1910.szeptember 22.

F. Gy. jelleméhez

Udvarias volt, szinte szende,
félénk, szerény – ügyefogyott
az emberekkel szemtől-szembe,
de roppant gőgöt hordozott
magában, bár ez ritkán látszott;
ha versnek hitte önmagát,
rögtön emigrált a világból,
s így hány szerelmes éjszakát
mulasztott s délutáni párzást,
mert nemnek nézte az igent.
És mégsem ismert semmi gátlást,
ha egy államnak nekiment.

Szeptemberi letöltések

P.Diddy:The Saga continues, Liquid Tension Experiment, European Mantra:5, Sir Mix-a-lot:Mack Daddy, Kerekes Band, Ingrid Michaelson, Gotan Project

Még egy kulcsszó

idézetek a szentjánosbogarakról

Megjegyzés: Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Kedves Olvasóim!
Örömmel venném, ha néhány kommentet dobnátok erre az oldalra, visszaigazolásul nekem. Írjátok meg, melyik a kedvenc mesétek, melyik bejegyzés tetszik, melyik nem. Előre is köszönöm.

Mese XVIII./1 (Krakkó)

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy leány. Egy kisvárosban született, amelynek utcáit még macskakövek borították. Mivel a lány gyönyörű volt, ezért mindig, amikor könnnyű nyári ruhában sétára indult, a férfiak tekintete formás vádlijára szegeződött, és úgy tetszett, mintha a háttérben felcsendült volna a Harlekin milliói.
Ezzel egy időben, egy másik városban élt egy fiú. Betonházak tövében nőtt fel, hosszú évekkel később, (nem, nem a kivégzőosztag előtt állva), gyermekkorára gondolva, mindig őszi panelszobák jutottak eszébe.
A lány, miután kitanulta a cipész- és serfőző mesterséget, fogta a tarisznyáját, és vándorútra indult. Végül Krakkóban kötött ki.
A fiú, miután rájött, hogy Dalnok akar lenni, és miután felégetett maga mögött minden hidat, szintén nyakába vette a világot. Végül Krakkóban kötött ki.
A lány a Főtéren kapott munkát, egy Sioux Steakhouse-ban kezdett felszolgálni. Cowboyruhában kellett felszolálnia, de a borravaló jó volt.
A fiú is a Főtéren kezdett el dolgozni, egy Sphinx-ben lett pincér, ahol minden felszolgáló jó kötésű férfiú volt. (Anti-Hooters)
Egy tavaszi délután, mikor éppen mindketten felszolgáltak, a fiú megbotlott egy zöld hátizsákban, átzuhant a szomszédos étterem kiülős részébe, és beborította sörrel a lányt. Mivel a pincérnek csak egy becsülete van, ezért a nála lévő tányérokat és poharakat is a földhöz vágta, majd elviharzott.
Este a lány barátaival a Społemben bulizott, amikor egyszer csak meglátta a fiút. A fiú is észrevette őt, oda is ment hozzá, és bocsánatot kért, hogy leöntötte. Szóba elegyedtek. Sok mindent beszéltek még, és kint sétáltak a Plantyn, a Św.Gertrudy-n. Azt hiszem, közben meg is csókolták egymást, de ez nem bizonyos. Annyi mindenesetre kétségtelen, hogy nagy szerelem lett az ügyből. Ilyesmi előforul két fiatal lény között. Még Krakkóban is.
Gyakorta kéz a kézben sétáltak az Ulica Szerokán, aztán az ulica Jozefán beültek az Eszeweriába – ahol a város legfélelmetesebb wc-je volt - egy kancsó teára, majd az ulica Nowa-n (amikor ezen az utcán járt, akkor a fiúnak mindig eszébe jutott a Kroke: Kazimierz című dala) befordultak a plac Nowy-ra. Az Alchemiában a fiú rendelt egy tatankát a lánynak és egy Żywiecet magának. Ahogy ott ültek-üldögéltek a középső teremben, egyszer csak belépett egy rabbi, aki feltűnően hasonlított Franciszek Pieczkára.
Le is telepedett a mellettük lévő asztalhoz, egy pohár méhsörrel a kezében. Amint a két fiatal összebújva szerelmes szavakat suttogott egymás fülébe, Mózes-hitű testvérünk egyszer csak megszólította őket.
-Gyermekeim! Milyen szépek is vagytok együtt. Kár, hogy ennek hamarosan vége szakad. Téged, lányom, a nyugati szél sodor el, mert feltámad benned a vágy, hogy más férfiak karjában is megismerd a gyönyört. Téged, fiam, pedig a déli szél visz tova, mert véredben van a vándorlás, új városok, vidékek megismerése. Ám egyszer talán még találkozni fogtok. Akkor dől el, hogy örökre együtt maradtok-e, vagy soha többé nem látjátok egymást.
A fiatalok csak jót derültek ezen, egy szavát sem hitték a szent embernek. Ám egy idő után mindketten tényleg elkezdték érezni, amit a rabbi mondott. A lány végül a Singerben összejött egy portuállal, akivel el is mentek Lisszabonba. A fiú ugyan bánta egy kicsit, hogy elveszítette a lányt, de annyira fűtötte a vére, hogy továbbálljon, hogy nem is foglakozott nagyon a dologgal. Ő Szarajevó felé vette az irányt.
Folyt köv.

Kulcsszavak

Ezeken a keresési címeken találtak rá eddig erre a blogra.
Nem olyan, mint egy vers?

vekengesek 7


vekengések 6


bene jános mesék 5


bene jános vekengések 5


vekengések 2


zámbó sebasztián 2


"sényő" 1


bene vekengései 1


czeizel endre gleccser elmélet 1


egy szegecs

Mese XVII.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer két fivér. Úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Együtt nevelkedtek, együtt végezték a stúdiumokat is, és utána egy házban is laktak, a Pillangó lakóparkban. Egymástól csak legfeljebb két hétre váltak el.
Egyszer aztán az egyikük elhatározta, hogy útra kel, világot lát. Mind a ketten ajándékoztak a másiknak egy pengetőt, amit szíjra fűzve a nyakukban viseltek. Varázserejű pengetők voltak, John Petrucci arcmása volt rajtuk, ám ha az egyikük bajba került, akkor átváltott Mike Portnoyra (mégis csak a legbaljóslatúbb arcú az öt közül).
Az útrakelt fivér megmászott számos hegyet, bejárt számos várost, sokat tapasztalt a világ dolgaiból. Egyszer csak az Öt Világrészhez címzett fogadóhoz ért. Gondolta, megszáll itt éjszakára. Be is ment, leült az egyik asztalhoz, kiadós vacsorát rendelt. Egy bögyös-faros leány szolgálta ki, aki nagyon kedvére való volt a legénynek. Szóba is elegyedett vele, később már megcsipkedte, az este vége felé pedig már bátran cicerészte is. Az éjszakát is együtt töltötték.
Másnap, amikor az otthonmaradt testvér felkelt, látja ám, hogy a pengető Portnoyra váltott, és ráadásul olyan lila színe lett, amit csak egy glam-rock banda vállalhatott volna bátran. Egyből fel is öltötte kardját, és fivére keresésére indult.
Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak megpillantott egy farkast, akinek csapdába szorult a lába. Megesett rajta a szíve, kiszabadította. A megszabadított állat így szólt:
- Lovag! A nevem Steppenwolf. Megmentetted az életemet, ezért hálával tartozom neked. Itt egy rézsíp, ha belefújsz, rögvest ott termek.
Ahogy ment-mendegélt, egy feltúrt hangyabolyt pillantott meg. Oda is ment, és ahogy erejéből telt, rendbehozta a bolyt. A hangyák nagyon hálásak voltak, vezérük így szólt:
-Lovag! A nevem Anthrax. Mivel segítettél nekünk, ezért hálával tartozunk neked. Itt egy ezüstsíp, ha belefújsz, rögvest ott termünk.
Ahogy tovább kereste fivérét, egyszer csak egy kígyóval hadakozó sast pillantott meg. Egyből a madár segítségére sietett, és leszúrta a kígyót. A sas nagyon hálás volt, és így szólt.
-Lovag! A nevem Dimmu Borgir. Az ifjabbik. Megmentetted az életemet, ezért hálával tartozom neked. Itt egy aranysíp, ha belefújsz, egyből ott termek.
Végre valahára a legény az Öt Földrészhez ért, ahol ráakadt fivérére. Itt is volt már az ideje, mert kicsit már kezdett tele lenni a töke a segítségre szoruló állatokból.
A két fivér nagyon megörült egymásnak, a távolba szakadt bemutatta testvérének a szolgáló leányt, akivel azóta együtt élt. A legénynek már az első pillanatban valami nem tetszett a leányban, de nem szólt semmit. Amint viszont egymagában maradt, belefújt az ezüstsípba. Egyből meg is jelentek a hangyák, élükön Anthrax-szel. A lovag elküldte őket, hogy kémkedjenek a leány után, hisz ők még a legapróbb résekbe is beleférnek. A hangyák azzal a rossz hírrel jöttek vissza, hogy a lány egy boszorkány, aki el akarja veszejteni a testvérét, és csak egy varázs erejű karddal lehet legyőzni, amit egy Dragonhammer nevű sárkány őriz. Hát, ennek a fele se tréfa, gondolta a legény, és belefújt a réz- és az aranysípba is, hiszen minden segítségére szüksége volt a vállalkozásához.
A sas mutatta nekik az utat, a farkas pedig gondoskodott az élelemről. Egyszer csak elérkeztek a Sárkány barlangjához. A farkas oda is ment a barlang szájához, és bekiáltott:
-Üdv Dragonhammer! Régi barátod vagyok, Steppenwolf. Emlékszel, '78-ban még együtt turnéztunk? Még a roadok is csavaróhúzóval szívták a kokaint!
A két cimbora együtt elevenítette fel a régi szép emlékeket. Közben a legény belopódzott a barlangba, elcsente a kardot, és odaadta a sasnak, hogy vigye minél messzire. Ezek után, mintha mi se történt volna, odasétált a farkasékhoz.
-Engedd meg, hogy bemutassam fiatal, kis barátomat, Nofertumot. Együtt vettünk fel egy albumot még 1967-ben, a Greenwood Stúdióban, New Yorkban.- mondta Steppebwolf Schultz Tibor.
Mire a Sárkány észrevette, hogy a kard eltűnt, ők már árkon-bokron túl voltak.
Amint visszaértek a fogadóba, a legény egyből kis is rántotta a varázskardot, és a boszorkánynak rontott. Hosszú és heroikus küzdelem vette kezdeteét, a Manowar zenéjére, ám végül a legény győzedelmeskedett.
Testvére kissé szomorú volt egy ideig, ám hamar találtak maguknak mindketten megfelelő párt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

Mese XVI.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Helyre kis buksza volt: szép, csinos, karcsú, eszes is volt, sőt a viccet is értette és űzte is.
Gyermekkora békésen telt el, szülei néha megcsalták egymást, de ezt a szeretőkkel együtt, négyesben megbeszélték. Apja ura egyszer vett egy vascsikót is, klasszikus választ adva a kapuzárási pánikra.
A leánynak mégis talán a legfontosabb az a titkos testvériség volt, amit csak úgy emlegettek, a Banda. Abban a líceumban alakult meg, ahová a leány járt. Férfiak és nők szövetsége volt ez a társulás, új tagokat nagyon ritkán vettek be maguk közé, ám az idők folyamán elkerülhetetlenül is lemorzsolódtak néhányan (elköltöztek, férjhez mentek, utazó inszeminátorok lettek).
A Banda az egyetemi stúdiumok alatt, és után is együtt maradt, összetartotta őket az alkohol szeretete, és a fiatal, nagyvárosi értelmiségi szerepminta követése. Történetünk hősnője Hullarablónak tanult. Időközben legénye is akadt. Egy nagyszabású aratóbálon (kell egy hét együttlét) ismerkedtek meg, a legény vett neki mézeskalács-szívet meg kakasos nyalókát, úgyhogy a leány nem is tudott ellenállni neki.
Egyszer, a leány elment bevásárolni a közértbe. Gondolta, vesz egy kis pacalt meg véres hurkát, mellé meg egy füzér cseresznyepaprikát. Ahogy megy-mendegél, egyszer csak elébe toppan egy gonosz Bartadénes.
-No, te leány! Tudd meg, elkaptam a legényedet, és a szertárba zártam. Addig ki sem engedem, amig el nem hozod nekem Thaiföldről a varázsmelegítőt!
Mit volt mit tenni, a leány megpályázott egy Hullarabló-ösztöndíjat, és kiment Kuala Lumpurba.
Itt megtudta, hogy a melegítőt a Negara Múzeumban állították ki. Munkát is vállalt a múzeumban, és közben azon töprengett, hgy hogyan is tudná meglovasítani az aranyszínű, 100% műszál ruhadarabot. Ahogy egyszer így töprengett, nekidőlt a sövénynek, ami meglepetésére felkiáltott:
-Aú! Mit képzelsz, Kislány! - rivalt rá egy elefánt-alakú bokor.
-Ezer bocs, nem vettelek észre.
-Persze-persze, mert egy sövény-elefánt már smafu. Itt ez a rengeteg szobor, én meg le vagyok ejtve.
-Még egyszer bocsáss meg. Elgondolkodtam.
-Na, és min gondolkodtál?
A leány elmondta neki, mi nyomja a szívét.
-Egyet se félj, amíg engem látsz! Éjfélkor idejössz, felpattansz a hátamra, berepülünk a múzeumba, elhozzuk a melegítőt, aztán hazarepítelek.
Éjfélkor a leány ott is volt, és minden úgy is történt, ahogyan a kis elefánt eltervezte.
A leány odadta a gonosz Bartadénesnek a melegítőt, visszakapta a legényt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE.

''Writing is no longer an act of free will for me, it's a matter of survival''

Idézetek mesékből VI.

A Micimackó székelyföldi bukása után a Csíki Székely Pedagógiai Tanács összeült és megállapította, hogy ebben a formában a Micimackó érdektelen a székely nebulók számára, nem az ő nyelvükön íródott és ráadásul nem hordozza azzokat a morális tanulságokat, melyeket a székely gyermek fejébe kell ültetni, hogy továbbvigye a hírhedt ősi virtust. Változtatni kell! – döntötték el a pedagógusok, és a munkát Málna András Alajos csíkszentgölöncséri tanítómesterre bízták. Málna András Alajos mindenekelőtt Misimackóra változtatta a mű címét, mivel a Micimackót túl buzisnak találta. Utána lerövidítette és átdolgozta, mert minek annyit lacafacázni, mikor egyszerűbben és célratörőbben is lehet.

ELSŐ ÉS EGYETLEN FEJEZET,
melyben Misimackó székely módra rendet csál a Gölöncséri Pagonyban

Alig es pitymallott, hogy Misimackó kitüsténkedett a dunyha alól. Fáin, hímzett harisnyanadrágot húzott magára, met rendes székely medve nem menyen ki csóré seggel a zerdőbe, mint a pestiek. Vasalt ing, lájbi, hosszúszárú csizma, rendesen megpucolva, pörge kalap, árvalányhajjal, szóval ahogy kell. Még a bajszát es megpödörte egy kis suviksszal. A csizmaszárba bécsúsztatta a kacorbicskát, met sosem lehessen tudni, mi minden történik.

Azzal kilépett a Gölöncséri Pagonyba, hogy ő aztán most rendet csál, met a vacakságból elég vót.

Egyenest a méhekhez tartott. Dógoztak az istenadták, hogy majd megszakadtak belé, csak úgy csepegett róluk a verejték. De azétt ők es vasalt csíkos ingbe’ vótak, met a székely mán csak így dógozik.

Mikó meglátták Mackó uramat, megálltak az iparkodásban s nezegették nagy csúful, met rögtön tudták, hogy mit akar.

– Adjon isten magiknak szép jó reggelt – emelintette meg Misimackó a pörgekalapját, ahogy illik. – Aztán azt akartam magiknak mondani, hogy eztántól arrafelé többet nem leszen herregés meg acsarkodás, ha gyüvek a mézért, met istenuccse csúfot csálok magikból, értike-e?

– Hanem aztán ugyanbiza mivel csálja maga azt a csúfot? – röhögtek a méhek. – Ejszen meginn azzal a rozsdás kacorbicskával mind nyeletlenkedik, mint a múltkoriban? Vette-e észre, hogy nekünk küssebb ugyan a bicskánk, de ezerszer annyian vagyunk?

– Há nem mondom, észrevettem – vigyorgott huncutul a bajsza alatt Misimackó –, hanem magik meg észrevették-e, mekkora bünagy permetezőt cepeltem haza a tegnap a barassói Praktikerből? No, isten áldja magikat!

Ahajt, egy terebély makkfa alatt Füles, a zákhányos szamár hersegtette a burungot. Mán messzirül láccot a szemin a bestének, hogy meginn zsimbes napja van.

– Na aggyon Isten szép jó napot! – köszönt a medve.

– Há magának lehet, hogy ad, de nekem biztos nem, met engem utál, mint a szart, mint a geszádát, mintha egy ótvaras görény lennék.

– Netené… Há minnyár káromolni kezdi az Úristent, hogy mind a maga faszával veri a csihányt. Hásze hogy a súj suvajsza sze meg, mi maga? Kálvinista, gelevőgyi öszvér? Me asszem, allett, a csíksomlyói búcsún sem láttam az idén… Hanem megfejtem én a maga baját, hitvány guruzsmás fajzatja! Az a baja, hogy nem dógozik, csak mind lopja a napot, hersegteti a lapit, s gugujkodik, mint az eszement. Mars dógozni! A csűrben ott vannak a csebrek, mennyen el velük a méhekhez, s hordja be a mézet. Aztán este a napszámot es megbeszéljük.

– Micsoda?! – visított a szamár – Méghogy én dógozzak? Ráadásul neked, te senkiházi?

– Hinnye, rusnya fajzatja, há te mit képzelsz? Hogy a szamárcsipogás fölhallaccik a magos mennyekbe? Adok én neked!

Azzal Misimackó a kacorbicskával jókora dorongot nyesett, s tángálni kezdte a naplopót. Szaladt is a hitvány dógozni, mint annak a rendje.

– Na azétt… – dohogta Misimackó. – Méghogy én senkiházi… A senkinek nincs es háza, s akkó hogy legyek én onnan, ha eccer nincs es? Bezzeg az enyim meg akkora, hogy csak a torony még hiányzik róla, hogy templom legyen. Az annya bélésit!

Tigris eppeg a fűben tespedt, és úgy bámult egy nagy veres mezei verágot, mintha ez lenne egy igazi fenevad legfontosabb dóga a velágon.

– Há hallja-e, koma!? – így Misimackó – Aztán egeret fogott-e ma, vagy csak azt a veres verágot mind bámulta, mint Világtalan Ábrahám a tyúkszemit?

– Egeret? Há métt kéne nekem egeret fogni – háborgott amaz.

– Azétt, komám, met tejet nem ad, tojást nem tud tojni, s akkó csáljon maga es valami hasznosat.

– Én? Méghogy én? Ahonnan jöttem, a dzsungelből, én vótam a császár. A császár meg nem fog egeret.

– Komám, a fenét sem érdekli, hogy császár vótál, vagy csíkos lábtörlő. Itt, felénk egy jöttment vagy, akit béfogadtunk, s akkó úgy kell éljél, ahogy itt szokás. Itt pedig csak egy bünagy cirmos macska vagy…

– Micsoda – bömbölte Tigris – méghogy én macska?!

– Abbiza, komám, há mi más? S ha erősebben belégondolok, akkó olyan, mint az oláh macska, hogy megvárja, amíg a székely macska megfogja az egeret, aztán ellopja. Vagy mint a pesti, hogy mind nyivákol s várja az ingyentápot…

Megszégyellte magát Tigris, de erőssen. Azt se tudta merre nezzen, hogy a mackó szeme ne mind böködje az övét. El es kullogott, hogy ő aztán nem csak az egeret, de a patkányférget es megfogja ezentúl.

„Na ezt es elintéztem” – bőcselkedett Misimackó, s azzal ment tovább. Egészen Bagolyhoz.

– Mondtam mán, komám, hogy azokat a fránya deák bötűket szedd mán le, s faragd újra rovásírással, ahogy kell, illedelmesen, hogy KPGTSS ZNYD MNDNT. S előre megaszondom, hogy ne mind turálj idegen szavakkal, met isten bizony, hezzád veszek, akármilyen jó komám vagy es – állított bé.

– Nyugodj le, komám! – csitítgatta Bagoly, aki tudta, hogy haragos székely medvével agyarogni nem tanácsos. – Igyunk inkább egy csepp jóféle szilvapálinkát!

– Nem bánom – enyhült meg a bundás.

No, szedegették es béfelé az oroszhegyi háziszőttest, s osztották a velág dógait. Bagolynak akkora gülü szemei lettek, hogy mán minnyán csak két nagy szem vót. De mackó uramét es elöntötte a dühü, s úgy forgott, mint Erős Mózsi bicskája az oláh vakbeliben.

– Aztán lesz itt rend! Elég vót a dögségből, a zákhányból, a csemerségből. A méheket, a szamarat meg aztat a rusnya tepelák macskát mán móresre tanítottam. Nyusziékból olyan paprikást rittyentek, hogy Szent Péter is békunyerálja magát ebédre. Hát mit képzelnek, hogy csak úgy szökdösnek, berregnek s eszik hiába az Isten füvit? Azannyuk… Malackából es az lesz, amire az Úristen szánta: füstölt kolbász, tepertyű meg abált szalonna.

– Node komám – mondotta Bagoly – ha mán ilyen szépen elrendezted a dógokat, arra gondótál-e, hogy az életedet es el kéne, s hogy ejszen fehérnép es kellene a házba…

– Azta, komám, hogy neked milyen igazad van… De nem erőst tudok errefelé fáin eladó cinkát…

– Hát aztat én se tudok… De ott van Kanga asszonyság… Elvált asszony ugyan, s kölke es van, de rendes, dógos, tisztességes fehérnép.

– Bizony hogy, drága komám. Arról aztán senki nem mondhatja, hogy nem egy tűzrőlpattant jószág, met még most es csak úgy pattog, ahogy halad… S a gyermek es formás, csak egy cseppet mutuj meg sokat nyeletlenkedik, de majd én meghutyuruzom a mogyorófa-vesszővel. No, komám, menyek es, met béültetted a szerelem kukacát a fejembe.

Nagy pukéta virággal állított bé Misimackó a kénguruhoz.

– Kezicsókolom, drága asszonyság.

– Isten hozta, Misimackó. Mi járatban errefelé?

– Nézze, naccsága! Én egyenes medve vagyok, nem mind teketóriázok, hanem megaszondom magának a nagy igazságot a szemibe. Úgy szép az élet, mint a harisnyanadrág szára: párosan. Két bicskával es jobban meg lehet kergetni az oláht, mint eggyel. S egy jóféle vacsora után monyókolás nélkül elszunnyadni szomorúságos, s magamat küpülni bizony restellem, s a Szentírás sem helyesli. Azirányba vónék itt, hogy legyen ízibe az én hites, drága feleségem!

– Azta, de eleresztette kijed a gyeplőt, Mackó Uram – pattant fel Kanga asszon. – Há mit mind képzel? Hogy elvált fehérnép mindenre kapható? Hogy csak úgy béállít ide, egy pukétával, mormog néhány mézes szót, s máris kiküpülöm a lőcsit? S aztán kimosom a szaros gatyáját, s szülök magának egy szekérderék medvét, erszénnyel, hogy legyen miben vigyék a mézesbödönt az óvodába?

– Hinnye, a ribanc mindenedet, de felvágták a nyelvedet! – turálta fel magát Misimackó. – Ahelyett, hogy örülnél, hogy ilyen derék kérőd akad, azután, hogy kajtár vót a likad, s csak akkó vérezed essze a lepedőt, ha megnyisszented beretvával a peckedet… Há tudod mit? Akkó vegyen el téged az a zsémbes szamár, ugribugrizzál együtt a naplopó macskával vagy pislogjon ki az a rusnya vén Bagoly a bugyellárisodból, a gülü szemivel. Met én innen úgy elmenyek, hogy többet nem lácc…

Azzal indult es kifele nagy dohogva, de Kanga asszony elibe került.

– Na jó na, csacsi öreg medvém, ne mind berdózz itten nekem, met csak bezgettelek egy cseppet, hogy nehogy azt mind higgyed, hogy olyan könnyen adom a bugyellárisomat. Hát hogyne lennék a hites feleséged, mán holnap es, ha olyan erőssen akarod.

Lett erőst nagy ölelkezés, csókolózás, s isten biza, még monyókolás es lett vóna a dologból, ha bé nem állít Zsebibaba. Márpedig székely a gyermeke előtt nem csálja. Úgyhogy Misimackó uram aztán nagy bódogan hazaballagott. Édesen elaludt, s csak úgy csepegett a nyál a szája széliről, mikó aztat álmodta, hogy Kanga asszony ledobja a karincáját, hogy rejapattanjon a meredő lőcsire. Kanga asszony pattant es, s há, Uram, há nem felrángatta az édes álmából medvénket az a fránya Róbert Gida…

– Misimackó! Mi történt itt? Nem ismerek rá a Gölöncséri Pagonyra…

– Hogy mi történt? – ordította Misimackó. – Az történt, te hitvány, mucskos kölök, hogy végre rendet csináltam a szobádban, és ha ez nem marad így, akkor úgy megsiríttelek egy törpefenyővel, hogy egy hétig állva iszod a bihaltejet. Értetted-e?

Értettétek, büdös kölkök? Rend legyen aztán, ahogy kell, nem ám úgy, hogy ahogy nőttök, egyre kevesebb örömünket leljük bennetek, mint az anyátok picsájában!
(Orbán János Dénes: Misimackó)

-Te, úgy vettem észre, szereted a mély hangrendű szavakat.
-A lófaszt.

Mese XV.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Dalnok. Erényekkel és hibákkal teljes volt, egy kicsit fura is, de alapvetően szeretetreméltó fickó.
Ez a Dalnok egyszer csak elhatározta, hogy vándorútra indul. Be is pakolta a tarisznyájába a hamuba sült pogácsát, egy váltás ruhát és a Nem-galaxis útikalauzt stopposoknak.
Először Tótországon vágott keresztül. Egy cseh hússzállító kamionra kéredzkedett fel. Charlie, a kocsis, a Hóvirágünnep Speditions söfője, megosztotta vele a legjobb knédli receptjét, mesélt arról, hogyan szerezte meg az első jogosítványát a Vencel téren, és még Skype-on is integettek együtt a Nymburkban maradt csemetéknek. Még együtt is hétvégéztek.
Először Krakkóban állt meg. Kiterítette pokrócát a Wawel tövében, a Visztula partján, és ott szunyókált egyet. Miután felkelt, akkor tudta meg a helybeliektől, hogy a városban megint garázdálkodik egy Sárkány. A szörnyeteg minden héten hat ökröt követelt és hat törzsvendéget a Kitsch-ből (nem és szexuális orientáció nem számít). Mivel nagyon megtetszett neki a város, és a kalandok keresése sem állt tőle távol, elhatározta, hogy szembeszáll a Tűzokádóval. Fel is fegyverkezett, és elindult a Sárkány barlangja felé. Amint a barlang szája elé ért, bekiabált:
-Te gyalázatos bestia! Vagy eltakarodsz azonnal, vagy halál fia vagy!
-Te kis emberi pondó! Nem megyek én innen sehová! Inkább te kotródj el innen, mielőtt ízzé-porrá zúzlak!
Ekkor a Dalnok elővette leghalálosabb fegyverét, egy rossz emlékezetű céhtársa verseit (http://tarsalgo.eotvos.elte.hu/search/label/barta_tamás), és elkezdte olvasni a Fenevadnak. Az bírta is egy ideig, aztán egyszer csak mind a hét fejéhez kapva, holtan esett össze.
A krakkóiak nagyon megörültek a Sárkány halálának, rögtön fel is ajánlottak egy busás jövedelemmel járó állást a legénynek, ám az visszautasította. Azért a Város elnöke kitüntette a Twardowski-díjjal.
Újra útra kelt. Egy lakókocsi vette fel, amelynek hiányzott az ajtaja, és amelyben nyugdíjas turisták utaztak. Gondolták, megnézik még egyszer Varsót. Utoljára 1945-ben jártak a Városban.
Amikor megérkeztek, a Dalnokot megint iszonyú fáradság fogta el. Le is feküdt a Pałac Kultury i Sztuki tövében, egy padra, és el is aludt. Arra kelt, hogy szellemek köröznek felette. Varsó holttestekre épült, és a fények is megkönnyítették a lidécek dolgát.
-Üdvözlünk Vándor! Mit keresel itt, a Pokol kapuja (Dworzec Centralny) mellett?
-Üdvözöllek benneteket letűnt idők embereinek lelkei! Országot-világot látok.
-Megkérnénk valamire, Vándor! A Pałac tetején van egy mágikus kő, a téglák közé rejtve. Ha azt elhozod nekünk, akkor nem kell tovább itt kísértenünk, lelkünk békében nyugodhat.
Mivel a kalandok keresése nem állt távol a Dalnoktól, ezért rá is állt a dologra. Felment a gyorslifttel a Palota tetejére, és ott a szellemek útmutatását követve meg is találta a követ, kivette rejtekéből, és levitte a kísérteteknek. Azok örömmel fogadták, hogy vége megszabadulhatnak, és megajándékozták egy köpennyel, ami láthatatlanná teszi.
A Dalnok megköszönte az ajándékot, és továbbindult. Egy kedves lengyel pár vette fel, akik megosztották vele elemózsiájukat. Jókat beszélgettek, a lengyel tóvidéket és korrupt politikusok latifundiumait látták a kocsi ablakain keresztül. Kaunasban álltak meg.
Kaunasban, ahogy Laisvės alėján üldögélt, egyszer csak odalépett hozzá egy hajléktalan.
-Üdvözöllek Vándor! Adnál nekem egy cigarettát és egy korty italt.
-Üdvözöllek Öregapám! A Twardowski-díjból még maradt néhány arany, azt még megosztom veled.
Megvacsoráltak, ittak néhány üveg Kalnapilist és szívták a litván Marlborot.
-Vándor! Jó tett helyébe jót várj. Tudd meg, én vagyok Perkunas, a villámok és az eső istene. Adok neked egy íjat és egy nyilat, ami bármilyen páncélon áthatol.
A Dalnok megköszönte az ajándékot, és továbbindult. Egy turnébusz vette fel. Egy ukrán zenekar utazott vele, akik Abba-feldolgozásokat játszottak. Mi tagadás, egy idő után a legénynek már kicsit elege lett a Grosi, Grosi, Grosiból. Végre valahára Rigába értek.
Rigában bejárta a bohémek negyedét és az Óvárost. A Lőportorony tövében tért nyugovóra. Éjfélkor egy páncélos lovag lovagolt ki a toronyból. Fekete lovának orrlyukaiból tűz lövelt ki. A Dalnok magára terítette láthatatlanná tévő köpenyét, és íjával megcélozta a lovagot, aztán lőtt. A lovag egyből leesett a lováról. A legény ekkor odalépett a haldoklóhoz, aki így szólott:
-Tudd meg, én voltam az a haramia, aki évek óta rettegésben tartotta a várost. Mivel furfangos módon legyőztél, ezért lovam és fegyvereim rádszállnak.
A Dalnok tovább is indult a táltos paripán. A ló élelmezésére nem volt sok gondja, beérte bármilyen fémhulladékkal. Elérkezett Tallinnba.
Ahogy a városban poroszkált, az egyik ablakban egy gyönyörű szőke lányt pillantott meg. Első látásra szerelembe esett. Este magára is öltötte a lovagtól szerzett páncélját, és tiszteletét tette a lányos háznál. A házban porosz földbirtokosok laktak, a leány pedig egy szegény rokon volt, akit magukhoz vettek, és különféle háztartási munkákat végeztettek vele. A ház ura és úrnője hamar világossá tette, hogy a Dalnok nemkívánatos személy náluk.
A legény erősen gondolkodott, hogyan is találkozhatna vágyai tárgyával. Gondolt arra, hogy egy krattal kilopathatná, de a lelkét nem akarta eladni az Öregördögnek, meg hát egy olyan méetes kratt, amely ki tud lopni egy lányt, az már nem játékszer. Második gondolata az volt, hogy megvív a lányért a porosz nemessel, de ezt is elvetette, mert nem ildomos egy kapcsolatot úgy kezdeni, hogy lemészárolod a másik rokonát. Végül a furfang mellett döntött. Éjszaka magára terítette láthatatlanná tévő köpenyét, beosont a házba, és karjába kapva kivitte a lányt.
A lány örült, hogy megszabadult zsarnoki rokonaitól, és a Dalnok mellé szegődött. A legény eladta a paripát és a fegyvert, vettek egy Volkswagen kisbuszt és bejárták Európát.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Modern love II.

-Talán azt szereti, ha valaki elérhetetlen.
-Akkor többet kéne offline lennem.

Idézetek mesékből V.

Andrus Kivirähk: A farkas és a májvirágok
A farkas és a májvirágok


A farkas kijött a barlangjából és ásított egyet. Aztán megnyalta a pofáját, a mancsával kitörlöte az álmot a szeméből majd nekidörgölőzött egy kiszáradt fának, hogy selymes legyen a bundája. A reggeli tornát kihagyta, ma valahogy nem volt kedve hozzá.
Inkább sétált egyet. Ahogy az erdőben kószált egyszer csak megpillantott egy nénit, aki kosárral a karján májvirágokat szedett.
– Mit csinálsz? – kíváncsiskodott a farkas. A néni nagyon megrémült, elhajította a kosarát és futásnak eredt.
A farkas odament és megszimatolta a májvirágokat.
– Vajon ehetőek? – tűnődött. – Vajon a nénik megeszik őket?
– Dehogy! – szólt le valaki a fa tetejéről. A varjú volt az. – Azért szednek májvirágot, hogy eladják. Beviszik a városba és pénzt kapnak érte.
A farkas elcsodálkozott.
– Hát lehetséges ez? Ezekért a kék apróságokért pénzt adnak? Tudod, én még soha életemben nem láttam pénzt. Nagyon érdekes lenne egyszer megnézni, hogy milyen. Figyelj, varjú! Mit gondolsz, ha én is viszek májvirágot a városba nekem is adnak majd érte pénzt?
– Adnak hát. – bizonygatta a varjú. – A városiak bolondulnak a a virágokért.
– Akkor megyek is. – jelentette ki a farkas és nekiállt virágot szedni. Nem a mancsával, hanem a szájával szedte – az agyaraival megragadott egy maroknyi májvirágot, kiköpte a mohát és már kész is a csokor.
Amikor ezzel a módszerrel az utolsó szálat is felkapta a földről, kosárba rakta a csokrokat, és befutott a városba. Az egyik templom mellett fehér aztalok sorakoztak, amelyeken virágárusok kínálgatták a portékájukat. A farkas ment és leült az egyik asztalhoz. A virágárusok erre sikítani kezdtek és menekülőre fogták.
A farkas elrendezte virágait az asztalon és felvonyított:
– Tessék a májvirág! Friss és üde! 10 korona a csokra!
Az emberek eleinte féltek tőle, de mivel a többi virágárus mind elinalt, végül is odamentek a farkashoz és májvirágot vásároltak. Egy öregember még meg is kérdezte:
– Talán tőzikéje is van?
– Nincs. Őzikét sajnos nem árulok. – felelte a farkas. – De ha üres a hasad menj az erdőbe és keresd meg a komámat. Ő majd elvezet a bozótosba. Ott annyi őzikét ehetsz, amennyi csak belédfér.
Az öregember megijedt erre a beszédre és elillant.
Amikor a farkas eladta az összes májvirágot a foga közé vette a pénzt, és visszaügetett az erdőbe. Ott a mohára terítette a városban megkeresett tízkoronásokat és odahívta a varjút, hadd lássa ő is a szerzeményt.
– Szép piros pénzek. – mondta büszkén a farkas. – Akár az őszi juharlevelek.
– Valóban mutatósak! – bólogatott a varjú. – Akár a kilapult vörösbegyek.
– Mihez kezdjünk most velük? – töprengett a farkas. – Megvan! Akasszuk a pénzeket a kiszáradt fára!
Így is tettek. A piros bankjegyek úgy lengtek és himbálóztak a szélben, mint a falevelek. Szép látvány volt.
Másnap aztán ismét egy néni jött az erdőbe, hogy májvirágot szedjen. Amikor meglátta a farkas fáját összecsapta a kezét.
– Pénzfa! – kiáltotta. – Ezt a csodát!
Lecsippentett néhány tízkoronást a fáról és a városban jókora kenyeret vett a pénzen.
(Megjegyzés: A fordító személye köti a XIV. Meséhez)

Mese XIV.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Hírnök. Mivel uralkodó bolygója a Merkúr volt, igen szerette munkáját, keresztbe-kasul bejárta mind a hat világot, mind az öt földrészet. Söfőrökkel, póni expresszek és egyéb közlekedési járművek vezetőivel mindig jóban volt.
Mivel oly korban élt, amikor az információáramás igen fontossá vált, ezért nem csak üzeneteket vitt, hanem kapott is. Egyszer egy nyílvessző fúrodott az ajtófélfájába, amin egy pergamen volt. Az üzenet egy ismerősétől jött, de egy számára ismeretlen teremtmény gondolatait, verseit tartalmazta. A Hírnököt egyből lenyűgözték az ismeretlen sorai, noha címzettjük természetszerűleg nem ő volt. Bele is nézett varázsgömbjébe (ama kor iwiw-je, egy theszaloniki piacon vette), de nem találta az ismeretlent.
Történt egyszer, hogy egy város főterén járt. Épp erdei tündérek lejtették táncukat, fejükön virágkoszorúval. Megakadt a szeme az egyik tündéren. Olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem. Ahogy a posztkolumbiánok híres dalnoka, Fidel és a sárga rózsa nagy kedvelője mondotta, a megzabolázhatatlan értelem sugárzott belőle. Ám mivel más dolgok vonták el figyelmét, ezért tekintetét más dolgokra kellett vetnie.
Másnap megint belenézett varázsgömbjébe (ama kor iwiw-je, egy theszaloniki piacon vette), ám nem találta az erdei tündért.
Eyszer aztán vándorlásai során találkozott az Ördöggel:
-No, te Hírnök! Van egy dolog, amiben megvilágosíthatom elmédet. Ha szerződést kötsz velem, akkor elárulok neked valamit, ami már régóta furdalja az oldalad.
A Hírnök rá is állt az alkura, ám saját neve helyett az Ördögét írta alá, amit a patás a rossz látási viszonyok miatt nem vett észre.
- Emlékszel még az üzenetre, ami ajtófélfádba fúródott, és emlékszel még a tündérre, akit láttál táncolni? Az a tündér vetette papírra a verseket, amiket olvastál. Északi tündér, a legkisebb kultúrnép gyermeke, aki ismeri a francúzok nyelvét is.
-Elle connais Noel?
-Bien sur. Qui ne connais la fete?
-Non. Mon ami, Noel. (A szerző megjegyzése: Bocs a diakritikus jelekért, nem találtam megfelelő betűket.)
A Hírnök meg is írta ezt a mesét a tündérnek. Hogy, milyen választ kap, az már egy másik mese. (Kikacsintás a gyarapodó olvasótábornak.)

Czarna meséje (A ha én is küldök neked valamit, te is küldj nekem valamit-pályázatra érkező egyetlen pályamű)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer fiúcska, aki az isten háta mögött élt, elzárkózva mindentől és mindenkitől. A teremtő rendkívüli adottságokkal áldotta meg, melyeket sokszor inkább csak átoknak érzett. Ezekkel élt, teljesen elszigetelten … tudta, hogy tehetős, mégsem tett semmit, tudta, hogy gyarapíthat, mégsem gyarapított … nem használta ki jól a képességeit. Néha egy erdei boszorkány kérte a segítségét, neki segített, illetve néhány halandón, akik kapaszkodtak ebbe a fiúcskába, de cserébe nem adtak semmit.

Belefáradt ebbe a fiúcska, úgy döntött mindenkitől megvonja magát, csak a boszorkának segített. Sokat gondolkodott és próbált dűlőre jutni, de a kezdeti sikerek elmaradtak.

Így hát úgy döntött, hogy útra kel, kimozdul a megszokott környezetéből és elindult vadászni magára. A célig azonban hosszú az út, amit fedetlen keblek, hölgyek és vonzóbbnál vonzóbb dolgok kereszteznek. Mint mindennek, ennek is megvan a maga árnyoldala is, de hát, melyik férfi nem időzik szívesen női mellek árnyékában?

A keblek annyira magukba bolondították az ifjút, hogy teljesen megfeledkezett magáról, nem volt már képes visszavonulni. Az Égiek viszont nagy becsben tartották a fiatalembert, álmokat küldtek neki pompás pónikról, vízesésekről, pillangókról, virágokon hintázó tündérekről. Egyből tudta, hogy van egy Igazság a csöcsökön túl is. Szomorúan folytatta útját a nemeslelkű, míg nem találkozott a Főnix madárral. A madár elmesélte a fiú életének történetét, sorsáról és céljáról óhajtotta felvilágosítani, a következő volt az üzenete: „Aki a Tűz jelében született, sorsfeladatként a megismerést és a hiúság legyőzését kapta. Ezek a „tűzmadarak” gyakran lesznek manapság szelíd, magányos emberek. Mert ez a mi sötét korunk nem szereti a világosságot.” Majd ezután a madár tovatűnt.

A fiúcska nem törte sokat a fejét a jóslaton, tudta, hogy mit jelent ez. Gondolkodásán változtatott, erőt vett magán és útra lépett. Megnyílt a világnak, és látta, hogy mind a pompás pónik, mind a tündérek valósak – ő az akinek rájuk és nekik kell világítani. Neki kell megmutatni az embereknek, szép meséken keresztül.

A fiúcska tudta már, hogy erre született. De jó úton is lehet rosszul járni … hamar rádöbbent erre az ifjú is. Letette súlyos védőpáncélját. Így hát, meséibe lelkét is beleszőtte. A mesék hamar elvezették hozzá a lánykát, aki a lelke mélyén érezte, hogy sorsa van ezzel az emberrel. Szép szerelem bontakozott köztük. Az, hogy ez mit jelent, mindenkinek a képzeletére van bízva.

Egy Borges-idézet

Hiszen az ember azt olvas, amit szeret - de az ember nem írhatja azt, amit szeretne, hanem csak azt, amire képes.

Mese VII. (Ami eddig kimaradt, de kapcsolódik majd a Mese XIV-hez)

Egy vasárnap reggel a Sárkányka arra ébredt, hogy egy nyíl fúródott az ajtófélfába. A nyílvesszőn egy üzenet is volt, amit az Egyszarvúcska küldött. Régi barátja szerette volna, ha meglátogatja, mert épp Diósgyőr várában vendégeskedett, ami köztudottan közel van a Sárkányka barlangjához.
A Kis Tűzokádó glédába is vágta magát (talán még taréját is megigazítatta volna, ha nem lett volna épp dologtiltó nap), és elindult a Vasparipához. A Vasparipák istállójában kiderült, hogy a táltos Vasparipák nem járnak, csak a közönséges Vasparipák.
Fel is szállt egyre, Kundera mester, a neves bohémiai szerző kódexét lapozgatta, Szerencsen átszállt (itt meg kell jegyeznünk, hogy amikor a Sárkányka egyszer kézműves-táborban{igen, ott. Ezt a hírt meghallva még bizalmas ismerősei is meglepődtek, ismerve manuális retardáltságát.} volt, egy hét alatt négyszer is megfordult ezen az állomáson, egyszer talán még egy gyíkhúsos szendvicset is evett itt), és innentől kezdve útja árvizes területeken át vezetett. Elhullt álatok, dögszag.
Végül csak megérkezett a Diósgyőri vár közelébe. Itt is akadt ám gondja, mert a Vascsikók, akik továbvitték volna, szintén le voltak pányvázva, és egy tapodtat se mozdultak. Végül felpattant egy arra járó ösztvér hátára, és amikor úgy gondolta, hogy már közel lehet céljáához, leszállt róla. Egy nagy rét közepén találta magát, és erősen vakargatta a feje búbját, hogy hogyan is tovább. Végül is megkérdezett egy arra járó szántó-vetőt, aki útba igazította.
Csak sikerült megérkeznie. Egy ünnepségbe csöppent. Bár maguk a táncok nem nyűgözték le, azért azt meg kellett hagyni, hogy az Egyszarvúcska és társai igen jól ropták.
Amikor az ünnepégnek vége szakadt, akkor az Egyszarvúcskáék egyből igyekeztek vissza kastélyukba, így a Sárkányka is velük tartott. A kastélyban kiderült, hogy olyan késő tájban már igen bajos eljutni a Vsparopák istállójába, ezért a Sárkányka hívatott egy konflist, ami még Ferencjóska idejéből maradt ott. A kocsis igen udvarias volt, a bakon pedig egy neonzöld, plüss dobókocka lógott, aminek minden oldalán a történelmi Magyarország volt. A Sárkányka arra gondolt, hogy ez biztos egy játék kelléke: aki nagyobb elcsatolt területet dob, az nyer. Egy Erdély+Partium üt egy Felvidéket, ami üti Burgenlandot.
A Vasparipán visszafelé a Kis Tűzokádó egy igen rokonszenves, hosszú hajú, tetovált alkarú, körszakállas lovaggal utazott együtt. Ittak egymás egészségére seritalukból, de ennél több szót nem váltottak. Amikor a lovag leszállt, a Sárkánykának eszébe jutott, hogy megkérdezi a nevét, bejelöli iwiw-en, és indoklásnak azt adja meg: közös utazás.
Miért is tette meg a Sárkányka ezt az utat? Azért, mert az Egyszarvúcska hívta, és ez náluk nem csak azt jelenti, hogy igyunk meg egy fekete levest, hanem igazából azt: Gyere, és két-három órára legyél megint az életem része! Így volt ez most is, és gy volt ez például akkor is, amikor a Sárkányka griffmadár hátán az ángliusok földjére utazott. Tudta azt is persze, hogy a kis Unikornis szeretné, ha látná őt táncolni, tisztában volt azzal is, hogy szereti hallgatni történeteit és sziporkázó bon-motjait, de a lényeg az volt, hogy megint egymás mellett ültek, és ez végtelen örömmel töltötte el mindkettőjüket.
Hogy mi ebből a tanulság? Legyen egy Cseh Tamás-idézet{mert mindenre van egy Cseh Tamás- vagy egy Dopeman-idézet}: Néha rá kell érnünk egy egész életre.

Idézetek mesékből IV.

A következő néhány hónap során, miután elhagytam a falut, hogy egyedül éljek az erdőben, igyekeztem újabb és újabb állatok nyelvét elsajátítani. Nem volt nehéz, mert az állatok nyelveiben sokkal kevesebb szó van, mint az emberekéiben, csak jelen időt használnak. múlt és jövő idő nem létezik, ezen kívül csak igék, főnevek és indulatszavak vannak, semmi más alak.
A hosszú évek során rájöttem, hogy az állatok is hazudnak időnként, ha veszélybe kerülnek, ha kérkednek vagy igyekeznek jó benyomást kelteni, ha meg akarják téveszteni a zsákmányukat, ha szeretnének ijesztőnek tűnni, vagy csak egyszerűen udvarolnak. Mint mindenki.
Az állatoknak még az életöröm, a lelkesedés, a csodálkozás és az öröm kifejezésére is vannak különleges szavaik. Még azoknak is amelyeket mi némának vélünk:
a lepkéknek, a szentjánosbogaraknak, a halaknak, a csigáknak. Nekik is vannak bizonyos szavaik, amelyeket nem mondanak ki hangosan, hanem különféle remegésekkel fejeznek ki. Ezek a remegések a bőrön, a bundán vagy a tollazaton keresztül érnek a hallgatóhoz, nem pedig a fülön át. Olyanok ezek a remegések, mint egy tó nyugodt víztükrére hulló levél által keltett, apró fodrozódás.
Egyes állatoknak olyan szavaik is vannak, melyek szinte imádságra emlékeztetnek: külön kifejezéseik vannak arra, hogy köszönetet mondjanak a napfénynek, megint másfajta köszönetet a fújó szélnek, az esőnek, a sárnak, a fénynek, a melegnek, az ételnek, az illatoknak, a víznek. Még a vágyódásra is vannak szavaik. Hiányoznak azonban az állatok nyelveiből az olyan szavak, melyek célja a másik megalázása és kigúnyolása.
Ilyen nincs.
(Amosz Oz: Hirtelen az erdő mélyén)

Mese XIII.

Egyszer volt, hol nem volt élt egyszer egy leány. Gyönyörű volt, megvolt a magához való esze is, de mivel mindenre azt válaszolta, hogy nem tudom, elnevezték Nemtudomkának.
A mesékben általában előfordulnak fura lények. Hát, ebben az esetben ezek a lények Nemtudomka szeretői voltak. Volt abban mindenféle nemű és rangú, kinézetű, de egy valami összekötötte őket: a józan ész teljes hiánya.
Nemtudomka kijárta a stúdiumokat szülőfalujában, majd a nagyvárosban. Egy ideig dolgozott is a városban, mint egy pénzváltó segédje.
Egyszer csak gondolt egyet, és hazaköltözött szülőfalujába. Itt az emberek eleinte kedvesek voltak vele, aztán nem tudni miért, nagyon nem szívlelték, még kővel is megdobálták.
Volt ennek a Nemtudomkának egy cimborája, a Dalnok. Régóta ismerték egymást, és még egymás társaságát is kibírták. Egyszer fogták magukat, és elmentek a hegyekbe kirándulni. Hófödte hegycsúcsok, fenyőerdők, egy kis tisztáson egy kis vendégház. Itt töltötték az éjszakát. Került forró tea, rum, szalámi. Az, hogy mi történt még eme estén, úriember nem beszél.
Nemtudomka később felkerekedett, és sok országot bejárt. Különféle mesterségeket tanult ki és űzött. Szeretője is akadt, egy delejes szemű tűznyelő, akiben megvolt az, ami a legjobban tetszett neki: daliás termet, erős karok és a józan ész teljes hiánya. Össze is álltak, és Nemtudomka is a cirkusszal tartott, kamatoztatva a különféle mesterségeket, amiket vándorlásai sajátított el.