Megnéztem ma a Pipafüstben befejező részét. Mindig is szerettem Hegedüs Géza bácsit, ahogy irodalomról, történelemről mesélt, azt a hihetetlen műveltséget, ami benne volt, azt a huncutságot, ami a szemeiben és szavaiban bújkált, ő volt az, aki egész népét tanította, nem középiskolás fokon. Kitchi mesélte múlt hét hétfőn, hogy mindig valami kellemes érzés fogja el, ha Tiziano képeire néz, mert ő volt az első festő, aki igazán megfogta. Na, nekem Géza bácsi hasonló, az ő műsorai nyitották fel a szememet arra, hogy milyen érdekes is az irodalom, az írók világa. Sőt, egyre jobban azt érzem, hogy az ő elmesélésében még érdekesebb is, mint a valóságban.:)
Álljon itt két rövidke történet a mai részből:
1, Lengyel Menyhért 94 évig élt, de ebből 60-70 évet külföldön tartózkodott(10-20 év Svájc, 20 év London, 30 év New York), ám mivel a magyar irodalom legrosszabb nyelvérzékével megvert írója volt, ezért ezalatt az idő alatt még annyit sem sikerült megtanulnia angolul vagy németül, hogy egy kávét tudjon kérni. Világhírű filmeket írt Greta Garbonak magyarul, amiket később lefordítottak angolra a színészeknek.
2, Rejtő Jenőt idegkimerüléssel kezelték a Lipóton, nappal kijárt írogatni a Japán kávéházba, este pedig visszament. Egyszer zárva találta az ajtót, és elkezdte rugdosni. Jött is a portás:
-Mit akar itt?
-Én itt lakom, be akarok jutni.
-Akkor meg minek rugdossa az ajtót? Meg van maga őrülve?
-Persze, hogy meg vagyok, különben nem lenne itt szobám.