a városban megkeresett tízkoronásokat és odahívta a varjút, hadd lássa ő is a szerzeményt.
– Szép piros pénzek. – mondta büszkén a farkas. – Akár az őszi juharlevelek.
– Valóban mutatósak! – bólogatott a varjú. – Akár a kilapult vörösbegyek.
– Mihez kezdjünk most velük? – töprengett a farkas. – Megvan! Akasszuk a pénzeket a kiszáradt fára!
Így is tettek. A piros bankjegyek úgy lengtek és himbálóztak a szélben, mint a falevelek. Szép látvány volt.
Másnap aztán ismét egy néni jött az erdőbe, hogy májvirágot szedjen. Amikor meglátta a farkas fáját összecsapta a kezét.
– Pénzfa! – kiáltotta. – Ezt a csodát!
Lecsippentett néhány tízkoronást a fáról és a városban jókora kenyeret vett a pénzen.
(Megjegyzés: A fordító személye köti a XIV. Meséhez)

Mese XIV.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hírnök. Mivel uralkodó bolygója a Merkúr volt, igen szerette munkáját, keresztbe-kasul bejárta mind a hat világot, mind az öt földrészet. Söfőrökkel, póni expresszek és egyéb közlekedési járművek vezetőivel mindig jóban volt.
Mivel oly korban élt, amikor az információáramás igen fontossá vált, ezért nem csak üzeneteket vitt, hanem kapott is. Egyszer egy nyílvessző fúrodott az ajtófélfájába, amin egy pergamen volt. Az üzenet egy ismerősétől jött, de egy számára ismeretlen teremtmény gondolatait, verseit tartalmazta. A Hírnököt egyből lenyűgözték az ismeretlen sorai, noha címzettjük természetszerűleg nem ő volt. Bele is nézett varázsgömbjébe (ama kor iwiw-je, egy theszaloniki piacon vette), de nem találta az ismeretlent.
Történt egyszer, hogy egy város főterén járt. Épp erdei tündérek lejtették táncukat, fejükön virágkoszorúval. Megakadt a szeme az egyik tündéren. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Ahogy a posztkolumbiánok híres dalnoka, Fidel és a sárga rózsa nagy kedvelője mondotta, a megzabolázhatatlan értelem sugárzott belőle. Ám mivel más dolgok vonták el figyelmét, ezért tekintetét más dolgokra kellett vetnie.
Másnap megint belenézett varázsgömbjébe (ama kor iwiw-je, egy theszaloniki piacon vette), ám nem találta az erdei tündért.
Eyszer aztán vándorlásai során találkozott az Ördöggel:
-No, te Hírnök! Van egy dolog, amiben megvilágosíthatom elmédet. Ha szerződést kötsz velem, akkor elárulok neked valamit, ami már régóta furdalja az oldalad.
A Hírnök rá is állt az alkura, ám saját neve helyett az Ördögét írta alá, amit a patás a rossz látási viszonyok miatt nem vett észre.
- Emlékszel még az üzenetre, ami ajtófélfádba fúródott, és emlékszel még a tündérre, akit láttál táncolni? Az a tündér vetette papírra a verseket, amiket olvastál. Északi tündér, a legkisebb kultúrnép gyermeke, aki ismeri a francúzok nyelvét is.
-Elle connais Noel?
-Bien sur. Qui ne connais la fete?
-Non. Mon ami, Noel. (A szerző megjegyzése: Bocs a diakritikus jelekért, nem találtam megfelelő betűket.)
A Hírnök meg is írta ezt a mesét a tündérnek. Hogy, milyen választ kap, az már egy másik mese. (Kikacsintás a gyarapodó olvasótábornak.)

Czarna meséje (A ha én is küldök neked valamit, te is küldj nekem valamit-pályázatra érkező egyetlen pályamű)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer fiúcska, aki az isten háta mögött élt, elzárkózva mindentől és mindenkitől. A teremtő rendkívüli adottságokkal áldotta meg, melyeket sokszor inkább csak átoknak érzett. Ezekkel élt, teljesen elszigetelten … tudta, hogy tehetős, mégsem tett semmit, tudta, hogy gyarapíthat, mégsem gyarapított … nem használta ki jól a képességeit. Néha egy erdei boszorkány kérte a segítségét, neki segített, illetve néhány halandón, akik kapaszkodtak ebbe a fiúcskába, de cserébe nem adtak semmit.

Belefáradt ebbe a fiúcska, úgy döntött mindenkitől megvonja magát, csak a boszorkának segített. Sokat gondolkodott és próbált dűlőre jutni, de a kezdeti sikerek elmaradtak.

Így hát úgy döntött, hogy útra kel, kimozdul a megszokott környezetéből és elindult vadászni magára. A célig azonban hosszú az út, amit fedetlen keblek, hölgyek és vonzóbbnál vonzóbb dolgok kereszteznek. Mint mindennek, ennek is megvan a maga árnyoldala is, de hát, melyik férfi nem időzik szívesen női mellek árnyékában?

A keblek annyira magukba bolondították az ifjút, hogy teljesen megfeledkezett magáról, nem volt már képes visszavonulni. Az Égiek viszont nagy becsben tartották a fiatalembert, álmokat küldtek neki pompás pónikról, vízesésekről, pillangókról, virágokon hintázó tündérekről. Egyből tudta, hogy van egy Igazság a csöcsökön túl is. Szomorúan folytatta útját a nemeslelkű, míg nem találkozott a Főnix madárral. A madár elmesélte a fiú életének történetét, sorsáról és céljáról óhajtotta felvilágosítani, a következő volt az üzenete: „Aki a Tűz jelében született, sorsfeladatként a megismerést és a hiúság legyőzését kapta. Ezek a „tűzmadarak” gyakran lesznek manapság szelíd, magányos emberek. Mert ez a mi sötét korunk nem szereti a világosságot.” Majd ezután a madár tovatűnt.

A fiúcska nem törte sokat a fejét a jóslaton, tudta, hogy mit jelent ez. Gondolkodásán változtatott, erőt vett magán és útra lépett. Megnyílt a világnak, és látta, hogy mind a pompás pónik, mind a tündérek valósak – ő az akinek rájuk és nekik kell világítani. Neki kell megmutatni az embereknek, szép meséken keresztül.

A fiúcska tudta már, hogy erre született. De jó úton is lehet rosszul járni … hamar rádöbbent erre az ifjú is. Letette súlyos védőpáncélját. Így hát, meséibe lelkét is beleszőtte. A mesék hamar elvezették hozzá a lánykát, aki a lelke mélyén érezte, hogy sorsa van ezzel az emberrel. Szép szerelem bontakozott köztük. Az, hogy ez mit jelent, mindenkinek a képzeletére van bízva.

Egy Borges-idézet

Hiszen az ember azt olvas, amit szeret - de az ember nem írhatja azt, amit szeretne, hanem csak azt, amire képes.

Mese VII. (Ami eddig kimaradt, de kapcsolódik majd a Mese XIV-hez)

