Önreflexiók

1, Azon gondolkodtam, hogy azzal, hogy épp egy román író drámáit olvasgatom, este pedig valószínűleg elmegyek megnézni egy vagy két izlandi filmet, eljutottam-e a kultúrsznobizmus csúcsára, de aztán rájöttem, hogy lehetnék vadabb is: ha eredeti nyelven olvasnám/nézném őket, utána pedig mindenkinek mesélnék róla, olyan kifejezéseket használva, mint: detonáció-konnotáció és formanyelv.
2, Látom különböző ismerőseimet, akikbe az eredetiség és a kreativitás szikrája szorult csak, de ezt sokszorosan felszorozva próbálják megmutatni, érzékeltetve, hogy mennyire különlegesek ők. Bezzeg én, akibe tényleg szorult tehetség, egy fikarcnyit sem teszek érte, hogy ezt kibontakoztassam. Szörnyű vagyok.

Drága jó anyám megvette a múlt heti ÉS-t, szegény Esterházy Péter göteborgi megnyitóbeszéde miatt. Elolvastam hát én is. Különösen Vásárhelyi Mária cikke tetszett, amelyben a FIDESZ kommunikációját a náci Németország goebbelsi propagandájához hasonlította. Bizonyosan sok igazság van a cikkben, csak eléggé lerontja a hitelességét, hogy Vásárhelyi Mária és szdsz-es haverjai ugyanezt a propagandatechnikát folytatták 20 éven keresztül. :-)

Európa legújabb szégyene

Kezdek én is öregedni:
Ahogy jöttem haza a moziból, hallottam, hogy egy fiatal srác azt mondja: Thug Life.
Mi volt az első gondolatom?
-Bazdmeg, még meg sem születtél, mikor az az album kijött! :-)

Mese LXXI.

