39 nap múlva kezdődik a rugby világbajnokság. Tippeljük meg, hogyan fog alakulni! :)
Csoportmeccsek:
A. csoport: Kanada, Franciaország, Japán, Új-Zéland, Tonga
Továbbjut: Új-Zéland, Franciaország
B. csoport: Argentína, Anglia, Grúzia, Románia, Skócia
Továbbjut:Anglia, Argentína
C. csoport: Ausztrália, Olaszország, Írország, Oroszország, USA
Továbbjut: Ausztrália, Írország
D. csoport: Fiji, Namíbia, Szamoa, Dél-Afrika, Wales
Továbbjut: Dél-Afrika, Wales
Negyeddöntők:
Ausztrália-Wales Továbbjut: Ausztrália
Anglia-Franciaország Továbbjut: Anglia
Dél-Afrika - Írország Továbbjut: Dél-Afrika
Új-Zéland-Argentína Továbbjut: Új-Zéland
Elődöntők:
Ausztrália-Anglia Továbbjut: Anglia
Dél-Afrika - Új-Zéland Továbbjut: Új-Zéland
3.hely:
Ausztrália-Dél-Afrika Győztes: Ausztrália
Döntő:
Anglia-Új-Zéland Győztes: Új-Zéland
2011. július 31., vasárnap
2011. július 28., csütörtök
2011. július 21., csütörtök
2011. július 20., szerda
2011. július 13., szerda
Mese XXXVIII.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer Füsti Fecske(A füsti fecskénél nyílt ki a Brehmünk - a szerző jegyzete). Egy istálló tetejének szegletében született, a mestergerenda tőszomzédságában. Ahogy nőtt-növekedett, hamarosan már ki-kirepülgetett a fészekből, végül el is hagyta azt.
Mint minden rendes, jóravaló füsti fecskének a tél közeledtével neki is útra kellett kelnie, ezért úgy döntött, hogy meglátogatja az egyiptomi rokonokat (Hirundo rustica savignii), ott úgyis mindig jó meleg van, és vizipipa is bőven akad. Az egyiptomi rokonok nagyon szívesen is látták, el is vitték a legjobb el ful-sütödébe csípegetni. Nagyon kedvesek voltak az afrikai rokonok, de irtóztatóan lusták és finnyásak is egyben. Sehogysem állt rá a szárnyuk és csőrük, hogy egész nap szálldossanak és rovarokat fogdossanak, így a rovarok fenemód elszaporodtak és az általuk hordozott betegségek tizedelték annak a falunak a lakosságát, ahol a fecskék éltek. Több se kellett a kis verébalkatúnak! Gyújtó hatású beszédekkel (már nagyapja is kíváló szónak és harcos volt, aki többször is kitüntette magát a sárgarigók elleni háborúban) rávette a rokonokat, hogy fogdossák össze a rovarokat, mert ha minden ember megmurdel itt nekik, akkor nem lesz több ingyenkaja. Az egyiptomi füstifecskék először igen kelletlenül, de nekiláttak a vadászathoz, ám a végére olyannyira belejöttek, hogy igencsak élvezni kezdték a dolgot, és többen közülük rovarírtó vállalatoknál helyezkedtek el.
Amikor a kis Füsti Fecske már épp indulni készült, egyszer csak egy árnyék magasodott felé. A falu varázslójának árnyéka.
-Ne félj, nem akarlak bántani. Tudom jól, hogy te vetted rá ezeket a kis lusta dögöket a munkára. Te arra születtél, hogy változtass a világ folyásán, ezért mindkét lábadra felerősítek egy cetlit, amelyen különleges varázsigék vannak.
A madárka meg akarta kérdezni, hogyan találja meg a cetlik címzettjeit, de annyira nem volt antropomorf lény, hogy beszélni is tudjon, ezért csak kíváncsian nézett az öreg emberre, már amennyire ez egy fecskétől telik.
-Nyugodj meg, madárka! A cetlik megtalálják gazdáikat.
A madár továbbrepült, hogy meglátogassa a keleti rokonokat (Hirundo rustica gutturalis). A keleti rokonok is nagyon szívesen fogadták, ám itt már nem volt olyan jó dolga, mert nem hogy ingyenkaja nem volt, hanem az emberek még a rovarokat is elették előlük. Sőt, a fecskék fészkét is ínyencfalatnak tartották, így a keleti fecskének lenni annyira volt biztonságos, mint kolumbiai polgármesternek. A kis fecskének is be kellett segítenie az élelem keresésébe. Amikor egyszer épp valami ehető után kutatott, nagy sokadalmat pillanott meg. Gondolta, hogy itt biztos leesik neki is valami. Le is szállt, és már felkészült arra, hogy a lábak között lavírozzon, amikor rájött, hogy az emberek nem mozdulnak. Azért nem mozdulnak, mert agyagból vannak. A Füsti Fecske szerette az embereket, de mindig is fura teremtményeknek tartotta őket. Megeszik a fecskék fészkeit, és nem elég nekik, hogy annyian vannak, mint a nyűvek, még agyagból is csinálnak újabbakat. Ahogyan értetlenkedve sétálgatott az agyagemberek között, egyszer csak megpillantott egy hús-vér embert is. Már első pillantásra látszott rajta, hogy tudós, ám egy fecskének fogalma sincs róla, mi az a tudós, ezért ő csak azt látta rajta, hogy fura. Szépen lassan oda is ugrándozott hozzá.
-Hát te meg mit keresel itt, ahol a madár nem jár? – kérdezte a régész (mert az volt ám az istenadta). Ezek után a mutatóujját odanyújtotta a madárkának, aki fel is ugrándozott rá.
-Hát ezek az üzenetek meg mik a lábaidon? A galambszakszervezet nem fog örülni. Erős lobbi, alvilági kapcsolatokkal. - e szavakból is kiderülhetett, remek ornitológus is volt, nem csupán hullarabló. Azért csak levette a madárka jobb lábáról az egyik üzenetet, és hangosan felolvasta. Csodák-csodája, az agyagemberek életre keltek. Rövid időn belül elözönlötték a Földet. Mivel nem volt szükségük se vízre, se élelemre, se pihenésre, ezért előbb-utóbb átvették az írányítást az ipar majd minden területén. Csak a gépkocsigyártást és a finommechanikát hagyták meg a japánoknak, mert ahhoz nem volt eléggé ügyes a kezük.
A kis Füsti Fecske tovább folytatta útját. Következő útja az európai rokonokhoz vezetett (Hirundo rustica rustica). Ahogyan elérte Albion partjait, egy fura bódéra lett figyelmes. A tengerparton állt, ám a megszokott fish&chips helyett rántott hekket és lángost árultak. Két örökké nevetgélő étkezdés állt a pult mögött: egy alacsony, szakállas, akiről egész nap dőlt a víz és egy magas, kócos, akinek folyton fülig ért a szája. A bodegára fura betűkkel az volt kiírva: Római Party Büfé.
-Figyelj báttya! Nem jó ez így, sehogy se jó ez így. - mondta a köpcös.
-Menjek, csókolgassam meg kicsit a gyűrűdet? - vigyorodott el a kócos.
-Nem-nem, az üzletre értettem. A kutya se akar tőlünk kaját venni.
-Ne haragudj, én Oxfordban végeztem az étkezdésit! - replikázott a magas.
-Nem arra céloztam, hogy rosszul sütsz. - válaszolta társa, miközben kövér izzadtságcsepek gurultak le a homlokán.
-Azért! Nehogy már itt az legyen, hogy az én hibám!- fortyant fel a büfé megnyításának szellemi attyja.
Ekkor mindkettőjükből kitört a nevetés, hiszen ez a párbeszéd is csak egyike volt apró színjátékaiknak, amivel az időt mulatták.
Egyszer csak a magas észrevette a fecskét.
-Nézd már, Jáncsi, milyen aranyos kis madár! Egy füsti fecske. - mondta, miközben folyamatosan vigyorgott. Azonnal tört a madárnak egy kis lángost, ami igen jól esett a kis fecskének, hiszen régóta nem evett már.
-Te, Jáncsi, ennek a madárnak van egy gyűrű a lábán. Hátha zaciba lehetne csapni.
-Te, Bandi! Nemcsak gyűrű van ott, hanem üzenet is. Különben is ez a gyűrű még csak nem is ezüstből van.
-Mit szakértőzöl, csak nem becsüs voltál a Vámház körút kilencben? Tesék? (sic!) - ugratta barátját Andris.
Jáncsi elolvasta az üzenetet. Igen csak meglepődött, hiszen a legendás Valinene-lángos receptje volt a papíroson. Nosza, egyből hozzá is fogtak, elkezdték szakmányban gyártani a lángosokat. Hamarosan olyan híre kelt a helynek, hogy még messze földről is odajártak. Hálájuk jeleként átnevezték a büfét Füsti fecskének, ám a hasonló nevű zenekarnak sohasem biztosítottak fellépési lehetőséget. Helyette minden este Andris addig játszotta a Desafinado-t, amíg valaki a fejébe nem húzta a gitárját.
A kis Füsti Fecske pedig visszatért az istállóba, fészket épített és utódokat nemzett. A mindenhova repdesést meg hagyta a francba, mert igencsak tele lett a begye az emberekkel.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Mint minden rendes, jóravaló füsti fecskének a tél közeledtével neki is útra kellett kelnie, ezért úgy döntött, hogy meglátogatja az egyiptomi rokonokat (Hirundo rustica savignii), ott úgyis mindig jó meleg van, és vizipipa is bőven akad. Az egyiptomi rokonok nagyon szívesen is látták, el is vitték a legjobb el ful-sütödébe csípegetni. Nagyon kedvesek voltak az afrikai rokonok, de irtóztatóan lusták és finnyásak is egyben. Sehogysem állt rá a szárnyuk és csőrük, hogy egész nap szálldossanak és rovarokat fogdossanak, így a rovarok fenemód elszaporodtak és az általuk hordozott betegségek tizedelték annak a falunak a lakosságát, ahol a fecskék éltek. Több se kellett a kis verébalkatúnak! Gyújtó hatású beszédekkel (már nagyapja is kíváló szónak és harcos volt, aki többször is kitüntette magát a sárgarigók elleni háborúban) rávette a rokonokat, hogy fogdossák össze a rovarokat, mert ha minden ember megmurdel itt nekik, akkor nem lesz több ingyenkaja. Az egyiptomi füstifecskék először igen kelletlenül, de nekiláttak a vadászathoz, ám a végére olyannyira belejöttek, hogy igencsak élvezni kezdték a dolgot, és többen közülük rovarírtó vállalatoknál helyezkedtek el.
Amikor a kis Füsti Fecske már épp indulni készült, egyszer csak egy árnyék magasodott felé. A falu varázslójának árnyéka.
-Ne félj, nem akarlak bántani. Tudom jól, hogy te vetted rá ezeket a kis lusta dögöket a munkára. Te arra születtél, hogy változtass a világ folyásán, ezért mindkét lábadra felerősítek egy cetlit, amelyen különleges varázsigék vannak.
A madárka meg akarta kérdezni, hogyan találja meg a cetlik címzettjeit, de annyira nem volt antropomorf lény, hogy beszélni is tudjon, ezért csak kíváncsian nézett az öreg emberre, már amennyire ez egy fecskétől telik.
-Nyugodj meg, madárka! A cetlik megtalálják gazdáikat.
A madár továbbrepült, hogy meglátogassa a keleti rokonokat (Hirundo rustica gutturalis). A keleti rokonok is nagyon szívesen fogadták, ám itt már nem volt olyan jó dolga, mert nem hogy ingyenkaja nem volt, hanem az emberek még a rovarokat is elették előlük. Sőt, a fecskék fészkét is ínyencfalatnak tartották, így a keleti fecskének lenni annyira volt biztonságos, mint kolumbiai polgármesternek. A kis fecskének is be kellett segítenie az élelem keresésébe. Amikor egyszer épp valami ehető után kutatott, nagy sokadalmat pillanott meg. Gondolta, hogy itt biztos leesik neki is valami. Le is szállt, és már felkészült arra, hogy a lábak között lavírozzon, amikor rájött, hogy az emberek nem mozdulnak. Azért nem mozdulnak, mert agyagból vannak. A Füsti Fecske szerette az embereket, de mindig is fura teremtményeknek tartotta őket. Megeszik a fecskék fészkeit, és nem elég nekik, hogy annyian vannak, mint a nyűvek, még agyagból is csinálnak újabbakat. Ahogyan értetlenkedve sétálgatott az agyagemberek között, egyszer csak megpillantott egy hús-vér embert is. Már első pillantásra látszott rajta, hogy tudós, ám egy fecskének fogalma sincs róla, mi az a tudós, ezért ő csak azt látta rajta, hogy fura. Szépen lassan oda is ugrándozott hozzá.
-Hát te meg mit keresel itt, ahol a madár nem jár? – kérdezte a régész (mert az volt ám az istenadta). Ezek után a mutatóujját odanyújtotta a madárkának, aki fel is ugrándozott rá.
-Hát ezek az üzenetek meg mik a lábaidon? A galambszakszervezet nem fog örülni. Erős lobbi, alvilági kapcsolatokkal. - e szavakból is kiderülhetett, remek ornitológus is volt, nem csupán hullarabló. Azért csak levette a madárka jobb lábáról az egyik üzenetet, és hangosan felolvasta. Csodák-csodája, az agyagemberek életre keltek. Rövid időn belül elözönlötték a Földet. Mivel nem volt szükségük se vízre, se élelemre, se pihenésre, ezért előbb-utóbb átvették az írányítást az ipar majd minden területén. Csak a gépkocsigyártást és a finommechanikát hagyták meg a japánoknak, mert ahhoz nem volt eléggé ügyes a kezük.
A kis Füsti Fecske tovább folytatta útját. Következő útja az európai rokonokhoz vezetett (Hirundo rustica rustica). Ahogyan elérte Albion partjait, egy fura bódéra lett figyelmes. A tengerparton állt, ám a megszokott fish&chips helyett rántott hekket és lángost árultak. Két örökké nevetgélő étkezdés állt a pult mögött: egy alacsony, szakállas, akiről egész nap dőlt a víz és egy magas, kócos, akinek folyton fülig ért a szája. A bodegára fura betűkkel az volt kiírva: Római Party Büfé.
-Figyelj báttya! Nem jó ez így, sehogy se jó ez így. - mondta a köpcös.
-Menjek, csókolgassam meg kicsit a gyűrűdet? - vigyorodott el a kócos.
-Nem-nem, az üzletre értettem. A kutya se akar tőlünk kaját venni.
-Ne haragudj, én Oxfordban végeztem az étkezdésit! - replikázott a magas.
-Nem arra céloztam, hogy rosszul sütsz. - válaszolta társa, miközben kövér izzadtságcsepek gurultak le a homlokán.
-Azért! Nehogy már itt az legyen, hogy az én hibám!- fortyant fel a büfé megnyításának szellemi attyja.
Ekkor mindkettőjükből kitört a nevetés, hiszen ez a párbeszéd is csak egyike volt apró színjátékaiknak, amivel az időt mulatták.
Egyszer csak a magas észrevette a fecskét.
-Nézd már, Jáncsi, milyen aranyos kis madár! Egy füsti fecske. - mondta, miközben folyamatosan vigyorgott. Azonnal tört a madárnak egy kis lángost, ami igen jól esett a kis fecskének, hiszen régóta nem evett már.
-Te, Jáncsi, ennek a madárnak van egy gyűrű a lábán. Hátha zaciba lehetne csapni.
-Te, Bandi! Nemcsak gyűrű van ott, hanem üzenet is. Különben is ez a gyűrű még csak nem is ezüstből van.
-Mit szakértőzöl, csak nem becsüs voltál a Vámház körút kilencben? Tesék? (sic!) - ugratta barátját Andris.
Jáncsi elolvasta az üzenetet. Igen csak meglepődött, hiszen a legendás Valinene-lángos receptje volt a papíroson. Nosza, egyből hozzá is fogtak, elkezdték szakmányban gyártani a lángosokat. Hamarosan olyan híre kelt a helynek, hogy még messze földről is odajártak. Hálájuk jeleként átnevezték a büfét Füsti fecskének, ám a hasonló nevű zenekarnak sohasem biztosítottak fellépési lehetőséget. Helyette minden este Andris addig játszotta a Desafinado-t, amíg valaki a fejébe nem húzta a gitárját.
A kis Füsti Fecske pedig visszatért az istállóba, fészket épített és utódokat nemzett. A mindenhova repdesést meg hagyta a francba, mert igencsak tele lett a begye az emberekkel.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
2011. július 12., kedd
Egyszer régen láttam egy filmet...
Réges-régen láttam az HBO-n egy filmet. Most megint megnéztem. Az a címe, hogy Egyedül a ringben (The Power of One). Dél-Afrikában játszódik és egy angol srác történetét meséli el kiskorától felnőtté válásáig, amely az apartheid kiépülésének idejére esik. A film a rasszizmusról szól, hogy mennyire is kirekesztőek tudtak lenni a búrok, az angolok és a feketék is egymás között. Talán az érzelmeket legjobban felkorbácsoló film, amit valaha láttam, rengeteg példával arra, hogy milyen sötét és fennkölt is lehet az emberi lélek. Mindig is érdekelt az apartheid, mert ez volt az egyetlen faji alapú diktatúra, amely még akkor is fennállt, mikor én még éltem. Mindig is szerettem volna megérteni a diktatúrák természetrajzát, legyen az jobb- vagy baloldali. Vagy a liberális ostobaság diktatúrája. A filmnek három érdekes vonása van számomra: I, A tanítók sora, akik jó példával járnak elöl. II, Hogy 1992-ben készült, vagyis még az apartheid ideje alatt. III, Hogy a rendezője olyan filmeket jegyzett még, mint a Karate kölyök és a Rambo, és ezekből a filmekből szerintem elég sok motívumot át is emelt ide, ennek ellenére jót filmet csinált. :)
Nosztalgia II.
Eszembe jutott most 2002 tavasza is. Minden pénteken, amikor véget ért a suli, elmentem Nagykósáékhoz, Championship Manager-rel játszeni. A hideg szobában volt a gép, a szobának még a szagára is emlékszem. Tomi közben ivott, én meg kérdezgettem, hogy vegyem-e meg Luisao-t meg Ricardinho-t 20 millió fontért, ő meg mondta, hogy: VEGYED!!! Aztán 8 körül elindultunk bulizni a Rock Inn-be. Akkor tényleg enyém volt a világ, életem egyik legszebb időszaka volt (a másik Krakkó volt), és ezt jól tudtam.
Én nem tudom, mi ütött belém, de NAGYON érzelgős vagyok most. Rettenetes mértékű szeretet van bennem, különösen a családtagjaim íránt. Anyámék tegnap mentek el, de már hiányoznak. Még fel is hívtam őket, hogy hogy vannak. Reggel pedig olyan jó érzés volt, hogy Montyka ott ballag mellettem, miközben sétáltunk. Csepp öreg kutya. :)
Kicsit nosztalgikusra sikeredett a délelőttöm. Nem bírtam otthon ülni, ezért elmentem sétálni. Ez nálam azt jelenti, hogy benézek könyvesboltokba. A Bessenyei-könyvesbolt teljesen átalakult, csak szakács- és életmód könyveket árulnak, szépirodalmat nem, és minden könyv min 30 példányban van kint a polcokon, ezáltal max 50 különböző mű van a boltban. És akkor már sokat mondtam. Röviden: okafogyottá vált, hogy még egyszer benézzek oda. Utána következett a Babó. Ott elnézelődtem egy darabig, találtam egy-két jó könyvet, végül vettem egy Mrożeket. Aztán elindultam arra, amerre a lábam vitt. Elmentem a volt általános iskolám mellett, végigmentem az Epreskert utcán, ahol utoljára Kerekperecevővel sétáltam október végén. A Krúdy Giminél eszembe jutott, hogy mennyi jóbarátom is járt ide, és az amatőr rock-koncertek, amiken voltam. Hiába, hogy "ősellenség", ez a gimi is hozzá tartozik a kamaszkoromhoz. Ezek után elsétáltam Ikertestvéreim ablaka alatt. Ők a legrégebbi barátaim, és rengeteget lógtam náluk, így még több kamaszkori élmény jutott eszembe. Voltam a 14 emeletesnél is, ahol Bohó lakott, kamaszkorom legnagyobb szerelme. Itt egyébként elég mulatságos dolog esett meg velem:-Szia! - köszönt rám valaki - Ti nem kirándultok?-kérdezte. -Nem, csak drága jó apámék, engem itthonhagytak a kutyával.-válaszoltam. Ezen elnevetgéltünk egy kicsit, aztán elköszöntünk egymástól. Fogalmam sincs, hogy ki volt. A Dohány utcai ábécében vettem egy kis kekszet, meg egy dobozos kólát(régóta akartam már inni egy 3.33-ast. Krakkóban gyakorta ittam a Centrumban. 1.50 volt. Mint egy Gazeta Wyborcza.) A volt sulim mögötti játszótéren leültem, és olvasgattam egy kicsit a Mrożeket. Az az egyik kedvenc magyarországi "terem", gyakorta lógtunk ott általános iskolában. Hazafelé vettem a Balmazban (Csillag ételbár) egy káposztás krumplileves+csirkepaprikás nokedlivel menüt (eredetileg csak csirkeperikást akartam, de a konyhás nénik rábeszéltek: -Így jobban jár, fiatalember.) Délután, mikor leviszem a kutyát, elsétálok a volt gimim mellett is. :)
2011. július 3., vasárnap
Mese XXXVII.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy angyal. Egész stramm kis angyal volt, elöl már egy picit ritkuló hajjal. Hajszálra úgy nézett ki, mint egy 35-40 éves férfi. Leszámítva a szárnyakat.
Mint minden rendes, szorgalmas angyal, ő is őrangyal volt. Azaz csak lett volna, mert a számára kirendelt védenc annyira elutasította a vallás minden formáját, hogy még őrangyalra sem volt szüksége. Egy 80 éves őszszakállú irodalomtörténész volt, aki történetünk idején éppen haldoklott. Családja és könyvei vették körül. A családtagok sírtak, a könyvek porosodtak. Csocsó – mert így hívták az angyalt –mindig várta, hogy a professzor megtérjen, és ő végre beszállhasson a tudós életébe. Most egy kicsit sajnálta, hogy nem volt soha szükség a szolgálataira, mert a professzor minden antiklerikalizmusa ellenére példás életet élt, és halála után biztos a mennybe jutott volna, sőt nagy valószínűséggel angyal-tanonc lett volna belőle. Akkor pedig ő lett volna az oktatója, ami nemcsak előléptetést, de fizetésemelést is jelentett ebben a szakmában. Ám ezeket a gondolatokat hamar elhesegette magától, hiszen nem angyalhoz valóak, és különben is, mikor valaki meghalt, mindig furán érezte magát. Mivel öröktől fogva létezett, és örökké létezni is fog, ezért nem érezte át azt, hogy valaminek vége van. Mert megélhetett egy ember igen magas kort, mint például maga a professzor, de neki az is csak egy pillanat volt. Azt a mérhetetlen fájdalmat sem érezte át, amely a hozzátartozókat fogta el. Egy angyalnak se apja, se anyja, a szerencsésebbeknek még vannak védenceik, ám azokhoz is maximum annyi érzelmi kötelék fűzi őket, mint géplakatost a kedvenc franciakulcsához. Egy kis hiányérzet motoszkált benne: szerette volna tudni, hogy mi az az Idő, szerette volna csak egyszer kimondani azt, hogy: fél nyolckor, nemcsak mindig azt, hogy “mindörökkön örökké”. Az pedig még ennél is jobban érdekelte, hogy hogyan lehet annyira szeretni egy embert, hogy elvesztése ekkora szomorúságot szüljön. Szerette volna tudni, milyen az, amikor valami elmúlik.
Miután a professzor eltávozott az élők sorából, Csocsót végképp tartalék státuszba tették, így még a szokottnál is több szabad ideje volt, ami egy angyalnál elég nagy szívás. Az ördögök legalább szemétkedhetnek az emberekkel, hogy elüssék az időt, de egy angyal mit csinálhat? Mivel még tévéje sem volt, ezért azzal mulatta az időt, hogy az embereket figyelte. Egyszer csak egy szerelmes párra lett figyelmes. Egy parkban ültek, egy padon, csókokat hintettek egymás arcára és ajkára, simogattak egymás arcát, beletúrtak a másik hajába, becéző szavakat súgtak egymás fülébe. És nevettek. Csocsó mindig szerette nézni a szerelmes párokat, mert szemének kedves látványt nyújtottak, maga sem tudta, hogy miért. Egy angyalnak se szeretője, se szerelme, még elsődleges nemi jellege sincs. Egy kis hiányérzet motoszkált benne: szerette volna tudni, milyen valakit szeretni, aki nem vérünkből való, milyen valakit megcsókolni, megérinteni. Szamizdatban olvasott valami olyasmiről is, hogy szex, arra is bazi kiváncsi lett volna.
Ahogyan a Visztula-partján (Katolikus angyalnak katolikus országot! És vissza Tremolót!) sétálgatott, egy bicikliző lánykára lett figyelmes. Fehér szoknya volt rajta, piros mintákkal, lányos keblein és ruganyosan karcsú felsőtestén lila felső feszült. Térdeit csiklandozta a szél, amely hajába is beletúrt. Látszott rajta, hogy abban a minitumban igen jól érzi magát. Élvezte a mozgás örömét, a Visztula közelségét, a Nap sugarait, a szél játékát, hogy fiatal és kívánatos. Csocsóban egy kis hiányérzet motoszkált: ennek most nem volt semmilyen ideológiai indoklása, egyszerűen csak bringázott volna egy jót, kipróbálta volna az élet eme apró örömét.
Egyik este volt oktatójával, Baluval (az angyaloknak már csak ilyen hülye beceneveik vannak) üldögéltek együtt, egy vidéki ház udvarán (akinek csak asztrálteste van, bármelyik helyre lehuppanhat). Arra mindig kínosan ügyelt a két angyal, hogy magázzák egymást, ám kapcsolatuk igen baráti volt, szerettek egy jó fröccs mellett elüldögélni és beszélgetni. Ha az angyaloknak lenne bármi belső kényszerük a vulgaritásra, azt mondhatnánk, hogy anyázhat- és anyázható-kapcsolat volt köztük.
Balu látta, hogy volt tanítványának gondolatai valahol máshol járnak, ezért rá is kérdezett:
-Na, mi a bánat van, Csocsókám?
-Ó, Balu bá'! Fura gondolataim támadtak mostanában. Szeretnék egy kicsit ember lenni. Szeretném megtudni azt, milyen valakit megérinteni, megcsókolni. Szeretném megtudni, milyen a könnyeim íze. Valahol azt olvastam, hogy sós, de hát sokra megyek én ezzel a magyarázattal, még azt sem tudom, mi az, hogy sós! Szeretnék biciklizni egyet, biztos jó móka.
-Csocsókám, az a maga baja, hogy túl sok ideje van gondolkodni. Persze már nem maga az első angyal, akit ilyen gondolatok foglalkoztatnak.Tudom én, mi kell magának.- azzal elsietett a sufni felé. Kisvártatva egy szál sárga rózsával tért vissza.
-No, Csocsókám! Itt ez a rózsa. Ha a kezébe fogja, és azt kívánja, hogy ember legyen, akkor valóra is válik. Különben meg, mindenki úgy rontsa el az életet, ahogy akarja. Túl sokáig voltam én már őrangyal ahhoz, hogy ne unjam meg a hülyeséget, legyen az égi vagy földi természetű.
Csocsó megköszönte a rózsát, aztán elbúcsúzott Balutól, mert látta, hogy volt mentorának igen harapós kedve kerekedett. Ha nem is mondta ki, szerette Csocsót, és igen rosszul esett neki a gondolat, hogy többé már nem fröccsöznek együtt.
Nézte-nézegette Csocsó a rózsát, gondolkodott erősen, hogy mit válasszon, aztán végül is arra jutott, hogy van a francnak kedve (Na, csak kibújt a szög a zsákból! Az angyalok mégis vulgárisak időnként.) embernek lenni, különös tekintettel, hogy milyen gyatra a dolog ár-érték aránya. Fogta a rózsát, és letette a legközelebbi templom oltárára. Egy épp arra járó lányka felvette és hazavitte. Otthon aztán azt vette észre, hogy a rózsa szinte sugárzik, és mindig nagyon jó érzés, ha a kezébe veszi.
Csocsó pedig visszament Baluhoz, aki olyannyira megörült ifjú barátjának, hogy egyből bevágtak egy-egy kőműves fröccsöt fejenként. Még most is a szférák zenéjét gajdolják valahol, hiszen meghalni esélyük sincs.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Mint minden rendes, szorgalmas angyal, ő is őrangyal volt. Azaz csak lett volna, mert a számára kirendelt védenc annyira elutasította a vallás minden formáját, hogy még őrangyalra sem volt szüksége. Egy 80 éves őszszakállú irodalomtörténész volt, aki történetünk idején éppen haldoklott. Családja és könyvei vették körül. A családtagok sírtak, a könyvek porosodtak. Csocsó – mert így hívták az angyalt –mindig várta, hogy a professzor megtérjen, és ő végre beszállhasson a tudós életébe. Most egy kicsit sajnálta, hogy nem volt soha szükség a szolgálataira, mert a professzor minden antiklerikalizmusa ellenére példás életet élt, és halála után biztos a mennybe jutott volna, sőt nagy valószínűséggel angyal-tanonc lett volna belőle. Akkor pedig ő lett volna az oktatója, ami nemcsak előléptetést, de fizetésemelést is jelentett ebben a szakmában. Ám ezeket a gondolatokat hamar elhesegette magától, hiszen nem angyalhoz valóak, és különben is, mikor valaki meghalt, mindig furán érezte magát. Mivel öröktől fogva létezett, és örökké létezni is fog, ezért nem érezte át azt, hogy valaminek vége van. Mert megélhetett egy ember igen magas kort, mint például maga a professzor, de neki az is csak egy pillanat volt. Azt a mérhetetlen fájdalmat sem érezte át, amely a hozzátartozókat fogta el. Egy angyalnak se apja, se anyja, a szerencsésebbeknek még vannak védenceik, ám azokhoz is maximum annyi érzelmi kötelék fűzi őket, mint géplakatost a kedvenc franciakulcsához. Egy kis hiányérzet motoszkált benne: szerette volna tudni, hogy mi az az Idő, szerette volna csak egyszer kimondani azt, hogy: fél nyolckor, nemcsak mindig azt, hogy “mindörökkön örökké”. Az pedig még ennél is jobban érdekelte, hogy hogyan lehet annyira szeretni egy embert, hogy elvesztése ekkora szomorúságot szüljön. Szerette volna tudni, milyen az, amikor valami elmúlik.
Miután a professzor eltávozott az élők sorából, Csocsót végképp tartalék státuszba tették, így még a szokottnál is több szabad ideje volt, ami egy angyalnál elég nagy szívás. Az ördögök legalább szemétkedhetnek az emberekkel, hogy elüssék az időt, de egy angyal mit csinálhat? Mivel még tévéje sem volt, ezért azzal mulatta az időt, hogy az embereket figyelte. Egyszer csak egy szerelmes párra lett figyelmes. Egy parkban ültek, egy padon, csókokat hintettek egymás arcára és ajkára, simogattak egymás arcát, beletúrtak a másik hajába, becéző szavakat súgtak egymás fülébe. És nevettek. Csocsó mindig szerette nézni a szerelmes párokat, mert szemének kedves látványt nyújtottak, maga sem tudta, hogy miért. Egy angyalnak se szeretője, se szerelme, még elsődleges nemi jellege sincs. Egy kis hiányérzet motoszkált benne: szerette volna tudni, milyen valakit szeretni, aki nem vérünkből való, milyen valakit megcsókolni, megérinteni. Szamizdatban olvasott valami olyasmiről is, hogy szex, arra is bazi kiváncsi lett volna.
Ahogyan a Visztula-partján (Katolikus angyalnak katolikus országot! És vissza Tremolót!) sétálgatott, egy bicikliző lánykára lett figyelmes. Fehér szoknya volt rajta, piros mintákkal, lányos keblein és ruganyosan karcsú felsőtestén lila felső feszült. Térdeit csiklandozta a szél, amely hajába is beletúrt. Látszott rajta, hogy abban a minitumban igen jól érzi magát. Élvezte a mozgás örömét, a Visztula közelségét, a Nap sugarait, a szél játékát, hogy fiatal és kívánatos. Csocsóban egy kis hiányérzet motoszkált: ennek most nem volt semmilyen ideológiai indoklása, egyszerűen csak bringázott volna egy jót, kipróbálta volna az élet eme apró örömét.
Egyik este volt oktatójával, Baluval (az angyaloknak már csak ilyen hülye beceneveik vannak) üldögéltek együtt, egy vidéki ház udvarán (akinek csak asztrálteste van, bármelyik helyre lehuppanhat). Arra mindig kínosan ügyelt a két angyal, hogy magázzák egymást, ám kapcsolatuk igen baráti volt, szerettek egy jó fröccs mellett elüldögélni és beszélgetni. Ha az angyaloknak lenne bármi belső kényszerük a vulgaritásra, azt mondhatnánk, hogy anyázhat- és anyázható-kapcsolat volt köztük.
Balu látta, hogy volt tanítványának gondolatai valahol máshol járnak, ezért rá is kérdezett:
-Na, mi a bánat van, Csocsókám?
-Ó, Balu bá'! Fura gondolataim támadtak mostanában. Szeretnék egy kicsit ember lenni. Szeretném megtudni azt, milyen valakit megérinteni, megcsókolni. Szeretném megtudni, milyen a könnyeim íze. Valahol azt olvastam, hogy sós, de hát sokra megyek én ezzel a magyarázattal, még azt sem tudom, mi az, hogy sós! Szeretnék biciklizni egyet, biztos jó móka.
-Csocsókám, az a maga baja, hogy túl sok ideje van gondolkodni. Persze már nem maga az első angyal, akit ilyen gondolatok foglalkoztatnak.Tudom én, mi kell magának.- azzal elsietett a sufni felé. Kisvártatva egy szál sárga rózsával tért vissza.
-No, Csocsókám! Itt ez a rózsa. Ha a kezébe fogja, és azt kívánja, hogy ember legyen, akkor valóra is válik. Különben meg, mindenki úgy rontsa el az életet, ahogy akarja. Túl sokáig voltam én már őrangyal ahhoz, hogy ne unjam meg a hülyeséget, legyen az égi vagy földi természetű.
Csocsó megköszönte a rózsát, aztán elbúcsúzott Balutól, mert látta, hogy volt mentorának igen harapós kedve kerekedett. Ha nem is mondta ki, szerette Csocsót, és igen rosszul esett neki a gondolat, hogy többé már nem fröccsöznek együtt.
Nézte-nézegette Csocsó a rózsát, gondolkodott erősen, hogy mit válasszon, aztán végül is arra jutott, hogy van a francnak kedve (Na, csak kibújt a szög a zsákból! Az angyalok mégis vulgárisak időnként.) embernek lenni, különös tekintettel, hogy milyen gyatra a dolog ár-érték aránya. Fogta a rózsát, és letette a legközelebbi templom oltárára. Egy épp arra járó lányka felvette és hazavitte. Otthon aztán azt vette észre, hogy a rózsa szinte sugárzik, és mindig nagyon jó érzés, ha a kezébe veszi.
Csocsó pedig visszament Baluhoz, aki olyannyira megörült ifjú barátjának, hogy egyből bevágtak egy-egy kőműves fröccsöt fejenként. Még most is a szférák zenéjét gajdolják valahol, hiszen meghalni esélyük sincs.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
2011. július 2., szombat
2011. június 30., csütörtök
Rangsor
Egy páran megkérdeztétek már, hogy melyik a kedvenc mesém?
-Épp az, amelyiket írom- szoktam válaszolni.
Most azonban mégis közzéteszek egyfajta rangsort. Egytől hatig terjedő skálát használok elméletileg, ám mivel tökéletes mese nincs, ezért hatost egyik se kap, ahogyan minden mesébe egy kicsit beleraktam a lelkemet is (ezért nem szeretem, ha nem reagálnak semmit rájuk a címzettek: lehet dícsérni vagy leszólni, esetleg egyszerűen csak megköszönni, de ha én rászántam 1-3 órát a megírásukra, akkor te is szánj rám néhány percet, hogy reagálsz rá. Elég egy smiley is. :), ezért egyest se kap egyik se. Íme a lista:
5: XXXV; XXXIV; XXXIII; XXXII; XXX(BÉKA); XXIX/B; XXI; XVIII/1; XI; X; V; III; II; I
4: XXXVI; XXXI; XXIX; XXVIII; XXVII; XXV; XXIII; XIX; XVIII/3; XVIII/2; XVII; XV; XIV; IX; IV;
3: XXX(IMPALA); XXVI; XXIV; XXII; XX; XVI; VII; XII; VIII;
2: XIII; VI;
Azok amelyek ötöst kaptak, a szívemből jöttek.
Azok, amelyek négyest, jó iparosmunkák voltak.
Azok, amelyek hármast, rossz iparosmunkák voltak.
Azok, amelyek kettest, azok fantáziátlan erőlködések voltak.
-Épp az, amelyiket írom- szoktam válaszolni.
Most azonban mégis közzéteszek egyfajta rangsort. Egytől hatig terjedő skálát használok elméletileg, ám mivel tökéletes mese nincs, ezért hatost egyik se kap, ahogyan minden mesébe egy kicsit beleraktam a lelkemet is (ezért nem szeretem, ha nem reagálnak semmit rájuk a címzettek: lehet dícsérni vagy leszólni, esetleg egyszerűen csak megköszönni, de ha én rászántam 1-3 órát a megírásukra, akkor te is szánj rám néhány percet, hogy reagálsz rá. Elég egy smiley is. :), ezért egyest se kap egyik se. Íme a lista:
5: XXXV; XXXIV; XXXIII; XXXII; XXX(BÉKA); XXIX/B; XXI; XVIII/1; XI; X; V; III; II; I
4: XXXVI; XXXI; XXIX; XXVIII; XXVII; XXV; XXIII; XIX; XVIII/3; XVIII/2; XVII; XV; XIV; IX; IV;
3: XXX(IMPALA); XXVI; XXIV; XXII; XX; XVI; VII; XII; VIII;
2: XIII; VI;
Azok amelyek ötöst kaptak, a szívemből jöttek.
Azok, amelyek négyest, jó iparosmunkák voltak.
Azok, amelyek hármast, rossz iparosmunkák voltak.
Azok, amelyek kettest, azok fantáziátlan erőlködések voltak.
2011. június 29., szerda
Mese XXXVI.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két hercegnő: Janka királykisasszony és Kata királykisasszony. Mind a ketten olyan szépek voltak, hogy a Napra lehetett nézni, de rájuk nem. Cserfesek voltak, szerették a tréfát, a szörpös sört és a szép ruhákat. Amerre csak jártak, lépteiket vakító napfény ragyogta be. Összegezve: szeretnivaló kis bolond buksza volt mindkettő.
Egyik este elhatározták, hogy rangrejtve elmennek mulatni a szomszédos királyságba. Először a Spolembe akartak betérni, hogy ott meghallgassák birodalmuk nem hivatalos himnuszát, a Y.M.C.A.-t, ám mivel Janka hercegnő még nem volt 21 éves, ezért oda nem engedték be őket. Maradt hát a Pauza. A Pauzában épp az ország legjobb rap-duója a TwoFour (2 broz 4eva) lépett fel. A legújabb albumukról, a 2T Rule-ról adtak elő olyan slágereket, mint a Rákóczi-szabadságharc külpolitikai vonatkozásai és a Forgótár. A két királylányka nagyon jól érezte magát: táncikáltak, borozgattak, tatankáztak, nevetgéltek. Egyszer csak Janka meglátott egy igen visszataszító alakot. A hercegkisasszony szerette kimondani azt, amire gondolt, és mivel a hercegnők anyanyelvét igen kevesen beszélték, úgy gondolta, hogy ezt most büntetlenül meg is teheti, ezért így szólt:
-Te vagy már ronda, öcsém! Mindjárt hányok!
Pechére a visszataszító alak egy gonosz varázsló volt, aki a világ összes nyelvén értett. A mágus nagy haragra is gerjedt e szavak hallatán, és azon nyomban békává változtatta Jankát. Ezek után az elképedt tömegen átvágva - mint aki jól végezte dolgát - átment a Kitch-be, hátha akad ott neki valami szemrevaló fiúcska.
Kata királykisasszony táskájába tette a békává változtatott Jankát, és hazavitte a szállásukra. Ott aztán nagy szomorúságra adta a fejét, mert hát így mégsem viheti haza a húgát, ha az apjuk így meglátja Jankát, szíjat hasít a hátukból. Másnap reggelre sem csillapodott a szomorúsága, ezért úgy döntött, felmegy a Wawelba, ráül az energia-csakrára. Ártani nem árthat- gondolta magában.
Ahogy üldögélt ott a csakrán, a ruhatár tövében, egyszer csak odament hozzá egy alak. Az alakról hamarosan kiderült, hogy igazából egy szellem, aki még a januári felkelésben tűnt el. Hogy hogyan is derült fény szellem voltára? Kata királylány éles szeme egyből kiszúrta, hogy ruházata a XIX. századi divatot követi, és a boxer-motorról sem tudott egy árva kukkot sem.
-Tudom, hogy mi járatban vagy itt. -mondta a szellem.-Te a szomszédos királyság hercegnője vagy, akinek húgát elvarázsolta egy gonosz varázsló, és most nem tudod, mit tegyél. Menj el Kazimierzbe, a Singerbe. Ott találod a híres csodarabbit, majd ő megmondja, mit kell tenned.
A királylány megköszönte a segítséget, és egyből a Singerbe is sietett.
A Singerben meg is találta a csodarabbit, elébe is járult, és előadta, hogy mit is szeretne.
-Gyermekem, tudok neked segíteni, és fogok is. Itt van egy egydolláros és egy piszkavas. Menj el a Plac Inwalidówra, ott keresd meg azt a házat, amiben egy hostel van. Ott megtalálod a megoldást a problémádra.
-Ó rabbi, nem tudnál világosabban fogalmazni?- kérdezte a hercegnő.
-A Hit embere vagyok, munkaköri kötelességem a ködösítés. - és e szavakkal elbocsájtotta a leányt.
Mit volt mit tenni, a királykisasszony felszállt egy osiemkára, és elment a Plac Inwalidówra. Ott meg is találta azt a házat, amelyben a hostel volt. Baljóslatú egy ház volt ez, itt volt a német megszállás alatt a Gestapo főhadiszállása. Ahogy Kata a lépcsőket rótta, az egyik lépcsőfordulóban egyszer csak elétoppant a gonosz Pányipukász.
-Mit keresel itt, tán csak nem meguntad az életedet?! Ezen könnyen segíthetünk, úgy elpusztítalak, hogy írmagod sem marad!-rikácsolta a boszorkány.
Már épp belekezdett volna rontó varázslatába, amikor is Kata királylánynak összeállt a fejében a kép. A gonosz Pányipukász elé dobta az egydollárost, aki mint mindenre, ami Amerikából származott, egyből rávetette magát. Ekkor a hercegnő akkorát húzott a boszorkányra a piszkavassal, hogy az már nem kelt fel onnan többet. Ahogyan szétnyílt a koponyája, egy légy repült ki belőle. Kata királylány sem volt rest, megfogta a legyet, és egy katulába zárta. Ezek után visszatért a fogadóba, ahol a békává változtatott Janka már nagyon várta. Megetette hugával a legyet, aki egyből vissza is változott gyönyörűséges királylánnyá. A két királykisasszony így már hazatérhetett, és innentől kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Egyik este elhatározták, hogy rangrejtve elmennek mulatni a szomszédos királyságba. Először a Spolembe akartak betérni, hogy ott meghallgassák birodalmuk nem hivatalos himnuszát, a Y.M.C.A.-t, ám mivel Janka hercegnő még nem volt 21 éves, ezért oda nem engedték be őket. Maradt hát a Pauza. A Pauzában épp az ország legjobb rap-duója a TwoFour (2 broz 4eva) lépett fel. A legújabb albumukról, a 2T Rule-ról adtak elő olyan slágereket, mint a Rákóczi-szabadságharc külpolitikai vonatkozásai és a Forgótár. A két királylányka nagyon jól érezte magát: táncikáltak, borozgattak, tatankáztak, nevetgéltek. Egyszer csak Janka meglátott egy igen visszataszító alakot. A hercegkisasszony szerette kimondani azt, amire gondolt, és mivel a hercegnők anyanyelvét igen kevesen beszélték, úgy gondolta, hogy ezt most büntetlenül meg is teheti, ezért így szólt:
-Te vagy már ronda, öcsém! Mindjárt hányok!
Pechére a visszataszító alak egy gonosz varázsló volt, aki a világ összes nyelvén értett. A mágus nagy haragra is gerjedt e szavak hallatán, és azon nyomban békává változtatta Jankát. Ezek után az elképedt tömegen átvágva - mint aki jól végezte dolgát - átment a Kitch-be, hátha akad ott neki valami szemrevaló fiúcska.
Kata királykisasszony táskájába tette a békává változtatott Jankát, és hazavitte a szállásukra. Ott aztán nagy szomorúságra adta a fejét, mert hát így mégsem viheti haza a húgát, ha az apjuk így meglátja Jankát, szíjat hasít a hátukból. Másnap reggelre sem csillapodott a szomorúsága, ezért úgy döntött, felmegy a Wawelba, ráül az energia-csakrára. Ártani nem árthat- gondolta magában.
Ahogy üldögélt ott a csakrán, a ruhatár tövében, egyszer csak odament hozzá egy alak. Az alakról hamarosan kiderült, hogy igazából egy szellem, aki még a januári felkelésben tűnt el. Hogy hogyan is derült fény szellem voltára? Kata királylány éles szeme egyből kiszúrta, hogy ruházata a XIX. századi divatot követi, és a boxer-motorról sem tudott egy árva kukkot sem.
-Tudom, hogy mi járatban vagy itt. -mondta a szellem.-Te a szomszédos királyság hercegnője vagy, akinek húgát elvarázsolta egy gonosz varázsló, és most nem tudod, mit tegyél. Menj el Kazimierzbe, a Singerbe. Ott találod a híres csodarabbit, majd ő megmondja, mit kell tenned.
A királylány megköszönte a segítséget, és egyből a Singerbe is sietett.
A Singerben meg is találta a csodarabbit, elébe is járult, és előadta, hogy mit is szeretne.
-Gyermekem, tudok neked segíteni, és fogok is. Itt van egy egydolláros és egy piszkavas. Menj el a Plac Inwalidówra, ott keresd meg azt a házat, amiben egy hostel van. Ott megtalálod a megoldást a problémádra.
-Ó rabbi, nem tudnál világosabban fogalmazni?- kérdezte a hercegnő.
-A Hit embere vagyok, munkaköri kötelességem a ködösítés. - és e szavakkal elbocsájtotta a leányt.
Mit volt mit tenni, a királykisasszony felszállt egy osiemkára, és elment a Plac Inwalidówra. Ott meg is találta azt a házat, amelyben a hostel volt. Baljóslatú egy ház volt ez, itt volt a német megszállás alatt a Gestapo főhadiszállása. Ahogy Kata a lépcsőket rótta, az egyik lépcsőfordulóban egyszer csak elétoppant a gonosz Pányipukász.
-Mit keresel itt, tán csak nem meguntad az életedet?! Ezen könnyen segíthetünk, úgy elpusztítalak, hogy írmagod sem marad!-rikácsolta a boszorkány.
Már épp belekezdett volna rontó varázslatába, amikor is Kata királylánynak összeállt a fejében a kép. A gonosz Pányipukász elé dobta az egydollárost, aki mint mindenre, ami Amerikából származott, egyből rávetette magát. Ekkor a hercegnő akkorát húzott a boszorkányra a piszkavassal, hogy az már nem kelt fel onnan többet. Ahogyan szétnyílt a koponyája, egy légy repült ki belőle. Kata királylány sem volt rest, megfogta a legyet, és egy katulába zárta. Ezek után visszatért a fogadóba, ahol a békává változtatott Janka már nagyon várta. Megetette hugával a legyet, aki egyből vissza is változott gyönyörűséges királylánnyá. A két királykisasszony így már hazatérhetett, és innentől kezdve boldogan éltek, míg meg nem haltak.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
2011. június 28., kedd
2011. június 27., hétfő
Megnevezem forrásaim
Íme itt egy lista a Mese XXXV-ben található idézetekről és utalásokról.
Böllér: A mese címzettjének tetszik ez a foglalkozás.
Házi vágás, Füstölés, Hurka, kolbász, szalámi: Létező mezőgazdasági témájú művek.
Dagadó: Az Amorf Ördögök: Nyakba kötött kardigán című számából vettem.
Stroganoff: Elkészítési mód.
Mikszáth tér: A mese címzettjének kedvenc tere.
Vörös rózsa a gomblyukban: Az én gyakran használt, idióta poénom.
Rayuela: Julio Cortazar leghíresebb regénye. Magyarul Ugróiskola majd Sántaiskola címmel jelent meg.
Rosario: Itt született Che Guevara és itt játszott Javier Zanetti is.
Szálfatermetű, sastekintetű: Kazantzakisz hasonlóképpen írja le Zorbászt.
Schleswig-Holstein: Annak a csatahajónak a neve, amely 1939. szeptember 1-én elkezdte lőni a gdański Westerplatte-t. A tétel természetesen kitaláció, kicsit a születésnap-paradoxon mintáját követi.
Kicsirigó: A Kósa-fivérekhez és szűk baráti körükhöz köthető becézési forma.
Diego Maradona születésnapja: Nem teljesen kitaláció. Az isteni Diego születésnapján egész Argentínában utcabálokat és bulikat tartanak, és minden országos médium úgy kezdi híradásait, hogy: Ma van Diego Armando Maradona születésnapja.
Jack Slade: Al Pacino Oscar-díjjal jutalmazott karaktere az Egy asszony illatában.
Himmel: Der Himmel über Berlin (Berlin felett az ég). Wim Wenders híres filmje.
Érzékeny, kornélküli tájleírás: Esterházy Péter Harmonia Caelestis című művében van egy hasonló mondat.
Kapálás: A mese címzettje egy levelében említi.
Spanyol János tanulmánya: Az én volt gimis osztálytársam, Spanyol Janika élelmiszeripari-mérnökként végzett, és pácolásból tdk-zott.
Este hat: Nagyapám akkor adott enni a disznóknak.
Bajorbosszantó: Svábokkal szomszédos német népcsoport.
Meat Loaf: Mivel neve egy húsételre utal, ezért került a mesébe.
Cipőből és barátból sohasem elég: Ezt egy hűtőmágnesen láttam, valahol már fel is használtam.
Heidegger, Coulombo: Tényleg életem egyik legnagyobb felfedezése volt, hogy Heideggernek volt keresztneve is, ráadásul Martin. Coulombonak pedig sohasem mondják a sorozatban a keresztnevét, amikor Peter Falkot megkérdezték, hogy mi a figura keresztneve, azt felelte: Hadnagy.
Nagy sötétlő erdő, Pokol kapujának felirata: Isteni színjáték.
Dobó-kocka: Csabika nyelvi leleménye.
Hurricanes: Új-Zéland fővárosának, Wellingtonnak a rugby-csapata.
Passziánsz: Napóleonról tudni lehetett, hogy imádott passziánszozni, a csaták előtt mindig ezt a játékot játszotta, és ebből következtetett a csata kimenetelére.
Vita nouva, De vulgari eloquentia, De Monarchia: Dante művei.
Gyöngyhagymás kenyér: A Batthyány-borozóban árulnak ilyet.
Állat saját beleibe töltése: Több ilyen jellegű gondolatmenetet hallottam, többek között a Zöld hentesek című filmben.
Másra fröccsenő paprikás zsír: Megtörtént eset.
Böllér: A mese címzettjének tetszik ez a foglalkozás.
Házi vágás, Füstölés, Hurka, kolbász, szalámi: Létező mezőgazdasági témájú művek.
Dagadó: Az Amorf Ördögök: Nyakba kötött kardigán című számából vettem.
Stroganoff: Elkészítési mód.
Mikszáth tér: A mese címzettjének kedvenc tere.
Vörös rózsa a gomblyukban: Az én gyakran használt, idióta poénom.
Rayuela: Julio Cortazar leghíresebb regénye. Magyarul Ugróiskola majd Sántaiskola címmel jelent meg.
Rosario: Itt született Che Guevara és itt játszott Javier Zanetti is.
Szálfatermetű, sastekintetű: Kazantzakisz hasonlóképpen írja le Zorbászt.
Schleswig-Holstein: Annak a csatahajónak a neve, amely 1939. szeptember 1-én elkezdte lőni a gdański Westerplatte-t. A tétel természetesen kitaláció, kicsit a születésnap-paradoxon mintáját követi.
Kicsirigó: A Kósa-fivérekhez és szűk baráti körükhöz köthető becézési forma.
Diego Maradona születésnapja: Nem teljesen kitaláció. Az isteni Diego születésnapján egész Argentínában utcabálokat és bulikat tartanak, és minden országos médium úgy kezdi híradásait, hogy: Ma van Diego Armando Maradona születésnapja.
Jack Slade: Al Pacino Oscar-díjjal jutalmazott karaktere az Egy asszony illatában.
Himmel: Der Himmel über Berlin (Berlin felett az ég). Wim Wenders híres filmje.
Érzékeny, kornélküli tájleírás: Esterházy Péter Harmonia Caelestis című művében van egy hasonló mondat.
Kapálás: A mese címzettje egy levelében említi.
Spanyol János tanulmánya: Az én volt gimis osztálytársam, Spanyol Janika élelmiszeripari-mérnökként végzett, és pácolásból tdk-zott.
Este hat: Nagyapám akkor adott enni a disznóknak.
Bajorbosszantó: Svábokkal szomszédos német népcsoport.
Meat Loaf: Mivel neve egy húsételre utal, ezért került a mesébe.
Cipőből és barátból sohasem elég: Ezt egy hűtőmágnesen láttam, valahol már fel is használtam.
Heidegger, Coulombo: Tényleg életem egyik legnagyobb felfedezése volt, hogy Heideggernek volt keresztneve is, ráadásul Martin. Coulombonak pedig sohasem mondják a sorozatban a keresztnevét, amikor Peter Falkot megkérdezték, hogy mi a figura keresztneve, azt felelte: Hadnagy.
Nagy sötétlő erdő, Pokol kapujának felirata: Isteni színjáték.
Dobó-kocka: Csabika nyelvi leleménye.
Hurricanes: Új-Zéland fővárosának, Wellingtonnak a rugby-csapata.
Passziánsz: Napóleonról tudni lehetett, hogy imádott passziánszozni, a csaták előtt mindig ezt a játékot játszotta, és ebből következtetett a csata kimenetelére.
Vita nouva, De vulgari eloquentia, De Monarchia: Dante művei.
Gyöngyhagymás kenyér: A Batthyány-borozóban árulnak ilyet.
Állat saját beleibe töltése: Több ilyen jellegű gondolatmenetet hallottam, többek között a Zöld hentesek című filmben.
Másra fröccsenő paprikás zsír: Megtörtént eset.
Mese XXXV.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy leány. Mióta az eszét tudta, böllér szeretett volna lenni. Kedvenc könyvei a Házi vágás, a Füstölés és persze a Házunk tája sorozat best-sellere, a Hurka, kolbász, szalámi voltak. Kedvenc verse pedig a Walesi bárdok. Gyakran chatelgetett hasonló érdeklődésű emberekkel olyan közösségi portálokon, mint a dagadoonline.hu. Különösen kedvelt chatpartnere volt stroganoff51. Annyira egy véleményen voltak sok mindenben, hogy úgy döntöttek, élőben is találkoznak. Meg is beszéltek egy közös borjúpörköltözést a Mikszáth térre. Stroganoff51 leírta, hogy arról lehet majd megismerni, hogy egy vörös rózsa lesz a gomblyukában.
Másnap annak rendje és módja szerint találkoztak is. Stroganoff51-et Somlai Ödönnek hívták, és egy nyugdíjas hentes volt.
-Bár meglephetett, hogy találkozót kértem tőled, - kezdte mondandóját Ödön - de semmiféle romantikus szándék nem vezetett. Látom benned a potenciált, hogy híres hentese legyél kerek e világnak. Elsőként a marhahússal kell megtanulni bánni, ezért adok neked egy ajánlólevelet Fernando Rayuelahoz. Egy argentin gauchonál senki nem érthet jobban a marhához. Mégis csak ők eszik meg a legtöbbet belőle.
A leány fel is pattant az első repülőre, és elment Buenos Airesbe. Onnan járatlan utakon haladva rozsdás autóbuszokkal és öszvérek hátán utazva elérte a Rosario melletti pampákat. Hamarosan meg is találta Fernando Rayuelat. Igazi szélcserzette gaucho volt, szálfatermetű, sastekintetű, nagyhangú, öblös nevetésű és az argentin marhapásztorok szokása szerint mindent a késével evett. (Erre a szokásra utal egyébként a méltán elfeledett Schleswig-Holstein-féle sebzett száj-paradoxon, azaz: hogy ha ül 33 gaucho egy asztalnál, akkor az egyiküknek biztos be lesz kötve a szája. Ezt a tételt tartják a valószínűségszámítás leghaszontalanabb megállapításának.)
-Mit akarsz, kicsirigó?-kérdezte az argentín.
-Meg akarom tanulni a marhavágás csínját-bínját. - felelte a lány.
-Rendben, én kitanítalak, de akkor fél évre beállsz hozzám. Megtanítalak nem csak a marha levágására, hanem a terelésre és a hús elkészítésére is. Áll az alku?-mondta a pásztor.
-Áll az alku! - csapott a gaucho kezébe a lány.
Elég kemény próbatétel volt ez a hat hónap, de a lány mindent megtanult a tehenekről. Megtanulta a marha részeit, hogy hogyan kell egy több száz kilós állatot egy késsel apró darabjaira bontani úgy, hogy abból csupa finom falat kerekedjen ki aztán. Megtanult terelni, billogozni, lasszózni, hegyeset köpni, tüzes vízet inni, káromkodni és kurjongatni, tréfálkozni és másokat ugratni. Teste izmosabb lett, és a tenger felől érkező sós szél is rendesen kicserzette. Ám a jól végzett munka magabiztosabbá is tette. Esténként pedig Fernando megmutatta neki, hogy hogyan is kell steaket sütni. A sülő hús, a sós szellő és Fernando cigarillojának illata – ami mindig a szája sarkában lógott – olyan elegyet alkotott, amely mindig éber álomba ringatta a lány érzékeit. Jóval hatékonyabb volt ez a tanulás, mintha bemagolta volna a Szarvasmarha- és Polgári per rendtartás tankönyvet.
Elérkezett a fél év legutolsó napja, amely egybeesett az argentínok legnagyobb és legszentebb nemzeti ünnepével: Diego Maradona születésnapjával. Ennek tiszteletére egy közeli kisvárosban tangó- és steaksütő versenyt rendeztek. Nosza, a gauchok is beneveztek mindkettőre. A leány egy saját maga vágta, saját maga érlelte, 2 kilós T-bone steaket csinált. A zsűri olyannyira el volt ragadtatva a hátszín és a bélszín együttesétől, hogy a lány kapta az első díjat. Mellesleg a táncversenyt is megnyerte, mert ahogy Jack Slade, az Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott alezredese mondta: Csak az életben lehet hibázni, a tangóban nem.
Elérkezett hát a búcsúzás napja. Fernando huncutul a lányra mosolgott, és így szólt:
-Hiányozni fogsz, kicsirigó, igen megkedveltelek. Megtanultad tőlem a marhával való bánást, és a kreativitást, itt az ideje, hogy megismerkedj a sertéssel és a precizitással. Adok neked egy ajánlólevelet Heinz Himmelhez, a legjobb sváb böllérhez. Ő majd kitanít mindenre. Ja, és itt van még egy aranypeso is, ha bajba kerülsz, dobd fel, és menten kiránt a bajból!
-Hogyan? -kérdezte a leány.
-Fogalmam sincs! - nevette el magát Fernando, még utoljára a lányra kacsintott, aztán elvágtatott az érzékeny, kornélküli tájleírásban.
A leány el is ment Himmelhez. A német is felfogadta egy fél évre. A leánynak szigorú napirendje volt ezután: reggel hatkor kelt, moslékot adott a disznóknak, kiganéjozott, aztán a konyhakertben kapált vagy különféle mezőgazdasági munkákat végzett, mert hát nem mindegy, milyen eleséget kap a jószág. Délben ebéd, aztán Heinz megmutatta neki a pácolás minden rejtett kis titkát. Persze nagy segítségére volt a Pácolás című könyv is, és Spanyol János nagyszerű tanulmánya is, amelyet ebben a témában írt. Este hatkor újra enni adott a jószágoknak, majd vacsora, kilenckor nyugovóra tértek. Szombatonként Schalke-meccskre jártak, vasárnap templomba.
Elérkezett a szolgálat utolsó napja, amely egybeesett a szokásos évi Bajorbosszantó Fesztivállal. Az esemény sztárvendége Meat Loaf volt. A lány is kitette portékáját: a szalonnát és a sonkát, amit percek alatt elkapkodtak. A pénzből vett egy új cipőt, mert hát cipőből és barátból sohasem lehet elég.
Elérkezett hát a búcsúzás napja. Heinz arcára valamiféle grimasz ült, amelyet később mosolyként azonosított egy négy tagú kutatócsoport.
-No, Fraulein, letelt a hat hónap, én megtanítottam magának mindent, amit a szalonnáról és a sonkáról tudok. Megtanulta a precizitást is, amely igen fontos egy olyan könnyen romló húsféleségnél, mint a sertés. A következő lecke a zsír és a töpörtyű lenne, ám ahhoz legjobban a Sötétség Fejedelme ért, én meg hát csak egy istenfélő sváb vagyok, nem tudom, hogyan is lehetne eljutni hozzá. Minden esetre adok egy ezüstpfenniget, ha bajba kerül, csak dobja fel, ez majd segít.
-Hogyan?-kérdezte a leány.
-Fogalmam sincs, én sokáig még azt sem tudtam, hogy Heideggernek Martin volt a keresztneve. Addig olyan keresztnév nélküli volt nekem, mint Coloumbo felügyelő. - csóválta a fejét Heinz, és mivel nem az a fajta volt, aki csak úgy fiatal lányokra kacsintgasson, ezért elballagott, hogy bekeverje a moslékot a disznóknak.
Ahogy ment-mendegélt a leány, egy nagy sötétlő erdőbe jutott, mivel az igaz útat nem lelé. Ahogy egy fatörzsön üldögélt tanácstalanul, egyszer csak azt gondolta magában: -Egy életem, egy halálom, feldobom az aranypesót, megnézem, mi történik.
Egyből meg is jelent Wellington herceg, a híres bélszín névadója.
-Mi van már?! Mit akarsz?! -kérdezte ingerülten.
-Megmutatnád nekem a Pokolba vezető utat Herceg? - és már szinte a nyelve hegyén volt, hogy hozzátegye: hátha megjön a Tél is, ám az utolsó pillanatban visszanyelte e szavakat.
-Nem látsz a szemedtől?!-rivallt rá a waterloo-i győző. - A Pokolba vezető út Jószándékkal van kikövezve. Jószándék térkővel. Tudom, hogy hülye vicc, de az Öreg szereti az ilyeneket. Az egri Főtér köveit például csak Dobó-kockáknak hívja. Na, ha már elrángattál a Hurricanes-Crusaders meccs nézésétől, akkor kövess, mutatom én az utat.
Hogy hogyan került Wellington herceg a pokolba? Urunk Teremtőnk nagyon jóba lett Bonaparte Napóleonnal, gyakorta együtt páros passziánszoztak, és a korzikai vadkan kérte meg kártyapartnerét, hogy ugyan ezt a galád ángliust suvassza már el a pokol legmélyebb bugyraiba.
A pokol bejárata felett a 14. század legismertebb graffitisének munkája díszelgett:
"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
Ám mivel a lány a Vita nouvá-t, kicsit nyálasnak tartotta, a De vulgari eloquentia-val szemben voltak fenntartásai, a De monarchia-t pedig egyszerűen unta, mint a veszedelem, ezért rá se hederített a feliratra.
A leány hamarosan el is érkezett a Sötétség Fejedelmének színe elé.
-Osztán mit akarsz itt, halandó? - kérdezte a Sátán.
-Kérlek, taníts meg töpörtyűt és zsírt csinálni, mert hát a Pokolnál nincs nagyobb abároló üzem kerek e világon. -felelte a lány.
-Aztán miért tanítanálak meg bármire is? Hisz azon nyomban eltaposhatnálak itt, mint egy kis pondrót!- dörögtek az Ördög szavai.
A lány igencsak vakarta a fejét, hogy mi legyen a teendő, és ekkor eszébe jutott az esüst pfennig. Feldobta, és ekkor megjelent az, akinek igazi neve már eonok óta feledésbe merült, mindenki csak a Legnagyobb Kérdezőzseninek hívta. Annyi kérdéssel kezdte el bombázni Lucifert, hogy az végül megtört, feladta a harcot, és ráállt arra, hogy kitanítja a leányt. Ha figyelembe vesszük, hogy a Kérdezés és Kételkedés Angyala tette ezt, aki már az Ember tragédiájába is e szavakkal lép be: -S mi tessék rajta? meg kell állapítanunk, hősnőnk segítője nem lehetett kismiska. A lány 1-2 hónap múlva olyan szép töpörtyűket tudott csinálni, hogy minden rendű és rangú kis- és nagyördög nála evett ebédszünetben. Olyanok voltak azok a töpörtyűk, mint a valóságos aranyrögök. Zsírt is olyan jóízűt tudott csinálni, hogy mindenki azt falatozta, pirospaprikával megszórva. Igény szerint lila- vagy gyöngyhagymával a tetején. Ám mivel ezek csak emberi zsírból készültek, ezért a lány nem fanyalodott rá, hogy egyen is belőlük, ezért Belzebúb elküldte legjobban sikerült teremtményét, az alkoholmentes sört, hogy hozzon a leánynak egy kis hazait Fernandotól és Heinztől. Fernando mindig küldött egy-két cigarillót is, hogy a lány meggyújthassa, és érezhesse a dohány össze nem téveszthető illatát. Heinz a német mezőgazdasági kiadó legújabb kiadványaival lepte meg volt tanítványát.
Egy napon a Sötétség Fejedelme így szólt:
-No, te leány! Megtanítottalak mindenre, amit tudok. Nem mondassa senki, hogy nem száltál még pokolra is a tudásért.Most már hazamehetsz, nyithatsz egy kis üzletet.
A leány így is tett. Később még számos böllér-konferencián vett részt, mint előadó és persze ő is mindig tanult valami új fogást. Megkapta az Arany Hentesbárd-díjat is. Hozzáment egy kóser mészároshoz, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
És hogy mi a helyzet a töltelékárukkal? Az hogy, egy állatot rituálisan megölünk, aztán saját beleibe töltünk, az emberiség egyik leggroteszkebb tréfája. És erre a kegyetlen tréfára születni kell, nem lehet megtanulni. Ám nyugodtak lehetünk, a lány keze alól olyan kolbászok kerültek ki, amibe ha az ember beleharapott, a másik ruhájára fröccsent a paprikás zsír. Hiába no, ő is szerette a gonosz tréfákat.
ITT A VÉGE, FUSS EL VEGA!
Másnap annak rendje és módja szerint találkoztak is. Stroganoff51-et Somlai Ödönnek hívták, és egy nyugdíjas hentes volt.
-Bár meglephetett, hogy találkozót kértem tőled, - kezdte mondandóját Ödön - de semmiféle romantikus szándék nem vezetett. Látom benned a potenciált, hogy híres hentese legyél kerek e világnak. Elsőként a marhahússal kell megtanulni bánni, ezért adok neked egy ajánlólevelet Fernando Rayuelahoz. Egy argentin gauchonál senki nem érthet jobban a marhához. Mégis csak ők eszik meg a legtöbbet belőle.
A leány fel is pattant az első repülőre, és elment Buenos Airesbe. Onnan járatlan utakon haladva rozsdás autóbuszokkal és öszvérek hátán utazva elérte a Rosario melletti pampákat. Hamarosan meg is találta Fernando Rayuelat. Igazi szélcserzette gaucho volt, szálfatermetű, sastekintetű, nagyhangú, öblös nevetésű és az argentin marhapásztorok szokása szerint mindent a késével evett. (Erre a szokásra utal egyébként a méltán elfeledett Schleswig-Holstein-féle sebzett száj-paradoxon, azaz: hogy ha ül 33 gaucho egy asztalnál, akkor az egyiküknek biztos be lesz kötve a szája. Ezt a tételt tartják a valószínűségszámítás leghaszontalanabb megállapításának.)
-Mit akarsz, kicsirigó?-kérdezte az argentín.
-Meg akarom tanulni a marhavágás csínját-bínját. - felelte a lány.
-Rendben, én kitanítalak, de akkor fél évre beállsz hozzám. Megtanítalak nem csak a marha levágására, hanem a terelésre és a hús elkészítésére is. Áll az alku?-mondta a pásztor.
-Áll az alku! - csapott a gaucho kezébe a lány.
Elég kemény próbatétel volt ez a hat hónap, de a lány mindent megtanult a tehenekről. Megtanulta a marha részeit, hogy hogyan kell egy több száz kilós állatot egy késsel apró darabjaira bontani úgy, hogy abból csupa finom falat kerekedjen ki aztán. Megtanult terelni, billogozni, lasszózni, hegyeset köpni, tüzes vízet inni, káromkodni és kurjongatni, tréfálkozni és másokat ugratni. Teste izmosabb lett, és a tenger felől érkező sós szél is rendesen kicserzette. Ám a jól végzett munka magabiztosabbá is tette. Esténként pedig Fernando megmutatta neki, hogy hogyan is kell steaket sütni. A sülő hús, a sós szellő és Fernando cigarillojának illata – ami mindig a szája sarkában lógott – olyan elegyet alkotott, amely mindig éber álomba ringatta a lány érzékeit. Jóval hatékonyabb volt ez a tanulás, mintha bemagolta volna a Szarvasmarha- és Polgári per rendtartás tankönyvet.
Elérkezett a fél év legutolsó napja, amely egybeesett az argentínok legnagyobb és legszentebb nemzeti ünnepével: Diego Maradona születésnapjával. Ennek tiszteletére egy közeli kisvárosban tangó- és steaksütő versenyt rendeztek. Nosza, a gauchok is beneveztek mindkettőre. A leány egy saját maga vágta, saját maga érlelte, 2 kilós T-bone steaket csinált. A zsűri olyannyira el volt ragadtatva a hátszín és a bélszín együttesétől, hogy a lány kapta az első díjat. Mellesleg a táncversenyt is megnyerte, mert ahogy Jack Slade, az Egyesült Államok hadseregének nyugalmazott alezredese mondta: Csak az életben lehet hibázni, a tangóban nem.
Elérkezett hát a búcsúzás napja. Fernando huncutul a lányra mosolgott, és így szólt:
-Hiányozni fogsz, kicsirigó, igen megkedveltelek. Megtanultad tőlem a marhával való bánást, és a kreativitást, itt az ideje, hogy megismerkedj a sertéssel és a precizitással. Adok neked egy ajánlólevelet Heinz Himmelhez, a legjobb sváb böllérhez. Ő majd kitanít mindenre. Ja, és itt van még egy aranypeso is, ha bajba kerülsz, dobd fel, és menten kiránt a bajból!
-Hogyan? -kérdezte a leány.
-Fogalmam sincs! - nevette el magát Fernando, még utoljára a lányra kacsintott, aztán elvágtatott az érzékeny, kornélküli tájleírásban.
A leány el is ment Himmelhez. A német is felfogadta egy fél évre. A leánynak szigorú napirendje volt ezután: reggel hatkor kelt, moslékot adott a disznóknak, kiganéjozott, aztán a konyhakertben kapált vagy különféle mezőgazdasági munkákat végzett, mert hát nem mindegy, milyen eleséget kap a jószág. Délben ebéd, aztán Heinz megmutatta neki a pácolás minden rejtett kis titkát. Persze nagy segítségére volt a Pácolás című könyv is, és Spanyol János nagyszerű tanulmánya is, amelyet ebben a témában írt. Este hatkor újra enni adott a jószágoknak, majd vacsora, kilenckor nyugovóra tértek. Szombatonként Schalke-meccskre jártak, vasárnap templomba.
Elérkezett a szolgálat utolsó napja, amely egybeesett a szokásos évi Bajorbosszantó Fesztivállal. Az esemény sztárvendége Meat Loaf volt. A lány is kitette portékáját: a szalonnát és a sonkát, amit percek alatt elkapkodtak. A pénzből vett egy új cipőt, mert hát cipőből és barátból sohasem lehet elég.
Elérkezett hát a búcsúzás napja. Heinz arcára valamiféle grimasz ült, amelyet később mosolyként azonosított egy négy tagú kutatócsoport.
-No, Fraulein, letelt a hat hónap, én megtanítottam magának mindent, amit a szalonnáról és a sonkáról tudok. Megtanulta a precizitást is, amely igen fontos egy olyan könnyen romló húsféleségnél, mint a sertés. A következő lecke a zsír és a töpörtyű lenne, ám ahhoz legjobban a Sötétség Fejedelme ért, én meg hát csak egy istenfélő sváb vagyok, nem tudom, hogyan is lehetne eljutni hozzá. Minden esetre adok egy ezüstpfenniget, ha bajba kerül, csak dobja fel, ez majd segít.
-Hogyan?-kérdezte a leány.
-Fogalmam sincs, én sokáig még azt sem tudtam, hogy Heideggernek Martin volt a keresztneve. Addig olyan keresztnév nélküli volt nekem, mint Coloumbo felügyelő. - csóválta a fejét Heinz, és mivel nem az a fajta volt, aki csak úgy fiatal lányokra kacsintgasson, ezért elballagott, hogy bekeverje a moslékot a disznóknak.
Ahogy ment-mendegélt a leány, egy nagy sötétlő erdőbe jutott, mivel az igaz útat nem lelé. Ahogy egy fatörzsön üldögélt tanácstalanul, egyszer csak azt gondolta magában: -Egy életem, egy halálom, feldobom az aranypesót, megnézem, mi történik.
Egyből meg is jelent Wellington herceg, a híres bélszín névadója.
-Mi van már?! Mit akarsz?! -kérdezte ingerülten.
-Megmutatnád nekem a Pokolba vezető utat Herceg? - és már szinte a nyelve hegyén volt, hogy hozzátegye: hátha megjön a Tél is, ám az utolsó pillanatban visszanyelte e szavakat.
-Nem látsz a szemedtől?!-rivallt rá a waterloo-i győző. - A Pokolba vezető út Jószándékkal van kikövezve. Jószándék térkővel. Tudom, hogy hülye vicc, de az Öreg szereti az ilyeneket. Az egri Főtér köveit például csak Dobó-kockáknak hívja. Na, ha már elrángattál a Hurricanes-Crusaders meccs nézésétől, akkor kövess, mutatom én az utat.
Hogy hogyan került Wellington herceg a pokolba? Urunk Teremtőnk nagyon jóba lett Bonaparte Napóleonnal, gyakorta együtt páros passziánszoztak, és a korzikai vadkan kérte meg kártyapartnerét, hogy ugyan ezt a galád ángliust suvassza már el a pokol legmélyebb bugyraiba.
A pokol bejárata felett a 14. század legismertebb graffitisének munkája díszelgett:
"Én rajtam jutsz a kínnal telt hazába,
én rajtam át oda, hol nincs vigasság,
rajtam a kárhozott nép városába.
Nagy Alkotóm vezette az igazság;
Isten Hatalma emelt égi kénnyel,
az ős Szeretet és a fő Okosság.
Én nem vagyok egykoru semmi lénnyel,
csupán örökkel; s én örökkön állok.
Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel"
Ám mivel a lány a Vita nouvá-t, kicsit nyálasnak tartotta, a De vulgari eloquentia-val szemben voltak fenntartásai, a De monarchia-t pedig egyszerűen unta, mint a veszedelem, ezért rá se hederített a feliratra.
A leány hamarosan el is érkezett a Sötétség Fejedelmének színe elé.
-Osztán mit akarsz itt, halandó? - kérdezte a Sátán.
-Kérlek, taníts meg töpörtyűt és zsírt csinálni, mert hát a Pokolnál nincs nagyobb abároló üzem kerek e világon. -felelte a lány.
-Aztán miért tanítanálak meg bármire is? Hisz azon nyomban eltaposhatnálak itt, mint egy kis pondrót!- dörögtek az Ördög szavai.
A lány igencsak vakarta a fejét, hogy mi legyen a teendő, és ekkor eszébe jutott az esüst pfennig. Feldobta, és ekkor megjelent az, akinek igazi neve már eonok óta feledésbe merült, mindenki csak a Legnagyobb Kérdezőzseninek hívta. Annyi kérdéssel kezdte el bombázni Lucifert, hogy az végül megtört, feladta a harcot, és ráállt arra, hogy kitanítja a leányt. Ha figyelembe vesszük, hogy a Kérdezés és Kételkedés Angyala tette ezt, aki már az Ember tragédiájába is e szavakkal lép be: -S mi tessék rajta? meg kell állapítanunk, hősnőnk segítője nem lehetett kismiska. A lány 1-2 hónap múlva olyan szép töpörtyűket tudott csinálni, hogy minden rendű és rangú kis- és nagyördög nála evett ebédszünetben. Olyanok voltak azok a töpörtyűk, mint a valóságos aranyrögök. Zsírt is olyan jóízűt tudott csinálni, hogy mindenki azt falatozta, pirospaprikával megszórva. Igény szerint lila- vagy gyöngyhagymával a tetején. Ám mivel ezek csak emberi zsírból készültek, ezért a lány nem fanyalodott rá, hogy egyen is belőlük, ezért Belzebúb elküldte legjobban sikerült teremtményét, az alkoholmentes sört, hogy hozzon a leánynak egy kis hazait Fernandotól és Heinztől. Fernando mindig küldött egy-két cigarillót is, hogy a lány meggyújthassa, és érezhesse a dohány össze nem téveszthető illatát. Heinz a német mezőgazdasági kiadó legújabb kiadványaival lepte meg volt tanítványát.
Egy napon a Sötétség Fejedelme így szólt:
-No, te leány! Megtanítottalak mindenre, amit tudok. Nem mondassa senki, hogy nem száltál még pokolra is a tudásért.Most már hazamehetsz, nyithatsz egy kis üzletet.
A leány így is tett. Később még számos böllér-konferencián vett részt, mint előadó és persze ő is mindig tanult valami új fogást. Megkapta az Arany Hentesbárd-díjat is. Hozzáment egy kóser mészároshoz, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
És hogy mi a helyzet a töltelékárukkal? Az hogy, egy állatot rituálisan megölünk, aztán saját beleibe töltünk, az emberiség egyik leggroteszkebb tréfája. És erre a kegyetlen tréfára születni kell, nem lehet megtanulni. Ám nyugodtak lehetünk, a lány keze alól olyan kolbászok kerültek ki, amibe ha az ember beleharapott, a másik ruhájára fröccsent a paprikás zsír. Hiába no, ő is szerette a gonosz tréfákat.
ITT A VÉGE, FUSS EL VEGA!
2011. június 26., vasárnap
Azt álmodtam, hogy egy gimnáziumi teremben ülök valamilyen előadáson vagy konferencián, kedélyesen beszélgetek a volt krakkói szobatársammal, és "levelezgetek" valakivel, ám mivel a "levelezőtársam" a terem másik végében van, ezért a válaszát -faarccal, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga - Békesi László, a Horn-kormány egyik pénzügyminisztere csúsztatja a zsebembe, akiről egyébként tévesen azt hiszem, hogy Surányi Lászlónak hívják(Valószínűleg behozta a tudatalattim Surányi Görgyöt, a volt Jegybank-elnököt is). Valaki fontossal levelezhettem, mert az előadás előtt Kökényesi Tomi (barátainak csak Kökényesi Tamás Miklós) megkért, hogy emlékeztessem a "levelezőtársamat", hogy tartozik Tominak egy ezressel. Röhögve ébredtem fel.
2011. június 23., csütörtök
2011. június 21., kedd
Mese XXXIV.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerékpár. Pontosabban egy bicigli (sic!). Panninak hívták, aranyos kis rózsaszín canga volt, nem egy Neuser Cruiser, hanem még a '90-es évek érthetetlen divatjából itt maradt monty (nem utalás a szerző kutyájára). Nap mint nap rótta a város útjait, nyergében egy formás fenekű lánykával. Volt ennek a kerékpárnak egy furcsa szokása, szinte legyőzhetetlen késztetést érzett arra, hogy segítsen az embereken, így amikor látta, hogy gazdájával minden rendben van, fogta magát, és elülső villájába vette a világot.
Először Dublinba vetette a sors. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak megpillantott egy szigorú tekintetű böllért. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Mi bánt téged, te Szigorú Tekintetű Böllér?
-Az, hogy böllér vagyok. Mindig is rühelltem ezt a munkát, az igazat megvallva: a faszom kivan vele. - mondta, és kiköpött.
-Akkor miért csinálod ezt?- kérdezte Panni.
-Mert ősi böllércsalád sarja vagyok. Apám is Arany Hentesbárd-díjas böllér volt, ahogyan az ő apja, és annak az apja is, egészen a ködbe vesző régmúltig. Én viszont elég selejtes böllér vagyok, nem tudok megölni egy állatot sem, túlságosan is szeretem őket ahhoz. Ha nem lenne a bátyjám, aki kisegít néha-néha egy kis tőkehússal, hogy azt eladhassam, már rég felkopott volna az állam. Mert én amúgy nem eszem húst se. Na jó, egy-két katona kolbászt vagy szalonnát néha bekapok.
-És mit szeretnél csinálni?-kérdezte a kis kecaj.
-Világéletemben táncos szerettem volna lenni. Balettáncos.
-És kőfaragó. - tóditotta a bicigli.
-A lófarát! - válaszolta a böllér.
-Ha szeretnél táncos lenni, próbáld meg! - tanácsolta Panni.
-Végül is, miért nem?! Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom! - lelkesedett fel a kések tökéletlen mestere.
Annak rendje és módja szerint el is ment felvételizni a Balettintézetbe.
- A hirdetésre jelentkezem.
- Melyik hirdetés?
- Az önök hirdetése. Hogy az Állami Balettintézet felvételre keres jelentkezőket. Hát itt volnék.
- Nyolc-kilenc éves fiúkat és leánykákat.
- Igen. Olvastam az újságban.
- Erre akar jelentkezni?
- Engedelmükkel.
- Bocsánat, ön hány éves?
- Hatvan múltam.
- És hány kiló?
- Kilencvenhárom. Tudom, kissé túlkoros vagyok. De nagyon fogok igyekezni. Gyermekkorom óta álmom, hogy balett-táncos legyek.
- Attól tartok, kissé elkésett.
- Igazán egészen komolyan venném. Nem sajnálom a fáradságot. A súlyomból is ledolgozhatnék valamicskét.
- Nem megy, uram.
- Bizonyos, hogy nem?
- Nem.
Kár. Egy álommal kevesebb.1
Azért a böllér nem keseredett el, beállt egy vándor tánctársulatba, és az idők folyamán elég jelentős ismeretségre tett szert az ír táncélet berkein belül.
A kis rózsaszín kerékpár tovább folytatta útját. A következő állomás Tartu volt. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak egy rőzsét hordó öregasszonyt pillantott meg. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Segíthetek, öreganyám?
-Már hogy a viharba ne segíthetnél, olyan dögnehéz ez a köteg fa! Az Eduard Vilde Idősek Otthonába tartok, egy darabon vihetnéd helyettem. -felelte a vénségesen vén anyóka.
-Szíves-örömest, öreganyám! - mondta a bicigli, és már vitte is.
-Tudod, nem sok segítségem van. A gyerekeim is csak ünnepekkor látogatnak meg, és akkor hozzák azokat a bűnrossz unokáimat is, akiktől még a ragya is kiver. A derekam is hasogat már vagy 40 éve. Még egy Levadia Talinn elleni meccsen ment tropára.
-Mit sportolt a néni? - kérdezte udvariasan a kerékpár.
-Sportolt a halál! Verekedtem. - felelte a tisztességtelenségben megőszült hulligán.
A néni még útközben elmesélte kedvenc szurkolói rendbontásait, és megtanította a kis biciglit a késsel bánni is, mert szerinte a mai emófejű hülyegyerekek már azt se csinálják rendesen. Így értek el az Idősek Otthonához, ahol Panni őszinte megkönnyebüléssel intett búcsút az anyókának.
És hogy mire kellett a rőzse egy távfűtéses épületben? Az anyóka krattott csinált belőle, és ellopatta vele a többi vénasszony szívgyógyszerit (sic!), meg az elemeket a hallókészülékeikből. Ám ezeken kívűl gyakorta küldte a krattot olyan tárgyakért, amelyek minden háztartásban fellelhetőek, csak épp az övében nem, és ezekkel a tárgyakkal végre megvalósíthatta legféltetebb vágyát: megcsinálhatta Öveges professzor majd minden kísérletét.
A kis rózsaszín kerékpár következő állomása Krakkó volt. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak egy szomorú lánykát pillantott meg. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Miért vagy szomorú, Kislány?
-Azért vagyok szomorú, Kedves Kerékpár, mert egyedül vagyol, mint az ujjam. Egy jóravaló legényt szeretnék. Még a CNC-forgácsoláshoz se kéne értenie, az a lényeg, hogy tényleg szeressen engem.
-Na, ne búsulj, amíg engem látsz, kerítünk neked egy pasit! A legfontosabbak: karbonvázas köcsögökkel sohase kezdj. Legalábbis lakott területen belül. Aki városban karbonvázas bringát használ, az valamit kompenzál. A cruiser-es fiúktól is óvakodj, általában öntetszelgő majmok.
E szavakkal nyergébe kapta a lányt, és legényvadászatra indultak. Ahogy az utcákat rótták, egyszer csak megpillantottak egy szimpatikus almazöld Gitane kerékpárt. Nem volt már új, de látszott rajta, hogy szépen rendben van tartva. Hamarosan a gazdáját is megpillantották. Szimpatikus srác volt, ezért oda is kerekeztek, és beszédbe elegyedtek. Kiderült, hogy a lányt és a fiút is ugyanaz érdekli: a CNC-forgácsolás, az üzbég konyha és Margaret Thacher korai költészete. Látván, hogy milyen jól elvannak gazdáik, a két kerékpár elkerekezett a podgórze-i parkba, és ők is eltöltöttek közösen néhány szép órát.
Másnap a kerékpár hazaindult, mert ki tudja, hátha otthol (sic!) is szükség lehet rá. Azért azt nem bírta kihagyni, hogy el ne heveredjen egy virágokkal teli réten, a Tátrában.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Először Dublinba vetette a sors. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak megpillantott egy szigorú tekintetű böllért. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Mi bánt téged, te Szigorú Tekintetű Böllér?
-Az, hogy böllér vagyok. Mindig is rühelltem ezt a munkát, az igazat megvallva: a faszom kivan vele. - mondta, és kiköpött.
-Akkor miért csinálod ezt?- kérdezte Panni.
-Mert ősi böllércsalád sarja vagyok. Apám is Arany Hentesbárd-díjas böllér volt, ahogyan az ő apja, és annak az apja is, egészen a ködbe vesző régmúltig. Én viszont elég selejtes böllér vagyok, nem tudok megölni egy állatot sem, túlságosan is szeretem őket ahhoz. Ha nem lenne a bátyjám, aki kisegít néha-néha egy kis tőkehússal, hogy azt eladhassam, már rég felkopott volna az állam. Mert én amúgy nem eszem húst se. Na jó, egy-két katona kolbászt vagy szalonnát néha bekapok.
-És mit szeretnél csinálni?-kérdezte a kis kecaj.
-Világéletemben táncos szerettem volna lenni. Balettáncos.
-És kőfaragó. - tóditotta a bicigli.
-A lófarát! - válaszolta a böllér.
-Ha szeretnél táncos lenni, próbáld meg! - tanácsolta Panni.
-Végül is, miért nem?! Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom! - lelkesedett fel a kések tökéletlen mestere.
Annak rendje és módja szerint el is ment felvételizni a Balettintézetbe.
- A hirdetésre jelentkezem.
- Melyik hirdetés?
- Az önök hirdetése. Hogy az Állami Balettintézet felvételre keres jelentkezőket. Hát itt volnék.
- Nyolc-kilenc éves fiúkat és leánykákat.
- Igen. Olvastam az újságban.
- Erre akar jelentkezni?
- Engedelmükkel.
- Bocsánat, ön hány éves?
- Hatvan múltam.
- És hány kiló?
- Kilencvenhárom. Tudom, kissé túlkoros vagyok. De nagyon fogok igyekezni. Gyermekkorom óta álmom, hogy balett-táncos legyek.
- Attól tartok, kissé elkésett.
- Igazán egészen komolyan venném. Nem sajnálom a fáradságot. A súlyomból is ledolgozhatnék valamicskét.
- Nem megy, uram.
- Bizonyos, hogy nem?
- Nem.
Kár. Egy álommal kevesebb.1
Azért a böllér nem keseredett el, beállt egy vándor tánctársulatba, és az idők folyamán elég jelentős ismeretségre tett szert az ír táncélet berkein belül.
A kis rózsaszín kerékpár tovább folytatta útját. A következő állomás Tartu volt. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak egy rőzsét hordó öregasszonyt pillantott meg. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Segíthetek, öreganyám?
-Már hogy a viharba ne segíthetnél, olyan dögnehéz ez a köteg fa! Az Eduard Vilde Idősek Otthonába tartok, egy darabon vihetnéd helyettem. -felelte a vénségesen vén anyóka.
-Szíves-örömest, öreganyám! - mondta a bicigli, és már vitte is.
-Tudod, nem sok segítségem van. A gyerekeim is csak ünnepekkor látogatnak meg, és akkor hozzák azokat a bűnrossz unokáimat is, akiktől még a ragya is kiver. A derekam is hasogat már vagy 40 éve. Még egy Levadia Talinn elleni meccsen ment tropára.
-Mit sportolt a néni? - kérdezte udvariasan a kerékpár.
-Sportolt a halál! Verekedtem. - felelte a tisztességtelenségben megőszült hulligán.
A néni még útközben elmesélte kedvenc szurkolói rendbontásait, és megtanította a kis biciglit a késsel bánni is, mert szerinte a mai emófejű hülyegyerekek már azt se csinálják rendesen. Így értek el az Idősek Otthonához, ahol Panni őszinte megkönnyebüléssel intett búcsút az anyókának.
És hogy mire kellett a rőzse egy távfűtéses épületben? Az anyóka krattott csinált belőle, és ellopatta vele a többi vénasszony szívgyógyszerit (sic!), meg az elemeket a hallókészülékeikből. Ám ezeken kívűl gyakorta küldte a krattot olyan tárgyakért, amelyek minden háztartásban fellelhetőek, csak épp az övében nem, és ezekkel a tárgyakkal végre megvalósíthatta legféltetebb vágyát: megcsinálhatta Öveges professzor majd minden kísérletét.
A kis rózsaszín kerékpár következő állomása Krakkó volt. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak egy szomorú lánykát pillantott meg. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Miért vagy szomorú, Kislány?
-Azért vagyok szomorú, Kedves Kerékpár, mert egyedül vagyol, mint az ujjam. Egy jóravaló legényt szeretnék. Még a CNC-forgácsoláshoz se kéne értenie, az a lényeg, hogy tényleg szeressen engem.
-Na, ne búsulj, amíg engem látsz, kerítünk neked egy pasit! A legfontosabbak: karbonvázas köcsögökkel sohase kezdj. Legalábbis lakott területen belül. Aki városban karbonvázas bringát használ, az valamit kompenzál. A cruiser-es fiúktól is óvakodj, általában öntetszelgő majmok.
E szavakkal nyergébe kapta a lányt, és legényvadászatra indultak. Ahogy az utcákat rótták, egyszer csak megpillantottak egy szimpatikus almazöld Gitane kerékpárt. Nem volt már új, de látszott rajta, hogy szépen rendben van tartva. Hamarosan a gazdáját is megpillantották. Szimpatikus srác volt, ezért oda is kerekeztek, és beszédbe elegyedtek. Kiderült, hogy a lányt és a fiút is ugyanaz érdekli: a CNC-forgácsolás, az üzbég konyha és Margaret Thacher korai költészete. Látván, hogy milyen jól elvannak gazdáik, a két kerékpár elkerekezett a podgórze-i parkba, és ők is eltöltöttek közösen néhány szép órát.
Másnap a kerékpár hazaindult, mert ki tudja, hátha otthol (sic!) is szükség lehet rá. Azért azt nem bírta kihagyni, hogy el ne heveredjen egy virágokkal teli réten, a Tátrában.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)