Egy vasárnap reggel a Sárkányka arra ébredt, hogy egy nyíl fúródott az ajtófélfába. A nyílvesszőn egy üzenet is volt, amit az Egyszarvúcska küldött. Régi barátja szerette volna, ha meglátogatja, mert épp Diósgyőr várában vendégeskedett, ami köztudottan közel van a Sárkányka barlangjához.
A Kis Tűzokádó glédába is vágta magát (talán még taréját is megigazítatta volna, ha nem lett volna épp dologtiltó nap), és elindult a Vasparipához. A Vasparipák istállójában kiderült, hogy a táltos Vasparipák nem járnak, csak a közönséges Vasparipák.
Fel is szállt egyre, Kundera mester, a neves bohémiai szerző kódexét lapozgatta, Szerencsen átszállt (itt meg kell jegyeznünk, hogy amikor a Sárkányka egyszer kézműves-táborban{igen, ott. Ezt a hírt meghallva még bizalmas ismerősei is meglepődtek, ismerve manuális retardáltságát.} volt, egy hét alatt négyszer is megfordult ezen az állomáson, egyszer talán még egy gyíkhúsos szendvicset is evett itt), és innentől kezdve útja árvizes területeken át vezetett. Elhullt álatok, dögszag.
Végül csak megérkezett a Diósgyőri vár közelébe. Itt is akadt ám gondja, mert a Vascsikók, akik továbvitték volna, szintén le voltak pányvázva, és egy tapodtat se mozdultak. Végül felpattant egy arra járó ösztvér hátára, és amikor úgy gondolta, hogy már közel lehet céljáához, leszállt róla. Egy nagy rét közepén találta magát, és erősen vakargatta a feje búbját, hogy hogyan is tovább. Végül is megkérdezett egy arra járó szántó-vetőt, aki útba igazította.
Csak sikerült megérkeznie. Egy ünnepségbe csöppent. Bár maguk a táncok nem nyűgözték le, azért azt meg kellett hagyni, hogy az Egyszarvúcska és társai igen jól ropták.
Amikor az ünnepégnek vége szakadt, akkor az Egyszarvúcskáék egyből igyekeztek vissza kastélyukba, így a Sárkányka is velük tartott. A kastélyban kiderült, hogy olyan késő tájban már igen bajos eljutni a Vsparopák istállójába, ezért a Sárkányka hívatott egy konflist, ami még Ferencjóska idejéből maradt ott. A kocsis igen udvarias volt, a bakon pedig egy neonzöld, plüss dobókocka lógott, aminek minden oldalán a történelmi Magyarország volt. A Sárkányka arra gondolt, hogy ez biztos egy játék kelléke: aki nagyobb elcsatolt területet dob, az nyer. Egy Erdély+Partium üt egy Felvidéket, ami üti Burgenlandot.
A Vasparipán visszafelé a Kis Tűzokádó egy igen rokonszenves, hosszú hajú, tetovált alkarú, körszakállas lovaggal utazott együtt. Ittak egymás egészségére seritalukból, de ennél több szót nem váltottak. Amikor a lovag leszállt, a Sárkánykának eszébe jutott, hogy megkérdezi a nevét, bejelöli iwiw-en, és indoklásnak azt adja meg: közös utazás.
Miért is tette meg a Sárkányka ezt az utat? Azért, mert az Egyszarvúcska hívta, és ez náluk nem csak azt jelenti, hogy igyunk meg egy fekete levest, hanem igazából azt: Gyere, és két-három órára legyél megint az életem része! Így volt ez most is, és gy volt ez például akkor is, amikor a Sárkányka griffmadár hátán az ángliusok földjére utazott. Tudta azt is persze, hogy a kis Unikornis szeretné, ha látná őt táncolni, tisztában volt azzal is, hogy szereti hallgatni történeteit és sziporkázó bon-motjait, de a lényeg az volt, hogy megint egymás mellett ültek, és ez végtelen örömmel töltötte el mindkettőjüket.
Hogy mi ebből a tanulság? Legyen egy Cseh Tamás-idézet{mert mindenre van egy Cseh Tamás- vagy egy Dopeman-idézet}: Néha rá kell érnünk egy egész életre.

Idézetek mesékből IV.

A következő néhány hónap során, miután elhagytam a falut, hogy egyedül éljek az erdőben, igyekeztem újabb és újabb állatok nyelvét elsajátítani. Nem volt nehéz, mert az állatok nyelveiben sokkal kevesebb szó van, mint az emberekéiben, csak jelen időt használnak. múlt és jövő idő nem létezik, ezen kívül csak igék, főnevek és indulatszavak vannak, semmi más alak.
A hosszú évek során rájöttem, hogy az állatok is hazudnak időnként, ha veszélybe kerülnek, ha kérkednek vagy igyekeznek jó benyomást kelteni, ha meg akarják téveszteni a zsákmányukat, ha szeretnének ijesztőnek tűnni, vagy csak egyszerűen udvarolnak. Mint mindenki.
Az állatoknak még az életöröm, a lelkesedés, a csodálkozás és az öröm kifejezésére is vannak különleges szavaik. Még azoknak is amelyeket mi némának vélünk:
a lepkéknek, a szentjánosbogaraknak, a halaknak, a csigáknak. Nekik is vannak bizonyos szavaik, amelyeket nem mondanak ki hangosan, hanem különféle remegésekkel fejeznek ki. Ezek a remegések a bőrön, a bundán vagy a tollazaton keresztül érnek a hallgatóhoz, nem pedig a fülön át. Olyanok ezek a remegések, mint egy tó nyugodt víztükrére hulló levél által keltett, apró fodrozódás.
Egyes állatoknak olyan szavaik is vannak, melyek szinte imádságra emlékeztetnek: külön kifejezéseik vannak arra, hogy köszönetet mondjanak a napfénynek, megint másfajta köszönetet a fújó szélnek, az esőnek, a sárnak, a fénynek, a melegnek, az ételnek, az illatoknak, a víznek. Még a vágyódásra is vannak szavaik. Hiányoznak azonban az állatok nyelveiből az olyan szavak, melyek célja a másik megalázása és kigúnyolása.
Ilyen nincs.
(Amosz Oz: Hirtelen az erdő mélyén)

Mese XIII.

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy leány. Gyönyörű volt, megvolt a magához való esze is, de mivel mindenre azt válaszolta, hogy nem tudom, elnevezték Nemtudomkának.
A mesékben általában előfordulnak fura lények. Hát, ebben az esetben ezek a lények Nemtudomka szeretői voltak. Volt abban mindenféle nemű és rangú, kinézetű, de egy valami összekötötte őket: a józan ész teljes hiánya.
Nemtudomka kijárta a stúdiumokat szülőfalujában, majd a nagyvárosban. Egy ideig dolgozott is a városban, mint egy pénzváltó segédje.
Egyszer csak gondolt egyet, és hazaköltözött szülőfalujába. Itt az emberek eleinte kedvesek voltak vele, aztán nem tudni miért, nagyon nem szívlelték, még kővel is megdobálták.
Volt ennek a Nemtudomkának egy cimborája, a Dalnok. Régóta ismerték egymást, és még egymás társaságát is kibírták. Egyszer fogták magukat, és elmentek a hegyekbe kirándulni. Hófödte hegycsúcsok, fenyőerdők, egy kis tisztáson egy kis vendégház. Itt töltötték az éjszakát. Került forró tea, rum, szalámi. Az, hogy mi történt még eme estén, úriember nem beszél.
Nemtudomka később felkerekedett, és sok országot bejárt. Különféle mesterségeket tanult ki és űzött. Szeretője is akadt, egy delejes szemű tűznyelő, akiben megvolt az, ami a legjobban tetszett neki: daliás termet, erős karok és a józan ész teljes hiánya. Össze is álltak, és Nemtudomka is a cirkusszal tartott, kamatoztatva a különféle mesterségeket, amiket vándorlásai sajátított el.

Idézetek mesékből III.

Egyszóval mindenük megvolt, ami egy igyekvő sárkánypárnak lehetett, hogy boldogan éljenek, amíg csak meg nem halnak, Azaz mégsem volt meg mindenük, mert most jön a csak!!! És ez azt jelenti, hogy csak sárkánybébijük nem volt...
A sárkánymenyecske sóhajtozott eleget is miatta. A sóhajtozásnak aztán az lett a vége, hogy a sárkányférj egy napon nagyot csapott az asztalra.
-Ez így nem mehet tovább! - Elővette a kissárkányt igénylő blankettát, s a felesége óhajait figyelembe véve, gondosan kitöltötte a rubrikákat. Leragasztotta a borítékot, felnyalta a megfelelő illetékbélyeget, majd beküldte a kissárkányt igénylő hivatalba. Várakozó álláspontra helyezkedtek.
A jövendő atya tüstént hozzálátott a bölcső, a járóka és egyéb kelékek megszerkesztéséhez. Közben gondosan tanulmányozta a kissárkánynevelés kézikönyvét.
A mama pedig boldogan várakozott és kötögetéssel töltötte az idejét.
Telt-múlt az idő. Egy napon komor viharfelhők kezdtek gyülekezni az üveghegyek ormai felett. A jövendő atya elégedetten álapította meg: elérkezett a pillanat.
Köztudomású, hogy sárkányszületés elképzelhetetlen vihar nélkül. Mennél nagyobb a vihar, annál talpraesettebb lesz a sárkánybébi.
Hát vihar aztán volt! Akkora, hogy a szegény gólya-postás, aki a csőrében cipelte a küldeményt, szentül megfogadta, sárkánybébit ezután csak külön jutalom ellenében fog kézbesíteni - vagy még úgy sem! Alaposan megtépázva érkezett a címzetthez.
Sárkánypapa büszkén írta alá az átvételi elismervényt. A szegény gólya-postás sürgősen távozott. Végleg elhatározta, hogy átképzi magát vagy nyugdíjba vonul, de sárkánybébi-küldeményt soha többé nem kézbesít.
(Dargay Atila-Kertész Balázs: Jambus és Marcipán)

Idézetek mesékből II.

A VILÁG LEGBOLDOGABB MESÉJE!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fiú, aki megkérdezett egy lányt:- Leszel a feleségem?A lány azt mondta:- NEM! A fiú ezután boldogan élt, mindig más nagymellű csajokkal du..ott, horgászni, vadászni járt, sört vedelt, horkolt és fi..ott, amikor és ahol csak akart....Vége.

Idézetek mesékből

Harún gyakran zsonglőrnek gondolta apját, mert történeteit több önálló meséből bűvészkedte össze, és szédítő forgatagban, soha nem hibázva, egyszerre valamennyit a levegőben tartotta.
Honnan eredtek Rasid történetei? Úgy tűnt, elegendő, ha csak mosolyra nyitja telt, piros ajkát, és már bukik is ki rajta valami újdonatúj történet, tele varázslattal, szerelemmel, hercegkisasszonnyal, gonosz nagybácsival, dagadt nagynénivel, sárga kockás nadrágos, nagy bajszú gengszterrel, hősökkel, harccal, és jó fél tucat fülbemászó, könnyen énekelhető dallammal. Mindennek jönnie kell valahonnan, töprenkedett Harún, ezek a mesék sem jöhetnek csak úgy a semmiből.
(Salman Rushdie: Harún és a Mesék tengere)

Eszembe jutott, hogy a meseíró (bajkopisarz) a lengyel szlengben az olyan ember jelzője, aki folyton hazudik.

Mese XII.

Egyszer volt, hol nem volt, élt a Százműholdas Pagonyban {a Digi Tv ide is betette a lábát} egy erdei banya. Elég fiatal és szemrevaló kis boszorka volt, nem csak a rőzsét meg a varázsfüveket gyűjtögette, hanem rendszeresen járt Boszorkányszombatokra, ahol DJ Luci Ferry-re {Sényő leghíresebb alvilági alakja} csapattak.
A Százműholdas Pagony elég nyugodt hely volt, csendjét csak néha verte fel néhány köcsög, kis Twilight-os vámpír, akik szüleik véren kívüli juttatásait verték el.
A Boszorka épp a közeli patakban mosta késeit, amivel kecskéket szokott áldozni a Csatornák Mindenható Urának {Legyen néked hála a Romanticáért!}, amikor megpillantott egy Halászt. Magas is volt, hosszú hajú is, Slayer-mintás hálóját csak úgy dobálgatta a vízbe. Épp az ő esete volt. Rábocsájtotta az OKÉV-es tanfolyamon tanult szerelmi kötését. A kapcsolat működött is egy darabig, sátánista koncertekre jártak, kéz a kézben, fekete bakok koponyájából itták a sört, ám a Halász egyszer csak váratlanul lelépett. A banyácska búskomorságba esett, még a Nógrádi Vámpír se tudta felvidítani, pedig még víkendházokot is feltörtek közösen Nagybátonyban.
Amint egyszer az erdőben kószált, elébe toppant egy kobold, név szerint {nem, nem Galván Tivadar volt} Kobi. Így szólott:
-Drágaszágom! {Nagy Gollam-rajongó volt, még a nyírcsaholyi kultúrban látta a Gyűrűk Urát.}
A boszorka a folytatást meg sem várva, előkapta tükrét, amelynek nyele egy akasztott ember lábszárából volt, és a kobold elé tartotta, ám ha ez nem lett volna elég, még Szt. Patrik ásványvízzel is lelocsolta. A kelta mitológia eme idetévedt alakja, látva fizikai mivoltát, és maradandó sebeket szerezve a víztől, elkotródott, és jelentkezett a Szeretem a testembe.
Történt egyszer, hogy a banyácska bekeveredett a szomszéd faluba, a Folyami rák disznózsírral-fesztiválra. Tökmagot, szotyit, pattogatott kukoricát árult, ám ruhája zsebeiből előkerült néhány szerelmi bájital eladó sorban lévő lányoknak, és néhány üvegcse nadragulya házas asszonyoknak. A színpadon a kor három leghíresebb bárdja, Fásy Ádám, Sláger Tibó és Bunyós Pityu adták elő szívhez szóló ám mélyenszántó énekeiket. {A wales-i kollégák gaelic-jét a kutya se érti!} A boszorka egyszer csak megpillantott egy daliás ifjút, oda is lépett hozzá, és egyből felajánlotta a legjobb, heresérv elleni balzsamát. {Értett a csábításhoz, meg kell hagyni!}
-Köszönöm leány! Bár nincs még szükségem rá, de tetszel nekem. Te olyan rockos lehetsz, meg is veszem neked a bazárba' az új Tankcsapdát.
Vett neki még vattacukrot, meg mézeskalács-Zilpumpát is. Nagy volt a leány meglepetése és öröme, amikor megtudta, hogy a legény királyi sarj. Zámbó Sebasztián volt, I. Jimmy középső fia. Bár a mesékben nem szokás a középső fiúba beleszeretni, ám a legidősebb fiú már rég Kedves Ferenccel járt, a legfiatalabbért viszont hat év letöltendőt kapott volna a banyácska.
Hamarosan meg is tartották az esküvőt, és boldogan éltek, míg a Botond Triász {tényleg így hívták Jimmy első kiadóját} fizette a jogdíjakat.

Mondatok

A legnormálisabb fickóm Sanyi volt, aki robotnak képzelte magát.(Bohó)
Te csak színes kocsmákban iszol:Black Rock Machine, Blues Café.(Kiskósa)

Mese XI.

Egyszer volt, hol nem volt, Közép-Európa {a divatba jött Kelet-Európa} szegletében élt egy királylány. Maga sem volt tudatában, hogy hercegnő, hiszen családja Vasparipák tenyésztésével és tartásával foglalkozott. Ez a hercegkisasszony olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem, olyan okos, hogy az almanachok nagy tudósa, Czeizel Endre egyből ráhúzta volna gleccser-elméletét, és a művészetek terén is oly kiemelkedőt alkotott, hogy a Nyugat első nemzedéke is azt mondotta volna reá: Ez a buksza volt köztünk az egyetlen zseni. A Karinthy meg le van szarva.
A hét szabad művészet elsajátítása után, úgy döntött, hogy medicinát tanul. Miután itt is csodákat művelt – Ambroise Pare csodájára járt, Rabelais örült annak, hogy megírta a Gargantua és Pantagruelt, mert így legalább fel tud valami csekélységet mutatni – úgy döntött, hogy szerencsét próbál idegen földön is. El is indult egy hajdanvolt állam fővárosába. Patrónusa egy németalföldi szerzetes volt. Itt remekül érezte magát, mindig került az asztalra bor és kenyér, remek cimborák vették körül, és magiszterei is pedzegették, hogy az új Langerhans-szal van dolguk.
Egyszer, amikor bal kezében egy literes korsóval, jobb kezében egy Gitanes-szal {hisz Gabito is ezt szívta párizsi évei alatt} üldögélt egy kocsmában, évszázados árkádok alatt, megpillantott egy daliás ifjút. A királylány egyből felismerte benne az álruhás herceget. Így van ez, valaki a slusszkulcsot szúrja ki, van aki a főnemesi származást. Az ifjúból csak úgy áradt a szeretetreméltóság, a derű. Megzabolázhatatlan értelemmel bírt, amely tudás Égen s Földön megfigyelhető volt, az neki a tarsolyában volt. Ráadásul Marco, aki Észak-Itália hegyei közül került a számára nem teljesen idegen germán kultúra eme fellegvárába, ama kor legtökéletesebb férfiszépsége volt {mint Pepin bácsi a sajátjának}. Hamar egymásba is szerettek, a hercegnő megtanult olaszul {hiszen az általános műveltséghez tartozik, hogy az ember beszélje Dante nyelvét, és tudjon karajra bontani} és stúdiumaik végeztével a helvétek földje felé vették az irányt. Boldogan élnek, és hála a modern orvostudománynak egy darabig nem fognak meghalni.
Itt a vége, fuss el véle!

Fura egy átok ül rajtam is. Valahányszor beszélgetek valakivel Tinódiról{vagyis inkább csak gúnyolódok}, azon nyomban üzenetet küld nekem valamelyik web2-es alkalmazáson. Ezt hívják úgy, hogy mindenki megbűnhődik vagy nincs a teremtésben vesztes csak én?

Mese X.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királykisasszony. Hibákkal és erényekkel teljes volt, ám mivel egy mese nem engedheti meg magának, hogy egy hercegkisasszonynak – különösképpen, ha nincs két idősebb nővére – hibái legyenek, ezért ezekről itt nem is ejtünk szót. Mindent egybevetve azért hejre kis buksza volt.
Ennek a hercegnőnek egyszer csak elege lett az intrikákból, a távoli királyságokból érkező degenerált kérőkből, úgyhogy úgy otthagyta az udvart, mint Szent Pál a bojnyikokat. Ahogy ment-mendegélt egyszer csak egy sűrű sötét erdőbe ért. Épp rá is esteledett, ám fényt pillantott meg a távolban. Ahogy közelebb ért, látja ám, hogy egy cirkuszba botlott. Ócska cirkuszi kocsik, állatketrecek, bohócok, törpék, erőművészek mindenfelé. Hamarosan észre is vette őt egy nagydarab, öreg bohóc:
-No, te leány! Hol jársz te itt Cabiria éjszakáinak ege alatt, ahol a madár se jár?
-Szegény szerencsétlen teremtés vagyok – tódított a hercegnő – kosztot és kvártélyt keresek.
-Hát kosztból nekünk se jut túl sok, itt az Országúton, de amink van, azt megosztjuk veled. Federico vagyok, de szólíts nyugodtan csak Fefének.
A lányból plakátragasztó lett. Hamarosan összebarátkozott mindenkivel, különösen Menachem és David, a két törpe nőtt a szívéhez, akik folyton azon versenyeztek, ki tud jobban bukfencezni. Ám akadt egy ellensége is a társulatban, Alfonso, a hegyes bajszú porondmester.
Ahogy Barcelona városába értek, szerencsétlen dolog történt. Mimi a műlovarnő kificamította a bokáját. Mi legyen most? Mivel a királylányt mindig is vonzotta a színpad világa, a manézs varázsa, ezért jelentkezett, hogy ő beugrana helyette. Neveltetésében a hímzés és a tánc mellett a műlovaglás is szerepet kapott. Értett még a külszíni bányászathoz is, de hogy ezt hol s milyen módon tanulta ki, azt fedje jótékony homály.
-Mit akarsz, te szutykos, lovat se láttál még, csak amikor csutakoltad! - förmedt rá Alfonso.
-Emlékszel Alfonso, amikor még mi is Bikaborjak voltunk, mennyire szerettünk volna a világot jelentő deszkákra lépni. Adjunk egy esélyt a kölyöknek! - vágott közbe Fefe.
-Mivel vesztenivalónk nincs, kipróbáljuk a kislányt! - zárta le a vitát Pasqual úr, a direktor.
Az este fergetegesre sikeredett, és mivel Mimi hozzáment egy helyi henteshez - aki szafaládéujjaival művészi módon tudta szeletelni a jamon serranot, és aki ha mérges volt, almáriumokat aprított fel baltával - ezért végleg a királylány lett a műlovarnő.
Történt egyszer, hogy Marseille-be vetődött a társulat. Ahogy a hercegkisasszony épp a számát csinálta, egyszer csak valaki felkiáltott a nézőtéren:
-Lányom!
Anyja kiáltott fel, aki azóta már kisírta mindkét szemét, lánya elvesztése iránt érzett fájdalmában. A család éppen az V. Nemzetközi Királykongresszuson vett részt. A hercegnő el is kísérte őket szállásukra. Itt megbeszélték azt, hogy bár a királylány szereti szüleit, de nem akar királyné vagy királynő lenni, az ő élete a cirkusz. Szülei, ha nagy nehezen is, de megértették és elfogadták lányuk döntését. Történt mindez Marseille-ben, mert ott bármi megtörténhet.
A királylány még sokáig koptatta a világot jelentő deszkákat, visszavonulása után pedig hazatért, és iskolát nyitott. Családja, barátai és tanítványai körében érte a halál.
Itt a vége, fuss el véle!

Mese IX.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy dalnok. Szakállas dalnok volt. Hogy ez miért is fontos? Ama századokban, amikor a finn metál {pl:Väinemöinen} már kezdte felütni a fejét, kétféle dalnok létezett a Föld eme szegletében. A magas és bajszos, aki a múlt dicső tetteinek krónikása volt - ezekből lett később a léviták törzse - és az szakállas és köpcös {ejtsd: mokány}, kiknek vidámságáról regéket zengtek, s kiknek nagyralátó és szerény, nyakatekert és egyszerű, véget nem érő meséik okán nem is egy, de két becenevük volt ismeretes. Csodálóiknak Mese-medence, mely csurig van víg történetekkel, mint a mészárszék boczekkel; a langaléta dalnokok viszont Blabla-sahnak hívták őket. Ez a fajta mesemondó később a Hindusztáni-félszigeten futott be fényes karriert.
A dalnokot fűtötte elő-indiai vére, a vándorlás kényszere, ezért bejárta mind a hat világot, megáldva és leköpve mindenütt. Evett San Sebastianban sült vérrel töltött raviolit {Délen olajjal főznek, Madridban vajjal, a baszkok viszont tudnak főzni.}, egy padon éjszakázva nézte, ahogy a Nap első sugarai rásütnek a Ponte Vecchiora{ahonnan I. Cosimo de' Medici száműzte a henteseket, hogy helyüket az aranyműveseknek adja át. Lehet, hogy a pénznek nincs szaga, de a dagadónak van.} Tel-Avivban megnézte a 2 törpe, Menachem Begin és David Ben-Gurion sírját, akik haláluk órájáig azon vitatkoztak, hogy ki tud jobban bukfencezni. (Több élménye is volt, de tartsuk be a mese hármas szabályát.)
Vándorlásai során egyszer csak Krakkóba ért. Épp tél volt, az Óvárost sűrű hótakaró borította. Ahogy a Kis Piactérre ért, egyszer csak elé toppant az Ördög:
-No, te dalnok! Ha nem találod ki itt helyben, hogy mi a nevem, akkor átkot bocsájtok rád!
Ha a dalnok magas lett volna és bajszos, biztos meg tudta volna mondani, hogy melyik ördögről is van szó. A New York-i maffia Öt Családjához hasonlóan, az öt Főördög is felosztotta a területet, és ebből ki lehetett volna találni, hogy ki a capo di tutti diavoli.
Ám mivel nem tudta, ezért a Sátán megátkozta:
-Változz Sárkánnyá, és addig ne tudj több mesét kitalálni, amíg egy Hercegnő meg nem töri a varázst!
Így bolyongott a dalnok Sárkánnyá változva. Barátja nem sok akadt, hiszen egy Tűzokádóval bowlingozni se lehet elmenni, mivel nincs rávaló cipő. Időközben kitavaszodott, és a Sárkány épp Erzsébet-ligetbe ért. Virágillatszállt a szélben, az akácfák haikukat megszégyenítve bontogatták fehér virágaikat{pont, mint nagymamánál}, madarak csiripelték a Y.M.C.A.-t, gyermekek fociztak. Tiszta Łazienki vagy Podgórze. Egyszer csak egy Egyszarvúra lett figyelmes. Mivel mind a ketten a Képzeletbeli Lények Demokratikus Szakszervezetének voltak a tagjai, ezért a Sárkány megszólította:
-Szia Unikornis! Te meg miért jársz erre, amerre a BKV se jár?
-Én nem Unikornis vagyok, hanem egy elátkozott királylány. A vak Jorge Luis Borges varázsló megátkozott, és csak egy mese törheti meg a varázslatot. Tudom-tudom, hercegi csók, vagy valami virág messzi földről, ezek a megszokott átokoldószerek, de mit várhatsz valakitől, aki már kilenc évesen lefordította a Boldog herceget?
A Sárkány maga se tudta mi, de valami már az első pillanatban megragadta az Egyszarvúban, úgy hogy elő is adta ezt a mesét. Az átkok megtörtek, hőseink visszaváltoztak, az önéletrajzi irodalom újabb remekkel bővült Ámosz Oz Szeretetről, sötétségről című műve mellett. Ja, és ne feledjük a Lemúr-trilógiát sem{Leszereltek, elvesztettem a szüzességem, és még csak fél négy}.
A dalnok és a hercegkisasszony attól fogva gyakran kávéztak fura helyeken és/vagy közlekedési csomópontokon.
Itt a vége, reggel jönnek a gázosok, úgyhogy korán kell kelnem.

Mese VIII.

Egyszer volt hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember meg egy szegény asszony. Volt ezeknek egy lányuk, Juditka.
Juditka takaros mennyecske volt, tudott mosni, főzni, takarítani, hurkát tölteni^. keze alatt kitanulta a hét szabad művészeten kívül a hispánt is. Juditkáék egy Bagamér nevű faluban éltek, ahol a traktor státuszszimbólumnak számított. A lány először a Pipacs Presszóban kezdett dolgozni, aztán a jobb kereset reményében átment az Ili Büfébe.
Ám minden vágya a Királynők városa volt. Egy nap el is határozta magát, bepakolta tarisznyájába az oldal szalonnát, a hamuba sült pogácsát és a spanyol szótárt. (A háttérben felzengett egy spanyol gitár.) Úgy gondolta, mihelyst Veszprémbe ér, talál egy hispán oktatói állást valamelyik módosabb családnál, vagy az akadémián. Legszívesebben Szevantesz Miklós úr tanodájában szeretett volna elhelyezkedni.
Amint céljához ért, elfogta a csodálkozás. Juditka városban még sohasem járt, aszfaltot is csak tévében látott. Ám ahol Szervantesz mester tanodáját sejtette, ott csak egy kopár mezőt talált. Meg is kérdezett egy arra járó földművelőt, hogy itt állt-e az az akadémia valamikor.
-Itt? Itt mindeg ez vót.- válaszolta a paraszt.
Mit volt mit tenni, Juditka végül a Don Fetibo nevű kukkoldában és sztriptízbárban helyezkedett el. Művészneve Baga Mary volt. Munkáját lelkiismeretesen végezte, a vendégek nagyon megszerették, bugyipénz is került rendesen. Hamarosan szerelemre gyulladt iránta Sanyó, a dzsuváslegény is. Juditkának is tetszett a legény, de a szívét ő már szülőfalujában hagyta, Dongó Pistánál. Mivel akarta is, meg nem is a legényt, ezért három feladat elé állította. Az első próba az volt, hogy Sanyónak lopnia kellett egy traktort, amivel elviszi őt az aratóbálba. Ezt meg is tette a fiú, jót is táncoltak a Tomi és a Bajuszkötőkre. Különösen tetszett nekik a Szegedy-Maszák fejét basznám tiszta erőből az üvegasztalba című népdal-feldolgozás.
A második próba az volt, hogy a legénynek Beregi Brandyt kellett fakasztania egy Barkaszból. Sanyó ezt a próbát is kiállta. Be is tütüztek rendesen, aminek az eredménye egy szénaboglyában eltöltött varázslatos öt perc lett.
A harmadik és egyben legnehezebb próba az volt, hogy Sanyónak meg kellett mondania, hogy ki lőtt rá Jockeyra a Dallasban? Erre a kérdésre a legény nem tudott válaszolni, ezért Juditka kiadta az útját.
Az egyik este az Öt Földrészben múlatta az időt, iszogatta a Beregi Brandyt a Sárkány Sörrel, hallgatta a Tomi és a Bajuszkötőket. Épp a Ha Horn Gyulával >járhatnék egyszer ment. Egyszer csak betoppant Dongó Pista, Juditka szívszerelme. Jó svádájú legény volt, és nagy tudású is, hiszen két évet végzett a traktortechnikusin. Ez, főként egy olyan faluban, ahol a traktor státuszszimbólum, igen nagy szónak számít. A szerelmesek egymás nyakába borultak.
Végül a lány talált magának egy hispán tanári állást is, és boldogan éltek, amíg Pista meg nem szökött 3 revütáncossal: Babival, Tecával és Pöröllyel.

Utam kidőlt fák és kiégett házak között vezet. Milyen szép képzavar is lenne, de igazából csak a boltba vezető út. Kezdünk katasztrófa-sújtotta övezet lenni.

Albiceleste: Az egyik legszebb szó egy nő szájából.

Ma végre találtam egy bukszát, akiért érdemes harcolni. A pajzsommal vagy azon, nem érdekel, megéri{arcomon szarevő mosoly}!

Szeretem az olyan recepteket, amik úgy kezdődnek: végy egy bárányfejet.

Mese VI

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember megjárta mind a hat világot, ám egy aratóbálon, ahol épp az ABBA nevű nyírszőlősi elektromos tekerőlant zenekar játszott, találkozott Gabriellával, a falu szépével. Egyből egymásba is szerettek, össze is esküdtek, lett egy gyerekük, meg két lányuk.
A gyerekből a király szakácsa lett, a nagyobbik lány pedig egy gróf gyermekeinek lett nevelőnője.
A fiatalabbik lány a gonosz Tesco Királyságban volt szatócssegéd. Ám egyszer csak megunta az egészet, és apjához hasonlóan elment hetedhét ország ellen, szerencsét próbálni.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak egy fogadóba ért, a Black Rock Machine-ba. Itt a szerecsen kocsmáros, Mickou befogadta. Jó dolga volt, ihatott sört és buborékos vodkát, ehetett chipset, tortát és zsíros kenyeret. Persze idegesítő és komolytalan udvarlói is akadtak, de ez a kocsmai lét velejárója.
Ám lett két komoly udvarlója is, a Kopasz és a Copfos vitéz. Az Kopasz okosabb volt, de a Copfos szebb. Ennek a vetélkedésnek az lett az eredménye, hogy Mickou lovagi viadalt hirdetett a két dalia között. A fegyver: asztali labdarúgás avagy más néven, csocsó.
A küzdelem hét nappal és hét éjjel tartott, a végére mindkét nemes férfiú erejének végére ért, ám nem született döntés.
Akkor hogyan is lett vége ennek az egésznek: időközben a kisebbik lány megszökött egy Szegecs nevű martalóccal, akinek haján és bőrzekéjén megcsillant a napfény. A lagzin az Ítélet helyett szólt, elektromos furulyán.
A két acélszívű nyitott egy autóbontót, született egy szakajtónyi gyermekük, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Now is the winter of our discontent

Megnéztem ma a III.Richárdot Sir Lawrence Olivier-vel. Hát, egy made glorious summer by this sun of York rám is rám férne most.

Arra ébredtem
Az értelmetlen vágyak
Megint rügyeznek

Esterházy trailer: Ízelítő a kortárs magyar irodalomból

Szerelmi vallomás (címzett nélkül)

Még mosogatnék is veled.

A 70-es, 80-as évek rockzenéje egy nemzetközi bőrdíszműves-összeesküvés eredménye.

Modern love

-Mikor töröltél utoljára MSN-ről?
-6 hónapja.
-Hát igen, egyszer kihuny minden szenvedély.

Üldöz a Lohengrin(tudják, az a darab, amelyben a főhős hattyúvá változik, mert egy nő annyit énekel neki). Nem elég, hogy a héten véletlenül letöltöttem(a Tannhausert akartam), de ma láttam a Wagner(sir Lawrence Olivier, Richard Burton) című minisorozatban, milyen is volt a bemutatója. Hát, hattyús.

Derűs dilettantizmusok II.

Egy kikötőben
A Visztula bal partján
Majd grogot iszunk

Fél kiló dió
Vajon mire lehet jó
Ezt rejtse homály

Andrzej Stasiuk: Hebron falai(fordítás) s.1.

***
Faltól falig. Falig a faltól.Ablaktól falig. Ajtótól ablakig. Faltól falig. Falig a faltól. Bal láb. Jobb láb. Bal láb. Elhoztam ide mindent, amim volt, és vagyok, folytonosan létezem. Önmagában elég. Beásni magam abba, ami körülöttem van, és ami körülöttem van, az nem sok. Ezért magammal hoztam mindent, amim volt ehhez az időszakhoz. Mindent, amim volt, hogy tudjak. Hogy éljek, ez mind meg is adatott nekem. Dolgok. Levegő. Hang. Lámpa. Etetnek, és a gondolataimat is. Megérintem, és látom a bűzt a rácsos ablakon keresztül. Vakító ablak. A víz hidege a tenyéren. A nehéz étel a gyomorban. A lámpa, ami az éjszakáról mesél, a lámpa, ami a nappalról mesél. Elhoztam ide mindent, amim volt. A nekem adatott maradékot. Faltól falig. Falig a faltól. Ablaktól ajtóig. Ajtótól ablakig. Faltólfaligfaltólablakigajtótól. Van helyem mozogni, és tagjaim engedelmeskednek gondolataim parancsának. Van időm. Egész sok idő. Mindenre. Lélegzevételre, sok lélegzetvételre. Szarni és maszturbálni. Idő mindenre.
A nézésre, sok nézésre. Lépések, sok lépés. Idő az emésztésre. Idő a félelemre, a sok rémületre. Van időm az életre. Valaki hirtelen azt gondolta, hogy ide áthoz engem. Okok. Nem ismerem az okokat. Valaminek a következtében. Megfogtam mindent, ami számomra szükséges. A bőrzsákomat, benne a húst és a pacalt, amik ütemesen lötyögtek, mikor lépek. Egész nap lépek. Mozgás. Létezés. Lámpa. Homály. Lárma. Csend. Minden, amim van, a sajátom, nem vagyok tolvaj. Nem tulajdonítottam el semmit, még egy csepp nyálat vagy spermát sem.

Bene"A sörök örök réme(copyright by Regi)"János arra gondol, hogy szeretné Nádasdyt egyszer szemtől-szemben vén pederasztának nevezni. Szeretné látni az arckifejezését.

keress, ne adatot
Olvass, bolyongj, szeress. Nagyon kívánj
Boldognak lenni. Én is az vagyok."

Tegnap hallottam, hogy valakit úgy jellemeznek: olyan elektromos furulyás-fajta. Hogy az milyen? Lásd a képen.

Krzysztof Varga: Szindbád öregszik (fordítás)

Szindbád egész nyáron keresztül a Lukácsba járt. Ezt a fürdőt szerette a legjobban a budapestiek közül, a meghitt barátságosságát, ami nem jelentett a hely szűkösségét, kopott falait, amelyeket régi, medencés belső udvarok klónjai vesznek körül, személy szerint még a gombákat is szerette, amelyek a fürdő belső helyiségeinek falait és tetejét nőtték be, sőt a zuhany csöveit borító rozsdát is.Mesélt neki ennek a szentéjnek a vendégköre: idősebb férfiak, akik ha éppen nem úsztak vagy nem egy forró gyógyforrásban ücsörögtek, az Élet és Irodalom című irodalmi folyóiratot vagy a napilapokat olvasták, idősebb nők, akik nagy erőfeszítéssel oldottak meg keresztrejvényeket vagy krimikben, romantikus regényekben mélyűltek el, a nap felé fordítva kétségbeejtően sovány vagy kövér, de minden esetben ráncos testüket. Természetesen nem lehetett lépten-nyomon nem észrevenni, minden banalitástól megszabadítva, hogy néhány évtizede ezek a testek még a vágy tárgyai voltak, hogy középiskolások és egytemisták kétségbeesetten maszturbáltak a paplanuk alatt vagy a mosdókagylóba, miközben rájuk gondoltak, gimnáziumi tanárnőikre, eltés csoporttársnőikre. Mostanában csak banális gondolatok zaklatnak, gondolta valamelyik nap kelletlenül Szindbád, és enyhe undorral a saját testére nézett: egy középkorú férfi testére, amely még nem adta át magát a pusztulásnak, de amin az idő már nyomot hagyott, őszülő, göndör szőrszálakkal borított, beesett mellkasára, szelíden gömbölyödő hasára, amelyet nem akart behúzni, a kezén és lábán gombamód szaporodó foltokra, és a a vörös erek szerteágazó hálózatára a talpán.

Arra gondolt ezen a forró júliusi vagy augusztusi napon, mindennapos jelenléte a Lukácsban annak az eredménye, hogy elért már egy bizonyos kort, amelyben életének egyik állandó lakhelye a fürdő lesz, mintha ez a fürdő valamiféle kórházban lenne, az unalmas elmúlás előszobája, egy lepratelep, ahol a elkülönítik a társadalom egészséges részét a folyamatosan haldokló betegektől.

Mégsem csak az öregség jelölte ki létét a Lukácsban, Szindbád a nagyvárosi értelmiséghez tartozott, akik hagyományosan ennek a fürdőnek a közönségét alkották, az itteni meleg forrásokban a Lukács látogatóiból szinte automatikusan művészek és gondolkodók lettek; Szindbádról pedig biztosan tudható volt, hogy művész és gondolkodó is egyben, az utóbbi időben inkább gondolkodó, mint művész, de mindenek felett iszákos és nagy étkű. Sok időt szentelt könyv- és újságolvasásra, minden nap színházba vagy moziba járt, gyakran lehetett őt látni a Művész mozi halljában, a Nagykörúton, a Katona vagy a Radnóti Színház bemutatóin, rá lehetett bukkani az Írók Boltjában, az Andrássy úton, ahogy éppen a polcokon lévő irodalmi újdonságokat böngészte. De mégis a legtöbb időt gyomrának kényeztetésével és májának pusztításával töltötte, mert az irodalom és a színház egyre kevésbé érdekelték, a művészettel való érintekezése hónapról hónapra egyre fárasztóbb és unalmasabb lett. Már nem tudott semmire naivan rácsodálkozni, réges régen eltűnt az az ártatlanság, amellyel valaha elmerült a könyvek olvasásában, a filmek, amikre beült, idegesítették ostobaságukkal

vagy mesterkéltségükkel, és a színházi előadások fárasztották modorosságukkal. Egy üveg portugiser és egy jó pörkölt nagyobb lelki élvezetet jelentettek a számára, mint egy új regény olvasása vagy egy színházi premier.

A Lukács vizében megpróbálta kimosni magából ezeket a szibarita és hedonista vétkeket, megtisztítani megfáradt lelkét és belső részeit, vagy csillapítani kínzó, erkölcsi másnaposságát.

Ezen kívül a Lukácsban szinte nem voltak külföldi turisták, akik megtöltötték a folyóparti Gellért- és Széchenyi-fürdők medencéit, úgy látszik a turisztikai utikönyvek szerzői nem értékelték ezt a helyet. Szindbád örömére, aki a medencében nyugalmat és pihenést keresett, és nem izgatott kiabálásokat idegen nyelveken, ostoba játékokat a vízben, családi veszekedéseket. A nagy, nyílt téri fürdőket sem szerette, főként a Palatinust a Margit-szigeten, ahol megbotránkoztatóan kitetovált izmú, felékszerezett fiatal férfiak parádéztak. Végül is Szindbád kivételesen nem szerette az egész Margit-szigetet, nem csak a napozók és a turisták idegesítették, hanem a joggingoló budapestiek iPod-juk fülhallgatójával a fülükben, a családok a bömbölő babákkal, a vattacukor árusok, a négykerekű biciklikölcsönző-pontok, és minden, ami megzavarja ennek a helynek az ünnepélyességét és szakralitását. A Margit-sziget Szindbád számára egy úszó cirkusz volt, valamiféle nem idevaló, vidám kisváros, ami meghatározott időre lehorgonyzott a Margit-hídnál, és Szindbád remélte, hogy egy napon elhajózik valahová messze, legjobb lenne, ha Románia felé, a Duna-deltához, és tovább a Fekete-tenger hullámain ringatózva, hogy sohase térjen vissza.

A Lukácsba Szindbád naponta járt, szokása szerint ebéd előtt, amikor a hőség elérte tetőpontját, naponta konokul megismételve ugyanazt a rituálét: pénztár(egy jegy, szekrény), öltöző, zuhany, aztán hideg vizes medence, amelyben gyorsan úszott, mell-, hát- és gyorsúszásban, aztán meleg vizes medence és jacuzzi, végül a kötelező gyógyvizes medencék: a jéghidegtől, amelybe hirtelen belemerült és prüszkölve, gyorsan kijött, a melegen át a forróig, ami 36 fokos volt. Az utolsó, 42 fokos vízbe már nem ment be, túl forró volt a számára, ezen kívül félt attól, hogy rosszat tesz a szívének. Szindbádnak pedig már így is eléggé fájt és fáradt volt a szíve.

Utána újból hideg zuhanyt vett, könnyedén sóhajtozva felöltözött, adott a kabinosnak 100 forintot, és Szindbád elhagyta a Lukácsot, hogy elinduljon valahová egy sűrű Jókai bablevesre vagy egy pacalpörköltre krumplival.

Szindbád szerette a nyarat Budapesten tölteni, a külföldi turista hordák éves inváziója és a fárasztó hőség ellenére. Bosszút állnak rajtunk a X. századi kalandozásokért, gondolta és elkerülte a helyeket, ahol osztrák és német

kirándulócsoportok, veszekedő lengyel családok, közepesen gazdag oroszok garázdálkodnak, tipegő japánok szakaszai lövöldöznek szét mindent maguk körül kis fényképezőikkel. Mellékutcákon közlekedett, ahová nem értek el a turistabuszok, és a szervezett csoportok, akiket magasra emelt esernyőkkel tereltek, mint a pásztor a birkákat, ezzel a kézi világítótoronnyal az eltompult nyugdíjasok számára, akik a saját értékes eurojukért el akartak tölteni egy kis időt a szép, elesett Budapesten, teleenni magukat gulyáslevessel és Gundel-palacsintával, cigány zenét hallgatni. Éberen elkerülte tehát az olyan aknamezőket, mint a Váci utca, a Vörösmarty tér, a Bazilika környéke, és arra sem volt esély, hogy találkozzunk vele, amint éppen a Várban sétál. Inkább a Farkasréti temetőben sétált, ahol elhatározta, hogy ebédelni indul egy bizonyos kocsmába a budai Sasad-hegyre. Volt néhány kedvenc helye, ahol a lukácsbéli látogatása után ebédelt, gyakran elég messzire a fürdőtől, de Szindbádnak volt ideje, ahogy egyre idősebb lett, egyre több.

Mekkora paradoxon, gondolta utoljára, minél jobban összezsugorodik a nekem kiutalt idő, annál kevesebbet alszom. Valamikor amikor még világos volt a számomra, hogy tengernyi időm van, próbáltam ezt az időtengert, amilyen gyorsan csak lehet, átúszni, mohón csapkodva a kezeimmel, minden túl kevés volt nekem: a szerelmek, vagyis igazából a románcok, a barátságok, amik inkább felületes ismeretségek voltak, a kalandok, amik inkább hülyeségek voltak, most válik világossá a számomra, hogy túl sok embert ismerek, hogy néha egy kicsit túl sok dolog történik az életemben, amit meg kell próbálnom kihasználni, mielőtt az igazi öregség eljönne, és egy dupla nelsonnal két vállra fektetne.

Csak úgy gondolkodott ezeken a paradoxonokon, a Moszkva téren felszállva egy 59-es villamosra és útban egy kocsmába, ahol egy ismerős pincér, János üdvözölte, ahogyan mindig is szokta: Régen volt az Úr nálunk, hogy van? Ugyanúgy, mint mindig, minden rendben, válaszolta Szindbád. Az a legfontosabb, mondta a pincér, eléhelyezve az étlapot, a legfontosabb az életben az, hogy minden rendben legyen. Szindbád bólintott a pincér eme elmésségére, kért egy fröccsöt jéggel, és elmélyedt az étlapban, mégha már fejből tudta is az egészet, a menü talán nem változott ebben a kocsmában Kádár János halála óta, és Szindbád szokásához híven itt babgulyást rendelt, vagy pacalpörköltet petrezselymes burgonyával, esetleg csirkepaprikást galuskával.

Mit ajánlana ma nekem, kérdezte meg mégis az ismerős pincért, aki egy jeletőségteljes grimasszal, talán mosolyogva odament hozzá, könnyedén lehajolt, és ekkor Szindbád sajnálta, hogy nem az a fialal pincérnő áll mellette mély dekoltázzsal, amelyben érdeklődő tekintete elmerülhetne. Egy ideje már jobban szerette a nőket csak nézni, mint megismerkedni velük vagy elcsábítani őket. Túl sok fáradtság, gondolta, olyan dolgokról kell beszélgetni, amik nem érdekelnek minket, kiábrándulhatunk az adott személy gondolkodásából és viselkedéséből, ehhez még hozzájönnek a kiadások az italra, a taxira, és nincsen semmi garancia arra, hogy bármi is történik. Ám ha történik is valami, nem jön-e egyből utána a kiábrándulás, egy még sikeres kapcsolat után is nem bénítja-e meg a végtelen szomorúság és a mélységes mély üresség érzése.

Hiszen valamikor nem ilyen volt, emlékezett vissza Szindbád, valamikor nyugodtan végig tudtam hallgatni egy gyönyörű lány legnagyobb butaságait is, kezemet a térdén tartva, és lenyűgözötten néztem bele a szemeibe, azt gondolva: Ági, Zsuzsa, Panni, te vagy a legszebb lány ezen a helyen, veled szándékozom leélni életem hátralévő részét.

Ma a székelykáposztát, a kijevi pulykamellet krumplipürével, vagy a csülök pörköltet ajánlanám, mindegyik friss és finom, hallotta meg Szinbád a hangot, és úgy látta, mintha ez a megjegyzás odaragasztott volna a pincér jobb tenyerének három ujját a szájához.

Hmm, morogta Szindbád, a székelykáposzta nekem túl nehéz étel, kínoznak utána a szelek, jelentette ki, a kijevi pulykamellet pedig már unom, akárhol fordulok is meg, mindenhol kijevi pulykamell van, nemzeti ételünkké vált, talán inkább magyar pulykamellnek

kéne hívni, de legalábbis budapestinek. A mi kijevi pulykamellünk más és jobb, mint a többi, jelentette ki a pincér. Nem kétlem, nem kétlem, replikázott Szindbád, de már akkor

sem tudok ránézni a kijevi pulykamellre. Akkor legyen csülökpörkölt, igazán isteni, dicsérte a szakács művészetét a pincér, és a bajsza alatti grimaszban továbbra is volt valami, ami a mosolygásra emlékeztetett. János úr fekete bajuszt viselt, mint minden igazi magyar pincér. Elhiszem, hogy isteni, vágott vissza gyorsan Szindbád, de valami egy bizonyos idő óta gyötör a csülökpörköltben, a körömpörkölthöz hasonlóan, túl zsírosak nekem, a májam már nem bírja őket úgy, mint régen. Nem lehetne inkább zuzapörkölt? Sajnos nem tartunk zuzapörköltet válaszolta fájdalmasan János úr. Ebben az esetben pacalpörköltet eszem, döntötte el Szindbád, hangosan becsapva az étlapot, és odanyújtva azt a pincérnek. Természetesen. Pacalpörkölt petrezselymes burgonyával, és milyen savanyúság legyen hozzá? Uborkasaláta vágta rá gyorsan Szindbád. Természetesen, hogy uborkasaláta,mondta a pincér - tejföllel vagy anélkül? Egy kis tejföl, és sok örölt paprika. Aha, és még egy fröccsöt is.

A fröccs egy pillanat múlva már előtte is volt, és megmeríthette száját a szódavíz és a fehérbor frissítő keverékében. El kellett ismernie, hogy ebben a kocsmában adják a legjobb fröccsöt, amit csak ismer, minden más helyen a fröccs túl meleg volt, a víz nem eléggé volt szénsavas, a bor túl savanyú volt. Az idővel válogatós lett még olyan apró kérdésekben is, mint a fröccs milyensége. Igen, valamikor meg tudtam inni a meleg fröccsöt, szénsav nélkül, ha jó volt a társaság, most már jobban szeretek egyedül inni, de a fröccsnek tökéletesnek kell lennie, pont, mint itt, szódavízzel és nem szénsavas ásványvízzel.Vannak olyan helyek, ahol a ráadásul sima csapvizes fröccsöt adnak, ez teljesen felháborító, merült gondolataiba Szindbád és egy nagyot kortyolt, élvezve a hűsítő italt, a buborékok lágy sziszegését,és finom csípéseiket nyelvén.

Amikor a pincér kihozta a pacalt, az uborkasalátát és a kosárkát a friss, fehér kenyérrel, Szindbád nem mulasztotta el megdicsérni. Ez a kedvenc fröccsöm egész Budapesten, mondta Jánosnak, nincsen jobb ital a hőségben, talán még a hideg sör sem hűsít így. Én a korsó, hideg sört szeretem nem sok habbal, leggyakrabban Drehert vagy valamilyen csehet, mondta János, akinek léggömbként dudorodó hasa, amit a kötelező fehér ing övezett, alátámasztotta ezt az állítását, de köszönöm a kedves szavakat, csakugyan, a vendégek gyakran dicsérik a fröccsünket. A sör elálmosít és elnehezít, mondta Szindbád, közelebb húzva magához a tányért a pacallal, a fröccs ezzel szemben energiával tölt fel, és felerősíti az érzékelésemet. A fröccs olyan, mint a lány, könnyű, mint a fehér bor, pezsgő mint a sampan, és hamar az ember fejébe tud szállni, mondta el elmésségét János úr.

Ez igaz, felelte Szindbád, akinek nyílvánvaló volt, hogy ezt a okosságot valamikor már hallotta, de nem emlékezett, hogy János szájából vagy valaki máséból. Vagy talán a saját szájából hangzott el? Nem muszáj vele beszélgetni, vagy meghallgatni az állításait, tette hozzá a pincér, de a fröccs sohasem csal vagy lop meg, mégha pénzt is kell rá költeni. Ez igaz, igaz, mondta Szindbád, de tudja uram, a nőhöz megfelelően kell közeledni, és tudom, hogy banálisan hangzik, de meg kell ismerni és érteni a női lelket. Sok nőügyem volt életemben, de egyikük sem csalt vagy lopott meg. Meg kell tanulni beszélni hozzájuk, és meg kell tanulni meghallgatni, amit mondanak. Ez a siker kulcsa, emelte mutatóujját az ég felé.

A pacal, mint mindig, tökéletes volt, Szindbád imádta, épp elég kömény volt benne, se túl sok, se túl kevés, és az idő múlásával Szindbád egyre jobban értékelte a harmóniát, a megfelelő arányokat. Ám amikor az első falaton kérődzött, belemártva a puha kenyérdarabot a szószba, eszébe jutott, hogy az utóbbi időben főként pacalpörköltet eszik. Hozzászoktam, gondolta, nem keresek már semmi újat, az életem a pörkölt, a Lukács víze és a bor alapjain nyugszik, ám nem vagyok benne biztos, hogy ezek a legbiztosabb alapok.

Amikor befejezte az evést, tökéletesen kitörölve a tányért a kenyér héjával, egy kicsit hátradőlt a széken, és egy mélyet sóhajtott. Ez mindig a szindbádi nap kulcsmomentuma volt: érezte a jólakottságot és a már-már vallási boldogságot, de ott motoszkált benne a szomorúság és a fáradtság is, amelyek végigkísérték a nap többi órájában.

Ízlett?, kérdezte János úr, aki mint egy kisértet tűnt fel Szindbád mellett, kezét az üres tányér felé nyújtva. Mint mindig, tökéletes volt, válaszolta Szindbád, kevés helyet ismerek, ahol ilyen pompás pacalpörköltet adnának. Talán egy kis desszert, palacsinta, szilvás gombóc, kávé? kérdezte János, mint minden igazi magyar pincér, különösen a bajszosak, amikor a vendég befejezte a főfogást.

Nem köszönöm, tényleg jóllaktam, ahogy mondani szokták, dugig vagyok – válaszolta Szindbád.Az idő múltával egyre kevesebb elég nekem, valamikor ennél jóval többet ettem, mégis karcsúbb voltam. Az idő múltával az emésztés lelassul, a mohóság és a szomjúság lecsillapodnak. Valamikor, idézte fel Szindbád, fogai közé téve egy fogpiszkálót, képes voltam megenni előételnek Hortobágyi palacsintát, aztán gulyásleveset, kacsasültet vörös káposztával, és desszertnek még túrógombócot. Hozzá megivott egy üveg kékoprtót, vagy ahogy az isten tudja miért, mostanában hívják, portugiesert, vagy kékfrankost.

Igazán imponáló, mondta csodálattal a pincér, két ebédet egyszerre, nem ismertem senkit, aki gulyásleves után kacsasültet evett, ellenkezik a hagyományainkkal. És egyúttal azt gondolta: Milyen kár, hogy ez az elcseszett, unalmas alak már nem eszik ilyen nagy ebédeket, háromszor annyit költene, és abból borravalóra is jutnia kéne valamicskének! Mert János úr, mint sok pincér ezen a helyen, nagyon nem szerette a vendégeit, mégha megnyerően kedves is volt velük.

Ebéd után, amikor a jóllakottságot felváltotta a melanchólia – ez a tipikus érzés, ami egy jó magyar kocsma elhagyása után jön rá az emberre – és miután elegendő borravalót hagyott, Szindbád egy lassú sétát tett a közeli Farkasréti temetőben. Barangolt a sírok között, időnként leült valamelyik szép sírhoz a padra, elszívott egy cigarettát, és elgondolkozott azon, hogy fog elmúlni a nap több része, vagy moziba megy, vagy haza is térhetne, átadva magát egy könyvnek, ami biztosan és hamarosan átcsapna tévénézésbe és a megváltó álom várásába, amely átvezetné őt a következő napba, amikor újra meglátogathatná a Lukács fürdőt, és utána elmehetne ebédelni, ezúttal egy másik vendéglőbe, hogy a monoton életében folyton legyen a változásnak valamiféle képzete.

Nagyjából így teltek számára a nyári hónapok Budapesten.

Csütörtökön már utaltam egy blogra. Mára rájöttem, hogy ez tulajdonképpen egy blog-csorda része, amiben igen szemrevaló jószágok is akadnak. Elágazó ösvények kertje.

Magánközlemény

Figyeled, Kislány, a hónap nevét?:)
Ja, és mióta Tamás nevét leírtam egy röszüben, azóta csak 80 karakteres üzeneteket lehet írni. (Varródani:Hogy mondjam el milyen nagyon szeretlek én ha bakker, nem áll rendelkezésre több, csak 160 karakter...) Ez a fiú bárkit és bármit ki tud akasztani. Pedig a telefon aztán már tényleg bajuszfüggetlen.:)

Tegnap ráakadtam egy nagyon jó blogra: http://lysistrata-orwhatyouwill.blogspot.com/
Kerekperecevő egyik koleginája írja. Iszonyatosan jó stílusa van, nagyon gördülékeny az egész, olyan dolgokról ír, amiket én is átéltem, vagy átélhettem volna. Érdekelne, hogy milyen lehet a kis buksza a való életben. Szerintem rendszeres olvasója leszek.
Talán emiatt is, de elkezdtem Shakespeare-t olvasni. Aki ismer, az tudja hogy a III. Richárdot imádom{York napsütése rossz kedvünk telét...}, de tegnap elolvastam már a Lovátett lovagokat, a Vízkeresztet és a Makrancos hölgyet is{a Vígjátékok kötetet vittem magammal}.
Délután elugrottunk nagymamáékhoz is, mert ma reggel el kellett vinnünk nagypapát a tüdőszanatóriumba. Nagymama persze megint rengeteget sütött-főzött. Az jutott eszembe, hogy ha nagymamát rászabadítanám Adam Richmann-re(ManvsFood), akkor mi lenne? "Az ember és a nagyi küzdelmében MA A NAGYI nyert!(ManvsGranny)
Nagyiéknál nagyon jól esett a csend és a levegőben szálló virágillat. Este a könyvtárszobában ( http://vekengesek.blogspot.com/2009/11/konyvespolc.html) olvasgattam a fent említett drámákat, miközben az empetrójkámon a Bartók Rádiót hallgattam. Többek között a Tannhausert(annyira tetszik, hogy éppen a Wagner összest töltöm le), és persze arra is rá kellett jönnöm, hogy milyen szép is lenne életem végéig jó barátságokat ápolni a Bach-okkal. Meg persze idióta SMS-eket is küldözgettem.
Reggel lecsókolbász+tea, aztán irány a Kékes.

Mindig is tudtam, hogy a brit parlamenti demokrácia fejlettebb, mint a magyar. Nálunk a szavazók halnak meg, ott a jelöltek. Vagy legalább lezuhannak egy repülővel.

Tegnap este életem első leánybúcsújának voltam szemtanúja. Legalábbis azt mondták róla.
Az egész úgy indult, hogy Regivel megbeszéltük, leugrunk a Black Rock Machine-ba, egy kicsit beszélgetni. Semmi különös nem történt, viccelődtünk, ittunk egy-két sört{de most tényleg csak néhányat, becsszó}, befutott néhány felületes ismeretség is. Ám amikor elmentem WC-re, átvágva a kocsma azon részén, ami leánykorában még a Buddha Lounge nevet viselte, egy női kompániára lettem figyelmes. Kiderült, hogy leánybúcsú zajlik. Mrożek Mulatság (Zabawa) című művének az a lényege, hogy ha nincs mulatság, akkor meg kell teremteni. Ennek a bulinak az volt a lényege, ha van mulatság, akkor azt el kell pusztítani. Egy rock-kocsmában ült 7 valószínűleg szingli és egy házasulandó buksza, egymással beszélgettek a gyerekvállalásról és a munkáról, szénsavas ásványvizet ittak, ha némelyiküknek dohányozni volt kedve, akkor kimentek a kerthelyiségbe{na jó, elismerem, hogy ez egy udvarias gesztus volt, de azért valahogy mégsem illett egy füstös krimóhoz}. Az asztalon egyre hidegebb tálak sorakoztak, de még abból sem ettek. Állítólag a bulinak volt katarzisa is: lufikra írtak filctollal. Ilyen vidám hangulatban töltöttek el 6 órát. Látszott, hogy a végére már nagyon unják az egészet, és bár több haverom felajánlotta, hogy rendőrnek öltözve táncot lejt nekik, de valószínűleg ez sem vidította volna fel őket. Vagy lehet, hogy pont ez kellett volna nekik.

Rímváltás I.

I.

Útravaló

Te elrepülsz s én
Meszes szívemben őrzöm
Ujjlenyomatod

II.

Úton

Én elrepülök
Európán át viszlek
Vámmentes árú

I.Kerekperecevő
II. Szerény személyem

Bonmot

Az lehet az egyik legrosszabb dolog abban, hogy kocsmáros vagy, hogy milyen embereknek kell köszönnöd a nyílt utcán.

Mi is történt még a hétvégén?

Igazából semmi különös. Péntek éjszaka, fél 3-kor Bohó sírva felhívott, hogy nincs-e kedvem átmenni, úgyhogy kezemben egy korsó sörrel elvágtattam hozzá. Szebb lenne úgy, hogy át a városon, de itt nincsenek távolságok. Fél ötig vigasztalgattam az erkélyén, miközben rengeteget cigiztünk és átöleltem. Van abban valami poetikus, ha az ember hajnalban megy haza, madárcsicsergés közepette.
Szombat este lengyel történészekkel vacsoráztam, akik a varsói Állami Régészeti Múzeumból jöttek, hogy hazavigyenek egy kiállítást, ami apáméknál volt. Mivel kőkorszakiak voltak, ezek tulajdonképpen kövek voltak. Kőkemény, mi? Rendes fickók voltak, alig ittak, igyekeztek lassan és érthetően beszélni, és a legfőbb témájuk a grünwaldi csata volt, aminek most lesz az újrajátszása a hatszázadik évforduló kapcsán. Nagy gyerekek. Ezek után találkoztam az egyik ikertestvéremmel, aki hazalátogatott a Munka Nagy Ünnepe alkalmából. Hát, az igazat megvallva, neki sem volt valami fényes kedve, de azért csaptunk egy kocsmatúrát. Még a Green House-ba is benéztünk. Szó szerint, mert bemenni nem mentünk be. A Green House egy skinhead-kocsma volt Nyíregyháza belvárosában, ezért sohasem mentem be oda. Az elmúlt években azonban egyszerű, silány szórakozóhellyé vált, és már régen terveztem, hogy ezt a fekete lyukat is eltüntetem a kocsmatérképemről. Az estét megint Bohónál fejeztem be, az erkélyen.
Vasárnap anyák napja alkalmából meglátogattuk nagymamát, aki nagyon örült nekünk, de bosszankodott is, mert nem tudott főzni. Nem baj, azért egy kis nyúlpörkölt nokedlivel került az asztalra. Este szintén a lengyelek.