Történet nekem

Ezt a történetet én kaptam.  Bátorítsuk az ifjú szerzőt, úgyhogy lájkoljátok!

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy nap, még a rendszerváltás előtt. Négyen születtek meg. Kettő-kettő. Egy-egy pár. Az ABC sorrendjében az elsők (Rekrik) most a számok, a hegyek és a nők világában élnek. A másik pár egyik fele talált magának egy – ha már meséről van szó, akkor hajrá, adjunk neki álnevet – Macit. Ők ketten biztos vagyok benne hogy be fog járni a fél világot, most nagyon boldogak, egymásnak termetette őket az Ég. Tudom, tudom, ilyen csak a filmekbe létezik, de ez így van, mert nekem Anijeneb mondta. Elérkeztünk mesénk főszereplőjéhez. Elég régóta él már Vadkeleten. 10 évvel kevesebb ideje, mint Rekrik. De ez a idő elég volt arra, hogy Anijeneb egyike legyen a legérdekesebb embereknek, akikkel Rekrik találkozott. A pubertáskor kezdetekor mindig érdekes egy olyan ember, akinek a leghamarabb nő szőr „ott”. De hamar kiderült, hogy Anijeneb sok szempontból is meghatározó volt Rekrik életének. Ő volt A lázadó, A mindentudó, és A semmit-nem-tudó egyszerre. Érdekes módon, Enejaib és Rekrik barátsága akkor kezdődött igazán, amikor otthagyták azt a helyet, ahol az újkori történelmet tanították. Persze ezt a tudományt már Enejanib akkor is jobban tudta a tanárnál, aki valószínű, hogy (magyar tanár lévén is, 2in1, effiviency is our way) az olyan mondatok után- amit csak úgy, odabiggyesztve közölt velem magyarórán, miközben I. András seregének egyik kiváló katonájáról tanultunk - hogy „Búvár Kund vagyok, a parazita” , valószínű nem maradásra késztette volna a teremben. Az ifjúkor kezdetekor Enejanibnak nem parancsolt senki, őt lehetett vagy nagyon szeretni, vagy nagyon nem. Az tetszett nekem igazán, hogy Ő ezt leszarta.”Én eladom neked, jó ha megveszed
de azt is leszarom hogyha nem ezt teszed”Shit on it – mondja a jól nevelt angol.
Rá mindig lehetett számítani. Kik voltak a Ratkó gyermekek, és ki vezet a BL-ben? Egy kis fejtágítás után, próbálkozott Csernus Imre nyomdokaiba lépni. Mennyire élvezte ezt akkor is, emlékszem, amikor egy egy, lazának induló rokkinnes sörözés alkalmával kifejtette az anatómia lányok számára talán nem igazán emészthető részleteit, sok-sok addig általam jól ismert biológiai folyamatok meghatározó mozgatórugóit. Majd jött a postás korszak, most felnövök, megmutatom a világnak, hogy nem csak olvasni tudok, hanem pénzt keresni, mindenki bakaphatja. Azt hiszem, sokkal boldogabb volt akkor, mint most. Aztán egy szép napon felkelt, és „Chc? si? uczy? j?zyka polskiego”, a kompenzáció magasfoka. Nyilván kellett egy ál-arc is, hogy nézne már ki, hogy Anijeneb, az élő lexikon, nem tanul mellette világorodalmat is, beikszelte azon a bizonyos lapon, és sikeresen el is kezdte a lengyel-magyar barátság irodalmi és kultúrális alapjait tanulni, és elsajátítani. Hogy hogy nem, Polska wygra?a. Kicsit olyan nekem, mint azok a bohócok, akik szórakoztatják a világot, bármikor, bárhol, de a cirkusz után egyedül fekszenek le az istálló mellett. Azáhgyeríny nem lenne az a város nélküle. Enejanib jön, ott van, bármi történjen is.
Az örök keresgélő, az örök menekülő egyszerre. Megy-megy, maga sem tudja hova, néha, tiszta pillanataiban megvilágosodik, és igen, kellenek az emberek, kell a sör-cigi-unicum kombó, ami mellett el lehet regélni a sok, munkája miatt nem mindig a lényegre koncentráló embereknek azt, ami valójában a sorok között történik, de a kérdés mindig felmerül, hogy Enejanibnak jó-e ez így? Tudom, Ő lesz az az ember, aki a legőszintébben fogja nekem mondani, hogy igen, én itt boldog vagyok, de ez az itt ez nem a Vadkelet lesz. Azt hiszem, még meg kell találnia az Alaptábort.