Egyszer
volt, hol nem volt, élt egyszer egy Király. Volt neki három fia: a legidősebbet
trónörökösének szánta, a középsőt az ország főpapjának, a legkisebbet pedig
seregei vezérének, hisz így tartotta ama ország szokásjoga. Egyik fiúnak sem
volt ínyére ez a felosztás, ezért egy éjszaka, az éj leple alatt megszöktek a
várból.
Ahogy
mentek-mendegéltek, három nap múlva egy városba értek. A városban nagy
felfordulást találtak. A legidősebb meg is állított egy helybélit és
megkérdezte:
- Hé, paraszt, mi folyik itt?
- Paraszt a jó kurva anyád! Eme
város köztiszteletben álló patríciusa vagyok. Ha nagyon tudni akarod: egy
sárkány készül megtámadni minket, hogy lerombolja városunkat, elrabolja
kincseinket, jószágainkat és leányainkat. Seregünk fejét már meg is ölte egy
tisztességtelen párviadalban, vezető nélkül seregünk pedig mit sem ér.
Elvesztünk.
- Egyet se féljetek, míg engem
láttok! – Ezzel előkapta tarisznyájából teljes páncélzatát, amit mindig magánál
tartott és felöltötte. Odament a sereg zászlósához, kikapta a kezéből a
zászlót, felült a zászlós lovára és elrivallta magát:
- Aki bátor, velem tart!
Több katona is csatlakozott hozzá,
és kiviharzottak a várból. A zászlós csak nézett, mint pocok a lisztből.
Hamarosan
szembe is találták magukat a Sárkánnyal. Rövid, de egyenlőtlen küzdelem után
(több páncélos lovag egy szál Sárkány ellen) megölték a fenevadat. A legidősebb
fiú levágta a Sárkány egy fejét (többre nem tellett a mese költségvetéséből),
amit elvitt a város polgármesterének. A polgármester egyből felajánlotta neki a
város seregének parancsnokságát, amit a legidősebb fiú örömmel el is fogadott. Hamarosan elérkezett a búcsúzás ideje is,
hisz a másik két testvér tovább indult szerencsét próbálni.
- Kedves öcséim! Ne vegyétek tőlem
rossz néven, hogy itt maradok, de mindig is a katonáskodás, a tábori élet
érdekelt. Jobban illik a kezembe a marsallbot, mint a jogar. Ráadásul meleg is
vagyok, ami nem tenne jót a primogenitúra elvének. – mondta, ezzel megölelték
egymást és a két fiatalabb testvér útra kelt.
Ahogy
mentek-mendegéltek, három nap múlva egy várba értek. A vár egész népe
riadalmasan szomorú volt, mert uralkodójukat is lelket rágó mélabú gyötörte,
aminek senki sem tudta az okát. A legkisebb királyfi egyből követelte, hogy
vezessék az uralkodó elé, ő majd megtudja a király bánatának okát és ki is
kúrálja. Bár rangrejtve volt, olyan előkelőség és a parancsok osztásához
szokottság sugárzott belőle, mint Almira hercegéből, ezért egyből a koronás fő
elé vezették.
- Felséges királyom, bár személyemet
nem fedhetem fel, azért jöttem, hogy segítsek bánatodon. – kezdte
mondanivalóját a legkisebb királyfi.
- Nem tud azon senki sem segíteni. –
válaszolta búsan a király.
- Talán csak nem az uralkodás
gondjai, néped sorsa aggaszt? – próbálkozott a királyfi.
- Országom prosperál, nincsenek
különösebb gondok. A népre meg nagyívben szarok. – felelte a király.
- Akkor tán szerelmi életeddel van
a baj? Nem szeret már a királynő, vagy te epekedsz másért? – vetette fel az
újabb problémacsokrot a királyfi.
- A királyné sosem szeretett, én se
őt, országaink érdeke volt, hogy elvegyem őt. Különben is öreg vagyok már, hogy
bárkiért is ficeregjen a cerkám.
- Akkor tán fiaiddal vagy lányaiddal
van valami baj? – vetetette be az utolsó adut a legkisebb királyfi.
- Most ráhibáztál, rangrejtett
idegen. Van a legidősebb fiam, neki kéne átvennie a trónt, de olyan kelekótya.
Nem tudom, hogy tényleg hibbant-e, vagy csak megjátssza? Folyton
Rosencrantz-zal és Guildenstern-nel barátkozik, vagy hogy a manóba hívják őket?
Amúgy se tudom soha, hogy melyik melyik. Mi lesz, ha engem valami baj ér? Tán csak nem
az a rosszéletű fivérem, Claudius lesz a király? Különben is, azt hiszi, hogy
nem látom, milyen pillantásokat vetnek egymásra nejemmel, Gertruddal? Na, ettől
az uralkodástól és frigytől az Isten mentsen meg mindenkit!
- Nyugodj meg, királyom, minden,
ami történik, Urunk rendeltetése. Legyen meg az ő akarata. Országod sohasem
veszhetik el, ha nem fiad, akkor nyugodt urak fognak trónjába beülni, székelvén
béke és harc között. – mondta a királyfi
- Megnyugtattál, rangrejtett
idegen. Legyél eme ország egyházának, az egyedül üdvözítő protestáns egyháznak
feje és személyes gyóntatóm! – felelte erre a király.
- Nem a római katolikus az egyedül
üdvözítő egyház? – vetette közbe a középső királyfi.
- Talán nálatok, de itt fent
északon? – vágta rá a király, majd hozzátette – Cuius regio, eius religio.
A
legkisebb királyfi is szíves örömest elfogadta a felkínált szent hivatalt.
Mivel bátyja úgy döntött, folytatja az útját, így megint búcsúzásra került sor
a testvérek között.
- Tudod, bátyám, sohasem vonzott a
katonaság, mindig is a lélek dolgaival szerettem volna foglalkozni, és itt
megtehetem. Sok szerencsét kívánok neked, remélem, megtalálod, hogy mit
szeretnél csinálni. Megnyugtatásul közlöm: én heteró vagyok, mielőtt még
bármiféle ministránsfiúval hírbe hoznának. – mondta a legkisebb királyfi, ezzel
megölelték egymást, majd a középső királyfi útra kelt.
Ahogy
ment-mendegélt, három nap múlva egy fogadóba ért. Ott érte el egy futár.
- Felséges hercegem! Siess azonnal
haza, hisz apád nagybeteg, már nem sokáig fogja viselni az élet és az uralkodás
terheit! Fivéreidet már értesítettük, ők már hazaindultak, már csak te maradtál
hátra.
- Hogyan találtál meg itt? –
kérdezte csodálkozva a középső királyfi.
- Azért kilencnapi járóföld nem egy
nagy távolság és nem sok rangrejtett királyfi mászkál errefelé- felelt meg a
futár.
A
középső királyfi amilyen gyorsan csak tudott, haza is sietett, ahol már várta
apja és a bátyjai. A legfontosabb kérdés persze az volt, hogy ki örökölje a
trónt. A legidősebb királyfi nem akarta otthagyni a vezérséget, a legfiatalabb
az egyházi pályát, ám a középső így szólt:
- Felséges atyám! Én mindig is
szerettem volna király lenni, már csikókorom óta erre készültem, bújtam a
fóliánsokat és a kódexeket, hogy minél többet tudjak meg jeles uralkodók
tetteiről. Én szívesen lennék az utódod!
- Ki hallott már olyat, hogy a
középső fiú legyen az uralkodó! Ilyen még a mesében sincs! Ám, mivel egyik
fivéred sem akar uralkodó lenni, teszek veled egy próbát! Hétszáz garas adót
vetettem ki arra, hogy ha bármit is kidobol a szolgabíró birodalmam bármely
városában vagy falujában. Délután fogadom a küldöttséget, aki azt szeretné
elérni, hogy vonjam vissza ezt az adót. Én személy szerint lefejeztetném őket,
de lássuk, hogy te mire mész velük?
A
középső királyfi megkérte öccsét, hogy a maga kenetteljes módján hozza a
küldöttség tudomására, hogy ha nem egyeznek meg, akkor a király a fejüket
veteti. Legyen úgy, hogy a középső királyfi először felháborodottan (Nehogy már
itt az legyen!) 1400 garasra akarja emelni az adót, aztán uralkodói kegyéből
leszállítja 350-re. Így a kecske is jóllakik, a káposzta és a küldöttek feje is
megmarad. Bár ez utóbbi kettő között csak árnyalatnyi volt a különbség.
A
küldöttség fogadása és a tanácskozás úgy zajlott le, ahogy a középső királyfi
eltervezte. Az öreg király ugyan nem volt teljesen elégedett, legkisebb fiát
amúgy sem tartotta sokra, de kénytelen-kelletlen, egy utolsó: - Ha nincs ló, jó
a szamár is!-felkiáltással átadta a trónt. Egyébként is bazira unta már az
uralkodást. A tróntól való lemondása után még harminc évig élt és idejét Füst
Milán életművének tanulmányozásával töltötte.
A
középső fiúból remek uralkodó vált, trónra kerülése után nem sokkal elvett egy
hercegnőt, hogy szexuális orientációja beszédtéma se legyen és nemzett a
hercegnővel három fiút és hat lányt, de a lányok száma és sorsa a kutyát se
érdekelte. Mikor bátyja a töménytelen húsfogyasztás és a hideg helyeken való
hálás miatti köszvény és reuma miatt kiöregedett a katonaságból, adott neki egy
kis grófságot, ahol nyugodalmasan eltölthette hátralévő napjait. Mikor öccsének
is menekülnie kellett az északi királyságból, miután sötét üzelmekre derült
fény az északi királyság udvarában, ráadásul egy szomszédos királyság is
megtámadta őket, neki is adott egy kis vidéki parókiát. A három testvér
boldogan élt tovább, amíg meg nem haltak.
ITT
A VÉGE, FUSS EL VÉLE!



























