Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Legényke. Szája mindig nevetésre állt, haja mindig kócos volt, ruháján pedig folyton foltok éktelenkedtek. No, nem azért, mintha különösképpen piszkos vagy rendetlen lett volna, hanem mert minden lehetséges eszközzel, ami csak nyomot hagy, rajzolt. Rajzolt bármivel, amivel lehetett és bármire, amire lehetett. Gyönyörű alkotások kerültek ki a kezei közül, ám, mivel ezek a művek gyakorta frissen mosott lepedőket vagy frissen meszelt falakat díszítettek, ezért elismerés helyett főként ütleg volt a Legényke jussa. A Legénykének volt egy másik kevéssé tolerálható tulajdonsága is: teljességgel megbízhatatlan volt. Rendszeresen nem jelent meg a mezei munkákon, a reá bízott ház körüli munkákat nem végezte el, vasárnaponként rendszeresen hiányzott a templomból. Nem mintha önző vagy felelőtlen lett volna, hanem folyton a festésen vagy más érdekes dolgokon járt az esze, és ezért kobakjában már nem maradt hely a kaszálásnak vagy a tehénfejésnek. Ezek miatt a gyakori mulasztásai miatt is számtalan ütleg lett a sorsa. Tulajdonképpen a Legénykét folyton úgy csépelték, mint a főszereplőt a Rádió aranykorában(tudjátok, a rabbis rész). Ráadásul ha a fizikai bántalmazás nem lett volna elég, még csúfnevet is ragasztottak rá: mindenki úgy hívta, hogy Hebehurgya.
Az egyik nap Hebehurgya épp a szénát hányta a fészerben, amikor meghallotta, hogy valaki szólongatja a házból. Természetesen ekkor is máshol járt az esze, és a szájában lévő cigarettát önkéntelenül eldobva el is viharzott a ház felé. Miért is dobta el a cigarettáját? Mert a fészerben nem lehetett rágyújtani, hisz könnyen leéghetett. Ez is történt. A gazdaságban annyira megharagudtak a kis Hebehurgyára, hogy elszegődtették a városba, Auerbach-hoz, a fegyverkovácshoz. {A szerző megnevezi forrásait: Az Auerbach egy műugrás-fajta, a fegyverkovács meg onnan jött, hogy a szerző látott egy dokumentumfilmet a vadászpuska-készítésről. Egyébként is, kiskora óta vonzódott a fegyverekhez, és egy fegyverkovácsnak lenni azért valódi meló, nem úgy mint például rosszul öltözött színikritikusnak.}
Auerbach egy nagydarab, csupa izom, kérges tenyerű mesterember volt, akiben nagy adag emberség is lakozott. Egyből látta, hogy ez a nyeszlett legényke nem fog tudni neki segíteni tust faragni, vagy csövet önteni, ezért rábízta, hogy ő csinálja meg a puskák elsütőszerkezetét. Ez a munka századmilliméternyi pontosságot kívánt, ezért Hebehurgya itt nem lehetett többé hebehurgya, oda kellett figyelnie a munkájára. Mivel nagyon megszerette a fegyverkovácsot, és nem akart neki semmilyen kárt okozni, ezért olyan pontosan is dolgozott, amennyire csak tudott. Ráadásul Auerbach megengedte neki, hogy olyan díszes kakasokat csináljon a puskákra, amilyeneket csak akar. Olyan míves darabok kerültek ki a keze alól, hogy annak messzeföldről csodájára jártak. A fegyverek már attól a többszörösüket érték, hogy azt mondták rájuk, magukon viselik Hebehurgya keze nyomát. Hamisítók és csalók is felbukkantak, akik Hebehurgya nevéből akartak hasznot húzni, de hamar lebuktak. Több mester el is akarta csábítani Auerbachtól Hebehurgyát, de ő a világ minden pénzéért se ment volna el őszülő mesterétől.
Egy nap Auerbach így szólt:
-Hebehurgya! Igen sok hasznot hoztál nekem, és igen meg is szerettelek, de a te helyed nem itt van. Te nagyobb dolgokra vagy hivatottabb, mint hogy kakasokat készíts. Olyan bőségesen megjutalmazlak szolgálataidért, ahogy csak tudlak, ne kelljen szükséget szenvedned. Kapsz még tőlem egy tőrt is, amit olyan műgonddal készítettem neked, mint még fegyvert sohasem. Az asszony csomagol neked egy kis hamuba sült pogácsát is, csak a mesei megszokás miatt, ha már elmész hetedhét ország ellen szerencsét próbálni.
-De, Mester! Én itt akarok maradni veled! -válaszolta Hebehurgya,
-Szót se többet! Holnap útra kélsz! Mától pedig a neved nem Hebehurgya, van neked becsületes neved is: Gabi!-dörögtek a kovács szavai a műhelyben.
Gabi másnap egy tömött erszénnyel és egy-két kiló hamuba sült pogácsával (-Nehogy megéhezzél, aranyom!) útra kelt. Ahogy ment-mendegélt, a szomszédos királyság fővárosába ért. A legszebb fogadóban szállt meg, evett-ivott, amennyi beléfért, formás szolgálóleányokat cicerészett
{tetszik ez a szó}. Egyszer csak hírül vette, hogy a király piktort keres, aki képekkel díszítené a lovagtermet. No, több se kellett neki, rongyos, festékfoltos gúnyát öltött, és a király elé járult.
-Felséges királyom! Itt vagyok szolgálatodra, én szívesen kifesteném a lovagi termet. - kezdte mondókáját Gabi.
-És ugyan mit festenél rá? - kérdezte a király. Hangjában nagy fokú pökhendiség és leereszkedés volt, de hát mit várhatnánk egy koronás főtől?
-Az legyen az én titkom, ám ha nem tetszik, fejemet veheted. - válaszolta Gabi.
-Rendben, megpróbálhatod, de aztán fele királyságról szó se legyen a fizettségként, mert akkor kerékbe töretlek. - folytatta ugyanolyan pökhendin a király.
-Nyugodj meg felséges királyom, nem azt fogom kérni. - jelentette ki Gabi.
Másnap a lovagi terem minden bejáratára és ablakára nehéz lelpek kerültek, hogy senki se láthassa a bent folyó munkát. Három nap és három éjszaka dolgozott bent Gabi, míg végül a negyedik reggelen lekerültek a nehéz leplek. A falakat képeket nézegető emberek képei díszítették, akikről többnyire lerítt a sznobság, és a hozzáértés teljes hiánya. Ezen alkotásokat nevezte később a művészettörténet Gabi assholes-korszakának. A királyt nagyon lenyűgözték Gabi képei. Titokban mindig is avantgárd festő szeretett volna lenni, de hát a családi vállalkozást tovább kell vinni, valakinek koronás főnek is lennie kell.
-Na, te festő! Igaz is, hogy is hívnak? - kérdezte a király.
-Gabi a becsületes nevem, de hívtak Hebehurgyának is. - válaszolta a festő.
-Csak nem Auerbech híres inasa? Van tőletek egy puskám, azzal szoktam szalonkára menni.- mondta a király. -Nagyon megnyerte tetszésem a lovagterem. Mit kérsz szolgálataid fejében?
-Leányod kezét. -jelentette ki Gabi.
-Az adott szó kötelez, tiéd. - válaszolta a király. -Ám a leányom férjét, egy elismert festőművészt még sem hívhatják Gabinak! Ezen túl a neved Kiss Gábor Attila. Herceg.
A király csak látszólag nyugodott bele, hogy egy népi sarjadéknak adja a leánya kezét, ezért az éj leple alatt elraboltatta a királylányt egy ismerős Sárkánnyal.
Másnap reggel jelentették is Kiss Gábor Attilának, hogy a hercegnőt bizony elrabolták. Erre ő egyből páncélt és fegyvereket vett. Daliás termete ellenére is megtévesztő volt mosolya, amely már-már azt a látszatot keltette, hogy egy idióta, ezért a fegyverárúsok megpróbálták átverni, de mivel ő egy pár évet lehúzott ebben a bizniszben, ezért tudta, hogy melyik fegyver jó, melyik rossz.
Vett egy gyönyörű pej lovat is, aminek nyergébe pattanva (a 80 kilónyi páncél azért nem tette teljesen dinamikussá ezt a mozdulatsort) a Sárkány ellen indult.
Ahogyan az már csak a mesékben van, egy kietlen szikla ormán, ahová csak szűk szerpentin vezet fel, megtalálta a Sárkány barlangját. Egyből be is kiáltott a sűrű-sötétlő üregbe:
-Sárkány! Elraboltad a mátkámat! Gyere ki, és küzdj meg érte velem!
-Megyek már, megyek. Jaj, a derekam, ez az átkozott isiász! Na, mit is akarsz te itt, te kis pondró?
-Jöttem, hogy megöljelek, és elvigyem a kedvesemet!
-Lassan a testtel, kisember! Először is:ismered te egyáltalán ezt a csajt? Láttad valami közösségi oldalon, és megtetszett, mi? Legalább chateltetek már egyszer-kétszer? Másodszor: semmilyen buksza miatt nem nyíratom ki magam. Én már csak Facebookon hagyom, hogy megbökjenek.
Tudod mit, nekem adod azt a szép tőrt, ami az öveden lóg, a fiamnak biztos tetszeni fog. Kipiszkálhatja a fogai közül az odaragadt ételmaradékokat. Tudod, szeretjük a nagy családi ebédeket, bár borjút a waweli eset óta nem eszünk. Aztán azt hallottam, te valamiféle festő is vagy. Festesz még az asszonynak is valami szép kis akvarellt. Egy szép téli tájat mondjuk vagy valami falusi életképet. Áll az alku?
Kiss Gábor Attila válasz helyett keresztülszúrta a Fenevadat. A tőrre még csak-csak ráállt volna, de nehogy már az legyen, hogy szar képeket fessen. Mi jöhet még ezután? A goblein?
A királylány nagyon hálás volt megmentőjének, akibe első látásra beleszeretett.
-Mi a neved, szép dalia? - kérdezte a hercegnő.
-Neked csak Kitchi – válaszolta a festő, és huncutul rákacsintott.
Mielőtt hazamentek volna, Kitchi még elvitte a hercegnőt kedvenc helyére, a Kalifa Büfébe. Messze földön híres kebabos volt ez, amelyet két ál-török srác, Karim és Abdul (A szerző azt sugallja, hogy Kareem Abdul Jabbar ihlette a névadást, pedig nem.}vitt. Igazi nevük Andris és Jáncsi volt. A Kalifában lehetett kapni kebabot, falafelt, hummuszt, és olyan fantáziadús névvel ellátott ételeket, mint a Szultán Kardja vagy a Dervis Csókja. Karim-Andris arcán mindig fülig érő mosoly volt, ezért sokan csak úgy ismerték a helyet, hogy Vigyorgó Karimék Gyrososa. Abdul-Jáncsi pedig sokatmondó mosollyal az arcán hallgatott.
-Mit parancsolsz., effendi? - kérdezte a szokott vigyorral Karim-Andris.
-Két gyrost, pitában , csípős szósszal, elvitelre. - válaszolta Kitchi.
-Nálunk csak kebab van. Igazi Döner-kebab. Döner-kebab nincs csípős. - hervadt le gyorsan a mosoly Karim-Andris arcáról. Úgy gondolta ugyanis, ha már töröknek adja ki magát, akkor azt autentikusan csinálja, és amikor csak tehette, akkor kioktatta az embereket Hazája konyhájából. Különben is, nagyon szerette kioktatni az embereket.
-Jó, akkor két kebabot kérek elvitelre. - javította rendelését Kitchi.
-Rendben van, effendi! Óhajod számomra parancs! Abdul, gyorsan-gyorsan – csapkodta össze a tenyereit Karim-Andris – pita, hús, zöldségek!
Abdul-Jáncsi és Karim-Andris boszorkányos ügyességgel dobta össze a két kebabot. A piták, zöldségek, húsokdarabok csak úgy repkedtek a levegőben. Úgy járt a kezük, mintha két szemfényvesztő lennének.
Mivel Kichi és a hercegnő volt a két utolsó vendégük, ezért kiültek velük a büfé teraszára. A szerelmes pár összebújva ette a kebabját, Karim-Andris mint egy diadalmas hadvezér kortyolgatta utolsó, azon a napon már nyolcadik kávéját, Abdul-Jáncsi pedig olyan átszellemült mosollyal szürcsölgette teáját, mint egy arab nőgyógyász.
A két fiatal ezután már végre tényleg hazament. Egybekeltek, és később megkapták a fele királyságot is, mert az öreg királyt annyira idegesítette a vejéből időnként még előtörő kelekótyaság, hogy inkább neki adta országa termékenyebbik felét, csak hogy ne is lássa.
Kitchinek és a hercegnőnek született egy szakajtónyi gyereke, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése