Mese XLV.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kávézó. Romantikus kis kávézó volt, amelyben mindig a Csokoládé zenéje szólt. Egy városkában volt ez a kávézó, minden városkák legvidámabbikában, amely egy meleg vizű tenger partján feküdt. A kávézónak volt egy nagyon takaros tulajnője is, akinek gyönyörű mosolya és még gyönyörűbb feneke volt. Csak épp neve nem volt a kávézónak. Vendégei csak úgy hívták: A Vendéglő, Amely A Nevét Is Elfelejtette. Ám egy ilyen hosszú nevet nem sok embernek volt kedve kiejteni, ezért nem is akadt sok vendége a helynek. Azok viszont igen szerették a helyet és a tulajnő is szerette őket. Csak úgy siklott az asztalok között, mintha táncot járna, szoknyája libbent és tavaszi virágok illata vette körül.
Történt egyszer, hogy egy ősz-öreg rabbi tévedt be a kávézóba. Leült és rendelt egy kávét és egy bagelt. A tulajnő ki is vitte. A rabbi belekortyolt a teába, aztán beleharapott a bagelbe. Arcán azonnal elömlött a mennyei boldogság.
-Mademoiselle! Ez a bagel fenséges! – mondta mosolyogva a rabbi. –Megboldogult mámém készített ilyet. Aki ilyen fenséges bagelt tud sütni, abban nagy dolgok lakoznak.
-Bárcsak úgy lenne, rabbi. – sóhajtozott a leány. –Ám maholnap be kell zárnom a boltot, és olyan egyedül vagyok, mint az ujjam.
-Ne aggódjon, Mademoiselle! Hamarosan minden bújára-bajára akad megoldás. – ezzel kiitta kavéja utolsó kortyát, és hamiskás mosollyal az orra alatt (nem antiszemita utalás) távozott.
A következő nap bejött a kávézóba egy dalia. De még milyen jóképű dalia! Magas volt, karcsú testén csak úgy duzzadtak az izmok, mosolya lehengerlő volt, bal kezében a Kis Nemzetközi Ellenkultúra Határozó, jobb kezében pedig a Liberalism for Dummies volt. Többnyire a süldőlányok Nietzschével a szatyorban voltak az esetei, akik aztán nem viccelnek. Ezért egy idő után elege is lett ezekből, és egy olyan lánykára vágyott, akivel jókat nevetgélhet. Hát, ezt meg is találta a tulajnőben. Csakhamar összemelegedtek, jókat nevetgéltek, kávéztak, moziba, színházba, kiállításokra jártak, néha kirúgtak a hámból. Szóval remekül érezték magukat. Ám a kávézó sehogy sem akart menni. A daliának ekkor eszébe jutott, hogy elmegy és elhozza a világ legjobb kávébabját, a Dragon Coffee-t. Nevét onnan kapta, hogy azon kávészemeket, amelyeket a Híres Dél-tengeri Sárkány megevett és áthaladt a bélcsatornáján, a helyi telepesek megtisztították és eladták. Ám ez nem volt veszélytelen foglalkozás, mert a sárkány nem szerette, ha a bélsarával kufárkodnak, ezért ha rajtakapta a telepeseket, kegyetlenül elpusztította őket. A dalia azonban annyira szerette a tulajnőt, hogy érte még ezt a veszélyt is vállalta(a szerző szerényen megjegyzi, hogy talán a kávézó elvesztése kevésbé fájt volna a tulajnőnek, mint a daliáé). Csodálatos képzeletbeli tájakon vezetett át az útja, amelyek leírását a szerzőnek most nincs kedve kidolgozni. Hosszú vándorútja végén csak elért a Híres Dél-tengeri Sárkány Barlangjához. El is kezdett keresgélni a megemésztett babszemek után, ám az ígéretesnek látszó kupacokról csakhamar kiderült, hogy vagy nem a Sárkány bélsarából vagy egyszerűen csak sárból vannak. Meg kell hagyni: szar meló volt. Ám kutatásait végül siker koronázta.Egy világosbarna kupacban meglátta a sötétbarna szemeket. Épp szedegette őket össze, amikor egyszer csak egy hatalmas árnyék magasodott felé: A Sárkány.
-Most elpusztitalak, te kis ganéjtúró mitugrász! – üvöltötte, majd a nyomatékosítás eszközeként fújt egy lángcsóvát.
-Ha már meg kell halnom, lenne egy utolsó kívánságom: szeretnék felolvasni a Marx-Freud válogatott levelezései Ron Jeremy kommentárjaival XLV. kötetéből.
-Rendben, - legyintett nagylelkűen a Sárkány – azt még megvárom. Irodalmi vacsora lesz. Úgysem volt erre semmilyen kulturális esemény már évszázadok óta. Persze néha a helyi kínai többség eljön ide megünnepelni a Sárkány évét, de az nem számít annyira. Főként csak isznak meg petárdáznak.
A dalia el is kezdte fennhangon olvasni a könyvet, amely olyan szörnyen unalmasnak bizonyult, hogy a Sárkány először saját farkába harapott majd egyszerűen elájult, mint a régi szép időkben, tanévnyitók alkalmával. A dalia ekkor felkapta a zsákot és iszkolt is haza a fent nem részletezett tájakon keresztül. Mikor hazaérkezett, a tulajnő nagy örömmel fogadta. Miután kikeltek az ágyból, a tulajnő le is darálta a kávébabokat és elkezdte árulni. Ám az emberek erre sem akartak betérni a kávézóba.
Az egyik napon aztán bejött két arab dalia. Vagyis csak az egyik volt daliásnak mondható vékony, égimeszelő termetével, a másik inkább alacsony volt és tömzsi. Ám mindkettejük arcán széles mosoly ült. Az égimeszelő arcán széles vigyor ült, míg a tömzsi rejtelmesen mosolygott. A tömzsi oda is ballagott kacsázó lépteivel a pulthoz és így szólt:
-Egy kávét kérnék, aranyom. Négy cukorral.
-Micsoda, Abdul?! Négy cukor, mi?! Tesék?(sic!) Elég lesz neked kettő is! A sok szénhidrát árt a szervezetnek. Állitólag. Különben is, mi ez a csendőrpertu, hogy csak így learanyomozod a hölgyet?! Nem őriztetek együtt vizilovat! - torkolta le társát az égimeszelő.
A két furcsa szerzetről kiderült, hogy épp most akarják megnyitni a közelben a Kalifa Büfét, és a tulajnőtől érdeklődtek, hogy milyen is a forgalom errefelé? A tulajdonosnő mondta, hogy hát elég gyér, de a vendégek, akik mégis betérnek, nagyon cukik. Mosolygós Abdul (az alacsonyabbik) ekkor elkezdte szakállát simogatni, majd így szólt:
-Talán túl hosszú és furcsa a hely neve. Senki sem beszél meg találkozót, pláne randevút egy olyan helyre, aminek az a neve, hogy A Vendéglő, Amely A Nevét Is Elfelejtette. Mi a becses neved, Kedves Hölgy?
-Maja.
-Akkor legyen a hely neve Café Maja. – javaslta Abdul.
-Nehogy már az legyen, hogy becenevekről nevezzünk el vendéglátóipari egységeket! – horkant fel Vigyorgós Karim (az égimeszelő). – Példának okáért a Kalifát boldogult nagyapámról, Harún el-Rashid Kalifáról neveztük el, aki a Perzsa Minisztertanács elnöke volt, míg az Abdulé csak egyszerű munkásőr.
Ám a szerelmeseknek tetszett az ötlet, és el is nevezték a helyet Café Majának. El is kezdtek seregleni az emberek, mert tetszett nekik a név rövidsége és meleg hangzása. Meg persze a Kalifa kebabjait is le kellett öblíteni valahol, mert Karim és Abdul mosolya mindenkit becsapott és a Csípős mehet bele?-kérdésre mindannyian igennel válaszoltak, nem is sejtve, hogy milyen méregerős is a szósz. Ezért az apró kis segítségért a két kebabos mindig ingyen fogyaszthatott a Café Majában, amit gyakorta meg is tettek. A szerelmesek pedig boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese XLIV.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király (nem L. Norbert). A Bolondság szigetek (kirájivár, félemelet balra) uralkodója volt. Népe szerette, az országban rajta kívül a béke és a jólét uralkodott.
Ám a király bazira unta magát. Egész nap csak ült a tronján, bal keze mutatoujján koronájat porgette, mig jobb kezevel fejet tamasztva a karfara konyokolt. Sokszor foglalkoztatta az a gondolat is, hogy vajon jo uralkodo-e o? Mert hat a Bolondsag szigeteken minden olyan olajozottan mukodott, hogy ezt az orszagot barki emberfia elkormanyozhatta volna. Vajon tenyleg arra szuletett o, hogy uralkodo legyen, vagy valami mas vele a Teremto terve. Addig-addig foglalkoztattak ezek a gondolatok, mig egyszer fogta magat, alruhat oltott es elszokott.
Atkelt Het Tengeren, sivatagon, kalandozott vadonban , mig egy vandor szini tarsulatba nem botlott. El is szegodott hozzajuk plakatragasztonak. Bejartak igy mind a hat vilagot, megaldva es lekopve mindenutt . Epp egy eszaki varosban jartak, ahol metszo szelek fujtak. Annyira metszo szelek, hogy a tarsulat legjobb szinesze, - aki az epp bemutatando kiralydrama cimszerepet jatszotta volna, - agynak is esett. Mi legyen most a teendo? A direktor egybol a kiralyhoz fordult.
- Egyetlen valamire valo szineszem agynak esett, a tobbi meg atkozott csepurago. Nem jatszanad el, kedves ocsem, a cimszerepet? Megvan benned a fenseg, jelenleted tekintelyt parancsol. Az isten is kiralydramaba teremtett!
A legeny ra is allt. Megtanulta a szoveget, es este mar a vilagot jelento deszkakon is allt. A szinfalak mogott meg ragyujtott egy cigarettara, amit mar nem szivott el , vett egy mely lelegzetet, majd belekezdett:
-York napsutese rosszkedvunk telet
Tundoklo nyarra valtoztatta at
Orszagunkrol mar elvonult a kod
S alamerult a tenger hullamain
Az eloadas fergeteges siker lett. A direktor lelkendezve futott a rangrejtett uralkodohoz.
-Azonnal elbocsajtom azt a betegeskedo pojacat. Te leszel tarsulatunk legragyogobb ekkove. Epp most kaptunk egy meghivast Helsingorbe.
-Bocsass meg nekem, direktorom, de en mar oda nem tartok veletek.
-Miert? Tan csak nem fizetesemelest akarsz? Ketszer annyit fizetek neked, mint annak a gothos csepuragonak!
-Nem errol van szo. Valami buzlik Daniaban nekem. Mashol probalok szerencset.
A direktor csak ertetlenkedve a fejet razta, de hat mit volt mit tenni, elfogadta a kiraly tavozasat. Szerette volna ugyan a tarsulat tagjai kozott tudni, de a plakatragasztobol oly merteku hatarozottsag aradt, hogy nem mert dacolni a dontesevel.
A kiraly valodi oka arra, hogy ne menjen Helsingorbe, az volt, hogy tavoli rokonsagban allt a dan kiralyi csaladdal, es nem akarta, hogy felismerjek. Ezert inkabb letelepedett a szeles varosban, es postas lett. Minden reggel kopkazott, szortirozott, berakta jaras szerint a leveleket, bucikat csinalt beloluk, atvette az ajanlott leveleket es az utalvanyokat, azokat is jaras szerint berakta. Ezek utan berakta a puttonyba a bucikat, es elindult kezbesiteni. Utkozben megkinaltak kaveval, nehol udito (ejstd:sor) is akadt. Szellemileg es fizikailag is megterhelo feladat volt, de legalabb rosszul fizetett. A kiraly viszont szerette csinalni, mert friss levegon volt, mozgott es legfokeppen megismerte a hetkoznapi emberek ugyes-bajos dolgait. Egy ido utan mar csak ranezett egy levelre, es tudta, hogy mi van benne. Latta a gazdagok villait, a szegenyek nyomornegyedeit, a legmelyebb gonoszsagnak es a legmagasztosabb josagnak is szemtanuja volt. Raadasul, ha kezbesites kozben rajott a szapora, az A/5-os ertesitok papir gyanant is megtettek. Egyszer aztan egy utalvanyt vitt minden emberek legbolcsebbikenek, maganak Zoltan Andrasnak. Mikozben szurkolta le neki az osszeget, Zoltan Andras ujjaival a bajszat simogatta, majd egyszer csak igy szolt:
-Maganak nem postasnak kene lennie.Maga karizmatikus, helyen van az esze es a szive is. Egy orszagot kene inkabb vezetnie, de legalabb egy kozepvallalatot.
-Es mindezt abbol szurte le, ahogyan kifizettem onnek az utalvanyt? – kerdezte a kiraly.
-En vagyok Zoltan Andras, minden emberek legbolcsebbike. Az 1+6 modszerrel dolgozom. Higgye el fiatalember, tobb van magaban, mint kepzelne.
A kiraly erosen elgondolkozott minden emberek legbolcsebbikenek szavain. Rajott, hogy elege van a korai kelesbol es hogy olyan emberek parancsoljanak neki, akik azt mondjak, hogy “beleter a postaladaba”. Fogta magat, vallara vetette tarisznyajat es tovabbindult.
Egy varosba vezette utja, minden varosok legvidamabbikaba, amely egy meleg vizu tenger partjan fekudt. Ahogy ment-mendegelt a varosban, egyszer csak meglatott egy gyonyoru lanyt az egyik kavezo teraszan, aki epp az asztalokat torolgette es a hamutartokat rakta ki. Nosza, fogta magat, es el is szegodott a Café Majaba (mert igy hivtak a kavezot). Romatikus kis kavezo volt, ahol egesz nap sutemeny illata es a Csokolade zeneje terjengett. Az a fajta hely, amire azt mondjak: cuki. Ahogy naprol-napra tobbet es tobbet volt a lany mellett, egyre nagyobb szerelemre gyult iranta. Kiderult, hogy a leany nem csak szep, de okos es vices is. Raadasul takaros es remekul foz is. De a kiraly talan ezen tulajdonsagok hianyara sem vetett volna ugyet, mert neki az volt a legfontosabb, hogy a leany mellette legyen, mert jelenlete nyugalmat es a hatartalan szeretet erzeset adta neki. A leany is csakhamar szerelemre lobbant a kiraly irant. Igy eldegeltek boldogan, vadhazassagban. Vezettek a kavehazat, minden este talaltak a masik testen valami ujat, amit szerethetnek, aztan nyugovora tertek. Reggel pedig egymas mellett ebredtek, aminel nem kellett nekik nagyobb ajandek. Am egy napon egy sarkany, - aki megelegelte, hogy minden varosok legvidamabbika olyan vidam, - betort a varosba, es elragadta a leanyt. Tobb se kellett a kiralynak, feloltotte fekete panceljat (Miert fekete? Slankit.) es elindult, hogy megkuzdjon a fenevaddal.
El is ert a bestia barlangjahoz, es ott igy szolt:
-Gyere ki, te sarkany! Elragadtad tolem a kedvesemet, ezert megkuzdunk eletre-halara!
-Megy a faszom. Nem fogok holmi pultosokkal megkuzdeni. Vagy hogy is szeretitek magatokat hivni? Ja, megvan; barista. Hahaha – nevetett a sarkany. –Tudd meg, en elso osztalyu sarkany vagyok, summa cum laudeval vegeztem tuzfujasbol a newporti egyetemen. En csak kiralyokkal, hercegekkel, grofokkal kuzdok meg. Max nagykalapos totokkal es valogatott ciganylegenyekkel.
-Akkor most rajtam a sor, hogy felfedjem kiletemet. – valaszolta a legeny. –En a Bolondsag Szigetek rangrejtett uralkodoja vagyok, a kardforgatasra maga Dorsigny tanitott meg. – es e szavakkal egyszeruen keresztulszurta a fenevadat. Mert azert a vivoleckeken kivul a Sarkanyanatomia I-III. ertelmisegi modul is jol jott, amit az egyetemen tanult.
A kiraly ezek utan mar nem tarthatta titokban kedvese elott kiletet, igy csakhamar osszehazasodtak es visszatertek a Bolondsag Szigetekre, hogy jo kiralya es jo kiralyneje legyenek a nepnek. A leany nagyon orult annak, hogy kiralyne lehet, mert hat egy kiralyi fizetesbol eleg sok ruha, cipo es taska jon ki, de a szive kicsit szomoru is volt, hogy ott kellett hagynia a kavezot. Addig-addig szomorkodott, mig a kiraly teglankent at nem hozatta a Café Majat, igy a Bolonsag Szigetek lett az elso es egyetlen orszag, ahol a kiralyne szolgalta ki a vendegeket.
ITT A VEGE, FUSS EL VELE!

Mese XLIII.

Ez a tortenet meg a hires-nevezetes uralkodo, Vitez Coleslaw uralkodasa idejen esett meg.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiralylany, Alkoholilla hercegkisasszony. Olyan szep volt, hogy a Napra lehetett nezni, de rea nem. Boldogan eldegelt szulei palotajaban, folyton fecsego anyja, morgos apja es kelekotya batyja tarsasagaban. Egyszer aztan elhatarozta, hogy nyakaba veszi a vilagot. Ment-mendegelt a taljanok, a hispanok es a francuzok foldjen keresztul, mig vegul a Kodos Nagy Albionban kotott ki. Itt a Pequod elso tisztjenek szolgalataba szegodott.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legeny. Nagyon ravasz es ugyes legeny volt, az a fajta, akire azt mondjak, a jeg hatan is megel. Szeretet nelkuli csaladban nott fel, sohasem ertette, hogyan is szulethetett ezek koze az emberek koze. Egyszer aztan elhatarozta, hogy nyakaba veszi a vilagot. Beutazta mind az ot vilagot egy cethal gyomraban, ahogy mondani szoktak, volt minden, csak akasztott ember nem, mig vegul a Kodos Nagy Albionban kotott ki.
Ahogy Alkoholilla kiralykisasszony rangrejtve az elso tiszt hazanak teraszan levo asztalokat torolgette, a legeny epp arra setalt, es meglatta. Egybol szerelemre gyulladt a leany irant. A hercegno is meglatta a legenyt, es azt gondolta: -Milyen szemrevalo dalia!
Am Alkoholilla kiralykisasszonyt nem mindenki szerette. Irigye is akadt szepsegenek, a gonosz Lady Catherine de Bourgh szemelyeben, aki a Szigetek legnagyobb hatalmu boszorkanya volt. Egyszer, amikor az elso tiszt balt adott, meg is hivatta magat, majd a leany kozelebe lopakodott, es egy masfel literes martinis uvegge valtoztatta szegeny teremtest. Alkoholilla szerencsejere a legeny is belogott a balra. Mikor a dalia meglatta a varazslatot, amilyen gyorsan csak tudta, felkapta az uvegge valtozott leanyt, mielott meg egy szegeny kovetsegi titkar ratette volna a markat, es jol beszlopalt volna belole.
A legeny nagyon el volt keseredve. Szomoruan ult egy kilometerkovon, mikor arra setalt egy roka.
-Udv, dalia! What‘s occurin‘? ; kerdezte a voros bundas joszag.
-Nagy az en banatom, Rokakoma. Beleszerettem egy leanyba, akit Lady Catherine de Bourgh martinisuvegge valtoztatott. – valaszolta a legeny.
-I'm not gonna lie to you, dalia. En nem roka vagyok, hanem egy varazslo, akit Lady Catherine de Bourgh rokava valtoztatott, mert csak az en varazserom volt akkora, amely vetekedhetett volna az ovevel. Csak a Hires Nyirfajd torheti meg az atkot, amivel Lady Catherine de Bourgh engem sujtott. – mondta az elvarazsolt magus.
-En elhozom neked a Hires Nyirfajdot, ha cserebe megtorod azt az atkot, amivel Lady Catherine de Bourgh sujtotta a szerelmemet.
-Tidy. – allt ra a roka.
A legeny el is indult, hogy megkeresse a Hires Nyirfajdot. Uttalan utakon, suru, sotet rengetegekben bolyongott, mig vegul ratalalt a madar feszkere. Am hogyan is fogja be a Hires Nyirfajdot? A legenynek tamadt egy brillians otlete. Megsutotte hires sajtos kenyeret, mild cheddar-rel, metelohagymaval es Worcester-szosszal, a kenyereket apro darabokra szelte fel, es a darabokat elszorta az uton. A madar kovette is a kenyerdarabok kiszabta utat, igy egyenesen a legeny markaba setalt, aki ravetette magat es megkotozte.
A legeny elvitte a Hires Nyirfajdot a rokanak, aki kitekerte a madar nyakat, kitepte a szivet, majd egy kis petrezselymes vajon megfutatta es megette azt. Ez utan hirtelen osz szakallu varazslova valtozott, amolyan Feher-Gandalf tipusuva (szinkod:068). A varazslo egyhamar visszavaltoztatta a leanyt is, majd elindult, hogy megkeresse Lady Catherine de Bourgh-ot, es megkuzdjon vele varazslo-wrestlingben (alliteracio). Jottere ot nap mulva szamitsatok, pirkadatkor, kelet felol.
A ket fiatal pedig egybekelt, lett ot szep lanyuk(nem utalas a Buszkeseg es baliteletre), es boldogan eltek, mig meg nem haltak.
ITT A VEGE, FUSS EL VELE!

Mostanában egyre több apró, negatív előjelű változás történik körülöttem. Az itthoni gépemen már hang sincs, töltő nélkül nem is működik, de a töltőm meg tönkrement, ezért drága jó anyámét kérem mindig kölcsön. Már hang sincs rajta, és ha egyszer lezárom, akkor mát a rootert sem érzékeli, újra kell indítani. Hétfőtől pedig már a Skype se működik rajta. :) A Jósa Csemegét is átveszi valaki, úgyhogy valószínűleg ott is esni fog a színvonal, bár az már az utóbbi időben is esett, mert Erzsikéék nyitottak egy másik boltot, és erre már nem annyira figyeltek oda. A legfontosabb változás pedig természetesen az, hogy már Montyka sincs közöttünk. Valahogy nem akar marasztalni engem ez a város és ez az ország.:D

Gyász

Montyka kilépett az élők sorából. Tizenhárom évig volt velünk, rengeteg szeretet adott és kapott, az utolsó pillanatig vele voltunk. Néhány nap alatt a systema locotoriuma felmondta a szolgálatot{ idős wetie-knél ez igen jellemzó}, ezért el kellett altatni. Örökké velünk lesz, az általa adott és a neki adott szeretetet mindig érezni fogjuk, hiánya idővel nosztaligiává szelidül.

Fura érzések kavarognak bennem. Először is olyan mértékben áhítozom egy társ iránt, hogy abba a szívem naponta többször is belefájdul. De egyrészt közel s távol nincs olyan ember aki a társamul szegődne, másrészt két hét múlva megyek ki tesómékhoz, elég sok időre, onnan meg valószínűleg tovább Krakkóba, talán életem végéig, úgyhogy nem éppen abban az élethelyzetben vagyok, ami egy tartós kapcsolat alapfeltétele. Ugyanakkor meg olyan emberekhez megyek, akik szeretnek, és tesómnál jobban senkitől se félek, úgyhogy ő biztos hogy rövid időn belül helyrerak. :D Hogy mit hagyok itt? Drága jó anyámékat meg Montykát. A barátaim már régen elmentek innen, olyan nő nincs aki miatt maradnom kéne és mikor ma sétáltam a városban, megint rájöttem, mennyire nem akarok itt lenni. Ugyanakkor persze hatalmas változás áll be az életembe, és a változás mindig nehézségekkel jár, de persze annyi tennivalóm lesz a következő hetekben, hogy ebbe még belegondolni se lesz időm. Azért ha van kedvetek, gyertek ki a reptérre elbúcsúztatni, majd csinálok egy eventet Facebookon! :D

Józsaf Attila emlékmű Szárszón II. (részlet)

Mert belénk szálltál, bennünk vagy, mint méhek
a kasban. A kamasz téged idézget
udvarlás közben. Más álmában mondja

szavaidat, pihegve mint a sóhajt.
És én is, félig öntudatlanul majd
elsúgom pár sorodat haldokolva.

Karóval jöttél

Karóval jöttél, nem virággal,

feleseltél a másvilággal,

aranyat igértél nagy zsákkal

anyádnak és most itt csücsülsz,


mint fák tövén a bolondgomba

(igy van rád, akinek van, gondja),

be vagy zárva a Hét Toronyba

és már sohasem menekülsz.


Tejfoggal kőbe mért haraptál?

Mért siettél, ha elmaradtál?


Miért nem éjszaka álmodtál?

Végre mi kellett volna, mondd?


Magadat mindig kitakartad,

sebedet mindig elvakartad,

híres vagy, hogyha ezt akartad.

S hány hét a világ? Te bolond.


Szerettél? Magához ki fűzött?

Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?

Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,

se késed nincs, se kenyered.


Be vagy a Hét Toronyba zárva,

örülj, ha jut tüzelőfára,

örülj, itt van egy puha párna,

hajtsd le szépen a fejedet.

Mese XLII.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két ördögfióka. Csintalan jószág volt mind a kettő, szerettek viháncolni, röhögcsélni, mások orra alá borsot törni. Az egészséges életmód helyett az italozót választották, annak minden szépségével és mélységével együtt. Egyik este is egy kocsmába vezetett az útjuk (minden este odavezetett). Ahogy egyre többet ittak, egyre pajkosabbak lettek, és úgy döntöttek, bevetik különleges képességüket: ha egy halandónak új nevet adtak, akkor az átváltozott az adott név viselőjévé. -Te ott a sarokban legyél Labasfejű! - kezdte a vörös üstökő ördögfi. -Ti ott legyetek Pornósztárok! - tromfolt rá testvére. -Clinton! -Túró! - röpködtek az elnevezések, míg a a kocsmában a két kisördögön kívül nem maradt olyan teremtmény, amely eredeti alakját megőrizte volna. A két ördögfattya annyira nevetett, hogy még a hasuk is beléfájdult. Lett is nagy perpatvar ebből az Alvilágban. A Sötétség Fejedelme igen megharagudott a két lurkóra, és megparancsolta nekik, hogy járuljanak színe elé. -Na, ti két gézengúz! Nem őszinte gonoszságra használtátok erőtöket, hanem csak csínytevésre! Ráadásul torziós ingává varázsoltátok stratégiai partnerünknek, a Denevérek Királyának legkisebb lányát is! Ezért büntetésetek az lesz, hogy elveszem tőletek varázserőtöket! A két ördögfióka erre csak megvonta a vállát, kinyújtotta a nyelvét a Sötétség Fejedelmére, és röhögve elszaladt. Következő estéjük is egy kocsmában, mégpedig az Öt Földrészben telt. Elhaladtak egy asztal mellett, ahol két középkorú, tweed-zakós úriember beszélgetett: -A Reflexív grillázsok a nem-sima Dobostorták adjungált terén című kiváló cikket olvastam a minap Andrejov professzor tollából.- kapták el a társalgás egyik mondatát. -Hol, kedves kolléga? - kérdezte az alacsony, kopasz asztaltárs. -Az American Mathematics of Food-ban. -Óóó! Az egy kiváló lap! Én nemrég olvastam ott a Nem-euklédeszi Rigó Jancsi-vektorok és határszámaik a Gerbeud-Mokka-Trüffel paradoxon alapján című tanulmányt Shalimar Khalifa indiai matematikustól. -Azt én is olvastam. Igen érdekes és inspiráló gondolatok voltak benne, de persze nyomába sem érhet tudományágunk alapművének:Az általános Rákóczi túrós felületi integrálja és fixponttételei című dolgozatnak, a Yale Egyetemen dolgozó Kevin Hutchinson professzor munkájának. -Na ja, de ha nekünk is olyan jól felszerelt laborjaink lennének, mi is tudnánk hasonló kutatási eredményeket publikálni. -Azokról a briliáns elmékről nem is szólva, akik a kutatásokban részt vesznek! Magunk között szólva, kedves kolléga, az intézetünkben a legtöbben még a marhapörkölt diagonális rajzát sem tudnák felrajzolni. És ezek diplomát kaptak! - kiáltotta a világ egyik legnagyobb igazságtalanságát az égbe a cukrászipari matematika nemzetközileg elismert docense. Mivel hőseink felettébb érdektelennek tartották ezt a párbeszédet, hamar tovább is mentek. Le is telepedtek egy üres asztalhoz és elkezdtek iszogatni. Egyhamar pajkos kedvük kerekedett, ezért valami csíny után néztek. Mivel varázserejük elveszett, ezért csak valami jól bevált mezei csíny jöhetett csak szóba. Egyszer csak megláttak egy ősz-öreg embert, aki egy pohár sörrel a kezébe épp le akart ülni. Na, több se kellett nekik! A vörös üstökű az öregember elé állt, míg nagyobbra nőtt testvére az idős aggastyán háta mögé lopakodott. -Hadd segítsek leülni, Öregapám! Látom, kicsit már megzuhantál. - mondta a vörös üstökű. -Nagyon szépen köszönöm, gyermekem! - válaszolta az öregember, ám mikor épp üll volna le, a másik ördögfióka kihúzta alóla a széket, és még gyorsan le is gugolt, hátát felpúpozva, hogy az öregember átessen rajta. Így is esett, sőt az aggastyán még az egész pohár sörét is magára borította. Lett nagy kárörvendő röhögés a kocsmában, a két ördögfattya annyira nevetett, hogy még a járomcsontjuk is megfájdult. -Na, ti alávaló sátánfiókák! Tudjátok meg, kinek törtetek borsot az orra alá! Én vagyok Zakariás, Minden Varázslók Legnagyobbika! Rossz tett helyébe rosszat várjatok! Kaskötőkké változtatlak benneteket! Így is lett. A két ördögfióka már cseppet sem volt vidám. Sehogy sem fűlt ahhoz a foguk, hogy egész nap kasokat kössenek, semmi csíny, semmi italozó életmód. Fel is keresték fordítottkereszt-anyjukat, a legeslegvénebb banyát, akit a Föld a hátán hordott. -Csak elért titeket is a végzet, rosszcsontok! - kezdte a bibircsókos boszorkány. - No, de rá se rántsatok, mindjárt előszedem a 1003 Népszerű átok és feloldásaik című könyvemet. Abban biztosan megtalálom, hogyan lehet megtörni az átkot. No, itt is van: kaskötő-átok. Innotok kell a varázserejű Jutka-vodkából, és akkor újra visszaváltoztok ördögfiókákká. A két kaskötő el is vándorolt a Jutka-vodka lelőhelyére, a legendás Ibolya Presszóba. A levegőben olcsó alkohol szaga és cigaretta füstje terjengett. A zenegépből épp a Kurtalábú asszony/Sáros lett az új cipőd című népszerű blues-ballada szólt. Hamarosan meg is találták Jutkát, a varázserjű vodka készítőjét. Elő is adták neki, hogy mi járatban vannak. -Hát jól van, adok én, de azt ki kell érdemelni. Egy évre elszegődtök hozzám. Ha kitelik az egy év, és semmi galibát nem okoztatok, kaptok a varázserejű Jutka-vodkából. A két kaskötő másnap szolgálatba is állt. Hamutálakat ürítettek, poharakat szedtek, mosogattak, wécét pucoltak, felmostak. Ha közelgett egy ünnep, akkor aranyos kis festményekkel és ajándékokkal lepték meg Jutkát. Ki is telt az egy év, minden galiba nélkül. -Na, kaskötők! Amit megígértem, teljesítem. Itt az egy-egy kupica Jutka-vodka, hörpintsétek fel! A két kaskötő egy szuszra felhajtotta a varázserejű italt, és azon nyomban visszaváltoztak ördögfiókákká. Mivel igen megszerették Jutkát és a helyet is, ezért továbbra is ottmaradtak dolgozni. És hogy végleg jó útra tértek? Az már a jövő meséje! ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Befejeztem ma a Luka and The Fire of Life-ot. Kicsit olyan, mintha én írtam volna. De az bizonyos, van benne anyag rendesen. :)

Elkezdődött a 2011-es rugby világbajnokság. Jó szórakozást Nekem! :)

Mese XLI.

Ez a történet még azokban az időkben esett meg, amikor Jimmy Hendrix népdalokat gyűjteni jár Kalotaszegre. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy legény. Magas, jó kiállású legény volt, az évek során ugyan elvesztette dús hajzatát, de minden egyes hajszáláért kapott cserébe egy ismerőst. A klasszikus latin mondás: „Mindenhol egy barát, mindenhol egy testvér”, Isten kevés teremtményére illett úgy, mint reá. A legény egy szocrock bandában gitározott, végigbazseváltak jó néhány Kaotikus Világifjúsági Találkozót, a „Szigeti Jóska Szigeti Kelemenen” című, a homoszexualitás örömeit bemutató számuk különösen népszerű lett. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Róla a szerző alig valamit tud: helyre kis buksza volt és szeretett táncolni. A legény és a leány hogy-hogynem, de összejöttek, ahogyan ezt már a történetkezdésből is sejteni lehetett. Történhetett ez egy Kaotikus Világifjúsági Találkozón, az egyetemen, vagy az is elképzelhető, hogy mindketten nyári munkán voltak a Varjúdombi Húskombinátban. Itt be is fejezhetnénk, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak, de még csak most jön a java. Meg különben is, elég béna egy mese lenne ez így! Ahogy egy nap kéz a kézben sétálgattak a Farkashalom utcán, egyszer csak eléjük toppant a gonosz Tena Lady (a szereplő elnvezése nem utalás valamely főhős inkontinencia-gondjaira, egyszerűen csak tetszik a név a szerzőnek), és megbűvölte mindkettejüket, a legényt pedig kastélyába hurcolta, ahol láncra verve tartotta. Hát, a leány nagyon búnak hajtotta a fejét, nem tudván mitévő legyen. Egész nap csak bolyongott a városban, ment, amerre a lába vitte. Egyszer csak rátört az éhség, ezért bement a Kalifa büfébe. Ott Vigyorgós Karim fogadta: -Mit parancsolsz, Szép Hölgy? Van finom kebap, falafel, baklava? Ha valami kevésbé egzotikusabbra vágysz, itt a legújabb specialitásunk: olajos hal, tejjel (a szerző apjának kedvenc reggelije). A leány kért egy báránykebabot salátával és elkezdett falatozni. Ahogy eszik egyszer csak odasomfordál mellé Mosolygós Abdul: -Én tudom, hogy mi nyomja a szíved, Kislány. Elvarázsolták a fickódat, és nem tudod, hogyan törhetnéd meg az átkot. Megmondom: menj el a High Fidelity hangszerboltba, és ott szerezd meg a Végzet Pengetőjét. És azzal mit tegyek? - kérdezte a leány. -Azt majd tudni ogod, ha eljön az idő. A legfontosabb. Egy férfit csak egy nő szerelme menthet meg. -Köszönöm, Abdul, ha tudom meghálálom jóságod. Amúgy te nem néma vagy? -Dehogy is, az csak üzleti fogás. Karim úgyis annyit beszél, hogy nekem már nem muszáj. Tudod, mint Jay és Néma Bob. Egyébként nem is vagyunk arabok. -Te meg mit tartod fel a vendéget, Abdul? Mi? Gyanús vagy te nekem! Ne hidd, hogy nem vettem észre, hogy mostanában már harsonásokkal barátkozol, mi? Tesék? (sic!) Na, eridj dolgozni! -szakította félbe a társalgást Karim. A leány útra is kelt a High Fidelity hangszerboltba. Bepakolta a tarisznyájába az oldal szalonnát, a hamuba sült pogácsát és a Pink Floyd: The Dark Side of the Moon albumát, bakeliten. Hosszas keresés után meg is találta a boltot, egyből be is nyitott az ajtaján. Először nem látott bent senkit, ezért elkezdett nézelődni. Lenyűgözték a gitárok, azt is mondhatnánk, a gitároknál jobban csak a gitárosok tetszettek neki. Egyszer csak egy hangot hallott a háta mögül: -Te meg mit keresel itt? - kérdezte egy cseppet sem barátságos, borostás, kövér, göndör hajú alak (a szerző maga sem tudja, hogy miért szövi bele Jack Blacket a történetbe). -Én a Végzet Pengetőjét keresem. - felelte a leány. -Az bizony nem lesz olcsó, pénzért meg sem lehet venni. Mit tudsz cserébe adni érte? - válaszolt az eladó. A leány ekkor elkezdett táncolni. Tiszta szívéből, lelke legmélyéről táncolt, annyira, hogy a végén aléltan esett össze. -Ez bizony ide kevés lesz, Kislány! Mid van még? - mondta a tánc iránti teljes érzéketlenséggel az eladó. A leány mondta, hogy neki szalonnán, hamuba sült pogácsán és a Floyd-lemezen kívül nincsen semmije. -Ó, a The Dark Side of the Moon, bakeliten, 1973-as kiadás? Milyen régen is vágytam már erre az albumra! Kissrác koromban megvolt, folyton ezt hallgattam, amíg össze nem tört egy költözéskor. Tudod mit? Ha nekem adod az albumot, neked adom a pengetőt. Ja, és biztos ami biztos, csapd mellé még azt a darabka szalonnát is! A leány már a pengető birtokában, elindult a gonosz Tena Lady kastélyába. A kastély egy kietlen bércen állt, ahol mindig este volt, folyton villámlott, és egy ágas-bogas rengetegen kellett átvergődnie magát annak, aki el akarta jutni oda. Mi tagadás, elég költséges volt mindezeket fenntartani, de egy vérbeli gonosznak adnia kell a design-ra. Mivel a kastélyt semmiféle őrség nem őrizte, ezért a leány gond nélkül bejutott a kastélyba. Miért is őrizte volna bárki is, hiszen az emberek inkább ki akartak onnan jutni, semmint be. A leány hamarosan megtalálta a tömlöcöt is, ahol a legény raboskodott. A leány egyből csókot akart lehelni szerelmese ajkára, de a legény akinek nemcsak szabadságát, hanem a személyi higiéniát is mellőznie kellett, azt tanácsolta, hogy most az egyszer tekintsenek el szerelmük ilyen módon való kimutatásától. Ekkor hip-hopp a semmiből egyszer csak ott termett a gonosz Tena Lady: -Most pedig nem menekülhettek! Elpusztítalak mindkettőtöket, pofikáim! - rikácsolta. A leány, mivel már tényleg nem volt semmilyen fegyvere, csak a tánc, újra ropni kezdte. Szó szerint az életéért táncolt, beleadott apait-anyait. Sikerült is elterelnie a gonosz boszorkány figyelmét, és egy óvatlan pillanatban odadobta a legénynek a Végzet Pengetőjét. Az kinyitotta vele a bilincseit ( mire is lehet jó egy pengető), felkapta gitárját (jogosan merül fel a kérdés az olvasóban, hogy hogyan is került a gitár a tömlöcbe?) és olyan szólót rögtönzött, hogy azt még Hendrix is megírígyelhette volna, de mint tudjuk, ő nem volt ott, mert épp népdalokat gyűjtött Kalotaszegen. A banya a gitárszóló hallatán holtan esett össze, és hűlt helyén csak egy marék szürke por maradt. A két fiatal most már boldogan élhetett, míg meg nem halt. Így is tettek. Ja, és ha tehették, a Kalifában ettek. ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Találkozás egy ritkán látott kedvessel

A nyíregyi Down-egyesület elnökével mentem Krakkóba, másnap pedig Sanokba. Krakkóban az ottani Down-egyesület képviselőjével akartunk beszélni a lehetséges együttműködésről, Sanokból pedig el akartunk hozni egy masszázságyat, mert még így is kb 100.000 forinttal kevesebbe került, mintha a magyar viszonteladótól rendeltük volna meg.
Fél 12-kor indultunk Nyíregyházáról, az út magyarországi szakaszán a GPS-nek köszönhetően az a szerencse ért, hogy átmehettem Hernádbüdön. Ebben a faluban született apám, amely életrajzi adat különösen a latin nyelvű doktori diplomájában mutat jól. Szerintem az öreg sem járt arra vagy 50 éve, nekem meg az egész hely olyan volt, mint Wagner úrnak a 100 dolláros.
Szlovákiában az volt a zorall, hogy Poprád környékén olyan viharba kerültünk, hogy rövid idő alatt 33 fokról 18 fokra hűlt le az idő.
Szerencsésen megérkeztünk Krakkóba. A Różowy Słoń melletti házban laktunk, ami később kisebb gondot okozott, mivel az elhaladó villamosok zavarták Karcsi álmát. Ha már ott volt a közelben, meg is vacsoráztunk: żurek és pierogi ruskie. A Nowa Prowincjával szembeni udvarban találkoztunk a Graal képviselőjével. Egy nagyon kedves, nagyon türelmes fiúcska volt, aki olyan meleg volt, hogy már sistergett (Neil Simon), ám mivel ő is csak önkéntes volt, ezért maximum annyit tehetett, hogy továbbította az elképzeléseinket a vezetőségnek. Ezek után nem ültünk be a Re-be (nem volt egy szabad asztal sem), aztán elsétáltunk a Planty Św. Gertrudyra eső részén (a kedvenc Planty-szakaszom) Kazimierzbe. Egy sör az Alchemiában, de mivel meleg is volt, és az Alchemia egyre rendezettebb képet mutat, ezért tovább is álltunk. Ettünk egy zapiekankát a Plac Nowyn, aztán még egy sör a Mleczarniában. Mikor bementem pisilni, láttam azt a padot, ahol az első Kazimierz-szombaton ültünk. A plac Wszystkich Świętych-en még ettünk egyet, aztán hazamentünk a szállásra. Az erkély épp a Collegium Novumra nézett. Üldögéltem ott egy picit, ám sehogy sem bírtam a seggemen maradni, ezért elindultam inni még egy sört. Már csak a klubbok voltak nyitva, ezért a lábam elvitt a Społembe. Ott persze eszembe jutott az első közös bulink, ami épp szökőnapra eset. A Społemben az volt a furcsa, hogy 16-18 éves fiúk és lányok ott gyújtottak rá, ahol csak akartak, pedig máshol eléggé komolyan veszik a szabályokat.
Nem volt még kedvem hazamenni, ezért a lábam még elvitt a Kitsch-be is. Ott még ittam egy sört, és nem tudva ellenállni a hely szellemének, táncra is perdültem. Annyira valószerűtlen volt, hogy a 28. születésnapom hajnalán a Kitschben táncolok, hogy folyamatosan röhögtem, a kunderai ördögi nevetésel.
Hajnal négykor még elszívtam az utolsó cigimet a Mały Ryneken, miközben szólt a hejnał.
Reggel fél 7-kor keltünk, 7-kor már úton voltunk Sanokba. Még betértünk egy Tescoba is, amiről már hallottam, hogy van Krakkóban, de látni még nem láttam egyet sem.
Az út Sanokig 5 órán keresztül tartott, ami ha belegondolunk, hogy 200 km a távolság köztük, eléggé lassú. Ám mivel a legtöbb helyen két sávos út van, záróvonallal, nagyon sok a dugó.
Sanokban aztán megmondtuk a munkásoknak, hogy ugyan tegyék már fel azt a 80 kilós ágyat a 307-es Peugeot kombi tetőcsomagtartójára. Ezt szépen meg is oldották, jól fel is kötötték, ám azért elég fura látvány volt egy magyar rendszámú kocsira felszíjjazva egy ágy, Lengyelország közepén. Ezután következett a hazaút, amit a GPS gyönyörű lemko falvak megtekintésével tett színesebbé(kell-e ennél stasiukibb táj?), sőt egyszer csak egy szlovák rendőrrel találtuk magunkat szembe, egy zsákutcában. Kiderült, hogy azért áll ott, hogy visszaírányítsa azokat, akiket a GPS elnavigált. Átmentünk Mezőlaborcon is, ami egy elképesztően szegény falu, de van Warhol-múzeuma, ugyanis Andy szülei onnan származtak.
Este hatra értünk haza, még betetük az ágyat a helyére, aztán búcsút vettünk egymástól.
Nagyon szép két nap volt, de azt nehezményezem, hogy meg se kérdezték, hogy mennyivel tartoznak (természetesen semenyivel, de azért az illem ezt kívánta volna), vagy hogy hazavigyenek-e?

Megnéztem ma a Pipafüstben befejező részét. Mindig is szerettem Hegedüs Géza bácsit, ahogy irodalomról, történelemről mesélt, azt a hihetetlen műveltséget, ami benne volt, azt a huncutságot, ami a szemeiben és szavaiban bújkált, ő volt az, aki egész népét tanította, nem középiskolás fokon. Kitchi mesélte múlt hét hétfőn, hogy mindig valami kellemes érzés fogja el, ha Tiziano képeire néz, mert ő volt az első festő, aki igazán megfogta. Na, nekem Géza bácsi hasonló, az ő műsorai nyitották fel a szememet arra, hogy milyen érdekes is az irodalom, az írók világa. Sőt, egyre jobban azt érzem, hogy az ő elmesélésében még érdekesebb is, mint a valóságban.:)
Álljon itt két rövidke történet a mai részből:
1, Lengyel Menyhért 94 évig élt, de ebből 60-70 évet külföldön tartózkodott(10-20 év Svájc, 20 év London, 30 év New York), ám mivel a magyar irodalom legrosszabb nyelvérzékével megvert írója volt, ezért ezalatt az idő alatt még annyit sem sikerült megtanulnia angolul vagy németül, hogy egy kávét tudjon kérni. Világhírű filmeket írt Greta Garbonak magyarul, amiket később lefordítottak angolra a színészeknek.
2, Rejtő Jenőt idegkimerüléssel kezelték a Lipóton, nappal kijárt írogatni a Japán kávéházba, este pedig visszament. Egyszer zárva találta az ajtót, és elkezdte rugdosni. Jött is a portás:
-Mit akar itt?
-Én itt lakom, be akarok jutni.
-Akkor meg minek rugdossa az ajtót? Meg van maga őrülve?
-Persze, hogy meg vagyok, különben nem lenne itt szobám.

Radnóti Miklós: Az áhítat zsoltárai

1.

Szakadt, dúlt ajkunk között forgó
feszülő szavaink is csókká
gömbölyödve bujdosnak itt a
díszes pillák között egymásba-
akadt csodáló szemünkben és
elhalnak hang nélkül; amire
születnek az cifra ajándék,
zsoltáros látás és tudós csók
terebélyén sárga rigóknak
szárnyas, csattogó ölelése.

(1929. augusztus 27.)

2.

Régen lehozott fénylő
csillagok akarnak szökni
az ujjaim közül
mert nagyon szeretlek
látod
őszi bokrok duzzadó
bogyófürtjein feszül
életem kedve, érett
kalászoknak terheit
érzem és éjjelenként
csókos nyelvem alkonyi
pirosát rácsókolom
némán a tenyeredre.

(1928. december 10.)

3.

Hűs néha forró kezednek
csúcsos ujjai zenés tornyai
karcsú életemnek, - mely oly
gazdag párás színekben mint
dús csókjaink a csendben -
ha csipkésen kíséri sóhajos
lihegésed és nedves nagy
fogaim szerelmes vacogása.

(1929. május 26.)

4.

Karcsú ujjaid között aranyló
narancs az életünk régi kedve,
mert valamikor mi együtt csodáltuk
csurranó, csodás ligetek alján
forró, színes madarak
daloló fészekrakását.

Tenyered gödrén forró ligetek
mesélnek elhagyott egekről,
ahonnan együtt zuhantunk
két fehér ártatlan szüzek,
bimbóban elnyílott pompás virágok:
mert ölelés nélkül fogamzott
csodásszép égi gyermekünk,
hullató, lombos erdők ölébe.

(1929. február 7.)

5.

Mint új istenben kék egekből most
széphangú orgonák zúgnak bennem,
álomhegyeim sorra beszakadnak, -
most eljöttél hozzám hullottan mint
a csillagok ősszel, mert úgy szeretlek
szememben hordva fehérszakállú
istenek végtelen életét és
úgy tanulom meg a csókjaidat
hívőn!
mint vénasszonyok a kártyavetést.

(1929. június 25.)

6.

Csak körmeink sápadt félholdja ragyog
és szemünk súlyos függönyét leeresztve
vak kezeinkkel játszunk szerelmet, mert
lila madarak ülnek a ködben
a lámpák alatt és ha felnyitjuk
ködfalak nyílnak néma szemünkben és
már csak körmeink félholdja ragyog.

(1929. március 5.)

7.

Néha harapunk. Fényes fogaink
vértjén csattogva törik a csók
és apró vércseppek koszorúja
lebben a homlokunk felé.
Csak kúszik, kúszik egy csillag
az égen és szerelmük alatt
bókolva hajlik a fű, tapadnak,
tapadnak a bokrok a szélben,
mint néha szelíd szeretők nyelve
tapad, ha csókban összeér.

(1929. július 9.)

8.

Földszagú rét vagy, a lihegésed egyszerű
mint a szeretkező béresparaszté és a
földanya átkos erejét hordozza tested.
Néha csak vágyad harangja kongat
és misére hív a lélekző csöndben
ziháló sötétnek tornya alatt.
Szerelmed rámhull kerengve, mint hulló
nagy vadgesztenyelevél. Most is.
A búnak áttetsző tiszta hajnalán
te vagy a föld, a test, a vér
és terajtad kívül minden csak játék.

(1928. július 12.)

Kissé fura mód hívták fel erre a versre a figyelmemet szombat éjjel, de nagyon tetszik. :)

Mese XL.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Legényke. Szája mindig nevetésre állt, haja mindig kócos volt, ruháján pedig folyton foltok éktelenkedtek. No, nem azért, mintha különösképpen piszkos vagy rendetlen lett volna, hanem mert minden lehetséges eszközzel, ami csak nyomot hagy, rajzolt. Rajzolt bármivel, amivel lehetett és bármire, amire lehetett. Gyönyörű alkotások kerültek ki a kezei közül, ám, mivel ezek a művek gyakorta frissen mosott lepedőket vagy frissen meszelt falakat díszítettek, ezért elismerés helyett főként ütleg volt a Legényke jussa. A Legénykének volt egy másik kevéssé tolerálható tulajdonsága is: teljességgel megbízhatatlan volt. Rendszeresen nem jelent meg a mezei munkákon, a reá bízott ház körüli munkákat nem végezte el, vasárnaponként rendszeresen hiányzott a templomból. Nem mintha önző vagy felelőtlen lett volna, hanem folyton a festésen vagy más érdekes dolgokon járt az esze, és ezért kobakjában már nem maradt hely a kaszálásnak vagy a tehénfejésnek. Ezek miatt a gyakori mulasztásai miatt is számtalan ütleg lett a sorsa. Tulajdonképpen a Legénykét folyton úgy csépelték, mint a főszereplőt a Rádió aranykorában(tudjátok, a rabbis rész). Ráadásul ha a fizikai bántalmazás nem lett volna elég, még csúfnevet is ragasztottak rá: mindenki úgy hívta, hogy Hebehurgya.
Az egyik nap Hebehurgya épp a szénát hányta a fészerben, amikor meghallotta, hogy valaki szólongatja a házból. Természetesen ekkor is máshol járt az esze, és a szájában lévő cigarettát önkéntelenül eldobva el is viharzott a ház felé. Miért is dobta el a cigarettáját? Mert a fészerben nem lehetett rágyújtani, hisz könnyen leéghetett. Ez is történt. A gazdaságban annyira megharagudtak a kis Hebehurgyára, hogy elszegődtették a városba, Auerbach-hoz, a fegyverkovácshoz. {A szerző megnevezi forrásait: Az Auerbach egy műugrás-fajta, a fegyverkovács meg onnan jött, hogy a szerző látott egy dokumentumfilmet a vadászpuska-készítésről. Egyébként is, kiskora óta vonzódott a fegyverekhez, és egy fegyverkovácsnak lenni azért valódi meló, nem úgy mint például rosszul öltözött színikritikusnak.}
Auerbach egy nagydarab, csupa izom, kérges tenyerű mesterember volt, akiben nagy adag emberség is lakozott. Egyből látta, hogy ez a nyeszlett legényke nem fog tudni neki segíteni tust faragni, vagy csövet önteni, ezért rábízta, hogy ő csinálja meg a puskák elsütőszerkezetét. Ez a munka századmilliméternyi pontosságot kívánt, ezért Hebehurgya itt nem lehetett többé hebehurgya, oda kellett figyelnie a munkájára. Mivel nagyon megszerette a fegyverkovácsot, és nem akart neki semmilyen kárt okozni, ezért olyan pontosan is dolgozott, amennyire csak tudott. Ráadásul Auerbach megengedte neki, hogy olyan díszes kakasokat csináljon a puskákra, amilyeneket csak akar. Olyan míves darabok kerültek ki a keze alól, hogy annak messzeföldről csodájára jártak. A fegyverek már attól a többszörösüket érték, hogy azt mondták rájuk, magukon viselik Hebehurgya keze nyomát. Hamisítók és csalók is felbukkantak, akik Hebehurgya nevéből akartak hasznot húzni, de hamar lebuktak. Több mester el is akarta csábítani Auerbachtól Hebehurgyát, de ő a világ minden pénzéért se ment volna el őszülő mesterétől.
Egy nap Auerbach így szólt:
-Hebehurgya! Igen sok hasznot hoztál nekem, és igen meg is szerettelek, de a te helyed nem itt van. Te nagyobb dolgokra vagy hivatottabb, mint hogy kakasokat készíts. Olyan bőségesen megjutalmazlak szolgálataidért, ahogy csak tudlak, ne kelljen szükséget szenvedned. Kapsz még tőlem egy tőrt is, amit olyan műgonddal készítettem neked, mint még fegyvert sohasem. Az asszony csomagol neked egy kis hamuba sült pogácsát is, csak a mesei megszokás miatt, ha már elmész hetedhét ország ellen szerencsét próbálni.
-De, Mester! Én itt akarok maradni veled! -válaszolta Hebehurgya,
-Szót se többet! Holnap útra kélsz! Mától pedig a neved nem Hebehurgya, van neked becsületes neved is: Gabi!-dörögtek a kovács szavai a műhelyben.
Gabi másnap egy tömött erszénnyel és egy-két kiló hamuba sült pogácsával (-Nehogy megéhezzél, aranyom!) útra kelt. Ahogy ment-mendegélt, a szomszédos királyság fővárosába ért. A legszebb fogadóban szállt meg, evett-ivott, amennyi beléfért, formás szolgálóleányokat cicerészett
{tetszik ez a szó}. Egyszer csak hírül vette, hogy a király piktort keres, aki képekkel díszítené a lovagtermet. No, több se kellett neki, rongyos, festékfoltos gúnyát öltött, és a király elé járult.
-Felséges királyom! Itt vagyok szolgálatodra, én szívesen kifesteném a lovagi termet. - kezdte mondókáját Gabi.
-És ugyan mit festenél rá? - kérdezte a király. Hangjában nagy fokú pökhendiség és leereszkedés volt, de hát mit várhatnánk egy koronás főtől?
-Az legyen az én titkom, ám ha nem tetszik, fejemet veheted. - válaszolta Gabi.
-Rendben, megpróbálhatod, de aztán fele királyságról szó se legyen a fizettségként, mert akkor kerékbe töretlek. - folytatta ugyanolyan pökhendin a király.
-Nyugodj meg felséges királyom, nem azt fogom kérni. - jelentette ki Gabi.
Másnap a lovagi terem minden bejáratára és ablakára nehéz lelpek kerültek, hogy senki se láthassa a bent folyó munkát. Három nap és három éjszaka dolgozott bent Gabi, míg végül a negyedik reggelen lekerültek a nehéz leplek. A falakat képeket nézegető emberek képei díszítették, akikről többnyire lerítt a sznobság, és a hozzáértés teljes hiánya. Ezen alkotásokat nevezte később a művészettörténet Gabi assholes-korszakának. A királyt nagyon lenyűgözték Gabi képei. Titokban mindig is avantgárd festő szeretett volna lenni, de hát a családi vállalkozást tovább kell vinni, valakinek koronás főnek is lennie kell.
-Na, te festő! Igaz is, hogy is hívnak? - kérdezte a király.
-Gabi a becsületes nevem, de hívtak Hebehurgyának is. - válaszolta a festő.
-Csak nem Auerbech híres inasa? Van tőletek egy puskám, azzal szoktam szalonkára menni.- mondta a király. -Nagyon megnyerte tetszésem a lovagterem. Mit kérsz szolgálataid fejében?
-Leányod kezét. -jelentette ki Gabi.
-Az adott szó kötelez, tiéd. - válaszolta a király. -Ám a leányom férjét, egy elismert festőművészt még sem hívhatják Gabinak! Ezen túl a neved Kiss Gábor Attila. Herceg.
A király csak látszólag nyugodott bele, hogy egy népi sarjadéknak adja a leánya kezét, ezért az éj leple alatt elraboltatta a királylányt egy ismerős Sárkánnyal.
Másnap reggel jelentették is Kiss Gábor Attilának, hogy a hercegnőt bizony elrabolták. Erre ő egyből páncélt és fegyvereket vett. Daliás termete ellenére is megtévesztő volt mosolya, amely már-már azt a látszatot keltette, hogy egy idióta, ezért a fegyverárúsok megpróbálták átverni, de mivel ő egy pár évet lehúzott ebben a bizniszben, ezért tudta, hogy melyik fegyver jó, melyik rossz.
Vett egy gyönyörű pej lovat is, aminek nyergébe pattanva (a 80 kilónyi páncél azért nem tette teljesen dinamikussá ezt a mozdulatsort) a Sárkány ellen indult.
Ahogyan az már csak a mesékben van, egy kietlen szikla ormán, ahová csak szűk szerpentin vezet fel, megtalálta a Sárkány barlangját. Egyből be is kiáltott a sűrű-sötétlő üregbe:
-Sárkány! Elraboltad a mátkámat! Gyere ki, és küzdj meg érte velem!
-Megyek már, megyek. Jaj, a derekam, ez az átkozott isiász! Na, mit is akarsz te itt, te kis pondró?
-Jöttem, hogy megöljelek, és elvigyem a kedvesemet!
-Lassan a testtel, kisember! Először is:ismered te egyáltalán ezt a csajt? Láttad valami közösségi oldalon, és megtetszett, mi? Legalább chateltetek már egyszer-kétszer? Másodszor: semmilyen buksza miatt nem nyíratom ki magam. Én már csak Facebookon hagyom, hogy megbökjenek.
Tudod mit, nekem adod azt a szép tőrt, ami az öveden lóg, a fiamnak biztos tetszeni fog. Kipiszkálhatja a fogai közül az odaragadt ételmaradékokat. Tudod, szeretjük a nagy családi ebédeket, bár borjút a waweli eset óta nem eszünk. Aztán azt hallottam, te valamiféle festő is vagy. Festesz még az asszonynak is valami szép kis akvarellt. Egy szép téli tájat mondjuk vagy valami falusi életképet. Áll az alku?
Kiss Gábor Attila válasz helyett keresztülszúrta a Fenevadat. A tőrre még csak-csak ráállt volna, de nehogy már az legyen, hogy szar képeket fessen. Mi jöhet még ezután? A goblein?
A királylány nagyon hálás volt megmentőjének, akibe első látásra beleszeretett.
-Mi a neved, szép dalia? - kérdezte a hercegnő.
-Neked csak Kitchi – válaszolta a festő, és huncutul rákacsintott.
Mielőtt hazamentek volna, Kitchi még elvitte a hercegnőt kedvenc helyére, a Kalifa Büfébe. Messze földön híres kebabos volt ez, amelyet két ál-török srác, Karim és Abdul (A szerző azt sugallja, hogy Kareem Abdul Jabbar ihlette a névadást, pedig nem.}vitt. Igazi nevük Andris és Jáncsi volt. A Kalifában lehetett kapni kebabot, falafelt, hummuszt, és olyan fantáziadús névvel ellátott ételeket, mint a Szultán Kardja vagy a Dervis Csókja. Karim-Andris arcán mindig fülig érő mosoly volt, ezért sokan csak úgy ismerték a helyet, hogy Vigyorgó Karimék Gyrososa. Abdul-Jáncsi pedig sokatmondó mosollyal az arcán hallgatott.
-Mit parancsolsz., effendi? - kérdezte a szokott vigyorral Karim-Andris.
-Két gyrost, pitában , csípős szósszal, elvitelre. - válaszolta Kitchi.
-Nálunk csak kebab van. Igazi Döner-kebab. Döner-kebab nincs csípős. - hervadt le gyorsan a mosoly Karim-Andris arcáról. Úgy gondolta ugyanis, ha már töröknek adja ki magát, akkor azt autentikusan csinálja, és amikor csak tehette, akkor kioktatta az embereket Hazája konyhájából. Különben is, nagyon szerette kioktatni az embereket.
-Jó, akkor két kebabot kérek elvitelre. - javította rendelését Kitchi.
-Rendben van, effendi! Óhajod számomra parancs! Abdul, gyorsan-gyorsan – csapkodta össze a tenyereit Karim-Andris – pita, hús, zöldségek!
Abdul-Jáncsi és Karim-Andris boszorkányos ügyességgel dobta össze a két kebabot. A piták, zöldségek, húsokdarabok csak úgy repkedtek a levegőben. Úgy járt a kezük, mintha két szemfényvesztő lennének.
Mivel Kichi és a hercegnő volt a két utolsó vendégük, ezért kiültek velük a büfé teraszára. A szerelmes pár összebújva ette a kebabját, Karim-Andris mint egy diadalmas hadvezér kortyolgatta utolsó, azon a napon már nyolcadik kávéját, Abdul-Jáncsi pedig olyan átszellemült mosollyal szürcsölgette teáját, mint egy arab nőgyógyász.
A két fiatal ezután már végre tényleg hazament. Egybekeltek, és később megkapták a fele királyságot is, mert az öreg királyt annyira idegesítette a vejéből időnként még előtörő kelekótyaság, hogy inkább neki adta országa termékenyebbik felét, csak hogy ne is lássa.
Kitchinek és a hercegnőnek született egy szakajtónyi gyereke, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Idézetek mesékből VIII.

Volt egyszer messzi földön egy gyönyörű, önálló, magabiztos hercegnő, aki

egy szép napon a kastélya melletti zöldellő mezőn a kristálytiszta tó

partján , környezeti kérdésekről elmélkedve egyszer csak meglátott egy

békát. A béka ráugrott a hercegnő térdére, és azt mondta:

- Oh csodálatos hölgy, valamikor daliás herceg voltam, amíg el nem átkoztak,

ha megcsókolnál ismét jóvágású fiatal herceg lehetnék, és akkor drágám

összeházasodhatnánk, beköltözhetnék a kastélyodba az anyámmal együtt, ahol

főzhetnél, moshatnál ránk, nevelhetnéd a gyerekeinket és emiatt örökké hálás

és boldog lehetnél.

Aznap este, miközben a gyönyörű hercegnő könnyű vacsoraként fehérborban és

enyhe hagymamártásban megfuttatott fenséges békacombot szopogatott, magában

elmosolyodva így szólt:

- Én kurvára nem így gondolom.

Mese XXXIX

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Leány. A külső szemlélő számára határozott kis bukszának tűnhetett, aki mindig megmondta a véleményét, ám igazából belül tele volt kételyekel, és másoknak is inkább azért mondta meg a kíméletlen igazságot, hogy ne mások tegyék meg ezt vele.
Süldőlány-korának egyik legkedveltebb helyszíne a Benczúr tér volt. Ezen a téren keresztül ment mindig az iskolába. Útja során még útba ejtette a Büdös Bácsit, ahol megvette a napi poszkommunista propagandát, aztán a líceum kapuját átlépve egyből az udvarra sietett, rágyújtani. Talán pont a Büdös Bácsi és nem éppen illatos szenvedélye miatt szerette a teret, ahol tavasszal mindig virágillat terjengett. A téren állt egy játszótér, hintákkal, homokozóval és egy csúzdaházzal. A ház ”földszintjén” egy hajléktalan lakott, ”emeletén” tizenévesek élték szexuális életüket. A játszótér mellett a városka egyik kultikus kocsmája állt. Több emberöltőn keresztül jártak ide a helybéliek italozni és beszélgetni. Ez volt az egyik legnépszerűbb találkozóhely, ráadásul három középiskola is közel esett, ezért mindig találhatott az ember ismerőst. A kocsma másik oldalán volt még egy kis park is, padokkal, virágokkal és egy Vénusz-szoborral. (Ez a leírás nekrológ is lehetne. A Büdös Bácsi már meghalt, a trafikja bezárt, a Jerevánból Las Palmas néven egy elképesztően drága hely lett, ahová csak sznobok járnak. Csak egy valami nem változott: a csúszdában még mindig basznak. - A Szerző jegyzete.)
Ahogy egyik nap épp átsietett a téren, egyszer csak egy szikrázó szemű cigányasszony állította meg:
-Kisasszony! Te ugye a Rák jegyében születtél? Gyere, megmondom a sorsod! Te el fogol menni innét, mert ez nem a te városod. Egy magas, szőke dalia lesz az urad, akit már régóta ismerel, de akiért majd meg kell küzdened a Gonosszal.
-Mégis ki ez a dalia, és hogyan kell majd megküzdenem vele?
-Azt majd idejében megtudod. A túl hamar szerzett ismeret káros lehet, gondolj csak Ganéshára!
A Lánynak egy picit fura volt az utalás az indiai mitológiára, de azért adott egy kis pénzt a Jövendő Tudójának.
-Áldjon meg az Devla ezért a kis pénzecskéért! Velem még a tulajodon édestestvérem sem tett soha semmi jót! Egy tüt, annyit nem tett volna keresztbe értem! (Tudom, hogy tetszik ez a mondat :)
Ekkor ballagott át a téren Bene János hurka- és kolbászológus és Kása András a tepertőtudományok nagydoktora.
-Hhmm, nagyon érdekes, amit a kolléga mond a mangalicatepertő lipidstruktúrájáról. Feltétlenül tanulmányozni fogom a dolgot, és lehet, hogy egy cikket is megjelentetek a Food Chemistry Weekly-ben. - mondta szakállát simgatva András.
-Én éppen egy tanulmányon dolgozom az American Food Philosophynak. Az témája: A mangalicakolbász mint akarat és képzet – válaszolta János, miközben bal tenyerével egy félkört írt le a levegőbe.
Ahogyan az öregasszony megjósolta, a Leány el is került az ország fővárosába. Itt nagyon jól érezte magát hasonszőrű barátaival, és a jóslat második része is teljesült: beleszeretett gyermekkori jóbarátjába. Magas, szőke, göndörhajú fiúcska volt szíve választottja, aki inkább értett a kapcsolási rajzokhoz, mint a helyesíráshoz. Fiatalabb korában a Halottkémek bőgőse volt, de a zenekar hamar felbomlott, mert Totya, a dobos átment egy másik bandához, a Vérzivatarhoz. Eme zenekar később egy egynyári slágert is fel tudott mutatni, A látszerész elköltözött a faszba című nem éppen romantikus balladát.
Egyszer kettesben őgyelegtek a Moszkva téren, amikor egy üres 4-es villamosból egyszer csak kiugrott Minden Ellenőrök Leggonoszabbika, Lyukaszt Tóni, és átszálló jeggyé változtatta a szép, szőke daliát. Hogy miért is tette ezt? Mert hirtelen elege lett abból, hogy az utasok már nem értékelik az őszinte emberi gonoszságot. Mit volt mit tenni, a Leány pénztárcájába rakta az átszállójegyet, és bement az egyik kedvenc söntésébe, ami pont a Moszkván volt. Elfogta a kísértés, hogy lehúzzon egy feles körtét, kísérőnek meg 2 deci konyakot (genius loci), de aztán csak egy üveg Kőbányait rendelt. Nem rázva, nem keverve.
Ahogy ott üldögélt, egyszer csak letelpedett mellé egy ősz hajú úriember. Kinézete alapján lehetett koldus vagy egyetemi tanár.
-Tudom, hogy mi a baja Magácskának. Az átkot megtörni csak Chantelle mama segíthet, őt pedig a Time Square-en találja meg.
A Leány fizetett az bölcs öregembernek egy feles körtét, kísérőnek meg két deci konyakot, utána pedig felpattant az első new york-i gépre.
Hamarosan meg is találta Chantelle mamát a Time Square forgatagában. I <3 a="a" amit="amit" b="b" ben="ben" bornokt="bornokt" br="br" er="er" g="g" hangja="hangja" hasonl="hasonl" ja="ja" kat="kat" kukoricapipa="kukoricapipa" l="l" lopott.="lopott." ly="ly" m="m" macarthur="macarthur" mindig="mindig" new="new" ott="ott" rult.="rult." s="s" sz="sz" szeglet="szeglet" t="t" teljes="teljes" vlikat="vlikat" volt="volt" york-p="york-p"> -Mondjad, bogaram, mit szeretnél? Pólót, kulcstartót, kis empájersztétbildinget? - kérdezte az öregasszony.
A Leány előadta búját-baját, hogy miért is jött el ilyen messzire.
-A legjobb helyre jöttél, bogaram! Tudom én, hogyan kell levenni az átkot. - ezzel kikapott ruhája rejtekéből egy briliánssokkal kirakott arany jegylyukasztót – amely egyébként felettébb passzolt a kezén lévő gyűrűk sokaságához – és kilyukasztotta vele a jegyet. A jegy egyből el is tűnt, és helyébe a szép, szőke dalia termett. Hálából megvették a vén vajákostól a Robben-sziget kicsinyített mását (amiben lehetett egy kis füvet is tartani), és ha már ott voltak, megnézték Manhattant („Manhattan/Örültem, mikor tovább menhettem” Faludy György).
Később össze- és multik szolgálatába álltak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
.

Befejeztem a József és testvéreit. Nagyon jó könyv volt, de az egyik legnehezebb is, amit valaha olvastam. 2004. karácsonyára vettem meg magamnak, és már nem is emlékszem pontosan, mikor olvastam az első és a második részt. Egyszer, talán még a Nagy Könyv játék kapcsán Vitray Tamás mondta azt, hogy neki ez a kedvenc könyve, és minden barátnőjétől megkövetelte, hogy elolvassa. Szerintem igen kétségbeesett bukszának kell ahhoz lenni, hogy valaki Vitray kedvéért elolvassa egyhuzamban a Jozefundseinebrüdert. :)

Kikivánkozik

Egy gesztust sem teszel felém
Mégis mintha lelked lelkem kitépné
A kísértés tenmagad vagy