Hol volt, hol nem volt: élt egy Szamuráj! Igazi mesemondó nagy király! Nagy az, aki nagy, aki kicsi, az kicsi! Hiszi a piszi, aki elhiszi!
Hol volt, hol nem volt: élt egy Fókaidomárlány. Gyönyörű volt, víg kedélyű, szerette az állatokat, a motorokat és a klasszikus rockot.
Hol volt, hol nem volt: élt egyszer egy Cigányszuperhős. Jóképű volt, mosolygós és adott magára: fekete bőrcipőben, fekete öltönynadrágban, egy szép barna selyemingben járt, minden nap fürdött, haját pedig minden reggel vizes fésűvel hátrasimította. Selyeminge mellkasig ki volt gombolva, nyakában vékony aranylánc függött, rajta egy M betűvel, ami hősünk nevének, a Morsnak kezdőbetűje volt.
Történt egyszer, hogy az egyik 13 órás fókashow közben egy sárkány repült be a medencéhez, felkapta a Fókaidomárlányt, és már vitte is barlangjába. Lett is nagy sírás-rívás, mivel mindenki szerette a kis Fókaidomárlányt. A miniállam királya, I. Gaidianus egyből kihirdette, hogy annak adja a Bambusz Éttermet, aki visszahozza a lányt. Ám a Bambusz Étterem nem volt gazdátlan ez idő tájt: egy Gonosz Varázsló tartotta markában, aki ártó varázslattal megbájolta I. Gaidianust, így lett övé az étkezde. Gondolkodott erősen a Gonosz Varázsló, hogyan is tudná megakadályozni azt, hogy a Bambusz más kezére jusson, amikor egyszer csak belépett a Szamuráj. Éppen egy jó csontlevest akart enni, meg rántott húst krumplival, ezért el is vett egy tálcát, kést, villát, kanalat, a pulthoz lépett és leadta a rendelést:
- Ihn nikho! Mahna nikho mha nahna e rei! Mha nahno mha nah rikho! Ihni Kohei!
- Mit zagyvál maga itt össze? –förmedt rá a Gonosz Varázsló
- Kifőzdés! Adj nekem egy jó húslevest cérnametélttel! Adj nekem még rántott húst krumplival! De íziben! – ismételte meg mondandóját a Szamuráj most már érthetőbb nyelven.
- Tudja meg, uram, én nem kifőzdés vagyok, hanem egy Nagy hírű Mágus! És maga kicsoda? Egyébként is: mik ezek a mázolmányok magán?
- Egy mágustól lestem, festem a testem! Nyerő az erő, míg az ész felemelő! Agyam alatt az alap izmom, ha dagad... Abból fakad minden baj, ha egyszer elapad! Apropó! Én nem vagyok naplopó! Tele a markom! Tartom a kardom! Ha jó, ha nem, ha muszáj: Hívjatok úgy: Szomorú szamuráj!
A Gonosz Varázsló ezután a lenyűgöző monológ után egyből felfogadta a Szamurájt, hogy akadályozza meg a Fókaidomárlány visszaszerzését. (Ebből is látszik, hogy a Varázsló gonoszabb volt, mint okosabb.)
Eközben Mors is tanúja volt a Fókaidomárlány elrablásának és egyből el is határozta, hogy egy élete-egy halála, ő bizony visszaszerzi a lányt. Ahogy azon gondolkodott, hogy hogyan is kéne hozzákezdeni, a miniállam egyik félreeső sarkába tévedt. Itt állt Lacibácsi, a Mocskosszájú Bölcs kunyhója.
- Mi járatban erre, legényke, amerre még a TMK-főnök sem jár? – kérdezte Lacibácsi.
A legény előadta, hogy szeretné visszahozni a Fókaidomárlányt, de nem tudja, hogyan kéne.
- Egy percig se agyaljon, legényke, hogy hogyan szerezze vissza a kis pinát, megmondom én magának! El kell menni először a Csomolungma tetejére, ott van egy kulcs. Ezek után meg kell keresni a kulcshoz tartozó ládát, amit egy alvó sereg őriz. A ládában van egy kard.
- De nem szamurájkard, igaz? – vágott közbe Mors.
- Nem, egy kibaszott másfél kezes pallos. – nyugtatta meg Lacibácsi.
- Az jó. Egy cigány szamurájkarddal, valljuk be, elég sztereotip lenne. – monda Mors.
- Ezek után meg kell találni a Sárkány barlangját és meg kell vele küzdeni. Előre szólok, legényke, baszott nehéz lesz. Azért, lássa, kivel van dolga, adok egy térképet, amin rajta van mind a három hely és a látványetetések időpontjai is.
Mors megköszönte a térképet és elindult nagy kalandjára. Lacibácsi és Mors beszélgetésének azonban a Szamuráj is fültanúja volt, aki tisztes távolból elkezdte követni hősünket, hogy egy alkalmas pillanatban megakadályozza küldetése teljesítését.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan meg is érkezett a Csomolungmára. Egész nap ment a hegynek felfelé, míg rá nem esteledett. Hirtelen nagyon lehűlt az idő, ezért elővett néhány szárított tehénlepényt, ami mindig volt nála, és meggyújtotta. Ahogy a tűznél melegedett, egyszer csak azt vette észre, hogy emberek veszik körül, akiknek hasonló a bőrük színe az övéhez, de az ábrázatuk inkább a kínaiakra hasonlít. Meg is szólította őket:
- Isten áldjon titeket, testvéreim! Mi járatban vagytok erre?
- Ezt mi is kérdezhetnénk. –válaszolta egyikük, aki feltehetőleg a csoport vezetője volt. – Különben is: mivel raktál ilyen jó tüzet?
- Ez népem, a romák egyik híres-neves találmánya. Maradt még belőle néhány darab, eladom nektek, cserébe egy kulcsért, amit állítólag itt őriznek. – felelte Mors.
A sherpák egyből elő is keresték a kulcsot és odaadták a szárított tehénlepényekért cserébe.
- Van itt még olyan 12 méternyi rézdrót is, egy régi angol expedíció hagyta itt, nem kell?
- Köszönöm, de nincs szükségem rá. Különben is: egy cigány rézdróttal? Elég sztereotip lenne. Meg hát hol találok itt a közelben MÉH-telepet?
Ezzel elbúcsúzott a sherpáktól, és indult a ládáért, amit egy alvó hadsereg őrzött.
A Szamuráj eközben szintén elkezdte megmászni a Csomolungmát, de útközben kificamította a bokáját, és mire elérte a sherpák táborát, már csak Mors lefelé vezető nyomait követhette.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan meg is érkezett ahhoz a régen elfeledett szentélyhez, ahol az alvó hadsereg a kardot őrizte. Óvatosan végiglopakodott a folyosón, az alvó lovagok között, majd mikor a szentély végébe ért, egy díszes asztalon meglátta az elefántcsontból és aranyból készült, drágakövekkel kirakott dobozt. Fogta a kulcsot, és kinyitotta vele a ládikót. Egyből fényesség lövellt ki a dobozból és Mors megpillantotta a másfél kezes pallost, rajta a márkajelzéssel: Excalibur 2000 Made in China. Ahogy kivette a kardot a dobozból, a tok hegye hozzáért a padlóhoz. Egyből iszonyatos zaj keletkezett, az alvó lovagok magukhoz tértek és az egyikük meg is látta Morst, kezében a karddal.
- Cigány-bűnözés! – kiáltott fel egyből, és a lovagok mind Mors üldözésére keltek, ám ő szerencsére fürgébb volt és sikerült elmenekülnie. Futás közben még eszébe jutott:
- Tolvaj cigány. Na, ez tényleg elég sztereotip.
A Szamuráj mire a szentélyhez ért, már csak a magukhoz tért, igen dühös lovagokkal találta magát szemben.
- Hát, kegyelmed meg mi járatban van erre? – kérdezte tőle a lovagok vezetője – Tán nem bizony ártó szándékkal jött? Tán kegyelmed is lopni akart tőlünk?
- Ezekért a vádakért rettentő karom erejével és kardom élével veszek elégtételt! – ezzel nekirohant a lovagoknak, akik túlerőben lévén hamar helyben is hagyták úgy, hogy mozdulni is alig tudott.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan megérkezett a Sárkány barlangjához. Mivel csak az esküvők, falunapok és aratóbálok párbajkódexét ismerte, ezért az ”Az szúr nagyobbat, aki először szúr-elvet” követve egyből a barlangba rontott és össze-vissza kaszabolta a meglepődött sárkányt. Hiába, almásfüzitői gyerek volt, azok pedig marha nagy bicskások. Ezek után ölbe kapta a Fókaidomárlányt és visszavitte a miniállamba.
A Szamuráj már csak a haláltusáját vívó Sárkányt találta a barlangban.
- Hát téged ki hítt? – kérdezte a mesebeli fenevad, mikor meglátta a harcost.
A Szamuráj bemutatkozott és elmondta jövetele célját, ám a Sárkány már annyira halálán volt, hogy nem jutottak el hozzá a harcos szavai, sőt egyszer csak összefüggéstelen éneklésbe kezdett:
- Imádlak! Szomorú szamuráj!
Csak harcolj értem!
A szerelem vár! Szomorú szamuráj!
Földön, égen!
- Ez mi volt? – kérdezte a Szamuráj.
- Emlék a történelem egyik sötét korszakából. – felelte a Fenevad és e szavakkal kimúlt.
Hősünk, hogy minél kevesebbet pazaroljon a narratív időből, hamarosan vissza is érkezett a miniállamba. I. Gaidianus nagyon megörült, hogy visszakerült a Fókaidomárlány.
- Na, Mors úrfi! Akarja-e elvenni a Fókaidomárlányt? Nézze, milyen gyönyörű teremtés!
- Az meglehet, Felség, de nekem még túl fiatal és túl vézna, inkább csak a Bambuszt választanám.
- Azzal lesz egy kis gond, Mors úrfi, hiszen én azt felelőtlenül ígértem oda. A Bambusz a Nagy Varázslóé már, és örök időkre az is marad!
- Felség, engedje meg, hogy tegyek egy próbát! Sütök Felségnek bodakot, és készítek mellé egy jó lecsót. Ha azt megkóstolja Felség, és ezek után is azt mondja, hogy a Nagy Varázslóé legyen a Bambusz, akkor szedem a sátorfámat!
Úgy is lett. Mors megsütötte a bodakot, megfőzte a lecsót. Mikor I. Gaidianus megkóstolta, mind a tíz ujját megnyalta utána, ráadásul a lecsó varázserejű is volt: feloldotta az ártó varázslatot, amit a Gonosz Varázsló bocsátott I. Gaidianusra.
A király tüstént elrendelte, hogy a Varázsló hagyja el az éttermet, ám ő foggal-körömmel még védekezett. Ártó varázslatait már megtörte Mors lecsója, ezért utolsó fegyveréhez nyúlt: a Szamurájhoz. Mikor a markos Gondozók Morsszal az élükön át akarták venni az éttermet, a Szamuráj eléjük állt.
- Mert nem az a vagány, kinek földig ér a lába, és a háta közepén kinőtt a szárnya! Vagy fél lábbal fellábal minden földhányásra: A Csomolungmára! Emlékszem! Na de, nem egészen! Volt, amikor legyőztem egy sereget éppen, és a hétfejű sárkányt úgy széttéptem: Kifizették rögtön készpénzben. – adta elő hőstetteinek sorát.
Mors ekkor emlékeztette, hogyan is történtek ezek a dolgok igazából. A harcos ekkor megszégyenülten elballagott, Mors pedig végre átvehette az éttermet. Maga mellé vette Vigyorgós Karimot és Mosolygós Abdult, és csináltak egy jó gyrosost.
ITT A VÉGE, AKI HIÁNYOLTA BELŐLE A CIGÁNYZENÉT, FUSSON EL VÉLE!

A mai nap tanulsága

Ha egy lány szép, okos és még karajra bontani is tud, azt a lányt el kell venni.

Eddigi életemben a legelemibb örömet mindig az okozta, hogy azt olvashattam, amit szeretnék (meg persze az, amikor megvertük a Fradit).
Talán Márai mondta azt, hogy az ember azt olvashatja, amit szeret, de csak azt írhatja, amit tud.

Idézetek mesékből XI.

Ottlik Géza:
Az utolsó mese

Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisaszszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.
– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.
– Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.
– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.
– Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
– No csak.
– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.
– Jó!
– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Ottlik Géza, 1945

Mindig megtetszik valami új rajtad: most éppen a szemöldököd vonala.

Alapvetően nincs jó kedvem mostanság, de ez annyira nem is zavar, mert az életemmel vagyok elégedetlen, és ha ez változásra, változtatásra sarkall, akkor még jó is kisülhet ebből a rosszkedvből.

Ha rosszkedvem van, akkor olyan könyveket próbálok olvasni, amik felvidítanak. Ennek ellenére jelenleg épp a Fahajas boltokat olvasom Bruno Schultz-tól, amelyben a szerző novelláit gyűjtötték össze. Az összes melankolikusan szép és eszméletlenül szürreális. Ha ezek után folytatom a polcolvasást, azaz a könyvespolcomon felülről lefelé haladva minden polcról elolvasok egy könyvet, akkor olyan szívderítő olvasmányok fognak következni, mint:

Andrzej Stasiuk: Nie ma ekspresów przy zółtych drogach (Földutakon nem járnak expressz buszok): Melankolikusan szép történetek Kelet-Európáról.

Alekszandr Szolzsenyicin: Iván Gyenyiszovics egy napja: Szolzsenyicin híres kisregénye a mindennapi életről a Gulágon.

Robert Merle: Nekünk nem kel föl a nap: Egy atom-tengeralattjáró legénységének vidám hétköznapjai.

Jaume Cabré: Én vétkem: Egy korai Alzheimer-kórral diagnosztizált antikvárius visszaemlékezik szeretettelen gyermekkorára, apja halála miatti bűntudatára, mielőtt még minden emlékét elveszítené. A gondolatfolyamba bekerülnek többek között a koncentrációs táborok is.

Mennyi könnyed, nyári olvasmány! Bizonyosan mind a strandszezon slágere lesz! :D

Stadionok

Régen szerettem már egy posztot arról, hogy milyen meccseken jártam, milyen stadionokat láttam eddig. Hogy most írom meg, annak három oka van:

- Múlt héten olvastam Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából című könyvét. Ez a poszt ennek a zseniális könyvnek a kistestvére lenne. Egyébként olvassátok el Gazdag Jóska könyvét. Megéri. .-)

- Az elmúlt 3 hétben három meccsen is voltam, szóval friss emlékekkel is bővült a lista.

- Most, hogy az MLSZ (az elnökség összetételét lásd:http://vekengesek.blogspot.hu/2015/04/mai-szosszenetek.html) nem adta meg a Szparinak a licence-t, ezért úgy néz ki, hogy most már harmadosztályú meccsekre is járni fogok. Ha a Szpari a pályán esett volna ki, egy szavam nem lenne, de ezt a valódi indoklás nélküli döntést igazságtalannak tartom, és mélységesen elszomorít. Megint felteszem a kérdést: Ha ennyire fontos a labdarúgás a jelenlegi kormánynak, akkor miért bízza olyanokra, akik nem értenek hozzá?

A felsorolást azokkal a stadionokkal kezdeném, amiket kívülről láttam, de meccsen nem voltam bennük:

- a régi Nagyerdei Stadion

- a DVTK-stadion

- a Vasas-stadion

- a BVSC-stadion

- az Üllői úti Stadion

- a Grupama Aréna
- a Népstadion

- a marseille-i Vélodrome

- a Stamford Bridge

- a Wembley

- a Kennigton Oval

- a Wisła Kraków stadionja

- a Cracovia stadionja

- a varsói Nemzeti Stadion

- a Legia Warszawa stadionja

- a Polonia Warszawa stadionja

- a Stal Rzeszów stadionja

- a Resovia Rzeszów stadionja

- a Lechia Gdańsk stadionja

Amiket ezek közül kiemelnék: az Ilovszky Stadionba elmennék, mielőtt még felújítják, olyan igazi régi idők focija hangulata van. A Groupamát is megnézném, de a vénaszkennelés és az, hogy Kubatov a Fradi elnöke egy kissé elveszik ettől a kedvem. A Vélodrome mindig is tetszett a hullámos formáival, csak sajnos, mikor ott voltunk, éppen felújították, ezért nem tudtunk bemenni. A Stamford Bridge és a Wembley is gyönyörű stadionok, igazi szentélyei a focinak, remélem, egyszer még eljutok mind a kettőbe legalább egy meccsre. A Wisłának is nagyon szép stadionja van, egy Szent Háborúra egyszer elmegyek oda is, majd viszem anyámat is. J

Egy olyan stadion van, amiben jártam, de meccsen nem voltam benne: a valenciai Mestalla. Ritka ronda és ritka mocskos egy stadion, az az igazi spanyol nemtörődömség jellemzi. :-)

Voltam még nagyapámmal Tarnalelesz Vörös Meteor meccsen, de abból csak arra emlékszem, hogy az összes csere cigó volt, és hogy kis Szopó Laci egész jól játszott. Kézimeccsen is voltam a BUSZACSÁ-ban, de nem emlékszem még arra sem, hogy ki volt az ellenfél, az egyetlen emlékem, hogy okoskodtam egy idősebb fickónak, hogy hány kubai lehet egy csapatban. :-)

E hosszú bevezető után következzenek a valódi stadionok, meccsek:

1998-2000. A Sóstói úti Stadion

A ’98-as vb után hágott futballőrületem a csúcsra és ’98-ban jutott fel megint a Szpari az első osztályba. Az első meccs, amin voltam a nyíregyházi stadionban mégsem egy Szpari-meccs volt, hanem egy Magyarország-Litvánia barátságos meccs. Apámmal voltam kint és 1-0-ra nyertünk Hrutka Rudi góljával.

Az első bajnoki, amin voltam egy forró július végi napon volt, a Vasas ellen játszottunk és 2-0-ra veszítettünk. Nagyon jó kis Szpari volt az: Kirchmayer, Csernyijenko, Celeszki, Kiss Gyuri, Szatke, Kondora, Karkusz, Túróczi, Cap, Capatina, Vadon. Emlékezetes volt, mikor megvertük a Lokit 4-2-re, 0-2-ről fordítva, a Diósgyőrt 3-1-re, 0-1-ről fordítva és a klub történetében először a Fradit 3-0-ra. Volt, amikor 12000-15000 néző is volt egy meccsen, ma annyi ember van a teljes bajnoki forduló 8 meccsén összesen. A legjobban Kirchmayert szerettem abból a csapatból, mert ballábas volt és elképesztően jó szabad rúgó. Mikor a Szpari kiesett az első osztályból, már nem jártam tovább meccsekre.

A Fradi elleni meccs 12000 emberrel.

