Kaptam egy mesét, ami nem nekem szól, de én is szerepelek benne. Igen jól sikerült kis mese volt, jól összerakott iparosmunka. Most elemezzük csak a rám vonatkozó részt.
Önkéntes száműzetés: mindig is megvolt, de most, hogy minden kapcsolatomat átértékelem, és próbálom úgy alakítani, hogy valamiféle kölcsönösség legyen benne, még jobban visszavonultam, és próbálom kicsit távolabbról nézni a dolgokat. Igazából nem az ismerőseim zavarnak, hanem az a szerep, amit ezekben a kapcsolatokban betöltök. Nincs erőm szórakoztatni, segíteni, vigasztalni, ha engem sem szórakoztatnak. A segítséget és a vigasztalást még meg is kaphatom, erre ott van Czarna. Ám tényleg vágyom egy olyan emberre, aki engem szórakoztat, akinek nem kell okosnak és viccesnek lennem, akinek vagyok olyan fontos, hogy kicsit küzdjön is értem, ne az legyen a természetes, hogy én ott vagyok, és smalltalkokkal és bonmotokkal, meg éles meglátásokkal emelem az est fényét. Ezért is vagyok tényleg olyan elutasító és elhessegető, mint a mesében ábrázolják. Miért vegyem magamra mások "terhét"? Megtettem éveken át, de most már elegem van belőle.
A sok évig elnyomott büszkeségem is felszínre tört. Nincs már kedvem ehhez az andrügén szerephez sem, pöcsöm van, az istenbe is! Ha én nem is lehetek az apa, legalább ne dörgöljék az orrom alá, hogy esélyem sincs rá! Szeretnék bűnös viszonyt folytatni a mese szerzőjével, és nem szeretnék arról olvasni, hogy ezt más teszi. Én sem küldök neki meséket más lányokról.(Megjegyzés: istenbe is, bűnös viszony: Bereményi Géza-idézetek)
Álljon itt azért egy Vian-idézet is, amit teljesen idevalónak ítélek:"A történet teljes egészében igaz, mert elejétől végig én találtam ki."
Tényleg gondolkodás nélkül írok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése