Hát, mégse mentem nagyiékhoz. Voltam viszont Rosszabikéneméknél megint. Az oda felé vezető úton megint eszembe jutott 2002 nyara{az a bizonyos legszebb kamaszkori} . Miénk volt a világ, mely Mario Vargas Llosa-ban és Gabikában fejezte ki magát, akibe mindannyian szerelmesek voltunk egy picit. Azóta persze minden megváltozott, már az az ajtón kopogtat a felnőttéválás, sőt közülünk többen már azok is.
A második otthonomban már megint családi viták szemtanúja lettem, amelyek fő mozgatórugója a felek kölcsönös bizalomvesztése volt. De ezek a viták jók voltak arra, hogy felszínre hozzák a problémákat, amelyeket meg kell oldani, és a kölcsönös kiabálás után a felek egészen megnyugodtak és helyreállt a családi béke.
Megint elképesztően jót beszélgettem Rosszabikénemmel{minek kell nekem ilyen hosszú neveket adni!}. Ő az én Zorbászom, ezért is kapta tőlem ezt a könyvet ajándékba. Az a srác mindig rámutat arra, hogy miben is elhibázott az életem, persze az övé meg még rosszabb jelenleg. És igazán meghülyülni csak vele lehet. Mi vagyunk a Persziflázs-ikrek.
