Stadionok

Régen szerettem már egy posztot arról, hogy milyen meccseken jártam, milyen stadionokat láttam eddig. Hogy most írom meg, annak három oka van:

- Múlt héten olvastam Gazdag József: Egy futballfüggő naplójából című könyvét. Ez a poszt ennek a zseniális könyvnek a kistestvére lenne. Egyébként olvassátok el Gazdag Jóska könyvét. Megéri. .-)

- Az elmúlt 3 hétben három meccsen is voltam, szóval friss emlékekkel is bővült a lista.

- Most, hogy az MLSZ (az elnökség összetételét lásd:http://vekengesek.blogspot.hu/2015/04/mai-szosszenetek.html) nem adta meg a Szparinak a licence-t, ezért úgy néz ki, hogy most már harmadosztályú meccsekre is járni fogok. Ha a Szpari a pályán esett volna ki, egy szavam nem lenne, de ezt a valódi indoklás nélküli döntést igazságtalannak tartom, és mélységesen elszomorít. Megint felteszem a kérdést: Ha ennyire fontos a labdarúgás a jelenlegi kormánynak, akkor miért bízza olyanokra, akik nem értenek hozzá?

A felsorolást azokkal a stadionokkal kezdeném, amiket kívülről láttam, de meccsen nem voltam bennük:

- a régi Nagyerdei Stadion

- a DVTK-stadion

- a Vasas-stadion

- a BVSC-stadion

- az Üllői úti Stadion

- a Grupama Aréna
- a Népstadion

- a marseille-i Vélodrome

- a Stamford Bridge

- a Wembley

- a Kennigton Oval

- a Wisła Kraków stadionja

- a Cracovia stadionja

- a varsói Nemzeti Stadion

- a Legia Warszawa stadionja

- a Polonia Warszawa stadionja

- a Stal Rzeszów stadionja

- a Resovia Rzeszów stadionja

- a Lechia Gdańsk stadionja

Amiket ezek közül kiemelnék: az Ilovszky Stadionba elmennék, mielőtt még felújítják, olyan igazi régi idők focija hangulata van. A Groupamát is megnézném, de a vénaszkennelés és az, hogy Kubatov a Fradi elnöke egy kissé elveszik ettől a kedvem. A Vélodrome mindig is tetszett a hullámos formáival, csak sajnos, mikor ott voltunk, éppen felújították, ezért nem tudtunk bemenni. A Stamford Bridge és a Wembley is gyönyörű stadionok, igazi szentélyei a focinak, remélem, egyszer még eljutok mind a kettőbe legalább egy meccsre. A Wisłának is nagyon szép stadionja van, egy Szent Háborúra egyszer elmegyek oda is, majd viszem anyámat is. J

Egy olyan stadion van, amiben jártam, de meccsen nem voltam benne: a valenciai Mestalla. Ritka ronda és ritka mocskos egy stadion, az az igazi spanyol nemtörődömség jellemzi. :-)

Voltam még nagyapámmal Tarnalelesz Vörös Meteor meccsen, de abból csak arra emlékszem, hogy az összes csere cigó volt, és hogy kis Szopó Laci egész jól játszott. Kézimeccsen is voltam a BUSZACSÁ-ban, de nem emlékszem még arra sem, hogy ki volt az ellenfél, az egyetlen emlékem, hogy okoskodtam egy idősebb fickónak, hogy hány kubai lehet egy csapatban. :-)

E hosszú bevezető után következzenek a valódi stadionok, meccsek:

1998-2000. A Sóstói úti Stadion

A ’98-as vb után hágott futballőrületem a csúcsra és ’98-ban jutott fel megint a Szpari az első osztályba. Az első meccs, amin voltam a nyíregyházi stadionban mégsem egy Szpari-meccs volt, hanem egy Magyarország-Litvánia barátságos meccs. Apámmal voltam kint és 1-0-ra nyertünk Hrutka Rudi góljával.

Az első bajnoki, amin voltam egy forró július végi napon volt, a Vasas ellen játszottunk és 2-0-ra veszítettünk. Nagyon jó kis Szpari volt az: Kirchmayer, Csernyijenko, Celeszki, Kiss Gyuri, Szatke, Kondora, Karkusz, Túróczi, Cap, Capatina, Vadon. Emlékezetes volt, mikor megvertük a Lokit 4-2-re, 0-2-ről fordítva, a Diósgyőrt 3-1-re, 0-1-ről fordítva és a klub történetében először a Fradit 3-0-ra. Volt, amikor 12000-15000 néző is volt egy meccsen, ma annyi ember van a teljes bajnoki forduló 8 meccsén összesen. A legjobban Kirchmayert szerettem abból a csapatból, mert ballábas volt és elképesztően jó szabad rúgó. Mikor a Szpari kiesett az első osztályból, már nem jártam tovább meccsekre.

A Fradi elleni meccs 12000 emberrel.

2008. Kraków, Błonia

2007. októberétől elkapott egy új szenvedély: a rugby. A krakkói részképzésem alatt mentem el az első rugby-meccsemre: a Juvenia Kraków játszott az Olsztyn ellen egy pályán, ami egy alacsony fallal el volt kerítve és még három sornyi ülőhely is volt benne. A hangulat nagyon családias volt, a színvonal nagyon alacsony, 14-14 lett a végeredmény, a Krakkó az első félidőben vitt két célt, az Olsztyn a második félidőben két céllal egyenlített. 

A nyugati lelátó

2009. Montpellier, Stade Yves-du-Manoir

2009. nyarán tesómék épp Franciaországban, Montpellier-ben próbáltak szerencsét. Mi is kimentünk hozzájuk pár napra drága jó anyámmal, és ekkor volt lehetőségem elmenni egí Montpellier-Perpignan meccsre. Gyönyörű nyári nap volt, élveztem, hogy végre kicsit magam vagyok, a stadion a város másik végében volt, mint ahol tesómék laktak, szóval olyan részeit láttam a városnak útközben, amiket eddig még nem. A stadion maga nagyon szép volt, a gyep illata mellett még érezni lehetett a tenger illatát is. Az jutott eszembe: - Olyan, mintha egy dél-francia stadionban lennék. Ja, mert ott is vagyok. J A Montpellier nyert végül 18-9-re, célt egyik csapat sem szerzett, de a L'USAP-szurkolóknál eddig sem láttam lelkesebb rugby-szurkolókat.:-)

2009, Barcelona, Camp Nou

Mivel tesómék már 2008-ba is voltak a Gamber Kupán, úgy gondolták, 2009-ben is jó móka lesz. Tesóm nem jött, sógorommal és drága jó anyámmal mentünk hárman. Délelőtt megnéztük a stadiont, amit én már 2008-ban is láttam tesómékkal és a várost is, amit szintén. Most anyámmal bementünk a La Sagrada Familiába is. Barcelona megint gyönyörű volt, a Las Ramblas megint undorító. Mivel barátságos mérkőzés volt, maga a meccs nem volt olyan jó, de 98000 emberrel együtt még sohasem néztem meccset, ráadásul láttam Messit, Ibrahimovićot, Tevezt, Dani Alavest játszani. Egy nagy álmom vált valóra, hogy lehettem meccsen a Nou Campban és az élmény nem okozott csalódást. 

2010, 2011 London, Twickenham

A világ legrégebbi rugby-stadionja, kétségtelenül a kedvenc stadionom, bármikor átmentem Twickenhamen, nem tudtam megállni, hogy ne szálljak le és ne gyalogoljak el a stadionig. Két meccsen is voltam itt: 2010. április 24-én egy London Wasps-Bath Rugby-n és 2011. december 27-én egy Harlequins-Saracens-szen. Mind a kettő bajnoki mérkőzés volt, mind a két esetben a csapatok tele voltak világsztárokkal és mind a két esetben az a csapat vesztett, akinek szurkoltam. J Azért szeretem a Twickenhamet, mert: 1, gyönyörű épület; 2, mert mint minden rugby-meccsen, nincsenek elkülönített szektorok, a két csapat szurkolói vegyesen ülnek egymás mellett, teljesen békésen; 3, mert minden meccs olyan, mintha egyben egy családi fesztivál lenne: a szurkolók esznek-isznak, a gyerekek dobálják egymásnak a labdát vagy egymással játszanak, emberi arcú családok eltöltenek együtt egy vidám délutánt. A legérdekesebb élményem a Twickenham-mel kapcsolatban mégsem ezekhez a meccsekhez kötődik. 2012-ben a stadion melletti kivetítőn néztem az Anglia-Új-Zéland meccset, ahol az angolok 10 év után újra legyőzték az All Blacks-t. A bal kezemben egy nagyon rossz fish and chips volt, a jobban egy kiló savanyú káposzta.

2011, London, Craven Cottage

2011. végén tesóméknál voltam Londonban és pont akkor játszott a Fulham is a Wisła Krakkóval. Fulham viszonylag közel volz hozzánk, ezért vettem egy jegyet is. A meccs miatt a buszok csak Putney-ig közlekedtek, onnan gyalog mentem tovább. Már a Putney Bridge lábánál Lech-et ivó lengyeleket láttam, a 20000 nézőből legalább 8000 lengyel volt (eljött a Wisła Sharks is Krakkóból), ráadásul szinte mindegyik mezben. A lengyelek talán úgy emigrálnak, hogy azért a biztonság kedvéért beteszik a csapatuk mezét és sálját? Ez volt életem első olyan focimeccse, amikor már a meccs előtt legurítottam néhány pint-ot egy pubban. A lelátón körülöttem csak lengyelek voltak, egy angol szót sem hallottam, igazából magában Fulhamben se nagyon az este folyamán. A Fulham végül 4-2-re nyert, Andy Johnson lőtt egy nagyon szép gólt. Ja, és a büfében volt Craven Cottage Pie.

 A füstbomba és a pirotechnika a szurkolás szerves része, amit a modern football szintén ki akar irtani.

Kerekfejű lengyelek. Mindenhol.

Wisła Sharks

2014, London, Twicenham Stoop

Mivel drága jó apám még nem járt tesóméknál Londonban, ezért 2014. október elején kimentünk ketten. Megnéztük az Öreggel Greenwich-et, a Royal Maritime Museumot, a Towert, a British Museumban a Rosetti-követ, voltunk tesómékkal Oxfordban meg Doverben. Mivel a Harlequins pályája van tesómékhoz a legközelebb és azon a szombaton, mikor ott voltunk épp volt egy Harlequins-London Welsh meccs, ezért vettem rá egy jegyet és kimentem. Apámék közben megnézték tesómmal és Lizzyvel Central London nevezetességeit (Big Ben, Parlament, Buckingham Palace, black cab, steak). Clapham Junctionig együtt is mentünk, ott én átszálltam egy Reading felé tartó vonatra, ami megállt Twickenhamben is. Mikor feljöttem az aluljáróból véletlenül súroltam egy nagydarab Harlequins-szurkolót, aki azt mondta: Sorry, mate. Mikor visszanéztem, kiderült, hogy nem szurkoló, hanem Joe Marler, a Quins és az angol válogatott egyik pillére.

Joe Marler

Mire leszálltam Twickenhamben, elkezdett esni az eső. Egy kicsit később zuhogni. Mire megtaláltam a stadiont (amiről sógorom azt állította, hogy nem is létezik, hisz Twickenhamben csak a nagy stadion van, ő amúgy is elég sokat lakott ott, és nem tud semmiféle másik stadionról. Mikor megmondtam neki, hogy a Richmond College mögött van, eléggé meglepődött, hisz több évig járt oda angolra, de nem tűnt fel neki, hogy ott van egy stadion.) úgy szarrá áztam, hogy a ruháim csak kedden száradtak meg. A stadion szép volt, a meccs egyoldalú (49-0), egy igaz angol bajnoki volt, nem bánnám, ha kéthetente ilyenre is tudnék járni. 

2015, Felcsút, Pancho Aréna

Drága jó apámat meghívták, hogy az Utolsó töltényig című kiállítás megnyitóján ő is mondjon beszédet a Felcsúti Faluházban, utána pedig lehetősége volt megnézni a Puskás Akadémia-Keckemét meccset. Mivel már régi vágyam volt megnézni a felcsúti stadiont, ezért megkérdeztem, hogy mehetek-e vele és ő azt mondta, hogy mehetek. Előtte való este voltam Kartel-koncerten, aztán találkoztam az egyik ikertestvéremmel, szóval fél 4-re keveredtem haza. Aludtam vagy fél órát, mert drága jó apám persze nem árulta el, hogy mikor indulunk. Végül is 10-kor elindultunk, olyan fél 2 körül már ott is voltunk. Útközben sikerült pihennem és láttam Bicskét is. A kiállítás tényleg nagyon jó volt, volt benne egy lövészárok is és agyon sok képanyag és idézet az Öreg kutatásaiból származott. Többek között a bejáratnál lévő fiatal huszár képe is:

- Mosolygó Pista bácsi Orosról nem gondolta volna, hogy egyszer itt fogják megörökíteni. – mondta az Öreg.

- Milyen fiatal volt itt! – mondta a Múzeum sofőrje. – Hány éves lehetett itt? Mikor született?

- Mosolygó Pista bácsi? 1923-ban. – válaszolta az Öreg, mintha ez a világ legköztudottabb dolga lenne.  

 Rengeteg eredeti tárgy is volt ott gyűjtőktől, tényleg már csak a tárlat miatt is érdemes volt eljönni. Felcsút egyébként egy 1800 lelkes egyutcás falu, aminek egy kocsmája van, de egy 3600 fős stadionja. A megnyitó egész jól sikerült: Mészáros Lőrinc beszédében megköszönte a Nyíregyházi Jókai Múzeum igazgatójának segítségét, Simicskó mondott egy egész jó beszédet, Szakály Sanyi nagyon jól beszélt, az Öreg pedig rögtönzött egy olyan szép beszédet, hogy még a könnyem is kicsordult.

A megnyitó után átmentünk a meccsre. Azt hittem, hogy csak egyszerűen kapunk egy tiszteletjegyet, amivel megnézhetjük a meccset, de a lófarát! VIP-jegyet kaptunk, ugyanis a felcsúti stadion keleti lelátójának egész felső része egy egybefüggő, több mint 100 méteres VIP-páholy. Négy pult, ahol, lehet mindenféle alkoholmentes italt, sört és bort kérni, asztalok, amikre ki voltak téve a hidegtálak, később a meleg ételek, édességek. Fehér inges pincérek sürögtek-forogtak mindenhol. Olyan ülések, amiknek karfája volt. A falakon Puskás-relikviák.

 Elég fura volt, hogy egy meccsen jól öltözött emberek disztingváltan itták a bort körülöttem. A stadion egy gyönyörű Makovecz-épület, ám semmiféle stadionság vagy hangulat sincsen benne. Minden hangulatot a Kecskemét-szurkolók csináltak, akiknek ezúton is szeretném kifejezni a szolidaritásomat, hisz az MLSZ velük is kicsellózott. Mint ebből az írásból is kiderül, rajongok a stadionokért, de a Pancho-t nem lett volna szabad megépíteni, semmi szükség nem volt rá. Egy nagy álmom vált valóra, hogy lehettem a Pancho-ban meccsen, de ez az élmény hatalmas csalódást okozott. De legalább láttam egy szép kiállítást és lehettem egyszer meccsen VIP-páholyban, remélem, ez utóbbi soha többet nem történik meg velem.

Ja, amúgy a Puskás Akadémia nyert 4-0-ra, de a góloknak csak a hangos beszélő örült.

 A karfás szék

A tömött lelátó

2014-2015, Sóstói úti stadion

2014. júliusában fogalmazódott meg bennünk az ötlet Rasztával, hogy ki kéne menni egy Szpari-meccsre. Akkor még nem kellett szurkolói kártya, vettünk két jegyet és kimentünk a bajnokság első meccsére, a Szpari-Lokira. Raszta még sohasem volt meccsen, én pedig olyan régen, hogy az első pillanatban azt sem tudtam, melyik csapat a Szpari. Ezt a meccset követte még most májusban a Szpari-Újpest és a Szpari-Diósgyőr is. Ez utóbbira drága jó anyámmal mentem ki. Rájöttem:

- hogy szeretek meccsre járni

- hogy szeretek sört műanyag pohárból inni

- hogy szeretek szotyizni

- hogy szeretek kiabálni

- hogy szeretek bosszankodni az elrontott helyzeteken, bekapott gólokon

- hogy szeretek örülni, ha a Szpari gólt lő

- hogy szeretem azt a hangulatot, amikor bemegyek és azt a hangulatot is, amikor kijövök a stadionból a többi emberrel

- hogy a Szpari egy szerethető csapat

- hogy a stadion gyönyörű, különösen, ha szép, tiszta kék felette az ég

- hogy szeretek a korláton könyökölni, miközben lemegy a nap és kigyúlnak a fények

- hogy szeretem hallgatni, ahogy mások is szurkolnak, és igen, szeretem, ha trágár rigmusokat kiabálnak, ha abban van fantázia és nincs benne rasszizmus

Ezt baszta el most nekem az MLSZ, mert úgy döntött, hogy 12 csapatra csökkenti az NB1-et. Már a szurkolói kártya is nagy baromság volt, mert nem könnyítette meg a jegyvásárlást, mert elűzte a meccs egyik legfontosabb hozzávalóját: az ultrák bíztatását. Kitiltották a füstbombákat, a pirotechnikát, a pénztárgép-szalagokat, folyamatosan rendszabályozni akarják a szurkolókat, fényképes igazolványt vezettek be, mintha minden meccsre járó potenciális gonosztevő lenne. Csak azt érték el vele, hogy minél kevesebben járnak meccsre, és a 12 csapatos bajnokságban egyre kevesebben is fognak. Mondjuk az ő szemszögükből ez praktikus: egy üres stadionban nagyon könnyű rendet tartani.

Mindegy, ha a Szpari harmadosztályú lesz, én akkor is kimegyek minden meccsre, amire csak tudok, hadd legyen Magyarország az egyetlen ország, ahol harmadosztályú meccsre többen járnak, mint első osztályúra. Szégyen reátok, bankárok, üzletemberek, politikusok!

 Az eddigi utolsó NB1-es meccs itthon

És drága jó anyám, ahogy nézi

Mese LXX.

            Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kisdiák, aki véletlenül megidézte a Sötétség Fejedelmét, ezért Lucifer a Pokol legmélyebb bugyrába vetette.

            A kis Kamil (mert így hívták a kisdiákot) miután magához tért a hirtelen megrázkódtatásból, amit egy pokolra vetés jelent, elkezdett körülnézni. Látott egy kutat és egy tavat, amiben emberek fürödtek. A tó partján észrevett egy takaros disznóólat. Egyből oda is ment, bezörgetett az ajtaján. Egy pompás-formás kis boszorkány nyitott ajtót.

- Hát téged meg ki hítt? – kérdezte a boszi.

Kamilka elmesélte, hogyan is került ide.

- Hát te aztán jó nagy zűrbe kerültél! Na, lásd, kivel van dolgod, kivezetlek a Pokolból. Cserébe feketemisén feláldozol nekem egy állatot. De ne disznó legyen! Mint a mellékelt ábra mutatja, - és ezzel a takaros disznóólra mutatott - abból volt már elég!

A kisdiák egyből ráállt az alkura.

- Na, induljunk, nem érek rá egész nap. Ma még akasztott ember alól kaszált fűből és békanyálból főzetet kell készítenem. Jót tesz az arcbőrnek. Ahol most vagyunk, ez a Pokol kilencedik köre. – kezdte el bemutatni a Poklot a boszorkány – Ennél jóval zorallabb hely ez, de mivel sikerült szolgálati útra küldened Lucifert, a tó kiolvadt és a bűnösök szabadon úszkálhatnak. Vannak itt testvér- és szülőgyilkosok, hazaárulók, akik vendéglátóikat, és akik jótevőiket árulták el. Ott, középen, abban az olajfoltos overallban van a legnagyobb bűnös: Dongó Pista, aki a Bagamértból átigazolt a Fáradtba. Na, induljunk tovább!

            A következő helyen lelkeket láttak, akik rühesek voltak, sebeiket tépték, szaggatták körmeikkel. Másoknak testük fel volt nyitva, kilógtak belső szerveik. Megint mások lángnyelvekben égtek, mérges kígyók marták testüket, mely elporladt és újjáéledt. Egyes lelkek ólomcsuhában jártak, aztán itt volt a klasszikus is: a lelkek szurokkal teli üstben főttek és ördögök szurkálták őket vasvillákkal. Más lelkek hátrafelé meneteltek, megint mások fejjel lefelé kőlyukakba voltak beszorítva, talpukat pedig tűz égette. Voltak még, akik emberi ürülékben fulladoztak vagy ördögök ostorozták őket. A táj itt tíz koncentrikus körben lejtett.

- Ez itt Rondabugyrod, a csalás világa. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Kerítők és csábítók, hízelgők, szentségárulók, jósok és varázslók, csalók és nyerészkedők, képmutatók, tolvajok, tisztességtelen tanácsadók és másokat becsapók, viszályt szítók és a hitszakadások okozói végül a hamisítók és hazugok. Ott például, abban az üstben fő szurokban az a bűnös lélek, aki megbundázta az MLTC-IKARUS örökrangadót. Őt különösen szeretik vasvillával szurkálni az ördögök. Na, induljunk tovább!

A menetrendszerinti Gerüón-járattal átkeltek egy folyón. A túlparton találkoztak három táskaárussal, de mivel sem a boszorkánynak, sem a kisdiáknak nem volt semmi affinitása a divat iránt, ezért megállás nélkül folytatták az útjukat.

            A következő körben a lelkekre tűzeső ömlött, lábuk alatt pedig lángot vetett a homok, és a menekülni próbálókat három kentaur kedélyesen nyilazgatta lefelé. Kicsit távolabb numídiai jegenyefenyőkből és négy nyárfából egy eleven liget díszelgett, ahol, ha a fák ágait letörték, azok vérezni kezdtek. Megint máshol a lelkek vérpatakban szenvednek. Az itt bűnhődők könnyeiből eredt az a folyó, amin átkeltek. A folyót Phlegethónnak hívták és természetesen nem volt azonos az ismert forradalmárral.

- Ez a hetedik kör, az erőszakosok világa. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Itt vannak azok, akik másokkal voltak erőszakosok, és azok is, akik maguk ellen követtek el erőszakot. Itt vannak még az istenkáromlók, szodomiták, fajtalankodók, uzsorások. Ott van például Attila, a hun. Számos popkultúrális utalás szereplője, a Monty Python még sitcomot is forgatott az életéből. Na, induljunk tovább!

A kör kijáratánál láttak egy bikafejű, embertestű lényt, és a kis Kamilnak eszébe jutott, hogy az iskola focicsapatának milyen jó mascotja is lehetne belőle.

            A következő kör egy város volt, ahol a tornyok úgy néztek ki, mint ha mecsetek lennének, az egyik toronyban pedig szemmel láthatóan három vén anyó lakott. Az egész város vörösen lángolt és a lelkek sötét, véres sírokba voltak bezárva.

- Ez a hatodik kör, Dis városa, az eretnekek és hitetlenek otthona. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Például: ő ott nem hitte el, hogy itt mindig ez volt. Na, induljunk tovább!

A város kapujánál találkoztak Cerberussal is, aki bajnoki szünet lévén nem védett éppen sehol.

            Megint egy folyóhoz értek, ahol sokat kellett várni a révészre, mivel a folyó ezen a partján nem szállt még be senki a csónakba.

- Mit akarnak itt? T’sék? Én csak egy irányban szállítok utasokat, és ez nem ez! Ha már itt vannak, ne álljanak itt, mint a faszentek, szálljanak be, de aztán viseljék magukat rendesen!

A boszorkány és a kisdiák be is szállt a csónakba, amilyen gyorsan csak tudott.

- Ahogy már kiderülhetett, kisköcsög – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány – ez az ötödik kör, az indulatosok köre. Ez a kedves úriember itt Flégiász, a révész, a folyó, amin épp átkelünk pedig a Styx. A folyó mocsarában fetrengenek a bűnös lelkek és marcangolják egymás testét. Nézd, ott van Vigyorgós Karim is, régi kedves ismerősöm!

- Nehogy már itt az legyen, Abdulka! – horkant fel magában Vigyorgós Karim, ám szavait csupán önmagához intézhette, mert közel s távol senki nem volt.

Ahogy átkeltek a folyón, egy tornyot pillantottak meg, amin jelzőtüzek égtek. - Hát igen – gondolta Kamilka – erről a partról tényleg egyszerűbb átkelni a folyón!

            A következő körben a bűnös lelkek hatalmas sziklákat görgettek fel egy meredek hegyoldalon, ám a sziklák mindig visszagurultak.

- Ez a negyedik kör, itt bűnhődnek a pénz rabjai. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - A tékozlók és a kuporgatók egyaránt. Ott van például Szilvássyné Bojza Márta! Édestestvérem nekem, de soha semmit nem adott nekem! Értem egy tüt (sic!), annyit nem tett keresztbe! Na, induljunk tovább!

            A következő körben a bűnös lelkek a földön feküdtek, sáros záporban fetrengtek. Megint megjelent Cerberus is, de a boszorkány teli csüddel megküldött egy labdát, ami után a háromfejű kutya rögtön utána vetette magát, és elkezdett vele játszani.

- Ez a harmadik kör, ahol a torkosok bűnhődnek. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Ott van például Mosolygós Abdul, akivel Vigyorgós Karim perlekedett az ötödik körben. Nem tudott lemondani a csokiról meg a Coláról, legfőképpen pedig kedvenc ételéről: a folyami rákról disznózsírral. Na, induljunk tovább!

            A következő helyen a lelkek nagy csapatokba verődve fel s le szállingóznak.

- Ez a második kör, itt vannak a szerelem halottai, kik életükben a kéjt keresték. – folytatta a Pokol bemutatását a boszorkány - Ott van például az a bűnös lélek. Tehetős firenzei polgárcsaládból származó lány volt, akit szülei hozzáadtak egy fess, ám igen butácska gabonakereskedőhöz, de szíve később lángra lobbant egy jóképű felcser iránt. Szép szerelmi viszony szövődött köztük, ami sajnos hamar kitudódott, ezért be kellett fejezniük bűnös viszonyukat. Az asszony ezek után rákapott a Várdára, később már titokban acetont is ivott és hamarosan elemésztette magát. Na, induljunk tovább!

            A következő körben Kamil párnázott székeket, plüsskanapékat, dohányzóasztalokat, ital automatákat és még egy biliárdasztalt is pillantott meg. 

- Ez lenne a Pokol első köre, ahol a pogányok és kereszteletlenül meghalt újszülöttek lennének, de megállapodást kötöttünk Allahhal, Buddhával meg a többi csúcstaggal, hogy mindenki gondoskodjon csak a saját hívőiről és inkább kialakítottunk itt egy pihenőszobát. Na, itt is volnánk, kisköcsög, ez a Pokol kapuja, itt kimehetsz. Aztán az állatáldozatról el nem felejtkezni! – mondta a boszi, befejezve a Pokol bemutatását, majd barátságosan fültövön legyintette a kisdiákot, és visszaindult takaros disznóóla felé.

            Kamil kilépett a Pokol kapuján és egy hotelben találta magát. Nem igazán közismert tény, de a Pokol egy hotel négyágyas családi szobájában található. Egész pontosan a 4-es számú szobában. Ahogy ment volna ki az épületből, a portás rárivallt:

- Te meg mit keresel itt? Volt foglalásod?

- Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni! – gondolta magában Kamil.

            Otthon mégsem kapott ki, szülei nagyon örültek, hogy előkerült és a kisdiák nem felejtkezett el a boszorkányról sem. A lakótelepen, – ahol lakott – a szeméttárolónál rendezett egy fekete misét a kis barátaival, ahol feláldoztak egy állatot. Az állat miután kimúlt, egyből a boszorkány takaros disznóóla elé került. Mikor a boszi meglátta az áldozati ajándékot, egyből megnyalta a szája szélét:

- Mmmmm, tyúk!

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Láttam ma egy fiatal kis bukszát a buszon, aki amúgy is bájos volt, de amikor felszállt a buszra, csókot dobott valakinek, majd elővett egy könyvet, elkezdett olvasni, és közben megnyalta a mutató- és hüvelykujját. Ahogy láttam, Stephen King: Álom doktor című könyvét olvasta, ami kicsit árnyalja a helyzetet, de olyan szép volt a csókdobása és az ujjmegnyalása, egyébként is olyan jó volt valakit olvasni látni a buszon, hogy gyönyörű jelenség volt. Különben is: ha Milan Kundera egy nő hanyag mozdulatából meg tudta írni a Halhatatlanságot, akkor egy posztot ez is megért. :-)

Jelenleg épp ezeket töltöm le

Arthur Schopenhauer - A világ mint akarat és képzet

Ganxsta Zolee és a Kartel - 20 Év Gengszter Rap Tribute

Tegnap elmentem a Krúdy moziba, megnézni az Argó2-t. Csapnivalóan rossz film, elcsépelt poénokkal, de egy 64 órás munkahét után teljesen kikapcsolt. A film előtt még a Cock&Bull Burgerben vettem egy BBQ Steak Burgert, amiben csak a hús 10 deka körül van, két kézzel kell fogni, van hozzá sült krumpli is, néha könyékig szószos vagyok tőle. :-) Ha hozzáveszem, hogy két hete, a Die Hard-on kis gyrostálat ettem, ha így folytatom, hamarosan lábasból fogom enni a csirkepaprikást a film alatt. :-)

Gondolkoztam, hogy milyen viccet írjak az adóbevallásomra, aztán rájöttem, hogy elég lesz annyit odaírni, hogy mennyit kerestem tavaly. Bruttóban. :D

Drága jó anyámat elviszem Szpari-Diósgyőr meccsre, mert kíváncsi rá, hogy milyen lehet a nézőtéren egy keleti derbi. Elkezdtem gondolkodni, hogy drága jó anyám milyen meccseken lehetett eddig: valószínűleg a tarnaleleszi Vörös Meteor meccsein és egy Barcelona-Manchester City barátságos meccsen. Meg is kérdeztem, hogy volt-e más?
- Én még Lelesz-meccsen se voltam, csak Barcelonán. Tudom, hogy a Szpari-meccs teljesen más lesz. Azért nagyon szép a nyíregyházi stadion is.
- Persze, hogy szép - válaszoltam - Nincs benne néző, aki leamortizálná. :-)

Hivatások

Az MTA Irodalomtudományi Intézetének a honlapján teljesen jogosan fel van tüntetve a munkatársak között  a takarítónő (szerintem az ő munkája egyes kutatók munkásságánál is hasznosabb és értékesebb) is: http://iti.btk.mta.hu/hu/munkatarsak/userprofile/BorossAgnes.
Milyen jó lehet, mikor megkérdezik, hogy hol dolgozik:
-Az MTA Irodalomtudományi Intézetében.
-És mit kutatsz?
-Én vagyok a takarítónő. :-)

Volt egy osztálytársam, akitől szintén megkérdezték, hogy hol dolgozik az apukája?
-A kórházban.
-Orvos?
-Nem. TMK-főnök.
(Megjegyzés: TMK "tervszerű megelőző karbantartás": kevés ennél kádáribb szókapcsolat lehet:-))

Nagy kedvencem még az, hogy az Állatkertben van fóka-show, amiben természetesen részt vesznek fókaidomárok is. Amikor a fókaidomár lánykát megkérdezik egy randin (én is megkérdezném, nagyon helyre kis buksza), hogy:
-És te mivel foglalkozol?
-Fókaidomár vagyok.
-Itt, az Alföld büdös nagy közepén, ahol semmilyen víz sincsen? :D

Vagy ne menjünk messzire: itt vagyok én is. Egy szállodaportás, aki egy Állatkertben dolgozik. :-)

Erdély Miklós: Gúlában

A jobb megélhetés kedvéért egy gúlához szegődtem. A felvételi bizottság (maga a gúla) nyakizmaimat mutatványhoz megfelelőnek ítélte, semmi lényeges kifogás a felépítésem ellen nem merült fel. Utasítással vagy felvilágosítással nem láttak el, igaz ugyan, hogy nem is kérdezősködtem.

Az első bemutatkozás alkalmával természetesnek vettem, hogy mint utolsó jelentkező, én leszek a gúla legalján, nekem kell tartanom az összes többit. Örömöm csak akkor kezdett fogyatkozni, mikor észrevettem, hogy a bemutatkozásnak sehogy sem akar végeszakadni. Bele kellett törődnöm, hogy a gúla, amihez szegődtem, egy örök gúla. Tagjai gúlában aludtak, ettek, az összes tevékenységüket gúlában végezték.

A súlyos megterhelést aránylag rövid idő alatt megszoktam, csak a kötöttséget viseltem nehezen. Nem mintha a lelkemre kötötték volna, hogy nem mozdulhatok, nem mehetek el, nem járkálhatok kedvemre, de magától értetődött, hogy én mint legalsó tartom az egészet, nélkülem az egész gúla menten összeomlik. Észrevettem, hogy oldalsó, közbülső helyekről egyes tagok bőven elcsavarognak, néha hetekre elmaradnak, ezt azonban észre se lehetett venni; a többiek kis átrendeződéssel a hiányzót könnyen helyettesítették. Mindez helyzetemnél fogva rám nem vonatkozhatott.

Keserűségemben hosszú tusakodás után végre elhatároztam, hogy kiszállok. Dőljön össze az egész, gondoltam, szabadságomat még katasztrófa árán is visszaszerzem.

Mikor aztán elszántan a gúla legaljáról kiléptem, meglepődte tapasztaltam, hogy a gúla meg se rendül, és semmi hajlama sincs összeomlani. Minden idáig való erőfeszítésemet és kitartásomat hiábavalónak éreztem, és ez még jobban elkeserített. Ugyanakkor visszanyert szabadságommal elégedettnek kellett lennem, és tudtam, ha időről időre visszatérek helyemre, a jobb megélhetésem is biztosítva lesz.

A második keserves meglepetésem az volt, hogy a megterhelésem egyáltalán nem szánt, a gúla súlyát továbbra is a vállaimon éreztem. Ha otthonomban a sezlonon feküdtem, még akkor is majd megszakadtam az erőfeszítéstől. Nehezen vonszoltam magamat mulatókba, egy ízben a tengerre is elvetődtem, de mindez valamiképpen még kényelmetlenebb, fárasztóbb és sivárabb volt, mint mikor a gúla alján azzal áltattam magam, hogy erőfeszítéseimnek van valami értelme. Megértettem, mért hagyják el a gúla tagjai sokkal ritkábban helyüket, mint ahogy tehetnék. Beláttam, hogy a többiek csak fontos, halaszthatatlan ügyeik intézésére távoznak olykor, és ahogy tehetik, visszatérnek. Én is rövidesen felhagytam a csavargással, és visszaálltam alsó, de nagyon fontosnak látszó helyemre.

Ezután következett a legkellemetlenebb meglepetés: egy reggel arra ébredtem, hogy többé már én sem a talajon állok, hanem valaki másnak a vállán. Ez a fordulat az események logikája szerint várható volt, én azonban előzőleg mégse gondoltam rá soha. Véglegesen én csak legalsónak tudtam magam elképzelni, és nem is kívánkoztam feljebb. Új helyzetemben a leggyötrőbb az volt, hogy elvesztettem biztonságérzetemet: mikor fölöttem is minden inog, erőkifejtésem nem támaszkodhatik szilárd talajra, állandó idegölő munkával kell saját egyensúlyomra is ügyelni. Természetesen azonnal lemásztam és távoztam, bár gondolhattam, hogy hiába. A sima talajon is ugyanolyan bizonytalanul álltam, és minden lépés megfeszített figyelmet igényelt. Ehhez képest viszonylag megnyugtató volt a helyemen maradni, és eszerint is cselekedtem. Ettől kezdve idegeim megroppantak, álmatlanság kínzott, egészségem is rohamosan hanyatlott.

Még nem említettem, hogy a gúlában az emberi beszéd nem volt szokásban. Néhány nyögés, panaszos sóhaj, fogcsattogtatás hallatszott csupán, mely utóbbi az adott körülmények között vidámságnak számított. Magam is elszoktam minden beszédtől, az egész megelőző életem, sőt az egész beszélgető külvilág végül is inkább ábrándnak, képzelődés termékének tűnt, mint valóságnak, ahová időnként bágyadt kirándulásokat tehet az, aki az öncsalád technikájában járatos. De az öncsalád nem különösebb művészet ott, ahol érzékeink megcsalnak bennünket és érzékeinket megcsaljuk. Ennek következtében végül semmi különbség nem mutatkozott az elképzelt és valódi távozás között, nem is tudtam köztük különbséget tenni.

Egy felfedezés révén mégis elviselhetővé vált helyzetem. Úgy okoskodtam, ha a gúla nélkülem is megáll, nem kell nekem folyton tartanom. Ha a felettem levőkbe csimpaszkodom, engem se kell tartania senkinek, én sem szenvedek az állandó bizonytalanságtól, a talpam sem bicsaklik a verejtéktől sikamlós vállakon. Ha a fölöttem állók lábszáraira ráfonom karjaimat, könnyedén függeszkedem – úgy gondoltam -, csak saját súlyomat kell tartani.

Rövidesen világossá vált előttem, hogy a gúlán belül a függeszkedés általános szokás, és bár a szövevényes, szerteágazó rendszert nem tudtam áttekinteni, de érzékeltem, hogy legalábbis körzetben mindenki felfelé csimpaszkodik. Egyáltalán nem értettem, hogy a gúlát így mi tartja. A rendszer viszonylagos stabilitása csodálatosnak tűnt. Elragadtatásomban nem tudtam magamon uralkodni, egy ízben el is kiáltottam magam: „Uraim, mi repülünk!” Kiáltásomra messziről hallatszó panaszos nyögések megértették velem, hogy a mi lebegésünk súlyát a rendszer különös átboltozódása folytán távoli szekciók kétszeres erőfeszítéssel viselik. A lebegés iránti elragadtatásom megcsappant, és beláttam, függeszkedni sem könnyebb, és minél följebb vagyok, annál nehezebb: így egyre többen vannak alattam, és azok mind rajtam függnek.

A biztos megélhetés tudatában felhagytam mindenféle, a rendszer megértésére vonatkozó töprengéssel, csakúgy, mint saját állapotom folyamatos regisztrálásával. Boldog vagyok-e vagy sem, elégedett vagy elégedetlen, a továbbiakban nem foglalkoztatott. Tartok-e vagy engem tartanak, teljesen közömbösen hagyott. Magamról és rendeltetésemről teljesen megfeledkezve, öntudatlan sejtként épültem be a gúla lüktető életébe.

KÖSZÖNÖM A L

Drága jó anyám mesélte, hogy van egy emo-s kistanár náluk az iskolában. Például feketére van lakkozva a körme, úgy tanít. A tanárok ki vannak tőle készülve, de a gyerekek szeretik, mert tényleg jól tanít. Erről jutott eszembe:
- mennyire eltűntek az emo-k
- milyen lehet egy huszonéves emo, amikor szerintem az egy tipikusan kamaszkori szubkultúra, amiből csak kinőni lehet
- mert mondjuk az öreg rockerek vannak, mert bár a rock and roll is a fiatalság szubkultúrája volt, azért eléggé hozzászoktunk már az idős rockerekhez. Az öreg punkok viszont elég furák nekem, mert egy igazi punk nem éri meg a hatvanat. :-)

Megnéztem ma a Junot. Tényleg egy nagyon cuki kis film, de Michael Ceráról mindig az a This is the end-idézet jut eszembe:

Seth Rogen: Just answer me one question: Is Michael Cera's butthole as adorable as I pictured?

Jay Baruchel: Oh for fucks sake...

Seth Rogen: I picture it looking like a little donut. A little pink sprinkled donut.

:D

Még két dolog, amitől áprilisibb hangulatba kerültem:
elkezdődött
- az A-csoportos hoki vb
- a snooker-világbajnokság
:-)

Bayer Zsolt: Polgárok vagy alattvalók? (idézetek)

"Mert ők mindig maradnak.
Királynál nagyobb hatalmuk van őnekik, odafent a katedrán.
Tőlük függ, hogy alattvalók vagy polgárok fognak-e szembenézni az élet dolgaival."

"És volt egy vidám, madárdalos reggel, amelyen megkérdezték a Semjént, hogy ki is volt az az Antigoné tulajdonképpen. Töprengett a Semjén, összeráncolt homlokkal, aztán egyszerre elsimultak a ráncok, és megszületett a gondolat, a felismerés, amelyből bizonyosság is lett hamar az agyban.
- Antigon felesége! - rikoltotta Semjén bele a büdösbe, és ragyogott az ő arca..."
(Nem tudom, hogy ez a Semjén azonos-e Semjén Zsolttal, az viszont biztos, hogy Bayer és Semjén Zsolt gimnáziumi osztálytársak voltak. A többit mindenki rakja össze, ahogy akarja. :-))

Mai szösszenetek

1, Végérvényesen itt a tavasz: voltam ma az Állatparkban sétálni egyet. Megnéztem a Viktória-házat és a kedvenc állataimat. Sétám során akaratlanul is tanúja voltam, hogy a szurikáták és a mosómedvék is házaséletet éltek. :-)

2, Mikor jöttem haza a Parkból, a Vasútállomásnál szálltam le és vettem egy legendás állomásos kiflis gyrost. Miközben vártam, hogy elkészüljön, megnéztem a büfé kínálatát. Azért a Bakter sherry egy állomásépület mellett többletjelentést nyer. :-)

3, Eszembe jutott, hogy a szurkolók általában szeretett csapatuk mezébe, színeibe öltöznek be. Milyen lenne ez a színházban? A nézőtéren Jágok, III. Richárdok, Üdü királyok ülnének.

a, Milyen izgalmas lenne egy Rómeó és Júlia! A Capulet- és a Montague-szurkolók szidnák egymást:

- Aki nem ugrál, az kibaszott Capulet! Hej, hej!

- Mocskos Montaguek!

- Veronában a skinhead is cigány!

Aztán a végén közösen megvernék Mercutiot.

b, Vagy a Godot-ra várva!

A nézőtéren elkezdenék skandálni: Megvárunk! Megvárunk! 

Egyik néző a másiknak:

- Te tudod, ki az a Godot?

- Biztos a bíró. - válaszolná a másik.

- És miért kell megvárni?

- Hát hogy megverjük! 

c, Esetleg az Oidipusz Kolónoszban alatt skandálhatnák:

- Szemüveget az Oidipusznak!

4, Ha már sport: a valóság néha még az én képzeletemet is felülmúlja. Olvastam ma a Nevem Senkiben (04.07) egy cikket az MLSZ elnökségének összetételéről.

Csak Nyilasi Tibornak és Berzi Sándornak van bármiféle köze is a labdarúgás szakmai részéhez. A többiek:

Csányi Sándor, elnök: OTP Bankvezér

Vági Márton Gellért, főtitkár: közgazdász, az OTP Felügyelőbizottságának tagja

Török Gábor: politológus

Balogh Gabriella: az OTP főmarketingese volt, az MLSZ-nél is hasonló feladatot lát el.

Bánki Erik: fideszes EP-képviselő

Dankó Béla: növénytermesztési mérnök, fideszes országgyűlési képviselő

Garancsi István: üzletember, a Videoton tulajdonosa, az MTSZ elnöke

Anthony Radev: bolgár-német-magyar üzletember

Nyilasi, Török és Garancsi egyébként új tagok, Kovács Árpádot (Számvevőszék), Vizi E. Szilvesztert (agykutató, MTA) és Tarsoly Csabát (Questor). 

Két kérdésem lenne:

Ha ennyire fontos a labdarúgás, nem kéne olyan emberekre bízni, akik értenek is hozzá?

Van egyáltalán 10 olyan ember ma Magyarországon, aki ért a focihoz? :-)

Most olvastam a Wikipédián, hogy a 15 éves háború döntetlennel ért véget. :-)

Nem vitás, idegenben jó az x, de vajon ki volt a pályaválasztó? :-)

Kuka és Bödönke II.

Mindig, amikor meglátom ezeket a pucsítva selfie-ző kamaszlányokat, akik csak korszellemük idoljait követik, vagy meghallom azokat a zenéket, amiket ma játszanak, az általam egyébként nem sokra értékelt Úton tételmondata jut eszembe: "Pusztul a világ". Aztán eszembe jut, hogy amikor én nőttem fel, akkor a korszellem idolja Pamela Anderson volt, az egyik legnépszerűbb zenekar pedig a Vengaboys. :-)

Mese LXIX.

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és egy fiú. A lányt Natasának hívták, a fiút Aljosának. Egy Vorosilovgrad nevű ma már nem létező városban születtek és nőttek fel. Barátságuk kezdetét az jelentette, hogy egyszer együtt játszottak egy homokozóban, amikor Natasának megtetszett egy másik kisfiú fagyi alakú homokozó formája. Aljosa ekkor odament a kisfiúhoz és a dömperével úgy fejbe csapta, hogy a másik kisfiú egyből aléltan terült el, Natasa pedig elvette a homokozó formát. Egy ideig játszott is vele, ám hamar ráunt.

            Mikor elérték az iskolás kort, mindketten a helyi Táncsics (lesz Táncsics, zene ics) Mihály Általános Iskolába kezdtek el járni.

            Egy reggel, mikor közösen indultak az iskolába, meglátták az egyik kis osztálytársukat. Gondolták, milyen jó móka lenne odakötözni egy villanyoszlophoz. Natasa elővette a telefontöltőjét, Aljosa pedig a láncát, amin a pénztárcája lógott. Aljosa lefogta a kisfiút, Natasa pedig hátrakötötte kezét-lábát. Ezek után, mint akik jól végezték dolgukat, vihorászva odébbálltak. A kisfiú pedig ott maradt, a villanyoszlophoz kötözve. Egy ideig még reménykedett, várta, hogy Aljosáék visszajöjjenek és kiszabadítsák, de Aljosáék helyett más jelent meg. A kemény tél és az erdőirtások miatt a medvék gyakorta bejártak Vorosilovgradba, hogy ott a kukákban kotorászva élelmet keressenek maguknak. A kiéhezett mackókoma, mikor meglátta a villanyoszlophoz kötözött fejedelmi eledelt, egyből megindult a kisfiú felé, mackós lépteivel. A kisfiú, mikor meglátta a felé rohanó medvét, halálra rémült és az gondolta magában:

- Anyáék mindig mondták, hogy kerüljem a medvéket! Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni! – ám tovább már nem tudta folytatni a gondolatmenetet, mert a medve odaért az oszlophoz és pillanatok alatt darabokra szaggatta a kisiskolást.

            Aljosáék eközben beértek az iskolába, hogy végigüljék a szokásosan unalmas órákat. Az egyik szünetben Aljosa az egyik szokatlanul szorgalmas (szerinte csak: stréber kis geci) osztálytársa füzetébe beleírta: HÜJE, AKI OLVASSA!

            A kisfiú a füzetet már csak délután nyitotta ki, az iskolai könyvtár egyik zugában, ahová tanulni vonult el, hogy senki ne zavarja. Egyből feltűnt neki az ismeretlen kézírás és félhangosan fel is olvasta:

- HÜJE, AKI OLVASSA!

Ekkor egyszer csak megnyílt a könyvtár padlója, kénköves bűz kezdett terjengeni, és megjelent Lucifer, a Fényhozó.

- Ki mert megidézni?! – kelt iszonytató haragra az Alvilág Ura.

- Én voltam az, egy egyszerű kis diák, innen a Táncsicsból. Én is csak felolvastam egy bugyuta mondatot, amit minden nap nebulók százezrei olvasnak fel.

- Az a különbség, hogy te pontos j-vel olvastad fel! – adta meg a választ az Ördög. – Ezért magammal kell hogy vigyelek az Pokol legmélyebb bugyrába!

- Anyáék mindig mondták, hogy őrizkedjek attól, hogy megidézzem a Sötétség Fejedelmét. Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni. – ötlött egyből a szorgalmas fiúcska eszébe, ám tovább már nem tudta folytatni a gondolatmenetet, mert a Sátán elragadta a Pokol legmélyebb bugyrába.

            Aljosáék eközben hazaindultak. A városban hatalmas csődület volt, mert a helyi diktátor, a Tábornok születésnapját ünnepelték éppen hatalmas pompával. Az emberek kiözönlöttek az utcákra (mást nem is tehettek, mert a távolmaradás súlyos retorziókat volt volna maga után), zászlókat lengettek, éljeneztek. A tömegben, szürke felöltőben meglátták Natasa szomszédját, Szláva bácsit, az elmúlt háború veteránját, akinek mellén most is ott díszelegtek a kitüntetések. Natasáék nem szerették Szláva bácsit, mert folyton azt leste, hogy Natasáék milyen csínyben törik a fejüket, és folyton rájuk szólt. Natasa oda is lopakodott, és viszketőport szórt Szláva bácsi inge alá. Szláva bácsi azon nyomban el is kezdett fenemód vakarózni. Éppen akkor ért oda a díszmenet is a Tábornok kocsijával. A Tábornok testőrei mikor meglátták a fenemód vakarózó Szláva bácsit, azt hitték, hogy egy hibbanttal, ne adj isten! egy öngyilkos merénylővel van dolguk, ezért egyből kiemelték a tömegből Szláva bácsit és kezelésbe vették. Szláva bácsinak eszébe se jutott, hogy nagyon ki fog kapni otthon, mert egyrészt általában otthon ő verte a feleségét és a gyerekeket, ha felöntött a garatra, másrészt mire eszébe juthatott volna valami is, addigra a testőrök úgy agyba-főbe verték, hogy néhány nap múlva bele is halt sérüléseibe. Családja ímmel-ámmal meggyászolta, ám a szívük mélyén nagyon örültek, hogy megszabadultak tőle. A gyászév után özvegye egyből hozzáment titkos hódolójához, Antoníhoz, a gabonakereskedőhöz.

            És hogy mi lett Aljosával és Natasával? Mindketten a szervezett bűnözésben csináltak később karriert: Aljosa a magánszektorban, míg Natasa az államiban, így mikor meghaltak, Aljosa kicsit tisztességesebben állhatott Szent Péter ítélőszéke elé.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese LXVIII.

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gólya.  Úgy hívták, hogy Wojtek. A tavasz közeledtével ő is visszatért európai költőhelyére, a Varsói Kultúrpalota legtetejére. Ahogy körülnézett a festői Varsón, egyszer csak látta, hogy a Megváltó teréről eltűnt a szivárvány. Azonnal, oda is repült, hogy megnézze, mi történt.

            A téren tényleg a szivárvány hűlt helyét találta, csak néhány riadalmasan szomorú kobold vekengett ott. A gólya egyből oda is ment hozzájuk:

- Hát ti meg mit kerestek erre, amerre a kelta mitológia se jár? Úgy tudtam, koboldok csak Írországban vannak. – tette fel a kérdést az apró lényeknek.

- Mert egy beszélő gólya olyan gyakori ezen a környéken, mi? – válaszolta tüskésen az egyik rőt szakállú kobold. – Vagyunk szép számmal Amerikában is. Lengyelországba is elvetődtünk néhányan. A lengyelek és az írek elég hasonlóak, csak vedd, a mesei hármast! Mind a két nép:

- katolikus

- krumplizabáló

- alkoholista

- sokáig nyögte legalább egy szomszéd ország rabigáját.

- Ez négy volt. – kontrázott rá Wojtek.

- Úgy látom, te is egy okostojásból keltél ki!  – mordult rá mérgesen a kobold.

- Elég harapós kedvedben vagy és a társaid is igen szomorúnak tűnnek. Mi nyomja a lelketeket?

- Ha nincs szivárvány, nincs minek az aljába eldugni az arannyal teli bödönt! – adta meg az egyértelmű választ a kobold.

- És hogyan tűnt el a szivárvány? – kérdezte Wojtek, tartva a kelta lény újbóli dühödt reakciójától.

- Tadeuszrydzyk, a gonosz szélsőjobboldali varázsló lopta el, és magával vitte várába, Toruńba. – válaszolta meglepően nyugodtan a kobold.

- Egyet se féljetek, amíg engem láttok! Visszaszerzem a szivárványt! – kiáltott fel a gólya.

- Hogyan tudnád visszaszerezni? – kétkedett a kobold.

- Tűzet tűzzel kell oltani! – vetette oda a madár, aztán gyorsan elrepült.

            Hogy hová is repült Wojtek? Egyenesen a szélsőbaloldali varázslóhoz, Adammichnikhez. Olyan gyorsan kapta a hátára a meglepett varázslót, hogy annak még a cigerettáját sem volt ideje végigszívni.

            Pár óra múlva megérkeztek Kopernikusz szülővárosába. A piactéren éppen egy hegedülő tutajost követett egy nagy csapat béka. A gólya természetesen azonnal hatalmas lakomát csapott a kétéltűekből.

            A lakoma után azonnal Tadeuszrydzyk palotájába repültek. Mind a két varázsló régóta várta már ezt a szemtől szembeni epikus összecsapást. Olyan volt ez, mint az Ali vs. Foreman, a Napóleon vs. Wellington vagy a békák vs. egerek. Egyből elkezdték egymásra hányni átkaikat. Mondatokat vágtak egymás fejéhez, amik félig vagy tán egészen valótlan dolgokat tartalmaztak. Mind a ketten azt vetették be, mi lényük leglényege volt: az agresszív idiotizmust. A vége az lett, hogy egyiküknek sem sikerült felülkerekedni a másikon, ám mind a ketten halálosan elfáradtak. Wojtek közben felhasználva a kínálkozó alkalmat, hogy a két varázsló egymással van elfoglalva, kilopta a szivárványt a palotából és visszavitte a koboldoknak.

            A koboldok nagyon örültek a visszakapott szivárványnak, ám egy tüt, annyit se adtak viszonzásul Wojteknek tettéért. Másnap reggel a gólya tovább is állt.

            Útja következő állomása a Hármasváros volt.  Gdyniában megint megállapította, hogy itt mindig ez volt, Sopotban megnézte a Mólót, távolban az abortuszhajóval, a Furcsa Házat, amitől mindig elfogta a szédülés és evett egy jó halat. Gdańsk-ban megpróbált átrepülni egy szárnycsapással a Falowiec felett, de mint eddig mindig, most sem sikerült neki. Látta az új stadiont is. Ennek különösen megörült, mert, már tele volt a töke, hogy a magyar gólyák állandóan azzal kérkedtek, hogy már megint milyen szép, új stadion felett repültek el. Legalább most már ő is visszavághat nekik. Ahogy átrepült az Óváros felett, egyszer csak különös dologra lett figyelmes: a Mária utcából eltűntek a borostyánok. Épp ott repült mellette egy sirály:

- Hé, te sirály! Miért nincsenek borostyánok a Mária utcában? – kérdezte a vízimadarat.

- Mert a tengeri szörny, a Leviatán elrabolta az összeset, és várában tartja, hét lakat alatt.

- Gdańsk borostyán nélkül? Az olyan abszurdnak hangzik, mintha egy múzeumban vak teremőrök lennének! Hol találom a Leviatán várát?

- Krakkóban, az AGH koliknál lévő Lewiathan-ban. Könnyen meg fogod ismerni: az előtte lévő padon mindig iszik pár ember.

- A Leviatán egy Lewiathan-ban lakik? Bezzeg a Żabkában nem lehet békahúst kapni! Vajon a Biedronkában is élnek katicák? – idáig vitte a gondolatáramlás, mikor észbekapott, hogy milyen hülyeségeken is kezdett el agyalni (helyi nyelvjárásban: koponyálni), és inkább fogta magát, és elrepült Krakkóba.

            Krakkóban hamar megtalálta az AGH kolikat: ott volt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső értelmetlen tekintetek száma. Jól mondta a sirály is: a Lewiathan előtti padon hárman éppen itták a jabłcok-ot pillepalackból. A bolt is nyitva volt még (épp vasárnap volt, ha ezt a felvágós magyar gólyáknak elmeséli!), így simán besétált.

            Az írószerek mellett megtalálta a Leviatán várának bejáratát. Mondjuk elég hülyén nézett ki ott a lecsapódó várkapu a vizesárokkal. Egy óvatlan pillanatban Wojtek berepült a várba.

            Hamarosan megtalálta a Leviatánt is. Nehéz is lehetett volna elvéteni egy olyan böszme nagy szörnyet.

- Hallod-e, te Leviatán! Add vissza Gdańsk összes borostyánját, különben megjárod! – rivallt rá a szörnyre a gólya.

- Nem adok vissza semmit! Egy ilyen nyiszlett kis gólya úgysem tud nekem semmit ártani! – felelte magabiztosan a szörny.

- Nem-e? – kérdezte hamiskásan Wojtek, azzal bevetette a gólyák egyetlen szuperképességét: szakmányban kezdte el hordozni a szörnynek a kis Leviatánokat. Amikor már a 123. kis Leviatánnál járt, a tengeri lény megtörten megszólalt:

- Rendben, te nyertél. Vidd el az összes borostyánt.

Wojtek a borostyánokat a közeli Piast koli szobáiban helyezte el. Olyan sok drágakő gyűlt össze, hogy két szoba is megtelt vele. Ha már itt jár, gondolta, találkozik egyik legjobb barátjával, a Sárkánykával. Helyes kis nőstény Sárkányka volt Wojtek legjobb barátja. Egyik őse még a Wawelen lakott egy barlangban, ökröket és szüzeket követelt a várostól, a Sárkányka már jóval békésebb volt és a turisztikában tevékenykedett.

            A Sárkányka hamarosan meg is érkezett a Piasthoz. A Jordán park mellett besétáltak a belvárosba, a bar melcznyben[1]ettek egy jó żureket, másodiknak pedig pierogi ruskie-t. Utána elsétáltak Kazimierzbe. Bár a Mleczarniába nem terveztek betérni, de Wojteknek nagyon kellett kakálni, ezért elsőnek oda ültek be. A Mleczarnia az a fajta hely volt, ahová az ember szívesen beül kettesben a kedvesével: régi asztalok, székek, a falon megsárgult családi fényképek. Az asztalokon gyertya égett, mint általában minden szórakozóhelyen ebben a negyedben. Talán ezért is van Kazimierz-nek gyertyaillata. A Mleczarniából átmentek az Alchemiába, mert az ember nem mehet el úgy Kazimierz-be, hogy nem iszik az Alchemiában egy sört. Az Alchemia közel sem volt már az a hely, mint amikor először jártak itt, már-már konszolidált jellege volt. Hol van már a letakart korházi asztal, amelynek leple alól a pultosok gyertyákat (már megint a gyertyák!) vettek elő. A Plac Nowy-n meg akartak osztani egy zapiekanka-t, de a vacsorától úgy elteltek, hogy egy falat sem fért beléjük. Az Alchemia után a Singer következett, poétikus áprilisi esték emlékeivel. A Singer után elhatározták, hogy megkísértik minden wc-k legfélelmetesebbikét: az Eszewaria mellékhelyiségét. Wojtek még egy selfie-t is csinált a mosdóban. A Szerokán és a Starowisłnán lesétáltak a Kitsch-hez, de azzal úgy jártak, mint Venyedikt Jerofejev a Kurszi Pályaudvarral: sehogy se találták meg. Így inkább elmentek a Społem-be. A Społem-ben, mint ahogy az Alchemiában és az Eszawariá-ban az emberek jobban fújták a füstöt, mint a Sárkányka (na, erre hogy fognak még irigykedni a gőgös, magyar gólyák!). Amikor már elég fáradtak voltak, lekérték még a Y.M.C.A.-t, azt eltáncolták, mint Zorbász az élet fontos dolgait, majd hazasétáltak a Sárkánykához. Másnap délelőtt sétáltak egyet és ittak egy nagyon jó kávét a Rioban, konszolidált lengyel öregurak társaságában.

            A gólya okulva a szivárványos esetből, már nem várt jó tett helyébe jót. Megtartotta az összes borostyánt magának és nyitott belőle egy üzletet a Floriańskán. Hamarosan egy takaros gólyalány is akadt, és addigra Wojtek már annyira tehetős lett, hogy saját, fizetett gólyái voltak arra, hogy hozzák a kis gólyaporontyokat.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

---

[1] Innentől a szerző március 13. estéje következik átesztetizált formában.

A Családi csemegében 1000 forint feletti vásárlás esetén lehet nyerni egy botmixert. Mondta a tulajnő, hogy jó lesz anyának:
- Persze, mert amennyit anyám turmixol?! Van otthon szalonna, azt leturmixolhatja! - feleltem.
- Akkor neked, jó lesz a gyümölcsöt leturmixolni. - ajánlotta tovább a tulajnő.
- Nekem? Aki gyümölcsöt még pálinka formájában sem fogyasztok? :-)