2008. Kraków, Błonia

2007. októberétől elkapott egy új szenvedély: a rugby. A krakkói részképzésem alatt mentem el az első rugby-meccsemre: a Juvenia Kraków játszott az Olsztyn ellen egy pályán, ami egy alacsony fallal el volt kerítve és még három sornyi ülőhely is volt benne. A hangulat nagyon családias volt, a színvonal nagyon alacsony, 14-14 lett a végeredmény, a Krakkó az első félidőben vitt két célt, az Olsztyn a második félidőben két céllal egyenlített. 

A nyugati lelátó

2009. Montpellier, Stade Yves-du-Manoir

2009. nyarán tesómék épp Franciaországban, Montpellier-ben próbáltak szerencsét. Mi is kimentünk hozzájuk pár napra drága jó anyámmal, és ekkor volt lehetőségem elmenni egí Montpellier-Perpignan meccsre. Gyönyörű nyári nap volt, élveztem, hogy végre kicsit magam vagyok, a stadion a város másik végében volt, mint ahol tesómék laktak, szóval olyan részeit láttam a városnak útközben, amiket eddig még nem. A stadion maga nagyon szép volt, a gyep illata mellett még érezni lehetett a tenger illatát is. Az jutott eszembe: - Olyan, mintha egy dél-francia stadionban lennék. Ja, mert ott is vagyok. J A Montpellier nyert végül 18-9-re, célt egyik csapat sem szerzett, de a L'USAP-szurkolóknál eddig sem láttam lelkesebb rugby-szurkolókat.:-)

2009, Barcelona, Camp Nou

Mivel tesómék már 2008-ba is voltak a Gamber Kupán, úgy gondolták, 2009-ben is jó móka lesz. Tesóm nem jött, sógorommal és drága jó anyámmal mentünk hárman. Délelőtt megnéztük a stadiont, amit én már 2008-ban is láttam tesómékkal és a várost is, amit szintén. Most anyámmal bementünk a La Sagrada Familiába is. Barcelona megint gyönyörű volt, a Las Ramblas megint undorító. Mivel barátságos mérkőzés volt, maga a meccs nem volt olyan jó, de 98000 emberrel együtt még sohasem néztem meccset, ráadásul láttam Messit, Ibrahimovićot, Tevezt, Dani Alavest játszani. Egy nagy álmom vált valóra, hogy lehettem meccsen a Nou Campban és az élmény nem okozott csalódást. 

2010, 2011 London, Twickenham

A világ legrégebbi rugby-stadionja, kétségtelenül a kedvenc stadionom, bármikor átmentem Twickenhamen, nem tudtam megállni, hogy ne szálljak le és ne gyalogoljak el a stadionig. Két meccsen is voltam itt: 2010. április 24-én egy London Wasps-Bath Rugby-n és 2011. december 27-én egy Harlequins-Saracens-szen. Mind a kettő bajnoki mérkőzés volt, mind a két esetben a csapatok tele voltak világsztárokkal és mind a két esetben az a csapat vesztett, akinek szurkoltam. J Azért szeretem a Twickenhamet, mert: 1, gyönyörű épület; 2, mert mint minden rugby-meccsen, nincsenek elkülönített szektorok, a két csapat szurkolói vegyesen ülnek egymás mellett, teljesen békésen; 3, mert minden meccs olyan, mintha egyben egy családi fesztivál lenne: a szurkolók esznek-isznak, a gyerekek dobálják egymásnak a labdát vagy egymással játszanak, emberi arcú családok eltöltenek együtt egy vidám délutánt. A legérdekesebb élményem a Twickenham-mel kapcsolatban mégsem ezekhez a meccsekhez kötődik. 2012-ben a stadion melletti kivetítőn néztem az Anglia-Új-Zéland meccset, ahol az angolok 10 év után újra legyőzték az All Blacks-t. A bal kezemben egy nagyon rossz fish and chips volt, a jobban egy kiló savanyú káposzta.

2011, London, Craven Cottage

2011. végén tesóméknál voltam Londonban és pont akkor játszott a Fulham is a Wisła Krakkóval. Fulham viszonylag közel volz hozzánk, ezért vettem egy jegyet is. A meccs miatt a buszok csak Putney-ig közlekedtek, onnan gyalog mentem tovább. Már a Putney Bridge lábánál Lech-et ivó lengyeleket láttam, a 20000 nézőből legalább 8000 lengyel volt (eljött a Wisła Sharks is Krakkóból), ráadásul szinte mindegyik mezben. A lengyelek talán úgy emigrálnak, hogy azért a biztonság kedvéért beteszik a csapatuk mezét és sálját? Ez volt életem első olyan focimeccse, amikor már a meccs előtt legurítottam néhány pint-ot egy pubban. A lelátón körülöttem csak lengyelek voltak, egy angol szót sem hallottam, igazából magában Fulhamben se nagyon az este folyamán. A Fulham végül 4-2-re nyert, Andy Johnson lőtt egy nagyon szép gólt. Ja, és a büfében volt Craven Cottage Pie.

 A füstbomba és a pirotechnika a szurkolás szerves része, amit a modern football szintén ki akar irtani.

Kerekfejű lengyelek. Mindenhol.

Wisła Sharks

2014, London, Twicenham Stoop

Mivel drága jó apám még nem járt tesóméknál Londonban, ezért 2014. október elején kimentünk ketten. Megnéztük az Öreggel Greenwich-et, a Royal Maritime Museumot, a Towert, a British Museumban a Rosetti-követ, voltunk tesómékkal Oxfordban meg Doverben. Mivel a Harlequins pályája van tesómékhoz a legközelebb és azon a szombaton, mikor ott voltunk épp volt egy Harlequins-London Welsh meccs, ezért vettem rá egy jegyet és kimentem. Apámék közben megnézték tesómmal és Lizzyvel Central London nevezetességeit (Big Ben, Parlament, Buckingham Palace, black cab, steak). Clapham Junctionig együtt is mentünk, ott én átszálltam egy Reading felé tartó vonatra, ami megállt Twickenhamben is. Mikor feljöttem az aluljáróból véletlenül súroltam egy nagydarab Harlequins-szurkolót, aki azt mondta: Sorry, mate. Mikor visszanéztem, kiderült, hogy nem szurkoló, hanem Joe Marler, a Quins és az angol válogatott egyik pillére.

Joe Marler

Mire leszálltam Twickenhamben, elkezdett esni az eső. Egy kicsit később zuhogni. Mire megtaláltam a stadiont (amiről sógorom azt állította, hogy nem is létezik, hisz Twickenhamben csak a nagy stadion van, ő amúgy is elég sokat lakott ott, és nem tud semmiféle másik stadionról. Mikor megmondtam neki, hogy a Richmond College mögött van, eléggé meglepődött, hisz több évig járt oda angolra, de nem tűnt fel neki, hogy ott van egy stadion.) úgy szarrá áztam, hogy a ruháim csak kedden száradtak meg. A stadion szép volt, a meccs egyoldalú (49-0), egy igaz angol bajnoki volt, nem bánnám, ha kéthetente ilyenre is tudnék járni. 

2015, Felcsút, Pancho Aréna

Drága jó apámat meghívták, hogy az Utolsó töltényig című kiállítás megnyitóján ő is mondjon beszédet a Felcsúti Faluházban, utána pedig lehetősége volt megnézni a Puskás Akadémia-Keckemét meccset. Mivel már régi vágyam volt megnézni a felcsúti stadiont, ezért megkérdeztem, hogy mehetek-e vele és ő azt mondta, hogy mehetek. Előtte való este voltam Kartel-koncerten, aztán találkoztam az egyik ikertestvéremmel, szóval fél 4-re keveredtem haza. Aludtam vagy fél órát, mert drága jó apám persze nem árulta el, hogy mikor indulunk. Végül is 10-kor elindultunk, olyan fél 2 körül már ott is voltunk. Útközben sikerült pihennem és láttam Bicskét is. A kiállítás tényleg nagyon jó volt, volt benne egy lövészárok is és agyon sok képanyag és idézet az Öreg kutatásaiból származott. Többek között a bejáratnál lévő fiatal huszár képe is:

- Mosolygó Pista bácsi Orosról nem gondolta volna, hogy egyszer itt fogják megörökíteni. – mondta az Öreg.

- Milyen fiatal volt itt! – mondta a Múzeum sofőrje. – Hány éves lehetett itt? Mikor született?

- Mosolygó Pista bácsi? 1923-ban. – válaszolta az Öreg, mintha ez a világ legköztudottabb dolga lenne.  

 Rengeteg eredeti tárgy is volt ott gyűjtőktől, tényleg már csak a tárlat miatt is érdemes volt eljönni. Felcsút egyébként egy 1800 lelkes egyutcás falu, aminek egy kocsmája van, de egy 3600 fős stadionja. A megnyitó egész jól sikerült: Mészáros Lőrinc beszédében megköszönte a Nyíregyházi Jókai Múzeum igazgatójának segítségét, Simicskó mondott egy egész jó beszédet, Szakály Sanyi nagyon jól beszélt, az Öreg pedig rögtönzött egy olyan szép beszédet, hogy még a könnyem is kicsordult.

A megnyitó után átmentünk a meccsre. Azt hittem, hogy csak egyszerűen kapunk egy tiszteletjegyet, amivel megnézhetjük a meccset, de a lófarát! VIP-jegyet kaptunk, ugyanis a felcsúti stadion keleti lelátójának egész felső része egy egybefüggő, több mint 100 méteres VIP-páholy. Négy pult, ahol, lehet mindenféle alkoholmentes italt, sört és bort kérni, asztalok, amikre ki voltak téve a hidegtálak, később a meleg ételek, édességek. Fehér inges pincérek sürögtek-forogtak mindenhol. Olyan ülések, amiknek karfája volt. A falakon Puskás-relikviák.

 Elég fura volt, hogy egy meccsen jól öltözött emberek disztingváltan itták a bort körülöttem. A stadion egy gyönyörű Makovecz-épület, ám semmiféle stadionság vagy hangulat sincsen benne. Minden hangulatot a Kecskemét-szurkolók csináltak, akiknek ezúton is szeretném kifejezni a szolidaritásomat, hisz az MLSZ velük is kicsellózott. Mint ebből az írásból is kiderül, rajongok a stadionokért, de a Pancho-t nem lett volna szabad megépíteni, semmi szükség nem volt rá. Egy nagy álmom vált valóra, hogy lehettem a Pancho-ban meccsen, de ez az élmény hatalmas csalódást okozott. De legalább láttam egy szép kiállítást és lehettem egyszer meccsen VIP-páholyban, remélem, ez utóbbi soha többet nem történik meg velem.

Ja, amúgy a Puskás Akadémia nyert 4-0-ra, de a góloknak csak a hangos beszélő örült.

 A karfás szék

A tömött lelátó

2014-2015, Sóstói úti stadion

2014. júliusában fogalmazódott meg bennünk az ötlet Rasztával, hogy ki kéne menni egy Szpari-meccsre. Akkor még nem kellett szurkolói kártya, vettünk két jegyet és kimentünk a bajnokság első meccsére, a Szpari-Lokira. Raszta még sohasem volt meccsen, én pedig olyan régen, hogy az első pillanatban azt sem tudtam, melyik csapat a Szpari. Ezt a meccset követte még most májusban a Szpari-Újpest és a Szpari-Diósgyőr is. Ez utóbbira drága jó anyámmal mentem ki. Rájöttem:

- hogy szeretek meccsre járni

- hogy szeretek sört műanyag pohárból inni

- hogy szeretek szotyizni

- hogy szeretek kiabálni

- hogy szeretek bosszankodni az elrontott helyzeteken, bekapott gólokon

- hogy szeretek örülni, ha a Szpari gólt lő

- hogy szeretem azt a hangulatot, amikor bemegyek és azt a hangulatot is, amikor kijövök a stadionból a többi emberrel

- hogy a Szpari egy szerethető csapat

- hogy a stadion gyönyörű, különösen, ha szép, tiszta kék felette az ég

- hogy szeretek a korláton könyökölni, miközben lemegy a nap és kigyúlnak a fények

- hogy szeretem hallgatni, ahogy mások is szurkolnak, és igen, szeretem, ha trágár rigmusokat kiabálnak, ha abban van fantázia és nincs benne rasszizmus

Ezt baszta el most nekem az MLSZ, mert úgy döntött, hogy 12 csapatra csökkenti az NB1-et. Már a szurkolói kártya is nagy baromság volt, mert nem könnyítette meg a jegyvásárlást, mert elűzte a meccs egyik legfontosabb hozzávalóját: az ultrák bíztatását. Kitiltották a füstbombákat, a pirotechnikát, a pénztárgép-szalagokat, folyamatosan rendszabályozni akarják a szurkolókat, fényképes igazolványt vezettek be, mintha minden meccsre járó potenciális gonosztevő lenne. Csak azt érték el vele, hogy minél kevesebben járnak meccsre, és a 12 csapatos bajnokságban egyre kevesebben is fognak. Mondjuk az ő szemszögükből ez praktikus: egy üres stadionban nagyon könnyű rendet tartani.

Mindegy, ha a Szpari harmadosztályú lesz, én akkor is kimegyek minden meccsre, amire csak tudok, hadd legyen Magyarország az egyetlen ország, ahol harmadosztályú meccsre többen járnak, mint első osztályúra. Szégyen reátok, bankárok, üzletemberek, politikusok!

 Az eddigi utolsó NB1-es meccs itthon

És drága jó anyám, ahogy nézi

Mese LXX.

            Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisdiák, aki véletlenül megidézte a Sötétség Fejedelmét, ezért Lucifer a Pokol legmélyebb bugyrába vetette.

            A kis Kamil (mert így hívták a kisdiákot) miután magához tért a hirtelen megrázkódtatásból, amit egy pokolra vetés jelent, elkezdett körülnézni. Látott egy kutat és egy tavat, amiben emberek fürödtek. A tó partján észrevett egy takaros disznóólat. Egyből oda is ment, bezörgetett az ajtaján. Egy pompás-formás kis boszorkány nyitott ajtót.

- Hát téged meg ki hítt? – kérdezte a boszi.

Kamilka elmesélte, hogyan is került ide.

- Hát te aztán jó nagy zűrbe kerültél! Na, lásd, kivel van dolgod, kivezetlek a Pokolból. Cserébe feketemisén feláldozol nekem egy állatot. De ne disznó legyen! Mint a mellékelt ábra mutatja, - és ezzel a takaros disznóólra mutatott - abból volt már elég!

A kisdiák egyből ráállt az alkura.

- Na, induljunk, nem érek rá egész nap. Ma még akasztott ember alól kaszált fűből és békanyálból főzetet kell készítenem. Jót tesz az arcbőrnek. Ahol most vagyunk, ez a Pokol kilencedik köre. – kezdte el bemutatni a Poklot a boszorkány – Ennél jóval zorallabb hely ez, de mivel sikerült szolgálati útra küldened Lucifert, a tó kiolvadt és a bűnösök szabadon úszkálhatnak. Vannak itt testvér- és szülőgyilkosok, hazaárulók, akik vendéglátóikat, és akik jótevőiket árulták el. Ott, középen, abban az olajfoltos overallban van a legnagyobb bűnös: Dongó Pista, aki a Bagamértból átigazolt a Fáradtba. Na, induljunk tovább!

            A következő helyen lelkeket láttak, akik rühesek voltak, sebeiket tépték, szaggatták körmeikkel. Másoknak testük fel volt nyitva, kilógtak belső szerveik. Megint mások lángnyelvekben égtek, mérges kígyók marták testüket, mely elporladt és újjáéledt. Egyes lelkek ólomcsuhában jártak, aztán itt volt a klasszikus is: a lelkek szurokkal teli üstben főttek és ördögök szurkálták őket vasvillákkal. Más lelkek hátrafelé meneteltek, megint mások fejjel lefelé kőlyukakba voltak beszorítva, talpukat pedig tűz égette. Voltak még, akik emberi ürülékben fulladoztak vagy ördögök ostorozták őket. A táj itt tíz koncentrikus körben lejtett.

- Ez itt Rondabugyrod, a csalás világa. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Kerítők és csábítók, hízelgők, szentségárulók, jósok és varázslók, csalók és nyerészkedők, képmutatók, tolvajok, tisztességtelen tanácsadók és másokat becsapók, viszályt szítók és a hitszakadások okozói végül a hamisítók és hazugok. Ott például, abban az üstben fő szurokban az a bűnös lélek, aki megbundázta az MLTC-IKARUS örökrangadót. Őt különösen szeretik vasvillával szurkálni az ördögök. Na, induljunk tovább!

A menetrendszerinti Gerüón-járattal átkeltek egy folyón. A túlparton találkoztak három táskaárussal, de mivel sem a boszorkánynak, sem a kisdiáknak nem volt semmi affinitása a divat iránt, ezért megállás nélkül folytatták az útjukat.

            A következő körben a lelkekre tűzeső ömlött, lábuk alatt pedig lángot vetett a homok, és a menekülni próbálókat három kentaur kedélyesen nyilazgatta lefelé. Kicsit távolabb numídiai jegenyefenyőkből és négy nyárfából egy eleven liget díszelgett, ahol, ha a fák ágait letörték, azok vérezni kezdtek. Megint máshol a lelkek vérpatakban szenvednek. Az itt bűnhődők könnyeiből eredt az a folyó, amin átkeltek. A folyót Phlegethónnak hívták és természetesen nem volt azonos az ismert forradalmárral.

- Ez a hetedik kör, az erőszakosok világa. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Itt vannak azok, akik másokkal voltak erőszakosok, és azok is, akik maguk ellen követtek el erőszakot. Itt vannak még az istenkáromlók, szodomiták, fajtalankodók, uzsorások. Ott van például Attila, a hun. Számos popkultúrális utalás szereplője, a Monty Python még sitcomot is forgatott az életéből. Na, induljunk tovább!

A kör kijáratánál láttak egy bikafejű, embertestű lényt, és a kis Kamilnak eszébe jutott, hogy az iskola focicsapatának milyen jó mascotja is lehetne belőle.

            A következő kör egy város volt, ahol a tornyok úgy néztek ki, mint ha mecsetek lennének, az egyik toronyban pedig szemmel láthatóan három vén anyó lakott. Az egész város vörösen lángolt és a lelkek sötét, véres sírokba voltak bezárva.

- Ez a hatodik kör, Dis városa, az eretnekek és hitetlenek otthona. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Például: ő ott nem hitte el, hogy itt mindig ez volt. Na, induljunk tovább!

A város kapujánál találkoztak Cerberussal is, aki bajnoki szünet lévén nem védett éppen sehol.

            Megint egy folyóhoz értek, ahol sokat kellett várni a révészre, mivel a folyó ezen a partján nem szállt még be senki a csónakba.

- Mit akarnak itt? T’sék? Én csak egy irányban szállítok utasokat, és ez nem ez! Ha már itt vannak, ne álljanak itt, mint a faszentek, szálljanak be, de aztán viseljék magukat rendesen!

A boszorkány és a kisdiák be is szállt a csónakba, amilyen gyorsan csak tudott.

- Ahogy már kiderülhetett, kisköcsög – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány – ez az ötödik kör, az indulatosok köre. Ez a kedves úriember itt Flégiász, a révész, a folyó, amin épp átkelünk pedig a Styx. A folyó mocsarában fetrengenek a bűnös lelkek és marcangolják egymás testét. Nézd, ott van Vigyorgós Karim is, régi kedves ismerősöm!

- Nehogy már itt az legyen, Abdulka! – horkant fel magában Vigyorgós Karim, ám szavait csupán önmagához intézhette, mert közel s távol senki nem volt.

Ahogy átkeltek a folyón, egy tornyot pillantottak meg, amin jelzőtüzek égtek. - Hát igen – gondolta Kamilka – erről a partról tényleg egyszerűbb átkelni a folyón!

            A következő körben a bűnös lelkek hatalmas sziklákat görgettek fel egy meredek hegyoldalon, ám a sziklák mindig visszagurultak.

- Ez a negyedik kör, itt bűnhődnek a pénz rabjai. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - A tékozlók és a kuporgatók egyaránt. Ott van például Szilvássyné Bojza Márta! Édestestvérem nekem, de soha semmit nem adott nekem! Értem egy tüt (sic!), annyit nem tett keresztbe! Na, induljunk tovább!

            A következő körben a bűnös lelkek a földön feküdtek, sáros záporban fetrengtek. Megint megjelent Cerberus is, de a boszorkány teli csüddel megküldött egy labdát, ami után a háromfejű kutya rögtön utána vetette magát, és elkezdett vele játszani.

- Ez a harmadik kör, ahol a torkosok bűnhődnek. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Ott van például Mosolygós Abdul, akivel Vigyorgós Karim perlekedett az ötödik körben. Nem tudott lemondani a csokiról meg a Coláról, legfőképpen pedig kedvenc ételéről: a folyami rákról disznózsírral. Na, induljunk tovább!

            A következő helyen a lelkek nagy csapatokba verődve fel s le szállingóznak.

- Ez a második kör, itt vannak a szerelem halottai, kik életükben a kéjt keresték. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Ott van például az a bűnös lélek. Tehetős firenzei polgárcsaládból származó lány volt, akit szülei hozzáadtak egy fess, ám igen butácska gabonakereskedőhöz, de szíve később lángra lobbant egy jóképű felcser iránt. Szép szerelmi viszony szövődött köztük, ami sajnos hamar kitudódott, ezért be kellett fejezniük bűnös viszonyukat. Az asszony ezek után rákapott a Várdára, később már titokban acetont is ivott és hamarosan elemésztette magát. Na, induljunk tovább!

            A következő körben Kamil párnázott székeket, plüsskanapékat, dohányzóasztalokat, ital automatákat és még egy biliárdasztalt is pillantott meg. 

- Ez lenne a Pokol első köre, ahol a pogányok és kereszteletlenül meghalt újszülöttek lennének, de megállapodást kötöttünk Allahhal, Buddhával meg a többi csúcstaggal, hogy mindenki gondoskodjon csak a saját hívőiről és inkább kialakítottunk itt egy pihenőszobát. Na, itt is volnánk, kisköcsög, ez a Pokol kapuja, itt kimehetsz. Aztán az állatáldozatról el nem felejtkezni! – mondta a boszi, befejezve a Pokol bemutatását, majd barátságosan fültövön legyintette a kisdiákot, és visszaindult takaros disznóóla felé.

            Kamil kilépett a Pokol kapuján és egy hotelben találta magát. Nem igazán közismert tény, de a Pokol egy hotel négyágyas családi szobájában található. Egész pontosan a 4-es számú szobában. Ahogy ment volna ki az épületből, a portás rárivallt:

- Te meg mit keresel itt? Volt foglalásod?

- Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni! – gondolta magában Kamil.

            Otthon mégsem kapott ki, szülei nagyon örültek, hogy előkerült és a kisdiák nem felejtkezett el a boszorkányról sem. A lakótelepen, – ahol lakott – a szeméttárolónál rendezett egy fekete misét a kis barátaival, ahol feláldoztak egy állatot. Az állat miután kimúlt, egyből a boszorkány takaros disznóóla elé került. Mikor a boszi meglátta az áldozati ajándékot, egyből megnyalta a szája szélét:

- Mmmmm, tyúk!

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Láttam ma egy fiatal kis bukszát a buszon, aki amúgy is bájos volt, de amikor felszállt a buszra, csókot dobott valakinek, majd elővett egy könyvet, elkezdett olvasni, és közben megnyalta a mutató- és hüvelykujját. Ahogy láttam, Stephen King: Álom doktor című könyvét olvasta, ami kicsit árnyalja a helyzetet, de olyan szép volt a csókdobása és az ujjmegnyalása, egyébként is olyan jó volt valakit olvasni látni a buszon, hogy gyönyörű jelenség volt. Különben is: ha Milan Kundera egy nő hanyag mozdulatából meg tudta írni a Halhatatlanságot, akkor egy posztot ez is megért. :-)

Jelenleg épp ezeket töltöm le

Arthur Schopenhauer - A világ mint akarat és képzet

Ganxsta Zolee és a Kartel - 20 Év Gengszter Rap Tribute

Tegnap elmentem a Krúdy moziba, megnézni az Argó2-t. Csapnivalóan rossz film, elcsépelt poénokkal, de egy 64 órás munkahét után teljesen kikapcsolt. A film előtt még a Cock&Bull Burgerben vettem egy BBQ Steak Burgert, amiben csak a hús 10 deka körül van, két kézzel kell fogni, van hozzá sült krumpli is, néha könyékig szószos vagyok tőle. :-) Ha hozzáveszem, hogy két hete, a Die Hard-on kis gyrostálat ettem, ha így folytatom, hamarosan lábasból fogom enni a csirkepaprikást a film alatt. :-)

Gondolkoztam, hogy milyen viccet írjak az adóbevallásomra, aztán rájöttem, hogy elég lesz annyit odaírni, hogy mennyit kerestem tavaly. Bruttóban. :D

Drága jó anyámat elviszem Szpari-Diósgyőr meccsre, mert kíváncsi rá, hogy milyen lehet a nézőtéren egy keleti derbi. Elkezdtem gondolkodni, hogy drága jó anyám milyen meccseken lehetett eddig: valószínűleg a tarnaleleszi Vörös Meteor meccsein és egy Barcelona-Manchester City barátságos meccsen. Meg is kérdeztem, hogy volt-e más?
- Én még Lelesz-meccsen se voltam, csak Barcelonán. Tudom, hogy a Szpari-meccs teljesen más lesz. Azért nagyon szép a nyíregyházi stadion is.
- Persze, hogy szép - válaszoltam - Nincs benne néző, aki leamortizálná. :-)

Hivatások

Az MTA Irodalomtudományi Intézetének a honlapján teljesen jogosan fel van tüntetve a munkatársak között  a takarítónő (szerintem az ő munkája egyes kutatók munkásságánál is hasznosabb és értékesebb) is: http://iti.btk.mta.hu/hu/munkatarsak/userprofile/BorossAgnes.
Milyen jó lehet, mikor megkérdezik, hogy hol dolgozik:
-Az MTA Irodalomtudományi Intézetében.
-És mit kutatsz?
-Én vagyok a takarítónő. :-)

Volt egy osztálytársam, akitől szintén megkérdezték, hogy hol dolgozik az apukája?
-A kórházban.
-Orvos?
-Nem. TMK-főnök.
(Megjegyzés: TMK "tervszerű megelőző karbantartás": kevés ennél kádáribb szókapcsolat lehet:-))

Nagy kedvencem még az, hogy az Állatkertben van fóka-show, amiben természetesen részt vesznek fókaidomárok is. Amikor a fókaidomár lánykát megkérdezik egy randin (én is megkérdezném, nagyon helyre kis buksza), hogy:
-És te mivel foglalkozol?
-Fókaidomár vagyok.
-Itt, az Alföld büdös nagy közepén, ahol semmilyen víz sincsen? :D

Vagy ne menjünk messzire: itt vagyok én is. Egy szállodaportás, aki egy Állatkertben dolgozik. :-)

Erdély Miklós: Gúlában

A jobb megélhetés kedvéért egy gúlához szegődtem. A felvételi bizottság (maga a gúla) nyakizmaimat mutatványhoz megfelelőnek ítélte, semmi lényeges kifogás a felépítésem ellen nem merült fel. Utasítással vagy felvilágosítással nem láttak el, igaz ugyan, hogy nem is kérdezősködtem.

Az első bemutatkozás alkalmával természetesnek vettem, hogy mint utolsó jelentkező, én leszek a gúla legalján, nekem kell tartanom az összes többit. Örömöm csak akkor kezdett fogyatkozni, mikor észrevettem, hogy a bemutatkozásnak sehogy sem akar végeszakadni. Bele kellett törődnöm, hogy a gúla, amihez szegődtem, egy örök gúla. Tagjai gúlában aludtak, ettek, az összes tevékenységüket gúlában végezték.

A súlyos megterhelést aránylag rövid idő alatt megszoktam, csak a kötöttséget viseltem nehezen. Nem mintha a lelkemre kötötték volna, hogy nem mozdulhatok, nem mehetek el, nem járkálhatok kedvemre, de magától értetődött, hogy én mint legalsó tartom az egészet, nélkülem az egész gúla menten összeomlik. Észrevettem, hogy oldalsó, közbülső helyekről egyes tagok bőven elcsavarognak, néha hetekre elmaradnak, ezt azonban észre se lehetett venni; a többiek kis átrendeződéssel a hiányzót könnyen helyettesítették. Mindez helyzetemnél fogva rám nem vonatkozhatott.

Keserűségemben hosszú tusakodás után végre elhatároztam, hogy kiszállok. Dőljön össze az egész, gondoltam, szabadságomat még katasztrófa árán is visszaszerzem.

Mikor aztán elszántan a gúla legaljáról kiléptem, meglepődte tapasztaltam, hogy a gúla meg se rendül, és semmi hajlama sincs összeomlani. Minden idáig való erőfeszítésemet és kitartásomat hiábavalónak éreztem, és ez még jobban elkeserített. Ugyanakkor visszanyert szabadságommal elégedettnek kellett lennem, és tudtam, ha időről időre visszatérek helyemre, a jobb megélhetésem is biztosítva lesz.

A második keserves meglepetésem az volt, hogy a megterhelésem egyáltalán nem szánt, a gúla súlyát továbbra is a vállaimon éreztem. Ha otthonomban a sezlonon feküdtem, még akkor is majd megszakadtam az erőfeszítéstől. Nehezen vonszoltam magamat mulatókba, egy ízben a tengerre is elvetődtem, de mindez valamiképpen még kényelmetlenebb, fárasztóbb és sivárabb volt, mint mikor a gúla alján azzal áltattam magam, hogy erőfeszítéseimnek van valami értelme. Megértettem, mért hagyják el a gúla tagjai sokkal ritkábban helyüket, mint ahogy tehetnék. Beláttam, hogy a többiek csak fontos, halaszthatatlan ügyeik intézésére távoznak olykor, és ahogy tehetik, visszatérnek. Én is rövidesen felhagytam a csavargással, és visszaálltam alsó, de nagyon fontosnak látszó helyemre.

Ezután következett a legkellemetlenebb meglepetés: egy reggel arra ébredtem, hogy többé már én sem a talajon állok, hanem valaki másnak a vállán. Ez a fordulat az események logikája szerint várható volt, én azonban előzőleg mégse gondoltam rá soha. Véglegesen én csak legalsónak tudtam magam elképzelni, és nem is kívánkoztam feljebb. Új helyzetemben a leggyötrőbb az volt, hogy elvesztettem biztonságérzetemet: mikor fölöttem is minden inog, erőkifejtésem nem támaszkodhatik szilárd talajra, állandó idegölő munkával kell saját egyensúlyomra is ügyelni. Természetesen azonnal lemásztam és távoztam, bár gondolhattam, hogy hiába. A sima talajon is ugyanolyan bizonytalanul álltam, és minden lépés megfeszített figyelmet igényelt. Ehhez képest viszonylag megnyugtató volt a helyemen maradni, és eszerint is cselekedtem. Ettől kezdve idegeim megroppantak, álmatlanság kínzott, egészségem is rohamosan hanyatlott.

Még nem említettem, hogy a gúlában az emberi beszéd nem volt szokásban. Néhány nyögés, panaszos sóhaj, fogcsattogtatás hallatszott csupán, mely utóbbi az adott körülmények között vidámságnak számított. Magam is elszoktam minden beszédtől, az egész megelőző életem, sőt az egész beszélgető külvilág végül is inkább ábrándnak, képzelődés termékének tűnt, mint valóságnak, ahová időnként bágyadt kirándulásokat tehet az, aki az öncsalád technikájában járatos. De az öncsalád nem különösebb művészet ott, ahol érzékeink megcsalnak bennünket és érzékeinket megcsaljuk. Ennek következtében végül semmi különbség nem mutatkozott az elképzelt és valódi távozás között, nem is tudtam köztük különbséget tenni.

Egy felfedezés révén mégis elviselhetővé vált helyzetem. Úgy okoskodtam, ha a gúla nélkülem is megáll, nem kell nekem folyton tartanom. Ha a felettem levőkbe csimpaszkodom, engem se kell tartania senkinek, én sem szenvedek az állandó bizonytalanságtól, a talpam sem bicsaklik a verejtéktől sikamlós vállakon. Ha a fölöttem állók lábszáraira ráfonom karjaimat, könnyedén függeszkedem – úgy gondoltam -, csak saját súlyomat kell tartani.

Rövidesen világossá vált előttem, hogy a gúlán belül a függeszkedés általános szokás, és bár a szövevényes, szerteágazó rendszert nem tudtam áttekinteni, de érzékeltem, hogy legalábbis körzetben mindenki felfelé csimpaszkodik. Egyáltalán nem értettem, hogy a gúlát így mi tartja. A rendszer viszonylagos stabilitása csodálatosnak tűnt. Elragadtatásomban nem tudtam magamon uralkodni, egy ízben el is kiáltottam magam: „Uraim, mi repülünk!” Kiáltásomra messziről hallatszó panaszos nyögések megértették velem, hogy a mi lebegésünk súlyát a rendszer különös átboltozódása folytán távoli szekciók kétszeres erőfeszítéssel viselik. A lebegés iránti elragadtatásom megcsappant, és beláttam, függeszkedni sem könnyebb, és minél följebb vagyok, annál nehezebb: így egyre többen vannak alattam, és azok mind rajtam függnek.

A biztos megélhetés tudatában felhagytam mindenféle, a rendszer megértésére vonatkozó töprengéssel, csakúgy, mint saját állapotom folyamatos regisztrálásával. Boldog vagyok-e vagy sem, elégedett vagy elégedetlen, a továbbiakban nem foglalkoztatott. Tartok-e vagy engem tartanak, teljesen közömbösen hagyott. Magamról és rendeltetésemről teljesen megfeledkezve, öntudatlan sejtként épültem be a gúla lüktető életébe.

KÖSZÖNÖM A L

Drága jó anyám mesélte, hogy van egy emo-s kistanár náluk az iskolában. Például feketére van lakkozva a körme, úgy tanít. A tanárok ki vannak tőle készülve, de a gyerekek szeretik, mert tényleg jól tanít. Erről jutott eszembe:
- mennyire eltűntek az emo-k
- milyen lehet egy huszonéves emo, amikor szerintem az egy tipikusan kamaszkori szubkultúra, amiből csak kinőni lehet
- mert mondjuk az öreg rockerek vannak, mert bár a rock and roll is a fiatalság szubkultúrája volt, azért eléggé hozzászoktunk már az idős rockerekhez. Az öreg punkok viszont elég furák nekem, mert egy igazi punk nem éri meg a hatvanat. :-)