Mese LXVI.

            Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Király. Volt neki három fia: a legidősebbet trónörökösének szánta, a középsőt az ország főpapjának, a legkisebbet pedig seregei vezérének, hisz így tartotta ama ország szokásjoga. Egyik fiúnak sem volt ínyére ez a felosztás, ezért egy éjszaka, az éj leple alatt megszöktek a várból.

            Ahogy mentek-mendegéltek, három nap múlva egy városba értek. A városban nagy felfordulást találtak. A legidősebb meg is állított egy helybélit és megkérdezte:

- Hé, paraszt, mi folyik itt?

- Paraszt a jó kurva anyád! Eme város köztiszteletben álló patríciusa vagyok. Ha nagyon tudni akarod: egy sárkány készül megtámadni minket, hogy lerombolja városunkat, elrabolja kincseinket, jószágainkat és leányainkat. Seregünk fejét már meg is ölte egy tisztességtelen párviadalban, vezető nélkül seregünk pedig mit sem ér. Elvesztünk.

- Egyet se féljetek, míg engem láttok! – Ezzel előkapta tarisznyájából teljes páncélzatát, amit mindig magánál tartott és felöltötte. Odament a sereg zászlósához, kikapta a kezéből a zászlót, felült a zászlós lovára és elrivallta magát:

- Aki bátor, velem tart!

Több katona is csatlakozott hozzá, és kiviharzottak a várból. A zászlós csak nézett, mint pocok a lisztből.

            Hamarosan szembe is találták magukat a Sárkánnyal. Rövid, de egyenlőtlen küzdelem után (több páncélos lovag egy szál Sárkány ellen) megölték a fenevadat. A legidősebb fiú levágta a Sárkány egy fejét (többre nem tellett a mese költségvetéséből), amit elvitt a város polgármesterének. A polgármester egyből felajánlotta neki a város seregének parancsnokságát, amit a legidősebb fiú örömmel el is fogadott.  Hamarosan elérkezett a búcsúzás ideje is, hisz a másik két testvér tovább indult szerencsét próbálni.

- Kedves öcséim! Ne vegyétek tőlem rossz néven, hogy itt maradok, de mindig is a katonáskodás, a tábori élet érdekelt. Jobban illik a kezembe a marsallbot, mint a jogar. Ráadásul meleg is vagyok, ami nem tenne jót a primogenitúra elvének. – mondta, ezzel megölelték egymást és a két fiatalabb testvér útra kelt.

            Ahogy mentek-mendegéltek, három nap múlva egy várba értek. A vár egész népe riadalmasan szomorú volt, mert uralkodójukat is lelket rágó mélabú gyötörte, aminek senki sem tudta az okát. A legkisebb királyfi egyből követelte, hogy vezessék az uralkodó elé, ő majd megtudja a király bánatának okát és ki is kúrálja. Bár rangrejtve volt, olyan előkelőség és a parancsok osztásához szokottság sugárzott belőle, mint Almira hercegéből, ezért egyből a koronás fő elé vezették.

- Felséges királyom, bár személyemet nem fedhetem fel, azért jöttem, hogy segítsek bánatodon. – kezdte mondanivalóját a legkisebb királyfi.

- Nem tud azon senki sem segíteni. – válaszolta búsan a király.

- Talán csak nem az uralkodás gondjai, néped sorsa aggaszt? – próbálkozott a királyfi.

- Országom prosperál, nincsenek különösebb gondok. A népre meg nagyívben szarok. – felelte a király.

- Akkor tán szerelmi életeddel van a baj? Nem szeret már a királynő, vagy te epekedsz másért? – vetette fel az újabb problémacsokrot a királyfi.

- A királyné sosem szeretett, én se őt, országaink érdeke volt, hogy elvegyem őt. Különben is öreg vagyok már, hogy bárkiért is ficeregjen a cerkám.

- Akkor tán fiaiddal vagy lányaiddal van valami baj? – vetetette be az utolsó adut a legkisebb királyfi.

- Most ráhibáztál, rangrejtett idegen. Van a legidősebb fiam, neki kéne átvennie a trónt, de olyan kelekótya. Nem tudom, hogy tényleg hibbant-e, vagy csak megjátssza? Folyton Rosencrantz-zal és Guildenstern-nel barátkozik, vagy hogy a manóba hívják őket? Amúgy se tudom soha, hogy melyik melyik.  Mi lesz, ha engem valami baj ér? Tán csak nem az a rosszéletű fivérem, Claudius lesz a király? Különben is, azt hiszi, hogy nem látom, milyen pillantásokat vetnek egymásra nejemmel, Gertruddal? Na, ettől az uralkodástól és frigytől az Isten mentsen meg mindenkit!

- Nyugodj meg, királyom, minden, ami történik, Urunk rendeltetése. Legyen meg az ő akarata. Országod sohasem veszhetik el, ha nem fiad, akkor nyugodt urak fognak trónjába beülni, székelvén béke és harc között. – mondta a királyfi

- Megnyugtattál, rangrejtett idegen. Legyél eme ország egyházának, az egyedül üdvözítő protestáns egyháznak feje és személyes gyóntatóm! – felelte erre a király.

- Nem a római katolikus az egyedül üdvözítő egyház? – vetette közbe a középső királyfi.

- Talán nálatok, de itt fent északon? – vágta rá a király, majd hozzátette – Cuius regio, eius religio.

            A legkisebb királyfi is szíves örömest elfogadta a felkínált szent hivatalt. Mivel bátyja úgy döntött, folytatja az útját, így megint búcsúzásra került sor a testvérek között.

- Tudod, bátyám, sohasem vonzott a katonaság, mindig is a lélek dolgaival szerettem volna foglalkozni, és itt megtehetem. Sok szerencsét kívánok neked, remélem, megtalálod, hogy mit szeretnél csinálni. Megnyugtatásul közlöm: én heteró vagyok, mielőtt még bármiféle ministránsfiúval hírbe hoznának. – mondta a legkisebb királyfi, ezzel megölelték egymást, majd a középső királyfi útra kelt.

            Ahogy ment-mendegélt, három nap múlva egy fogadóba ért. Ott érte el egy futár.

- Felséges hercegem! Siess azonnal haza, hisz apád nagybeteg, már nem sokáig fogja viselni az élet és az uralkodás terheit! Fivéreidet már értesítettük, ők már hazaindultak, már csak te maradtál hátra.

- Hogyan találtál meg itt? – kérdezte csodálkozva a középső királyfi.

- Azért kilencnapi járóföld nem egy nagy távolság és nem sok rangrejtett királyfi mászkál errefelé- felelt meg a futár.

            A középső királyfi amilyen gyorsan csak tudott, haza is sietett, ahol már várta apja és a bátyjai. A legfontosabb kérdés persze az volt, hogy ki örökölje a trónt. A legidősebb királyfi nem akarta otthagyni a vezérséget, a legfiatalabb az egyházi pályát, ám a középső így szólt:

- Felséges atyám! Én mindig is szerettem volna király lenni, már csikókorom óta erre készültem, bújtam a fóliánsokat és a kódexeket, hogy minél többet tudjak meg jeles uralkodók tetteiről. Én szívesen lennék az utódod!

- Ki hallott már olyat, hogy a középső fiú legyen az uralkodó! Ilyen még a mesében sincs! Ám, mivel egyik fivéred sem akar uralkodó lenni, teszek veled egy próbát! Hétszáz garas adót vetettem ki arra, hogy ha bármit is kidobol a szolgabíró birodalmam bármely városában vagy falujában. Délután fogadom a küldöttséget, aki azt szeretné elérni, hogy vonjam vissza ezt az adót. Én személy szerint lefejeztetném őket, de lássuk, hogy te mire mész velük?

            A középső királyfi megkérte öccsét, hogy a maga kenetteljes módján hozza a küldöttség tudomására, hogy ha nem egyeznek meg, akkor a király a fejüket veteti. Legyen úgy, hogy a középső királyfi először felháborodottan (Nehogy már itt az legyen!) 1400 garasra akarja emelni az adót, aztán uralkodói kegyéből leszállítja 350-re. Így a kecske is jóllakik, a káposzta és a küldöttek feje is megmarad. Bár ez utóbbi kettő között csak árnyalatnyi volt a különbség.

            A küldöttség fogadása és a tanácskozás úgy zajlott le, ahogy a középső királyfi eltervezte. Az öreg király ugyan nem volt teljesen elégedett, legkisebb fiát amúgy sem tartotta sokra, de kénytelen-kelletlen, egy utolsó: - Ha nincs ló, jó a szamár is!-felkiáltással átadta a trónt. Egyébként is bazira unta már az uralkodást. A tróntól való lemondása után még harminc évig élt és idejét Füst Milán életművének tanulmányozásával töltötte.

            A középső fiúból remek uralkodó vált, trónra kerülése után nem sokkal elvett egy hercegnőt, hogy szexuális orientációja beszédtéma se legyen és nemzett a hercegnővel három fiút és hat lányt, de a lányok száma és sorsa a kutyát se érdekelte. Mikor bátyja a töménytelen húsfogyasztás és a hideg helyeken való hálás miatti köszvény és reuma miatt kiöregedett a katonaságból, adott neki egy kis grófságot, ahol nyugodalmasan eltölthette hátralévő napjait. Mikor öccsének is menekülnie kellett az északi királyságból, miután sötét üzelmekre derült fény az északi királyság udvarában, ráadásul egy szomszédos királyság is megtámadta őket, neki is adott egy kis vidéki parókiát. A három testvér boldogan élt tovább, amíg meg nem haltak.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Dziady

1, Nagypapámat felhívták a UPC-től, hogy új csomagot ajánljanak neki. Nagypapa válasza:
- Maguk már el vannak késve, mi már régen a Jupiteren vagyunk!
A upc-s azon nyomban lerakta a telefont.
2, Most, hogy már anyám teljes munkaidős tanár, nagyszüleim kérdezték a fizetéséről, szóba került a pedagógus-béremelés és Hoffmann Rózsa, és hogy ő hogy eltűnt a politikából. Nagyanyám a számára legvalószínűbb okot mondta:
- Lehet, az már nem is él.
3, Amikor anyámék kicsik voltak, nagyanyámék vagy nem találtak karácsonyfát, vagy nem is volt rá pénzük, ezért a közeli erdőben loptak egyet. Elkapta őket a rendőr.
Rendőr: -Mi a neve?
Nagymama: - Mi köze magának ahhoz? Nem mondom meg! Egyébként is, tudja maga, milyen ünnep van? Karácsony! Hát van magának eszi? Van magának szívi? Vinném haza a gyerekeknek a fát és engem állít meg, Engem akar megbírságolni?
A rendőr tovább erősködött, hogy szabálysértés meg büntetést kell fizetni, elkobozza a fát.
Nagymama: -Ha nem akarja, hogy a szeme nélkül menjen haza, akkor most elenged! Nézze, hogy milyen töviskek vannak ezen a fán, direkt úgy állítom az arcába, hogy elvegye a jó szeme világát!
A rendőr elengedte őket a fával.

A legutóbbi lengyel utamon újra vettem egy Tygodnik Powszechny-t. Ez egy lengyel katolikus-társadalmi hetilap, amit Krakkóban adnak ki. Amikor utoljára vettem ilyet, még olyan formátuma volt, mint az Élet és Irodalomnak, de mára már 66 oldalas, színes borítós magazin lett belőle. Maga a fizikai megjelenése is tetszik, és a benne lévő cikkek is. Érdekesek, elfogulatlanok és sokoldalúak, a római katolikus egyház történéseitől, az első sikeres lengyel arcátültetésen keresztül Bill Murray legutóbbi filmjéig sok mindenről szó van benne. Külön örömömre, ebben a számban volt egy Stasiuk-tárca is. :-) Természetesen van benne Krakkóról szóló rovat is, most ebből szemezgetnék:
- Az ulica Piastowska, ahol a krakkói kolim állt, eredetileg a Krakkó északi részét védő erődrendszer egyik belső útvonala volt, amin a katonák tudtak közlekedni az erődök között.
- Krakkónak idén 9,9 millió látogatója volt (többek között én is), akik 315 milliÁRD forintot költöttek el a városban. Csoda, hogy nem fejlődik azt a város, hisz a turisták úgyis eltartják. :-) Olyan mint egy szép nő: nem kell okosnak vagy viccesnek lennie, úgyis udvarolnak neki. :-)
- Krakkóban óriásplakát-kampány kezdődött a szelektív szemétgyűjtés népszerűsítésére. A plakátokon Sherlock Holmes parancsol rá az emberekre, hogy gyűjtsék a fémet, műanyagot, üveget, papírt szelektíven. Másik nagy probléma, hogy a krakkóiak 37%-a rossz konténerbe dobja az adott szemetet (tavaly ez még csak 21% volt), ezért ingyenes infovonalat létesítettek, amit fel lehet hívni, ha bizonytalan vagy, hogy ezt a szemetet melyik konténerbe is kell dobni. :-)
Mateusz Klinowski, kábítószer-fogyasztó és ateista, krakkói lakos lett Wadowice (II. János Pál szülővárosa) polgármestere. A beiktatásra gyalog ment, ezzel is megerősítve, hogy Wigry 3 (Wigry 1-et vagy 2-t még senki sem látott) típusú összecsukható kerékpárja Krakkóban marad. Bemutatta a városháza fiatalokból álló új vezetését is, akik közül senki sem lakik Wadowicében, de mindannyian Klinowski órájára jártak a Jagellón. Klinowski az ő segítségükkel szeretné megtisztítani Wadowicét az összefonódásoktól.

Megjegyzés: 2008 áprilisában már jártam a Tygodnik Powszechny szerkesztőségében. Kerekperecevővel és Tinódival egy plakátot tettünk ki, az akkor tartott krakkói magyar napokról. :-)

W. B. Yeats: Második eljövetel

  Forgódva forgószélben sebesen,
nem hallgat a sólyom solymászra sem.
A centrum gyönge: minden szétröpül,
a világ csupa zűr, kivül, belül.

Vérszutykos ár csatangol s mindenütt
megfúl az ártatlanság ünnepe.
A jóknak nincs hite, a gonoszok
intenzitása véres szenvedély.

A kinyilatkoztatás már közel,
már közelít az új Eljövetel,
a Második! S míg elröppen a szó,
hatalmas képpel a Spiritus Mundi
szemem zaklatja: sivataghomokban
oroszlántestű emberfejű lény
les rám, a szeme gyilkos, mint a nap.
Lassún mozdítja combjait, körötte
rívó madarak árnya tántorog.

Sötétség újra. De én már tudom,
hogy húsz évszázad érzéketlen álma
szörnyet fogan s az bölcsőt követel.
Hát nem dúvad, ki időt szimatolva
születni cammog Betlehem felé?

Nagy László fordítása

(Tudom, hogy nem éppen karácsonyi vers és a helyzetet még rontja, hogy a Maffiózókban {The Sopranos} hallottam, de akkor is tetszik ez a vers. Ja, és depressziós sem vagyok vagy különösképpen rossz kedvem sincsen.:-)

Folyami rák disznózsírral

http://armorgames.com/community/thread/9771789/mbff-most-bizarre-food-flavors-2013-edition/page/1

Nehéz a hercegnők élete :-)

A héten volt huszonöt éve a román forradalom kirobbanásának. Életem egyik első emlékei közé tartozik, hogy anyámék Örökösföldön és a főiskolán taglalják az eseményeket. Olyan szavak maradtak meg bennem, mint a secusok és ha abban az időben valaki megkérdezte, hogy kit utálok a legjobban, akkor azt feleltem: Ceausescu-t. A komcsikból átvedlett szocikat azóta sem szeretem, de a 2004-2009 közötti gyurcsányi vészkorszak rámutatott arra, hogy nem is alaptalanul.

Lizzyke betakarja Tysont :-)

Én szeretem a szalonnát, de nem tudom eldönteni, hogy ez gasztronómiai, higiéniai vagy szexuális szempontból visszataszítóbb? Különben is: a szalonnához hagyma is kell!:-)

Przygotowanie do bitwy 1 óra 16 perctől: a legvalószerűtlenebb dolog, amit puskákkal láttam :-)

Jó tanács Márai Hallgatni akartam című művéből

Az ördögöt nem lehet Belzebubbal kiűzni.

Tegnap elmentem moziba, megnéztem a Házmestert. Azt hittem, hogy egy derűs kis francia vígjáték lesz. Nem az volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem volt érdemes megnézni. Utána felhívtam Rastamouse-t és Klárikut, hogy az Omen koncerten vannak-e, ahová terveztek menni. Egyikük se vette fel, gondoltam elindulok a Romkert felé, hátha addig valamelyikük addig visszahív, hogy mi a helyzet. Gondoltam, legalább sétálok egyet. Sétám során elmentem a Pacsirta utcán a régi Jazz Club előtt, ahol elkezdtem alkoholkarrieremet, sherryk-kel és hasonlóan kemény piákkal. Ha már elsétáltam a Romkertig, megvettem a jegyet a koncertre. Rastamousék nem voltak ott, de sikerült felhívnom őket, mondták, hogy jönnek. A koncert egyébként nem is volt rossz, az a klasszikus bőrkabát-metál volt, régen voltam ilyenen, kifejezetten élveztem. Közben megérkeztek Rastamousék is. Iszogattunk, beszélgettünk, hallgattuk a koncertet. A koncert után elmentünk a Blues-ba, ahol találkoztam a volt dzsungeles váltótársammal. Jó volt látni, jót is beszélgettünk. Nem lehettem nagyon részeg, mert a társalgásunk során minden gond nélkül ki tudtam mondani, hogy: musculus sternocleidomastoideus. Rastamousék olyan egy óra körül hazamentek, én pedig átnéztem a Motorosba egy utolsó sörre. Ahol ott találtam Bohót. Azt hittem, hogy csak ma jön haza. Vele is jól beszélgettem, táncikáltunk is egy kicsit. Olyan negyed hatra értem haza.
Tanulságok:
1. Mik ki nem sülhetnek egy kis sétából?
2. Öreg vagyok én már az ilyenekhez. Sihedernyi koromban csináltam ilyeneket, ráadásul a fülem is kicsit be van dugulva a koncert miatt. :-)

Bartók rádió

Bármennyi operát hallgatok rakásra
Nem teszek szert abszolút hallásra

Megkérdeztem Czarnát, hogy melyik filmet nézzem meg? Ő a Valaki forrón szeretit ajánlotta. Meg is néztem tegnap este. Aranyos kis film volt, 10-ből 6-os, egy megnézést megért. Amin mégis elgondolkoztam, az Marilyn Monroe volt. Gyönyörű arca volt és nőhöz méltó teste (értsd: nem a fitneszfasizmusra felvarrt két szilikoncsöcs) de olyan mértékű boldogtalanság és szomorúság sugárzott belőle, ami kevés emberből. Itt van egy szép nő, akit mindenki meg akar kapni, akiért szinte mindenki verseng, de amikor megkapta, rájön, hogy ezzel a nővel nem lehet családot alapítani, sőt egy rendeset beszélgetni sem. Vagy nagyon magányosnak érezte magát vagy szerelmi lázban égett, persze, hogy ez előbb-utóbb felmorzsolta. Talán a film médiumának első nagy áldozata volt, és vele kezdődött el a nőideál eltorzítása, ami a mai napig tart. Nem értem, miért akar valaki Marilyn Monroe lenni, ha boldog is lehet.

Az még rendben van, hogy drága jó apám és a rzeszówi múzeumigazgató ugyanannyira szeretik a pálinkát (nagyon), ugyanannyit bírnak inni belőle (sokat), ugyanúgy az életük a múzeum, ugyanúgy gondolkodnak mindenről, de amikor a rzeszówi igazgató előhúz két sötétkék díszmappát, amiben a hétfőn aláírandó együttműködési megállapodás magyar és lengyel változatát hozta, amire apám előkap két darab, szinte ugyanolyan sötétkék mappát, hogy ő meg ezeket vette a hétfői ünnepélyes aláírásra, az már tényleg fura. :-)

Drága jó anyámtól tanácsot kért valaki, hogy milyen kiemelkedő női történelmi személyiségről írjon?
Anyám Czinka Pannát ajánlotta neki, de róla viszonylag kevés a forrás, ezért megkérdezett minket.
Apám: Rosa Luxemburg
Én: Báthory Erzsébet

Drága jó apám

Be kéne jönnöd holnap a Múzeumba. 8-tól az osztrák követtel kávézom, gyere fél 10-re. :-)

Kiegészítő kérdés a Czarna-kvízhez II.

Miután Czarna rájött, hogy Huán Sexspartano mennyire is favorizálja a babot, neki adta pankrátorka-nevét, a Guruló Babkonzervet. Ám így ő pankratorka-név nélkül maradt. Segíts Czarnának pankratorka-nevet találni!

a, Grace The Cölöpverő: Grace Kelly, amerikai színésznő után, ezzel szeretné Czarna hangsúlyozni finom nőiességét. A Cölöpverő a kedvenc fogására utal.

b, Bihari Brandy (the traditional spelling): Kedvenc itókája "honosított" változata.

c, Steel Wire: Mindenki előtt közismert Czarna és az acélsodrony viszonya. A név utalás Pamela Anderson 1996-os, Barb Wire című filmjére is. Czarna is ugyanolyan szexi bőrszerkóban fog pankratorkázni, csak persze ő sokkal szexibb, mint Pamela.

Hogy lehet valaki ennyire szép? :-)

Mese LXV.

Olvasási lehetőségek:

I, 1 - 2/a,

II, 1 - 2/b - 3/a

III, 1 - 2/b - 3/b
(Hálás lennék, ha megjegyzésben odaírnátok, melyik a kedvenc változatotok a három közül? :-)

1,

 Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy királykisasszony. Értelmes volt, kedves, vicces és… csúnya. A csúnyasága miatt szülei folyton aggódtak, hogy hogyan is fogják férjhez adni egyetlen lányukat. Ebben a nagy aggodalmukban eléggé meg is utálták szegény teremtést. Folyamatosan szidták és csepülték, mondvacsinált indokokkal leteremtették. Az udvaroncok és udvarhölgyek királyi sarj lévén nem vették a bátorságot, hogy nyíltan egy rossz szót is szóljanak a királykisasszonyra, ám valahányszor áthaladt a palota termein, összesúgtak a háta mögött: - Ilyen rusnya teremtés még a kalendáriumba’ sincsen! Volt neki egy öccse is, aki viszont daliásan jóképű volt, és akit mindenki szeretett. A királykisasszony megunva a folyamatos megaláztatást, egy éjszaka álruhát öltött és elszökött a palotából.

            Ahogy ment-mendegélt, egy tisztáson egy nagydarab embert pillantott meg, bőrkötényben. A nagydarab férfi egy farönkön ült és keservesen sírt. A hercegnőnek megesett rajta a szíve, odament hozzá és megkérdezte:

- Hát te meg miért itatod az egereket, jóember?

- Én voltam hét ország legjobb böllére, de ma elcsaptak, mert kiderült, hogy vegetáriánus vagyok. Most miből tartsam el a családomat?

- Gyere velem, jóember! Azért keltem útra, hogy megtaláljam, miért is érdemes élnem. Ha azt esetleg nem is sikerül megtalálnom, de hátha találunk neked valami mesterséget. Addig is, felfogadlak testőrömmé!

Hát ilyen ábrázattal az erényedre biztos nem kell vigyázni – gondolta magában a böllér, de mivel nem volt semmi veszítenivalója, a rangrejtett hercegnővel tartott.

            Ahogy mentek-mendegéltek, egy fa mögül egy köpönyeges alak pattant elő, késsel a kezében:

- Pénzt vagy élet… - még a mondat végére sem ért, amikor a böllér kicsavarta a kezéből a kést.

- Áú, ez fájt, te barom! Dobni kellett volna inkább azt a kést, nem hadonászni vele! – mondta az útonálló, csuklóját dörzsölgetve. – Tudjátok meg, hogy én vagyok a Nagy Fernando, a Kések Királya. Sajnos el kellett mennem a cirkuszomtól, mert az egyik késem kioltotta az erőművész életét!

- Baleset volt? – kérdezte a hercegnő jóhiszeműen.

- Dehogy is – felelte a volt cirkuszos, szakmai önérzetében teljesen megsértve. – A Nagy Fernando sosem hibázik! Az az atlétás, bajszos bájgúnár az én Doloresem körül legyeskedett, ezért megízlelte a gyomra a pengémet! Azóta menekülök a törvény elől.

A hercegnő úgy gondolta, hogy mindenki megérdemel egy második esélyt, ezért azt mondta:

- Gyere velünk! Hátha találunk egy olyan helyet, ahol te is elrejtőzhetsz.

A késdobáló már igen unta az egyedüllétet és egy olyan böszme nagy emberrel is nagyobb biztonságban érezte magát, mint a böllér, ezért ráállt a dologra.

            Ahogy mentek-mendegéltek, az út szélén megláttak egy fehér ruhás alakot, aki megtévesztésig hasonlított egy régen halott pápára. Csak az volt a furcsa benne, hogy úgy tűnt, mintha két dimenziós lenne és egy könyv vagy képregény egyik lapjáról lépett volna le.

- Te meg miféle szerzet vagy? – kérdezte a késdobáló.

- Mi a fasz lennék? Egy képregény-figura. Pár bepipázott indián sámán szórakozásból levarázsolt egy képregény lapjairól. És most persze a kurva istennek sem tudom, hogy mi a picsát csináljak?

- Pápához képest elég szabad szájú vagy. – állapította meg a hercegnő. – Nem próbáltad megkérni az indián sámánokat, hogy varázsoljanak vissza?

- Hát ilyen gyökérnek nézek én ki? Mondtam nekik, de azok a rézbőrű tetvek egy tüt (sic!) nem tettek keresztbe. – válaszolta a képregényhős.

- Hátha szép szóval többre megyünk, vezess el hozzájuk! – adta ki a parancsot a hercegnő.

- Felőlem, de csak az időtöket basszátok el! – felelte a papírpápa.

            Hamarosan oda is értek a három indián sámán tipijéhez. Már a belépésükkor látták, hogy a három sámánnak igen virágos kedve van. Konkrétan csont vízen voltak.

- Mit akar itt Betty, a csúnya lány, Shrek, ez a Sunyi Rókaképű és a Pápa? – kérdezte egyikük, és erre mind a hárman röhögő görcsöt kaptak.

A hercegnő előadta, hogy mit szeretnének.

- Nagyon szépek az óhajaitok, de mi nem tudunk rajtatok segíteni. A Pápát is csak véletlenül tudtuk levarázsolni a képregény lapjairól. De ha már eddig eljöttetek, és te csúnya ámde igen kedves lány ilyen szépen kértél segítséget, ráadásul Pápa sem káromkodott, mióta itt vagytok, ezért adok egy jó tanácsot: van itt a közelben egy nagy varázsló, KoBald. Ő biztos tud segíteni a bajaitokon.

A hercegnő nagyon szépen megköszönte a jó tanácsot és tovább indultak.

Hamarosan el is érkeztek KoBald palotájához. Nagy szomorúságban találták a Nagy Varázslót.

- Mi nyomja a lelked, Nagy Varázsló? – kérdezte a hercegnő.

- Búskomor vagyok, mert a Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy ellopta a csodatévő klumpámat. Ám ti mi járatban vagytok erre vándorok? – felelte KoBald.

A hercegnő előadta, hogy mit is szeretnének.

- Ha visszaszerzitek nekem a klumpát, segítek a bajaitokon! – mondta a Nagy Varázsló.

A hercegnő a többiek nevében is ráállt az alkura és elindultak a Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy ellen.

2/a.

            Hamarosan oda is értek a Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy barlangjához.

- Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy! Jöttünk KoBald, a Nagy Varázsló klumpájáért. Vagy ideadod szép szerével, vagy elvesszük erőszakkal! – kiabált be a késdobáló.

- Gyertek csak nyugodtan! Elbánok én mindannyitokkal! – felelte a Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy (továbbiakban: G.H.E.).

Először a vegetáriánus böllér próbálkozott. Levágta a G.H.E. két fejét a bárdjával, de ekkor a szörny olyan hígfosást bocsátott rá, ami harcképtelenné tette. A böllér hamarosan a kiszáradás következtében meg is halt.

Ezek után a késdobáló próbálkozott. Neki is sikerült késeivel lemetszenie a szörny két fejét, ám a többi kést sikerült a szörnynek egy ágytállal kivédenie, majd a kacsával úgy fejbe vágta a volt cirkuszost, hogy az holtan esett össze.

A képregényhősön volt a sor. Ő olyan válogatott káromkodásokat eresztett el, amitől a szörnynek leszáradt még két feje, ám a maradék egy fejéből mustárgázt lehelt a papírpápára, aki pár percen belül meg is halt.

Már csak a királykisasszony maradt.

- Te mivel akarsz próbálkozni, kisanyám? Rusnyának rusnya vagy, de nem annyira, hogy attól az az egy fejem is elhaljon.

- Nincs másom, mint a szeretet és a kedvesség –mondta a lány és megpróbálta megölelni a G.H.E-t.

- Az ide vajmi kevés – mondta a szörny és egy injekcióval szíven dobta a hercegnőt, aki azonnal szörnyet halt.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

2/b.

 Hamarosan oda is értek a Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy barlangjához.

- Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy! Jöttünk KoBald, a Nagy Varázsló klumpájáért. Vagy ideadod szép szerével, vagy elvesszük erőszakkal! – kiabált be a késdobáló.

- Gyertek csak nyugodtan! Elbánok én mindannyitokkal! – felelte a Gonosz Hétfejű Egészségtelenségügy (továbbiakban: G.H.E.).

Először a vegetáriánus böllér próbálkozott. Levágta a G.H.E. két fejét a bárdjával, de ekkor a szörny olyan hígfosást bocsátott rá, ami harcképtelenné tette.

Ezek után a késdobáló próbálkozott. Neki is sikerült késeivel lemetszenie a szörny két fejét, ám a többi kést sikerült a szörnynek egy ágytállal kivédenie, majd a kacsával úgy fejbe vágta a volt cirkuszost, hogy az ájultan terült el.

A képregényhősön volt a sor. Ő olyan válogatott káromkodásokat eresztett el, amitől a szörnynek leszáradt még két feje, ám a maradék egy fejéből Horváth Ágnes-beszédek szóltak, amiket még egy ennyire fiktív alak sem bírhat ép ésszel, ezért a papírpápa hamarosan már nem tudott egyebet csinálni, mint a fal felé fordult és vinnyogott.

Már csak a királykisasszony maradt.

- Te mivel akarsz próbálkozni, kisanyám? Rusnyának rusnya vagy, de nem annyira, hogy attól az az egy fejem is elhaljon.

- Nincs másom, mint a szeretet és a kedvesség –mondta a lány és megpróbálta megölelni  a G.H.E-t.

Ahogy a királykisasszony egyre közelebb jött, a szörny annyira belefeledkezett a csúnyaságába, hogy a hercegnőnek sikerült megölelnie. Olyan mértékű szeretet áradt a királykisasszonyból, amit a G.H.E. nem bírt és holtan esett össze.

Megvárták, míg a késdobáló és a papírpápa magához tér és a böllér kifossa magát, magukhoz vették a klumpát és indultak vissza a Nagy Varázsló palotájába.

3/a,

Hamarosan vissza is tértek KoBald palotájába. A varázsló igen megörült a visszakapott klumpájának, most már rajta volt a sor, hogy teljesítse az alku ráeső részét.

Elsőként egy vegetáriánus étterembe mentek. Ott a varázsló bemutatta a tulajnak a böllért, aki szerinte jó kidobó-ember lehetne itt.

- Tudod, a paleosok, folyton betörnek ide, összetörik a berendezést, megverik a vendégeket és az alkalmazottakat. Szükségünk lenne egy olyan markos legényre, aki megvédene minket. Meg persze aki kipenderítené a betévedt vegánokat is, mert azokat a köcsögöket mi se bírjuk! – vázolta fel a helyzetet az üzletvezető. A böllér egyből el is vállalta a munkát.

Következett a késdobáló. Egy hatalmas házhoz mentek, amit márvány szökőkutak és oroszlánok szegélyeztek, a kertben pedig egy hatalmas medence volt, aminek az alján egy római gladiátort ábrázoló mozaikberakás volt. A házból egy nagydarab, kopasz férfi lépett ki, lila melegítően és indokolatlanul sok arany ékszerrel a testén.

- Hadd mutassam be Tony Spartano-t. Épp tehetséges embereket keres, mert az utóbbi időben megfogyatkoztak az emberei. Szerintem hasznát vehetné a késdobáló-tudásodnak, Fernando!

Így lett Fernando a Spartano-család tagja. Az évek során capo lett belőle ám végül erőszakos halált halt/ börtönbe került. (kívánt rész aláhúzandó)

A papírpápán volt a sor. Mivel igen mocskos szájú és antiklerikális volt, ezért KoBald elintézte, hogy állást kapjon egy a Norvég Alap és a Soros-alapítvány által üzemeltetett hírportálnál, ahol kedvére értekezhetett az állam és az egyház szétválasztásáról.  Rá kellett jönnie, hogy a portál értékrendjéhez képest ő még nem is elég vulgáris ezért cifrábbnál-cifrább káromkodásokat próbált kitalálni, amivel cikkeit színesítette. Azt, hogy mit kell mondania, helyi- és nemzetközi megmondó-emberek úgyis megmondták helyette. Hamarosan főszerkesztő-helyettesi címig vitte.

Már csak a hercegnő maradt.

- Mivel te vagy a legjobb szívű ember, akit ismerek, ezért nagyon nehéz és nagyon szép feladatot találtam neked. A közelben van egy árvaház kisördögöknek. Annyira szükségük van a szeretetre, mint egy falat kenyérre. Persze egy dolgos kéz és szív is elkél oda. A béredet én állom. Most aludj, holnap hosszú utad lesz.

A hercegnő másnap útra is kelt. Nagyon megszerette a munkáját és a kisördögöket is. Életével elégedetten érte a halál idős korában.

KoBald pedig, mikor megunta a varázslóskodást, megszökött egy brazil táncosnővel.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

3/b,

Hamarosan vissza is tértek KoBald palotájába. A varázsló igen megörült a visszakapott klumpájának, most már rajta volt a sor, hogy teljesítse az alku ráeső részét.

Elsőként egy vegetáriánus étterembe mentek. Ott a varázsló bemutatta a tulajnak a böllért, aki szerinte jó kidobó-ember lehetne itt.

- Tudod, a paleosok, folyton betörnek ide, összetörik a berendezést, megverik a vendégeket és az alkalmazottakat. Szükségünk lenne egy olyan markos legényre, aki megvédene minket. Meg persze aki kipenderítené a betévedt vegánokat is, mert azokat a köcsögöket mi se bírjuk! –vázolta fel a helyzetet az üzletvezető. A böllér egyből el is vállalta a munkát.

Következett a késdobáló. Egy hatalmas házhoz mentek, amit márvány szökőkutak és oroszlánok szegélyeztek, a kertben pedig egy hatalmas medence volt, aminek az alján egy római gladiátort ábrázoló mozaikberakás volt. A házból egy nagydarab, kopasz férfi lépett ki, lila melegítően és indokolatlanul sok arany ékszerrel a testén.

- Hadd mutassam be Tony Spartano-t. Épp tehetséges embereket keres, mert az utóbbi időben megfogyatkoztak az emberei. Szerintem hasznát vehetné a késdobáló-tudásodnak, Fernando!

Így lett Fernando a Spartano-család tagja. Az évek során capo lett belőle ám végül erőszakos halált halt/ börtönbe került. (kívánt rész aláhúzandó)

A papírpápán volt a sor. Mivel igen mocskos szájú és antiklerikális volt, ezért KoBald elintézte, hogy állást kapjon egy a Norvég Alap és a Soros-alapítvány által üzemeltetett hírportálnál, ahol kedvére értekezhetett az állam és az egyház szétválasztásáról.  Rá kellett jönnie, hogy a portál értékrendjéhez képest ő még nem is elég vulgáris ezért cifrábbnál-cifrább káromkodásokat próbált kitalálni, amivel cikkeit színesítette. Azt, hogy mit kell mondania, helyi- és nemzetközi megmondó-emberek úgyis megmondták helyette. Hamarosan főszerkesztő-helyettesi címig vitte.

Már csak a hercegnő maradt.

- Mivel te vagy a legjobb szívű ember, akit ismerek, ezért nagyon nehéz és nagyon szép feladatot találtam neked. A közelben van egy árvaház kisördögöknek. Annyira szükségük van a szeretetre, mint egy falat kenyérre. Persze egy dolgos kéz és szív is elkél oda. A béredet én állom. Most aludj, holnap hosszú utad lesz.

A hercegkisasszony az éjszaka közepén felkelt, hogy igyon egy pohár vizet. Visszaúton a szobájába belebotlott a Varázslóba, aki éppen az illemhelyről jött ki. Mivel egyikük sem akart még visszafeküdni, szóba elegyedtek. Észre sem vették, hogy rájuk virradt. KoBald-nak csak most tűnt fel, hogy a hercegnő egyáltalán nem csúnya, sőt! olyan belső szépség sugárzik belőle, mint még senkiből, akivel eddig találkozott. Hiába na, a szépség a legnagyobb és legtünékenyebb csapda, amibe egy férfi beleeshet. A hercegnő és a varázsló még folytatták a beszélgetést egy pár évtizedig, közben összeházasodtak, gyerekeik lettek, a hercegnőnek megtetszettek a piros flanelingek, ezért kitanulta a favágóskodást is, és néha eltűnt egy pár hónapra a rengetegbe, hogy aztán visszatérve újra felvehessék a beszélgetés fonalát.

KoBald halálos ágyán fejeződött be közös párbeszédük, e szavakkal:

- Azt még sohasem kérdeztem meg, hogy mire kellett a varázsklumpa, ha nem használtad sohasem a varázserejét? – kérdezte a hercegnő.

- Egy Tündér egyszer azt mondta nekem: akkor válik valaki teljes értékű egészségügyi dolgozóvá, ha klumpát visel. Ezek után hogy lehetne az Egészségügy szimbólumát az Egészségtelenségügynél hagyni?

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Vásárosnaményban, egy ünnepségen külön kiemelték, hogy a friss Megyei Prima-díjas apám első hivatalos útja Naményba vezetett. Mintha az Öreg lenne a Pápa. :-)

Biztosan volt a pénteki magyar-finnen egy olyan szurkolói kemény mag, akik azt skandálták:
-Abcúg halszagú atyafiak!
-Vissza a sumer-magyar nyelvrokonságot!
Biztosan fekete pólót viseltek, amin az állt: Jézus pártus herceg volt!

Nomen est omen

-Hogy sikerült a kiállítás?
-Jól. Csak két képet vettek le.
-Miért?
-Az egyiken közösülés volt, a másikon pedig látszott az aktmodell herezacskója.
-Egyébként mi is a kiállítás címe?
-Tabu.

BGYTKF

1,Drága jó anyám mesélte, hogy találkozott most egy volt főiskolai tanárával, későbbi főnökével, G-vel. Ő mesélte, hogy volt anyáméknak egy másik tanáruk, aki utálta a sportolókat. G. is sportolt, amit a másik tanár így kommentált.
-Tudom, G-m, hogy fiatalabb korodban sportoltál, de ennek ellenére tudd, hogy tisztellek, becsüllek.
Hiába, az még nem a fitneszfasizmus kora volt. :-)

2, Apámnak és anyámnak volt egy közös tanára, akinél anyám egyszer vizsgázott, és annyira izgult, hogy e helyett véletlenül ö-t mondott. Erre a professzor:
-Erzsikém, ha Önnek úgy könnyebb, nyugodtan beszélhet szegedi ö-ző tájszólásban.
Ez a tanár feleltette apámat másfél órákig, mert szerette, hogy az Öreg mindent tudott, végre volt valaki, akivel el tudott rendesen beszélgetni. Az Öreg mesélte, hogy még az államvizsgáján is keresztkérdéseket tett fel, a legnagyobb jóindulattal persze. Olyanokat kérdezett például, hogy mi volt a különbség a tiszti és a tisztviselői rozetta között? A professzor egyébként horthysta katonatiszt volt, abból is az elméleti. Szabályzatíró volt. :-)

-Mit kötöttél?
-Sapkának indult, de...
-De hamutartó lett belőle.

Ha már kötés:http://magazine.good.is/articles/prisoners-transform-through-knitting-behind-bars

Az idei év termése (ezeket a könyveket vettem/kaptam 2014-ben)

Szerelmi vallomás 2014

Addig tekernélek, ameddig a videóm a Sátántangó-kazettámat. ;)

Nórika néni ismerősei

Saját magam: 1 fő 2,7%
Ismerem: 10 fő 27,02 %
Ismerem, de nem vagyok benne biztos, hogy ő tudja, ki van Nórika néni mögött: 1 fő 2,7%
Láttam élőben, és már telefonon is beszéltünk: 1 fő 2,7 %
Láttam már élőben, de előszóban egy szót sem beszéltünk még, be se mutattak minket egymásnak: 3 fő 8,1%
Még csak nem is láttam élőben: 20 fő 54,05%
Kitalált személy: 1 fő 2,7%

Montyka már három éve meghalt, de még mindig úgy dobom bele a szemetesbe a csontot, hogy ne tudja kiszedni.

Mese LXIV.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Leány. Úgy hívták, hogy Heather. Takaros kis teremtés volt, ő tudott a legnagyobbat büfögni, meg tudott hajlítani egy acélsodronyt a mellkasán és neki volt a legszebb disznóólja a környéken. Egy kis faluban élt, Mordoron túl, ahol a kurta farkú kismalac túr. De tövig. Gyakran kuruckodott Dongó Pistával, aki traktortechnikusnak tanult hajdanában, így igen művelt embernek számított a faluban, még ha a stúdiumokat nem is fejezte be. Ám egy napon Heathernek elege lett az ottani életből, ezért felkerekedett szerencsét próbálni.
Ahogy ment-mendegélt, belefutott egy lingvicista tüntetésbe. Tisztességben megőszült férfiak és hölgyek olyan jelszavakat skandáltak, hogy: Kurtavasat a be- és a le- igekötő indokolatlan használatáért! Vesszenek a germanizmusok! Halál a szentháromság-tagadókra! Ez utóbbi jelszó egy régebbi tüntetésen égett a demonstrálók agyába.
Estére egy fogadóba ért Heather. A sok borissza zsivány között felfedezett egy emberi arcot, oda is lépett az asztalához, és bemutatkozott:
- Köszöntelek, dalia! Az én nevem Heather, elindultam országot-világot látni. Leülhetek hozzád?
- Természetesen szépséges kisasszony. Az én nevem Gerely, és én is kóborlok, hogy megtaláljam életem célját.
- Nem vagyok én kisasszony, csak egy egyszerű lány , vitéz Gerely. Neved s híred már messzire megelőzött. Te vagy az, aki használati útmutatóból össze tud rakni egy IKEA-bútort. Erre csak igen kevesen képesek. Velem tartanál az utamon, vitéz Gerely?
- Szívesen elkísérlek, szépséges hölgy! – válaszolta a dalia. Ebből is kitűnik, hogy a jó szándék és a segítőkészség élő szobra volt.
Másnap folytatták vándorlásukat. Útközben a zenei élet két olyan csillagával találkoztak, mint Busa Pista és Fásy Ádám. Heather mind a kettőjüktől kért egy autogramot a mellére. Fásy Ádámtól a bal mellére kérte, mert az ő munkásságát jobban szerette.
Estére egy fogadóba értek. Az egyik asztalnál láttak egy igen értelmes tekintetű lovagot, akinek felettébb jóképű, ám igencsak ostoba tekintetű fegyverhordozója volt. Oda is léptek hozzájuk, bemutatkoztak és engedélyt kértek, hogy leülhessenek az asztalukhoz.
- Természetesen leülhettek szépséges kisasszony és vitéz lovag. Az én nevem Nyíl, az Értelmesképű lovag, ő pedig itt hű fegyverhordozóm, Csacsiszabi, a Fess (epitheton ornans). – felelte a nemes lelkű dalia.
Az este további része nagyon jó hangulatban telt, bőven folyt a bor és sok vidám adomát elmeséltek egymásnak. Heathernek nagyon megtetszett az Értelmesképű lovag, ám ő elég hamar nyugovóra tért, ezért ha nincs ló, jó a szamár is-alapon elkezdte énekelni Csacsiszabinak, a Fessnek (epitheton ornans). – Come on baby, shake your moneymaker! Utána pedig Erzsébet-utalványokat dugdosott a fegyverhordozó gatyájába.
Másnap reggel Csacsiszabi igencsak szomorú volt, mert a gazdájának sürgősen útra kellett kelnie, és nem találván hű fegyverhordozóját, a Fess (epitheton ornans) nélkül indult el. Csacsiszabi, a Fess (epitheton ornans) ugyanis egy szolgálóleánnyal töltötte az éjszakát, ahelyett, hogy gazdája álmát vigyázta volna.
Gerely és Heather maguk mellé vették Csacsiszabit, a Fesst (epitheton ornans) és így már négyen folytatták vándorlásukat. Útközben elhaladtak egy lepukkant, zöld épület mellett.
- Innen irányítják az egész Birodalmat - mondta Csacsiszabi, a Fess (epitheton ornans), ám köztudomású volt, hogy ő mindig szamárságokat beszél, ezért nem hittek neki. Pedig most az egyszer tényleg igazat mondott.
Estére egy fogadóba értek. Az egyik asztalnál megláttak egy huncut szemű, apró, kopasz legényt. Egyből szimpatikus lett nekik. Oda is léptek hozzá, bemutatkoztak és engedélyt kértek, hogy leülhessenek hozzá.
- Természetesen leülhettek vitéz daliák és szépséges kisasszony. Az én nevem Huán Eszpártánó. Udvari bolond voltam, csak kirúgtak. – felelte a legény.
- Miért rúgnak ki egy Udvari bolondot? – kérdezte Gerely.
- Túlságosan rendszerkritikus voltam. – felelte a Bolond.
Másnap a Birodalom fővárosába értek. Kiderült, hogy a város legszebb palotáját megszállta a gonosz Bürokrácia, és onnan tartja rettegésben a Birodalom alattvalóit. Megölte a régi királyt is, és fogságban tartja fiát is, a trónörököst. Magas jutalomban részesül az, aki legyőzi a gonosz Bürokráciát. A négy barát (mert a mesékben elég valakivel együtt vándorolnod pár napot, máris spanok leszek) ezt hallván úgy döntött, hogy egy élete-egy halála, ők bizony megpróbálják kiszabadítani a trónörököst.
El is mentek a palotához. Már a kapuval is meggyűlt a bajuk, mert Gerely sehogy sem tudta a nála lévő szerszámokkal szétszerelni a zárat.
- Ide biztos valami varázsszó kell, hogy kinyíljon. – mondta az ezermester dalia, miközben a fejét vakargatta. Erre Heather próba-szerencse alapon kimondta az egyetlen varázsszót, amit ismert:
- Odabasszak?
Erre a kapu magától kinyílt.
A palota hetedik termében rá is akadtak a gonosz Bürokráciára. Rettenetesen csúf jószág volt.
- Mit akarnak? – förmedt rájuk.
- Jöttünk kiszabadítani a trónörököst. – felelte Heather.
- Töltsék ki először a 128/b, majd a 187. és 98. számú nyomtatványt.
- A nyomtatványról jut eszembe, van egy ismerősöm, aki … - és ezzel a Bolond belefogott az egyik 40 perces monológjába a sok közül, amivel elterelte a gonosz Bürokrácia figyelmét. Ekkor Heather odaadta Gerelynek a gumipókokat, amivel általában a kerékpárját kötözte fel a távolsági busz tetejére. Gerely összekötötte a gumipókokkal a figyelmetlen Bürokrácia lábait. Csacsiszabi, a Fess (epitheton ornans) csak bambán bámult. Mikor Gerely megvolt a gonosz Bürokrácia lábainak összekötözésével, Heather odaszólt a szörnynek:
- Hé te Bürokrácia, nem igazán szeretjük a te fajtádat errefelé.
Mikor a szörny Heather felé fordult, felbukott és elterült a földön. Ekkor Heather a magatehetetlen szörnyhöz ment és egy jól irányzott büfögéssel szó szerint kibüfögte a gonosz Bürokráciát a bőréből, aki azonnal szörnyet halt. Hamarosan az egyik eldugott szobában megtalálták az elrabolt trónörököst is, akiről kiderült, hogy maga Nyíl az. Apja halálhíre miatt kellett elhagynia olyan gyorsan a fogadót, és a Birodalom fővárosába sietnie, ahol sajnos hamarosan a gonosz Bürokrácia fogságába került, ahogyan már előtte számos vezetővel is megtörtént. Mikor felelősségre vonták Csacsiszabit, a Fesst (epitheton ornans), hogy miért nem mondta előbb, hogy a trónörökös Nyíl, ő csak ennyit válaszolt.
- Senki nem kérdezte.
Nyíl ekkor így szólt:
- Csacsiszabi, a Fess (epitheton ornans) már régóta hűséges fegyverhordozóm, őt már tudom, hogyan fogom megjutalmazni. De nektek lehet egy-egy kívánságotok, amit ha tudok, teljesítek.
- Felséges hercegem! Én szeretnék a szolgálatodba állni! –felelte Gerely.
- Rendben, vitéz Gerely. Megteszlek egyik seregem vezérévé.
- Felséges hercegem! Én szeretnék újra Udvari Bolond lenni! –felelte Juán.
- Rendben, derék Juán Eszpártánó! Udvarom első számú Bolondja leszel, és kimondhatod, amit gondolsz. Egy jó uralkodónak mindig hallgatnia kell a kritikákra.
- Felséges hercegem! Én a testedet akarom! – felelte Heather.
- Rendben, szexi Heather! Megkapod. – kacsintott egyet herceg, majd mind a ketten elvonultak a palota legszebb hálótermébe, amelynek ablakait és ajtóit faragások díszítették. Olyan tizennégy óra múltán újra elő is kerültek.
- Halljátok szavam! Lady Heather és én összeházasodunk. Elhagyván a régi, lepukkant, zöld irodaépületet, ahonnan apám irányította a Birodalmat, székhelyünket ebbe a palotába tesszük át, amit ezentúl Lady Heather Harci Csarnokának fognak hívni.
Hamarosan meg is tartották az esküvőt. Mikor Lady Heather kijött esküvői ruhájában - amely jócskán kimerítette a blaszfémia fogalmát - leszállt a vállára Odin két hollója. De amikor látták, hogy itt mindig ez volt, tovább is repültek.
Nyíl és Lady Heather boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Néha azért fejbe rúgták egymást.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Drága jó anyám már addig ment a zenehallgatással, hogy megkért, írjak ki neki Bob Marley-t. :-)

Két könyvet kaptam eddig születésnapomra: Vinnie Jones-tól a Megindító meccs voltot és egy Marvel-képregényt II. János Pál életéről. Ebből látszik, hogy a barátaim jobban tudják, hogy mi kell nekem, mint én magam, hisz egyik sem volt a kívánságlistámon, de mind a kettőnek örülök. :-)

Két személyes tüntetés

Az egyik legjobb barátom holnap Varsóban fog tüntetni az internet adó ellen. Másodmagával. :-) Egy olyan tüntetésre én is elmennék, de felmerültek bennem kérdések a rendezvénnyel kapcsolatban. :-)

Kérdéseim:

Két emberre kell-e bejelentési kötelezettség?
Visznek-e a tüntetők zászlót? Csak egy nemzeti színűt vagy a másiknál lehetne-e egy Árpád-sávos?
Eléneklik-e a Himnuszt, Szózatot, Székely himnuszt esetleg az Internacionálét?
Mind a ketten beszédet tartanak-e vagy csak az egyikük?
Lesz-e hangosítás?
Fognak-e ordibálni, skandálni? Ha igen, mit?
Lesz-e náluk transzparens jelszavakkal? (Figyelem! "A jövőnket elvehetitek, a HD pornót nem adjuk!"-feliratot már ellőtték Pesten!)
Átadnak-e petíciót a nagykövetségnek?
Legalább egy régi tamagochi-t vagy Tetris-t hozzávágnak-e az épülethez?
Odaláncolják-e a résztvevők magukat valamihez?
Éhség sztrájkolnak-e, mint a Böszme Néró?
Kiköltöznek-e egy két személyes sátorba a nagykövetség elé?
Elfedik-e sállal az arcukat?
Vajon mind a ketten ugyanazt az álláspontot képviselik vagy eltérően gondolkodnak a dolgokról?
Remélem, válaszokat is kapok ezekre a húsba vágó kérdésekre hamarosan! :-)

Van egy ír sorozat, a Father Ted. Egy pici szigeten játszódik, ahol egy paplakban 3 pap és egy házvezetőnő lakik. Tényleg nagyon vicces, ajánlom mindenkinek. Van egy olyan rész benne, hogy Ted-et és paptársát, Dougal-t, kirendeli a püspök, hogy a sziget mozija előtt tiltakozzanak egy, a püspök szerint szentségtörő film, a Passion of St. Tibulus ellen. A tiltakozás olyan "sikeres" lesz, hogy még Gdańsk-ból is elmennek megnézni a filmet. :-)

Infoultras

Tévedés ne essék, egyet értek az internetadó elleni tüntetéssel, sőt, azzal, hogy az emberek kifejezzék tetszésüket valami mellett vagy valamivel szemben. Remélem, sokáig kitartanak, elérnek valamit és az internetnél fontosabb témákban is hallatják a hangjukat, és a demokrácia más területein is elérnek eredményeket.
Másrészt: a tüntetés főszervezője egy többgenerációs szoci politikus és nekem egy szoci politikus sohasem lehet demokrata. Eddig nem is láttam erre ellenpéldát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyat viszont már láttam, aki a Fidesz jelöltjénél jóval demokratikusabb volt, de az sem a jó jelölt volt, hanem a kisebbik rossz. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy mindig felmerül bennem a kérdés, hogy hol voltak ezek az emberek 2006-ban, amikor a demokrácia szerintem még ennél is nagyobb bajban volt? Persze ezek csak az én érzéseim, gondolataim, véleményem. Valószínűleg sok mindenben nincsen igazam, de annyira még demokráciában élünk, hogy azt gondolhatok, amit akarok, még ha nem is mondhatom ki azt, amit gondolok.

De evezzünk vidámabb vizekre! :-) Két dolog ihlette ezt a posztot: az egyik Grafit egyik rajza: http://index.hu/napirajz/2014/10/24/kik_ezek/ a másik pedig a tüntetők azon csoportja, akik monitorokat dobáltak a Fidesz-székházra. Elképzeltem egy szurkolói kemény magot, akik az informatika világában vannak otthon. Lehetne a nevük Infohools vagy Infoultras, IT Crew, Internet Firm, The Geeks. A zászlójuk lehetne egy ultra, aki monitort dob egy másikra, két keresztbe tett klaviatúra felett egy monitor. Szurkolói drapériáikon a feliratok lehetnének bináris kódokkal, szerepelhetne rajta a Free Wi-fi!, a szurkolói pólókon különféle programozási nyelveken lennének a feliratok, a tagok többek között nyomtatott áramköröket és az első számítógépük képét tetováltatnák magukra. Népszerű drog lenne a csoportban az LSD. Szurkolói rigmusaik lennének a: Buzi Bill Gates! Utálunk szar Explorer! Steve Jobbs a legnagyobb király! Ria-ria-Memória! Aki nem ugrál, az hotspot-ot használ, hej-hej! Egyszerűen iwiw-esek vagytok! Hej-Hej! Természetesen gyakorta hajtanának végre hacker-támadásokat, bökdösnék ellenfeleiket a Facebook-on, trollkodnának más szurkolói oldalakon. Természetesen a legfontosabb összecsapás itt is a huśtawka lenne: öten öt ellen, de nemcsak ökölharcban kéne egymást legyűrni, hanem League of Legends-ben is. Ha van még ötletetek, írjátok meg! :-) És hogy milyen egy infoultra? Kb ilyen: http://index.hu/napirajz/2014/10/27/alku/

Megosztanék egy fontos állampolgári kezdeményezést is: https://www.facebook.com/pages/1-Milli%C3%B3an-Az%C3%A9rt-Hogy-Dobd-A-Sz%C3%A1mtech-Hullad%C3%A9kod-Egy-Fidesz-Sz%C3%A9kh%C3%A1zhoz/728209673893710?fref=ts

Divatdiktátorok

Minden ember foglalkozik valamennyire a külsejével, nem lehet ez másképp a diktátorok esetében sem.
Gyurcsánynak például fodrásza van, vagy Klára asszony vágja otthon ezt a papos frizurát?
Szálasi vajon milyen hajfixálót használt?
Vajon Hitler haj- és bajuszviselete divatot teremtett a 30-as évek Németországában? Van olyan ember, akinek ez jó állt, Adolfot is beleértve?:-)
Ha már bajusz: Lukaszenko bajszában benne van az egész szocializmus.
Ha már arcszőrzet: Ferenc József, Vilmos császár és Ho Shi Minh. Na, ők tuti, hogy trendet teremtettek.
Mao Ce-tung a szürke munkászubbonyában és az áramvonalas frizurájával?
Vajon Kadhafi ondoláltatott és melyik volt a kedvenc napszemüveg-márkája?
Sztálinnak és Ceausescu-nak, mint volt cipészsegédeknek fontos volt, hogy milyen lábbelit hordanak? Abból a cipőből többet adtak el, amivel Hruscsov verte az asztalt az ENSZ-ben?
Ha már lábbeli: Fidel Castro most már csak amerikai tornacipőket hord, mert a csizmát nem bírja a lába. Persze a márkajelzést gondosan leragasztják. Vajon neki és Che-nek, egy ügyvédnek és egy orvosnak miért volt fontos, hogy egyenruhában járjanak, és úgy nézzenek, ki, mint a szőrös vademberek, akik most jöttek a dzsungelből? Vajon hányszor mondták a fotósnak: még egyszer, mert nem szivarozom épp, vagy nem látható a képen a géppisztolyom?
És miért szeret minden diktátor egyenruhában parádézni?
Rákosi és Mussolini a kopaszságot vajon férfiasnak tekintette-e?
Khomeini ajatollah vajon gondolkozott azon reggelente: Ma melyik kendőmet is vegyem fel?
Kim Dzsongil és Jaruzelski: akinek ennyi hatalom van a kezében, az bármilyen szemüveget felvehet. Tisztára, mint Brick Top a Snatch-ből.
Kim Dzsongil vajon néha tarajba állította a felnyírt haját és Sex Pistols-t énekelt?
Vajon Kádárnak öltönyei tudatosan a dolgozó néphez való tartozást fejezték ki?
Brezsnyev kevésbé érezte magát fessnek, mert a Hős város és a Hős anya kitüntetést nem tűzhette a saját mellére?
Gorbacsovot vajon zavarta az anyajegye?
Ha már divat, akkor nők: mennyi pénz mehetett el Evita ruháira és Imelda Marcos több mint 3000 cipőjére?
Kíváncsi lennék a diktátorok borbélyainak visszaemlékezéseire is.
Végezetül álljon itt egy idézet a Tanúból: "Spongya rá! Ne mondjon semmit. Mi úgyis tudunk mindent. (...) Ezt a zakót például 1938-ban varrták. Angol szövet, 85%-os gyapjú. (...) A válla egy kicsit túl van tömve, de a reverje jó." (Házi Árpád, akiről Virág elvtársat mintázták, eredetileg szabó volt.)

Who's missing?

Ma, több év után megint használtam azt a szót, hogy: kurdę. Van ebben a szóban valami otthonlevés a lengyel nyelvben és nosztalgia is. Előhozza azt a képet, hogy leszállok az osiemkáról a Plac Wszystkich Świętychen és megcsap a szél. Meg a kebab-szag.

Drága jó anyám annyira letört az önkormányzati választások eredménye miatt, hogy most már nem néz tévét, inkább zenét hallgat. Kárpátiát, Leonard Cohen-t és Cesaria Evorát. Mi ez, ha nem multikulturalizmus? :-)

Könyvespolc 4.

Bárhol laktam eddig, szükségét éreztem, hogy legalább egy polcnyi könyv legyen a szobámban. Ez általában 30-40 körüli könyvet jelentett, a kedvenceimet, és amiket a közeli jövőben el akartam olvasni. Eljátszottam a gondolattal, hogy ha csak egy könyvespolcom lenne, mit raknék fel rá. Végül is 50 könyv lett belőle. Maradhat? :-)

Paul Auster: New York-trilógia
Igazából minden Auster zseniális, de valahogy úgy érzem, hogy ha Auster, akkor New York-trilógia. Ez volt az a könyve, amivel ismert lett és szerintem a legjelentősebb alkotása is.

Gabriel Garcia Márquez: Szerelem a kolera idején
Annyira elvarázsol ez a könyv, hogy már háromszor olvastam, de még mindig nem tudom megjegyezni, hogy hívják a három főszereplőt. :-)

Álvaro Mutis: Maqroll, az Árbocmester nekibuzdulásai és hányattatásai I-II.
Márquez haverjának kisregényei az Árbocmesterről, aki bejárja mind a hat világot, nekibuzdulva belekezd vállalkozásokba, amik nem sikerülnek, közben pedig csodálatos Nők szerelmét nyeri el. Bár a történetek sohasem érnek jó véget, nagyon jó hangulata van a könyveknek és bár minden pusztulásra van ítéltetve, Maqroll folyamatos újrakezdése mély életszeretetről tanúskodik.

Mario Vargas Llosa: A látványcivilizáció
Egy nagyon jól megírt könyv a mai civilizációról, ahol csak a látvány és a szórakozás számít. Kötelező darab mindenkinek!

Julio Cortázar: Sántaiskola
Erre a könyvre vadásztam a legtöbb ideig. Czarnától kaptam meg valamelyik születésnapomra. Posztmodern, formabontó és mégis nagyon szórakoztató.

Neil Gaiman: Anansi boys
A harmadik zseni. Minden Gaiman-t érdemes elolvasni, nekem az Anansi teljesen szubjektív okok miatt a kedvencem: olyan fajta játékosság és humor van benne, amit a legjobban szeretek.

James Joyce: Ulysses
Tudom, hogy elég sznob dolog kitenni a könyvespolcra az Ulysses-t, de engem tényleg szórakoztatott.

Sue Townsend: Adrian Mole újabb kínszenvedései
Kamaszkorom egyik kedvenc regénye.

Robert Merle: Utolsó nyár Primerollban
Merle az egyik kedvenc íróm és ez az egyetlen magyarul megjelent műve, amit még nem olvastam.

Eric-Emmanuel Scmitt: Ibrahim úr és a Korán virágai
Egy nagyon könnyed kisregény nagyon komoly dolgokról.

Boris Vian: Tajtékos napok
Bár ezt a Viant tudom a legnehezebben olvasni, mégis ezt tenném ki, talán mert kötődik Kerekperecevővel való kapcsolatomhoz.

Martin Walser: Szökőkút
Egy remek regény a gyermekkorról a hitleri Németország idején, olyan briliáns mondatokkal, mint: "Az ilyen bezzeg él, Schiller meg halott!"

Erlend Loe: Doppler, az utak királya
Vicces és antiszociális. Nem ilyen vagyok kicsit én is? :-)

Jonas Jonasson: A százéves ember, aki kilépett az ajtón és eltűnt
Az egyik legszórakoztatóbb regény a 20. századról, amit valaha olvastam.

Andrus Kivirähk: Ördöngös idők
Egy varázslatokkal teli kis észt falu novemberi regéje.

Jaume Cabré: A Pamano zúgása
A legtökéletesebb könyv, amit valaha olvastam.

Alessandro Baricco: Háromszor hajnalban
Baricco a legtömörebb szépirodalom, kiváncsian várom, mit hoz ez a könyv?

Umberto Eco: Bábeli beszélgetés - Minimálnapló
Eco egy nagy bohóc is. Ebből a könyvből ez ki is derül.

Javier Zanetti: A kapitány.
A Kapitány életrajzának ott a helye a polcomon. Egy valódi példakép.

Nikosz Kazantzakisz: Zorbász, a görög
Az ID és a Szuperego harcának legjobb irodalmi ábrázolása sok tánccal és humorral. Férfiirodalom.

Bohumil Hrabal: Őfelsége pincére voltam
Hrabal könyvei gyöngyök a mélyben, nekem az Őfelsége a személyes kedvencem. Ez is teljesen szubjektív választás, nem jobb és nem rosszabb az életmű más darabjainál.

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve
Ahogy a címe is mutatja, ez az egyik legmulatságosabb Kundera, talán ezért is szeretem ezt a legjobban.

Patrik Ouředník: Europeána
A 20. század történetének egyik legérdekesebb és legszórakoztatóbb összefoglalása.

Paweł Huelle: Mercedes-Benz
Egy Hrabal-tribute vezetésről, nőkről, motorokról, Gdańskról. Minden mazsolának ajánlott.

Witold Gombrowicz: Ferdydurke
Egy harmincéves fickó nem tudja, mihez kezdjen az életével, nem érzi magát elég felnőttnek. Ismerős, nem? ?:-)

Ignacy Karpowicz: Égiek és földiek
Az egyik legpimaszabb könyv, amit valaha olvastam.

Sławomir Mrożek: Hazatérésem naplója
Mrożek, Krakkó. Kell ennél több?

Andrzej Stasiuk: Útban Badadagba
A melankolikus Kelet-Közép Európa beutazása széltében hosszában. A stasiuk-i életmű eddigi csúcsa.

Olga Tokarczuk: Bieguni
Tokarczuk az egyik legjobb lengyel író, akit eddig olvastam. De biztos, hogy a leggyönyörűbb szemű. Kíváncsian várom ezt a regényét, amiért Nike-t is kapott.

Aszlányi Károly: Kalandos vakáció
Vannak olyan regények, amik az embert az élete végéig elkísérik. Ez az ifjúsági regény is az. Már számtalanszor olvastam, de még mindig szétröhögöm magam rajta.

Bayer Zsolt: Tündértemető
Remek novellák, utazások, érzékeny tájleírások.

Békés Pál: Bélyeggyűjtemény
Nevettető és elgondolkoztató kurta kis történetek.

Borbély Szilárd: Halotti pompa
Borbély Szilárd tanított is engem, egy helyen is születtünk, még mindig nagyon sajnálom, hogy meghalt. Neki még azt is meg tudtam bocsájtani, hogy liberális volt. :-) Ez a kötete is elég megrázó.

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – a Márk változat
Bár már egyre jobban szeretem azokat a könyveket, amiknek története is van, azért időről-időre egy kis posztmodern még rám fér. Már csak az olvasási módok váltogatása miatt is.

Faludy György: Villon-átköltések
Kamaszkoromtól elkísért ez a kötet is. Gyurka bácsi mindig is a kedvenc embereim és költőim közé tartozott is tartozik, a Ballada a Senki fiáról-érzés pedig valószínűleg kicsit mindig bennem lesz.

Fehér Béla: Alszik a doki Betlehemben
Vitriolosan vicces regény a rendszerváltásról.

Garaczi László: Mintha élnél
Kallódó értelmiségi-palánták gyönyörű mondatai. Ezek aztán viccelnek.

Háy János: Xanadu, Völgyhíd
Háy Jánosnak a prózája is legalább olyan szép, mint a könyvei borítói.

Kiss Gy. Csaba: Ariadné avagy bolyongások könyve
Remek útleírások. Baedeker Európához.

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
Esti Kornél én vagyok.

Orbán János Dénes: Tragédiák és cipők
Az egyik legjobb és legpimaszabb fiatal író.

Pintér Béla: Drámák
Pintér Béla darabjaiból szinte mindent megtudhatunk magunkról és a világról körülöttünk.

Rejtő Jenő: Vanek úr Párizsban
A rejtői életmű egyik csúcspontja. Rejtőt pedig már csak a mentális egészségünk miatt is olvasni kell! :-)

Szerb Antal: Utas és holdvilág
Két-három évente elolvasom. Nagyon szeretem ennek a regénynek a hangulatát, amihez még hozzájárulnak az olaszországi városleírások is. Némely szereplő is nagyon közel áll hozzám.

Temesi Ferenc: A szív böjtje
Temesi az egyik legnagyobb játékosa a magyar nyelvnek. Ez a játszadozás a szavakkal már néha-néha sok is, de érdemes őt is olvasni.

Zilahy Péter: Az utolsó ablakzsiráf
Ha valaha írok egy regényt, akaratlanul is hasonlítani fog erre.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
Ez még egy olyan regény, amit már többször olvastam, minden alkalommal lenyűgözött, de fogalmam sincsen, miről is szól igazából. :-)

Wladimir Kaminer: Multikulti
Egy nagyon szórakoztató kis lektűr a berlini emigránsok életéről Mióta megszerettem a Rotfrontot, azóta még jobban szeretem ezt a könyvet is.

Dai Sijie: Balzac és a kis kínai varrólány
Egy nagyon bájos kis szerelmi történet egy nem éppen bájos történelmi időszakból. Szeretem ezt a könyvet, néha a szemeimmel meg is simogatom.

Salman Rushdie: Harún és a Mesék Tengere
A kedvenc könyvem és mesém. Ráadásul dedikáltattam is, szóval maga a kötet is értékes számomra.

A leghülyébb csajozós duma

Főnöknőm találkozott egy fickóval. Már az se volt semmi, hogy a fickó arra volt büszke, hogy középvezető a nyíregyházi MÁV-nál. A főnöknőm az első találkozás után le is koptatta. Erre a fickó:
-Ó, pedig én már elújságoltam bent, hogy nyíregyházi barátnőm van. (Mintha a nyíregyházi lakcím egyenlő lenne a minőséggel!)
- Pedig második találkozóra valami hosszabb programot szerettem volna veled és a fiaddal. Elmehettünk volna a strandra vagy az ÁLLATPARKBA! (Mintha főnöknőm nem heti 40 órát töltene ott:D)

Ivo Andrič: Aska and the wolf

This happened in the sheep world on the Sloping Meadows. Aja, a big ewe with thick fleece and round eyes, gave birth to her first lamb, who looked like all newborns, a fist of damp wool starting to bleat. It was a girl, an orphan, because a few days earlier Aja had lost her husband whom she dearly loved. The mother called her child Aska, thinking the name most suitable for a soon-to-be, gorgeous sheep.
During the first few days, the lamb, like all young lambs, followed her mother, but when it started to run on her still rigid and uncommonly long legs and graze by herself, the lamb showed her temperament. She did not hide under her mother’s skirt, she did not listen to her mother’s calling or the clanging bell on the lead ram’s horn, but she loved to wander on paths that she found for herself and seek out pastures to graze in far-away places.
Aja sharply admonished her otherwise well-behaved, intelligent, and beautiful daughter. Aja gave Aska firm advice and strong rebukes, to teach her the many risks of this sort of behavior in a neighborhood like theirs, where always runs some cunning and bloodthirsty wolf, the kind of wolf that does not fear the shepherds and kills ewes and their young, especially when they splinter off and meander about. Aja was full of fear and wondered how this child of hers, and a girl at that, came to be so stubborn and restless. No matter whom she took after, the ”babe” – that’s how one calls young boys and girls in the sheep world – was a great worry to her mother. In school, Aska was clever and progressed quickly. But every time when her mother went to school to ask about her grades and performance, the teacher would go on and on about how Aska could do much better if she were not so distracted. It was only in physical education that she continuously excelled with high marks.
One day, after Aska had passed her classes with only modest success, she stood before her mother and told her that she wanted to go to ballet school. At first, her mother strongly opposed the idea, providing many reasons against it, each one more convincing than the last. Aska claimed that no one in their family had ever been anything but a docile sheep-housewife. Art, in her mother’s words, was an unstable calling that neither fed nor protected anyone who took it up. The ways of art were dubious, deceptive, and hard, and dancing was the hardest and most deceptive of arts, even a disreputable and dangerous one. No sheep from a good family had ever followed such a path, and so on. Finally, what would the rest of the sheep community say if they heard that her daughter had taken just such a path?
This is how the well-meaning, worried mother spoke to Aska. But knowing her daughter’s nature, Aja understood that her daughter’s desire was stronger than her capacity for self-denial. And she yielded. She enrolled her young lamb in ballet school, hoping to restrain her temperament, even though the sheep and the rams of the flock were in general highly critical of the mother’s decision.
One could not say that Aja was indifferent toward the reproaches and gossip heard among the sheep and the rams in their cotes and pastures, but a mother loves her child so much that she accepts, in time, all her child’s attributes, even those of which she does not approve of within her own soul. As time passed, the mother reconciled herself to her daughter’s wishes and started to look differently on the whole matter. She wondered what, after all, could be so wrong with art? And dance was the most noble of all the arts, the only one that relied entirely upon one’s own body.
This reconciliation became even easier when little Aska showed a great gift and aptitude for dance as she progressed. Along with this, the girl was as innocent and as guileless as anyone could wish. But her strange and dangerous habit of wandering far away from the sheep’s pastures did not fade. And one day, the event that Aja was so afraid of actually happened.
Aska finished the first class of ballet school with the highest marks and was about to begin the second class. It was the start of autumn; the sun was strong but beginning to fade and there were brief, warm showers that made a happy rainbow over the wet, sunny fields. That day Aska was very happy and very carefree. Taken by the freshness of the day and the beauty of the delicious grass, she journeyed to the far edge of the beech woods and even into them. The grass was especially juicy in that area, she thought, deep inside the woods.
The sun drove away the milky fog still lingering in the woods like the remains of some night dance—white, bright, and quiet. The low visibility and the total silence made the area’s aura one in which space and distance had no measure and one in which time lost its meaning.
Running through the bright, green fields, one after another, Aska inhaled the scents of the old bent beeches covered with mosses like the opiate of a story about an extraordinary event. It seemed to her that this story with its uncountable number of remarkable experiences had no end. Then, when she arrived at one of the fields––she found herself suddenly face to face with an awful wolf. Tricky, old, and perky, he had crept into the field to which wolves do not usually come at that time of year. His fur, green and brown, made it possible for him to blend easily with the autumn beeches and dry grasses.
The beautiful scene that had charmed Aska suddenly lifted like a thin, sly curtain, and in front of her stood a wolf with searing eyes, bent tail, and a false smile spread across its teeth, far scarier than her mother’s admonishments. Her blood froze and her thin legs could not move. She remembered to call for her relatives and she opened her mouth, but there was no sound. Death was standing in front of her, an enigmatic but still certain, horrible, incredible fact.
The wolf made a half-circle around his motionless victim, slowly and softly as usually precedes a wolf’s pounce. He was incredulous (if wolves can be said to be capable of doubting) as well as suspicious (which wolves are quite capable of) of a trap: How did a young, white, pretty lamb wander so far astray as to step right into his jaws?
For his victim, there were strange, unexpected moments, somewhere between mortal horror (into which she had entered) and the unbearable, bloody, final fact hidden behind the word, death. This gave the terrified Aska a tiny bit of time, when she thought there was none left, and the time was so short that it did not seem like time at all. She felt that she still had strength for movement, but it was not a movement to protect herself because she was not capable of that. Her last movement would only be dance.
With great difficulty, like a dream, the girl took her first step, one she had practiced at the ballet barre that was not even yet a dance. Quickly, she took another step, and then another. They were small, modest steps for a body destined to die soon, but they were enough to befuddle for a moment the astonished wolf. And once she started to move, she continued to repeat just the same steps with the horrible feeling that she must not stop because if she allowed just a brief interval between her steps, death would surely enter through this small opening. She made steps in the sequence that she had learned in school as if she were hearing her teacher’s voice, “One and two, one and two.” She performed in that order everything she had learned during the first year of school. Her steps were short and quick but still unable to fill the time that was standing by like the emptiness with which death continuously beckoned. She then progressed to the figures she had learned without the support of a ballet barre in the middle of the school hall. But her abilities and knowledge were limited to just that. She could make two or three figures as they were meant to be performed and she did them with dread. First one, then another, and then a third. And that was the limit of her knowledge and skills. She then repeated the steps, fearing that she might lose some power and beauty by repeating them. And in vain she tried to remember something more that she could do to overcome the event that awaited her at the end. Time passed. The wolf waited and watched, and he started to come closer, and in front of her all doors to classical ballet were closing and the voice of her teacher became more and more faint, eventually disappearing. Her knowledge had developed to a good point, but now it had come to an end. Her skills had abandoned her, her school could not teach her anything more, but she had to live and, if she wanted to live, she had to perform a dance.
And Aska began to dance with freedom beyond any of the school’s rubrics or training, outside of anything that can be taught or learned.
Who knows if this world, since its beginnings, has ever seen what the modest and nameless woods above the Sloping Meadows saw that day?
Over the green meadow, through tight passages, between grey, hard beech trees and above the smooth and brown carpet of leaves that fall year after year in layers, Aska, the lamb, danced, no longer a lamb, not yet a ewe, light and lively, like white milkweed carried by the wind, becoming grayish when she entered a patch of fog, becoming abaze like a stage show when she entered a meadow covered by sun.
The plodding step and fixed gaze of the old wolf, the perpetual, invisible butcher of her flock, followed her.
The cagey, cool, and proverbially wary wolf, who was afraid of neither people nor animals, was at first surprised. This attitude, though, slowly turned into a marveling and irrepressible curiosity. Initially, he remembered who he was, what he was, where he was, and what he had to do, saying to himself: “Let me just witness this amazing wonder. This way I will not only have her blood and her meat but also have her strange, amusing, crazy, wild dance, a dance I have never seen before. Her blood and meat are mine any time I would like and anyway I can take them, but not till the very end of the dance, when I have seen the entire wonder.”
Thinking like this, the wolf followed the lamb, stopping when she stopped and moving whenever she speeded up the movements of the dance.
Aska was not thinking anything. From her tiny body, which was solely sustained with the sap of the joy of life but which was destined soon to die, Aska employed her unusual strengths and amazing skills of movement. She knew but one thing: “She lived and she will continue to live while she danced and as long as she did just that.” She danced, and it was no longer a dance; it was a wonder.
Then arose another wonder: the wolf’s initial astonishment turned into admiration, a thing completely unknown to the wolf’s nature because if wolves could admire anything in the world, they would not be what they are. This previously unknown feeling of wonder so penetrated the wolf that this forsaken lamb, terrified of death, dragged the wolf along with her as if she were towing him with an unseen rope tethered to an invisible ring fastened on his snout.
Walking like a sleepwalker, not looking where he passed and not considering the direction in which he was headed, the wolf kept repeating to himself, “The blood and the meat of this lamb are mine anyhow. I can tear her apart at any moment, whenever I would like. But I want to see the wonder, to see this one last movement, and then the next.”
And so on, one step after another, and another, but each one entirely new and exciting, promising yet another, still even more exciting step, Aska passed from one field to another, through one clearing to another, into dark forests, and under damp passages between beech trees covered with huge, mature leaves.
Aska was feeling as if there were a hundred lives inside her, and she used all their strength to preserve the one life that she had and that was already past regretting.
We do not know what strength or what possibilities lie hidden in any living creature. Nor do we imagine all that we can do. We live and we die, but we do not know all that we could have become or could have done. Such insight is revealed to us only during momentous and exceptional events such as this one in which Aska danced her movements having already lost the life she had. Her body did not tire any longer now, and her dancing renewed her strength for yet more dancing. And Aska danced. She performed newer and newer figures, figures that no school and no ballet teacher had ever before imagined.
When she thought that the wolf was coming to an awareness of who he was and what he was, Aska hastened her dancing and courage. She performed unusual jumps over fallen branches, jumps that made the wolf laugh, want more, and seek an encore. She jumped over fallen limbs onto pillows of moss that covered them, standing only on her two back legs, swirling herself like a merry spinning top which dazzles the viewers’ eyes. After that she would stand up straight, only on her front legs, running through various flat and green lawns along the woods with her tiny, fast hooves. When she would come upon a hill, she would plunge herself down its slope, pretending she was a brazen skier going down a hill made from smoothed-over, dry leaves, just as fast as when a person runs his thumb across the piano keys: wooof. And the wolf would follow her as quickly as he could, not to miss seeing any part of the dance movement. He kept trying to convince himself that he had her blood and her meat, but he just wanted to see the end of the dance. This end, though, was starting to look less and less attainable every second because the dance was overwhelming him and making him forget all else.
Neither of them now measured either the time or the length of the path. She was alive and he was enjoying himself.
When the shepherds heard the woeful voice of Aja and sensed the apprehensive mood passing through the flock, they selected among themselves two younger men and sent them into the woods for the lost, wayward lamb. One of them had only an old bludgeon, but a stout one, and the other carried a rifle, if we could even call it that. It was an old and famous musket, mentioned in the tale of the shepherd’s father killing a wolf lurking at the outer edge of the flock. Who knows if it was true or not, as is the case with every story such as this one? Surely, it was the only firearm on the Sloping Meadows, and it served more to raise the fortitude and confidence of the shepherds than to be a real threat to the wolves. They came to the edge of the forest and hesitated a bit, wondering in which direction to move. The forest had thousands of entrances, and who could detect tracks of a lamb’s hooves. They went along a trail of green grass and rich pasture as their best bet. They had luck. Just as they entered deeper into the forest and climbed a small hill, they saw in front of them a bizarre sight. They stopped and were silent. Through a deep opening in the boughs they could see Aska performing over the green meadows brave and precise pirouettes followed by the tired, old wolf just a few steps behind.
For a few moments the shepherds stood like stones because of this wonder, but then they awoke. When Aska came to the tree line, suddenly changing the character and the rhythm of her dance, and the wolf was still standing in the field, turned sideways to the observers, the older shepherd took off his musket, aimed, and fired. The forest echoed, and frightened birds flung down the dry leaves.
At the edge of the clearing, an unexpected thing happened. Aska fell like a hit bird in flight during a stopped movement, and the wolf ran into the forest like a green shadow.
The shepherds ran to find Aska unconscious. She had no injuries, but she was lying on the forest grass as if dead. There was a bloody trail behind the wolf.
The older shepherd reloaded his musket, and the younger one took his bludgeon in both of his hands tracking the bloody trail. They went slowly and carefully. They, though, did not have to go far. The wounded wolf had only enough strength to walk a hundred steps while his wound was still fresh. Then he fell. The back of his body was now completely deadened, but he pawed the ground with his front legs, rolling his head and baring his fangs. They easily finished him off.
The sun had just passed the sky’s midline when the shepherds returned. They passed through dark fields between flocks and corrals. The younger one had tied the back legs of the wolf together and easily dragged his bloody, long body down the hill. The older one was carrying the white lamb. He had put the lamb, as was a shepherd’s habit, over his neck. Aska’s pretty head hung over his left shoulder as if dead.
There was great joy on the Sloping Meadows. Ceaselessly there were congratulations and joy, reproaches and tears, screams and joyful bleating.
Aska became conscious. She slowly awoke, lying in the grass unmoving, more like a superfluous fist of wool than a live lamb. She felt as if there was not one normal muscle or tendon that did not ache. Her mother, teary and happy, fussed over her daughter, and all the sheep and rams gathered around to witness the wonder.
Aska was ill for a long time and recovered very slowly from her harrowing experience, but her youth and passion for life, along with her mother’s care and the general compassion of her neighbors on the Sloping Meadows, helped her get through. In time, Aska felt better and even became an obedient daughter and fine student, and with time the prima ballerina on the Sloping Meadows.
It was written and it was sung all over the world how Aska, the lamb, prevailed over the gruesome wolf. Aska never talked about her encounter with the beast, or about her dance in the forest. One usually does not talk about the hardest and greatest event of one’s life. After several years, when she was fully recovered from her formidable experience, Aska choreographed a famous ballet based on her encounter, which critics and audiences called “The Dance with Death,” but which Aska always called “The Dance for Life.”
Aska lived happily thereafter; she became a world-class ballerina, and she died at a ripe old age.
Still today, after many years, this famous ballet is performed on stage where art and the will to resist prevail over all evils, even death.

(Forrás:http://www.spiritofbosnia.org/volume-4-no-3-2009-july/aska-and-the-wolf/)

Könyvespolc 3.