És valahogy mindig Krakkó lett a középpont. Az első vagy egyedüli állomás. Ahol tervezni lehetett, merre tovább, és ahová vissza lehetett térni. Krakkó fogadott és elbocsájtott. Mindig visszavárt.
Már messziről köszöntött a Mária-templom kettős tornya: Isten hozott, hallom a szavukat a vonatablakban könyökölve, csakhogy megint itt vagy, bolygó magyar! Mintha csak tegnap mentem volna el. Mintha a Krakkón kívül töltött idő nem számítana. Tegnap, öt hónapja vagy ötszáz éve, mindegy. Az a fontos, hogy újra megérkeztem, s itt vagyok a város kapui előtt.
Különös idő a krakkói idő. A Wawel tornyai, az ódon paloták bolthajlásai a múlhatatlanságot mutatják, az örök történelmet a maga változatlan változandóságában. Hiába kopnak a kövek, mállnak a falak, a város örök. És fiatal. A százados falak rezzenetlen arccal szemlélik az előttük hömpölygő fiatalságot. A Főtéren, a Flórián utcán, a Varga utcán és a többiben mindig leányok és fiúk raja vonul. A tegnapi-tegnapelőtti leányok ma már talán tisztes matrónák, s egyikük-másikuk az unokáját sétáltatja a Körliget fái között.
Minden órában fölharsan a hejnal kürtje, s a magyar vándor nem csak az atyafiság jelének örvend ebben a percben, hiszen a toronyból jövő kürtszó neve a magyar hajnalt idézi, hanem eszébe jut a krakkói időnek a másik dimenziója. A percek izgalmas lüktetése, a várakozás reményteljes feszültségéé. Hogy valami történni fog, valami érdekes, nagyszerű. Ami csak itt történhet meg velem. Olyan idő ez, amelyből eltűnik a jelen, mint ahogy a történelmi paloták fölött szétfoszlik a levegőben a hejnal zengő hangja. Mintha csak jövő volna, az említést nem érdemlő jelen és múlt nélkül. Varázsos pillantok. Hogy visszahozná őket az ember!
Újra átvágni a Főtéren, keresztül a Posztócsarnok közepén a nyüzsgő turisták és egyéb bámészkodók között. Itt van előttem Mickiewicz szobra. Nem lehet eltéveszteni. Mintha azért állították volna ide, hogy mellette lehessen találkozni. És tovább sietve vagy andalogva, mondjuk a Bracka utca felé, ahol az egykori magyar diákok bursája - diákotthona, mondaná a mai egyetemista - áll. Alig olvasható rajta az emléktábla, szinte ujjal kell kitapogatni a betűket. Zengett itt akkoriban a magyar szó, vagy fél évezrede, akár a 20. század hatvanas éveinek derekán. Ma lengyel urak és ölgyek járnak erre, be-bekukkantván az előkelő belvárosi üzletekbe. Manapság a városban kószáló utazó is megkaphatja, amit hirtelen megkíván frissítőnek, kávét-teát éppúgy, mint egyebet, közéjük értve a kommunizmus alatt ritka csemegének számító seritalt.
Merre folytassam az utat? Ahol a lengyel királyok vonultak a Wawel felé? Az volna a híres Vár utca, de fordulhatok a Kanonok utca felé, amely hűen őrzi a régi idők hangulatát. Itt van az írószövetség székháza, s kérdezem magaban: tartanak-e még vendégszobát, ahová egyszer éjszaka közepén s sötét épületben a nálam lévő megannyi kulccsal sem sikerült bejutni?
Ha eljön megint a nyár, Szent Iván-nap éjjelén ismét virágkoszorúkat tesznek majd ifjú leányok a Visztula titokzatosan sötétlő vizére. A parton égnek a tüzek, táncolnak körülötte. Hiába tudja az ember, szervezik-tervezik az egész látványosságot, hiszen időnként hangosbeszélő ad útbaigazítást az egyre gyűlő tömegnek, érezzük mégis, valaminő misztériumnak vagyunk részesei.
Napsugaras krakkói reggelek, amikor vidám arcokat látok magam körül az utcán. És szemek villanását. Azok a szemek - akkor, és most is. Nefelejcskék, dióbarna és mélyszürke változatban. Emlékezem rátok.
Krakkó, ifjúságom fővárosa, várj, megyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése