Szarajavóban a Dalnok a Gavrilo Princip Színházban (a régi John Wilkes Booth Színház, amit Clinton láátogatásakor átkereszteltek) lett díszletmunkás. Nagyon élvezte a vallások keveredését, azt a különös hangulatot, amit a törökök, a Monarchia és a szerb orvlövészek hagytak a városon. Elbűvölő és veszélyes város volt, mint Marseille, sohasem lehetett tudni, mi vár a következő sarkon. Különösképpen szerette a török kávéházakat, kifürkészhetetlenül kedves tulajaikkal egyetemben.
Ám egy éber hajnalon, mikor is egy erkélyen állva cigarettáját szívta, nyilallást érzett a szívében. Ez nem a szokásos nyilallás volt, ami akkor fogta el, mikor felülkerekedett rajta a vándorlás ősi ösztöne. Ez most valami más volt. A lány miatt fájt a szíve, aki elment egy Másikkal Liszabonba. Emlékezett az öreg rabbi jóslatára is. Mivel Szarajevóhoz sem kötötte semmi, nem volt halottja az ottani temetőben, ezért felkerekedett.
Mostar híres hídja közelében lépte át a bosnyák határt, keresztülment Splitten(amit atyja csak Spalatonak hívott) és Zadaron, az El Gavieron fedélzetén érte el Anconat, aztán Bolognaba vezetett az útja, ahol újra láthatta az Alessandriai Bohócot. Lovon tett meg 300 kilométert a Pó-síkságon, Genovába jutott, amit úgy beleng Kolumbusz szelleme, mint Toruńt Kopernikuszé. Negyen napig utazott, míg elérte Toulouse-t, amelyet a helybeliek a rugby fővárosának mondanak. Onnan a Pireneusokon át San Sebastianban. San Sebastianban és Bilbaoban baszk barátainál vengégeskedett, jutott minden az asztalra, mi szem-szájnak ingere. Átvágott Valladolidon, Salamancán, a portugál határon túl már sziszegő-susogó nevű városok mutatták az utat, míg végre eljutott Lisszabonba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése