Mese XXXIV.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kerékpár. Pontosabban egy bicigli (sic!). Panninak hívták, aranyos kis rózsaszín canga volt, nem egy Neuser Cruiser, hanem még a '90-es évek érthetetlen divatjából itt maradt monty (nem utalás a szerző kutyájára). Nap mint nap rótta a város útjait, nyergében egy formás fenekű lánykával. Volt ennek a kerékpárnak egy furcsa szokása, szinte legyőzhetetlen késztetést érzett arra, hogy segítsen az embereken, így amikor látta, hogy gazdájával minden rendben van, fogta magát, és elülső villájába vette a világot.
Először Dublinba vetette a sors. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak megpillantott egy szigorú tekintetű böllért. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Mi bánt téged, te Szigorú Tekintetű Böllér?
-Az, hogy böllér vagyok. Mindig is rühelltem ezt a munkát, az igazat megvallva: a faszom kivan vele. - mondta, és kiköpött.
-Akkor miért csinálod ezt?- kérdezte Panni.
-Mert ősi böllércsalád sarja vagyok. Apám is Arany Hentesbárd-díjas böllér volt, ahogyan az ő apja, és annak az apja is, egészen a ködbe vesző régmúltig. Én viszont elég selejtes böllér vagyok, nem tudok megölni egy állatot sem, túlságosan is szeretem őket ahhoz. Ha nem lenne a bátyjám, aki kisegít néha-néha egy kis tőkehússal, hogy azt eladhassam, már rég felkopott volna az állam. Mert én amúgy nem eszem húst se. Na jó, egy-két katona kolbászt vagy szalonnát néha bekapok.
-És mit szeretnél csinálni?-kérdezte a kis kecaj.
-Világéletemben táncos szerettem volna lenni. Balettáncos.
-És kőfaragó. - tóditotta a bicigli.
-A lófarát! - válaszolta a böllér.
-Ha szeretnél táncos lenni, próbáld meg! - tanácsolta Panni.
-Végül is, miért nem?! Egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom! - lelkesedett fel a kések tökéletlen mestere.
Annak rendje és módja szerint el is ment felvételizni a Balettintézetbe.
- A hirdetésre jelentkezem.
- Melyik hirdetés?
- Az önök hirdetése. Hogy az Állami Balettintézet felvételre keres jelentkezőket. Hát itt volnék.
- Nyolc-kilenc éves fiúkat és leánykákat.
- Igen. Olvastam az újságban.
- Erre akar jelentkezni?
- Engedelmükkel.
- Bocsánat, ön hány éves?
- Hatvan múltam.
- És hány kiló?
- Kilencvenhárom. Tudom, kissé túlkoros vagyok. De nagyon fogok igyekezni. Gyermekkorom óta álmom, hogy balett-táncos legyek.
- Attól tartok, kissé elkésett.
- Igazán egészen komolyan venném. Nem sajnálom a fáradságot. A súlyomból is ledolgozhatnék valamicskét.
- Nem megy, uram.
- Bizonyos, hogy nem?
- Nem.
Kár. Egy álommal kevesebb.1
Azért a böllér nem keseredett el, beállt egy vándor tánctársulatba, és az idők folyamán elég jelentős ismeretségre tett szert az ír táncélet berkein belül.
A kis rózsaszín kerékpár tovább folytatta útját. A következő állomás Tartu volt. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak egy rőzsét hordó öregasszonyt pillantott meg. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Segíthetek, öreganyám?
-Már hogy a viharba ne segíthetnél, olyan dögnehéz ez a köteg fa! Az Eduard Vilde Idősek Otthonába tartok, egy darabon vihetnéd helyettem. -felelte a vénségesen vén anyóka.
-Szíves-örömest, öreganyám! - mondta a bicigli, és már vitte is.
-Tudod, nem sok segítségem van. A gyerekeim is csak ünnepekkor látogatnak meg, és akkor hozzák azokat a bűnrossz unokáimat is, akiktől még a ragya is kiver. A derekam is hasogat már vagy 40 éve. Még egy Levadia Talinn elleni meccsen ment tropára.
-Mit sportolt a néni? - kérdezte udvariasan a kerékpár.
-Sportolt a halál! Verekedtem. - felelte a tisztességtelenségben megőszült hulligán.
A néni még útközben elmesélte kedvenc szurkolói rendbontásait, és megtanította a kis biciglit a késsel bánni is, mert szerinte a mai emófejű hülyegyerekek már azt se csinálják rendesen. Így értek el az Idősek Otthonához, ahol Panni őszinte megkönnyebüléssel intett búcsút az anyókának.
És hogy mire kellett a rőzse egy távfűtéses épületben? Az anyóka krattott csinált belőle, és ellopatta vele a többi vénasszony szívgyógyszerit (sic!), meg az elemeket a hallókészülékeikből. Ám ezeken kívűl gyakorta küldte a krattot olyan tárgyakért, amelyek minden háztartásban fellelhetőek, csak épp az övében nem, és ezekkel a tárgyakkal végre megvalósíthatta legféltetebb vágyát: megcsinálhatta Öveges professzor majd minden kísérletét.
A kis rózsaszín kerékpár következő állomása Krakkó volt. Ahogy a város utcáin gurult fel s alá, egyszer csak egy szomorú lánykát pillantott meg. Oda is kerekezett hozzá, és megkérdezte:
-Miért vagy szomorú, Kislány?
-Azért vagyok szomorú, Kedves Kerékpár, mert egyedül vagyol, mint az ujjam. Egy jóravaló legényt szeretnék. Még a CNC-forgácsoláshoz se kéne értenie, az a lényeg, hogy tényleg szeressen engem.
-Na, ne búsulj, amíg engem látsz, kerítünk neked egy pasit! A legfontosabbak: karbonvázas köcsögökkel sohase kezdj. Legalábbis lakott területen belül. Aki városban karbonvázas bringát használ, az valamit kompenzál. A cruiser-es fiúktól is óvakodj, általában öntetszelgő majmok.
E szavakkal nyergébe kapta a lányt, és legényvadászatra indultak. Ahogy az utcákat rótták, egyszer csak megpillantottak egy szimpatikus almazöld Gitane kerékpárt. Nem volt már új, de látszott rajta, hogy szépen rendben van tartva. Hamarosan a gazdáját is megpillantották. Szimpatikus srác volt, ezért oda is kerekeztek, és beszédbe elegyedtek. Kiderült, hogy a lányt és a fiút is ugyanaz érdekli: a CNC-forgácsolás, az üzbég konyha és Margaret Thacher korai költészete. Látván, hogy milyen jól elvannak gazdáik, a két kerékpár elkerekezett a podgórze-i parkba, és ők is eltöltöttek közösen néhány szép órát.
Másnap a kerékpár hazaindult, mert ki tudja, hátha otthol (sic!) is szükség lehet rá. Azért azt nem bírta kihagyni, hogy el ne heveredjen egy virágokkal teli réten, a Tátrában.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!