Erdély Miklós: Gúlában

A jobb megélhetés kedvéért egy gúlához szegődtem. A felvételi bizottság (maga a gúla) nyakizmaimat mutatványhoz megfelelőnek ítélte, semmi lényeges kifogás a felépítésem ellen nem merült fel. Utasítással vagy felvilágosítással nem láttak el, igaz ugyan, hogy nem is kérdezősködtem.

Az első bemutatkozás alkalmával természetesnek vettem, hogy mint utolsó jelentkező, én leszek a gúla legalján, nekem kell tartanom az összes többit. Örömöm csak akkor kezdett fogyatkozni, mikor észrevettem, hogy a bemutatkozásnak sehogy sem akar végeszakadni. Bele kellett törődnöm, hogy a gúla, amihez szegődtem, egy örök gúla. Tagjai gúlában aludtak, ettek, az összes tevékenységüket gúlában végezték.

A súlyos megterhelést aránylag rövid idő alatt megszoktam, csak a kötöttséget viseltem nehezen. Nem mintha a lelkemre kötötték volna, hogy nem mozdulhatok, nem mehetek el, nem járkálhatok kedvemre, de magától értetődött, hogy én mint legalsó tartom az egészet, nélkülem az egész gúla menten összeomlik. Észrevettem, hogy oldalsó, közbülső helyekről egyes tagok bőven elcsavarognak, néha hetekre elmaradnak, ezt azonban észre se lehetett venni; a többiek kis átrendeződéssel a hiányzót könnyen helyettesítették. Mindez helyzetemnél fogva rám nem vonatkozhatott.

Keserűségemben hosszú tusakodás után végre elhatároztam, hogy kiszállok. Dőljön össze az egész, gondoltam, szabadságomat még katasztrófa árán is visszaszerzem.

Mikor aztán elszántan a gúla legaljáról kiléptem, meglepődte tapasztaltam, hogy a gúla meg se rendül, és semmi hajlama sincs összeomlani. Minden idáig való erőfeszítésemet és kitartásomat hiábavalónak éreztem, és ez még jobban elkeserített. Ugyanakkor visszanyert szabadságommal elégedettnek kellett lennem, és tudtam, ha időről időre visszatérek helyemre, a jobb megélhetésem is biztosítva lesz.

A második keserves meglepetésem az volt, hogy a megterhelésem egyáltalán nem szánt, a gúla súlyát továbbra is a vállaimon éreztem. Ha otthonomban a sezlonon feküdtem, még akkor is majd megszakadtam az erőfeszítéstől. Nehezen vonszoltam magamat mulatókba, egy ízben a tengerre is elvetődtem, de mindez valamiképpen még kényelmetlenebb, fárasztóbb és sivárabb volt, mint mikor a gúla alján azzal áltattam magam, hogy erőfeszítéseimnek van valami értelme. Megértettem, mért hagyják el a gúla tagjai sokkal ritkábban helyüket, mint ahogy tehetnék. Beláttam, hogy a többiek csak fontos, halaszthatatlan ügyeik intézésére távoznak olykor, és ahogy tehetik, visszatérnek. Én is rövidesen felhagytam a csavargással, és visszaálltam alsó, de nagyon fontosnak látszó helyemre.

Ezután következett a legkellemetlenebb meglepetés: egy reggel arra ébredtem, hogy többé már én sem a talajon állok, hanem valaki másnak a vállán. Ez a fordulat az események logikája szerint várható volt, én azonban előzőleg mégse gondoltam rá soha. Véglegesen én csak legalsónak tudtam magam elképzelni, és nem is kívánkoztam feljebb. Új helyzetemben a leggyötrőbb az volt, hogy elvesztettem biztonságérzetemet: mikor fölöttem is minden inog, erőkifejtésem nem támaszkodhatik szilárd talajra, állandó idegölő munkával kell saját egyensúlyomra is ügyelni. Természetesen azonnal lemásztam és távoztam, bár gondolhattam, hogy hiába. A sima talajon is ugyanolyan bizonytalanul álltam, és minden lépés megfeszített figyelmet igényelt. Ehhez képest viszonylag megnyugtató volt a helyemen maradni, és eszerint is cselekedtem. Ettől kezdve idegeim megroppantak, álmatlanság kínzott, egészségem is rohamosan hanyatlott.

Még nem említettem, hogy a gúlában az emberi beszéd nem volt szokásban. Néhány nyögés, panaszos sóhaj, fogcsattogtatás hallatszott csupán, mely utóbbi az adott körülmények között vidámságnak számított. Magam is elszoktam minden beszédtől, az egész megelőző életem, sőt az egész beszélgető külvilág végül is inkább ábrándnak, képzelődés termékének tűnt, mint valóságnak, ahová időnként bágyadt kirándulásokat tehet az, aki az öncsalád technikájában járatos. De az öncsalád nem különösebb művészet ott, ahol érzékeink megcsalnak bennünket és érzékeinket megcsaljuk. Ennek következtében végül semmi különbség nem mutatkozott az elképzelt és valódi távozás között, nem is tudtam köztük különbséget tenni.

Egy felfedezés révén mégis elviselhetővé vált helyzetem. Úgy okoskodtam, ha a gúla nélkülem is megáll, nem kell nekem folyton tartanom. Ha a felettem levőkbe csimpaszkodom, engem se kell tartania senkinek, én sem szenvedek az állandó bizonytalanságtól, a talpam sem bicsaklik a verejtéktől sikamlós vállakon. Ha a fölöttem állók lábszáraira ráfonom karjaimat, könnyedén függeszkedem – úgy gondoltam -, csak saját súlyomat kell tartani.

Rövidesen világossá vált előttem, hogy a gúlán belül a függeszkedés általános szokás, és bár a szövevényes, szerteágazó rendszert nem tudtam áttekinteni, de érzékeltem, hogy legalábbis körzetben mindenki felfelé csimpaszkodik. Egyáltalán nem értettem, hogy a gúlát így mi tartja. A rendszer viszonylagos stabilitása csodálatosnak tűnt. Elragadtatásomban nem tudtam magamon uralkodni, egy ízben el is kiáltottam magam: „Uraim, mi repülünk!” Kiáltásomra messziről hallatszó panaszos nyögések megértették velem, hogy a mi lebegésünk súlyát a rendszer különös átboltozódása folytán távoli szekciók kétszeres erőfeszítéssel viselik. A lebegés iránti elragadtatásom megcsappant, és beláttam, függeszkedni sem könnyebb, és minél följebb vagyok, annál nehezebb: így egyre többen vannak alattam, és azok mind rajtam függnek.

A biztos megélhetés tudatában felhagytam mindenféle, a rendszer megértésére vonatkozó töprengéssel, csakúgy, mint saját állapotom folyamatos regisztrálásával. Boldog vagyok-e vagy sem, elégedett vagy elégedetlen, a továbbiakban nem foglalkoztatott. Tartok-e vagy engem tartanak, teljesen közömbösen hagyott. Magamról és rendeltetésemről teljesen megfeledkezve, öntudatlan sejtként épültem be a gúla lüktető életébe.

KÖSZÖNÖM A L

Drága jó anyám mesélte, hogy van egy emo-s kistanár náluk az iskolában. Például feketére van lakkozva a körme, úgy tanít. A tanárok ki vannak tőle készülve, de a gyerekek szeretik, mert tényleg jól tanít. Erről jutott eszembe:
- mennyire eltűntek az emo-k
- milyen lehet egy huszonéves emo, amikor szerintem az egy tipikusan kamaszkori szubkultúra, amiből csak kinőni lehet
- mert mondjuk az öreg rockerek vannak, mert bár a rock and roll is a fiatalság szubkultúrája volt, azért eléggé hozzászoktunk már az idős rockerekhez. Az öreg punkok viszont elég furák nekem, mert egy igazi punk nem éri meg a hatvanat. :-)

Megnéztem ma a Junot. Tényleg egy nagyon cuki kis film, de Michael Ceráról mindig az a This is the end-idézet jut eszembe:

Seth Rogen: Just answer me one question: Is Michael Cera's butthole as adorable as I pictured?

Jay Baruchel: Oh for fucks sake...

Seth Rogen: I picture it looking like a little donut. A little pink sprinkled donut.

:D

Még két dolog, amitől áprilisibb hangulatba kerültem:
elkezdődött
- az A-csoportos hoki vb
- a snooker-világbajnokság
:-)

Bayer Zsolt: Polgárok vagy alattvalók? (idézetek)

"Mert ők mindig maradnak.
Királynál nagyobb hatalmuk van őnekik, odafent a katedrán.
Tőlük függ, hogy alattvalók vagy polgárok fognak-e szembenézni az élet dolgaival."

"És volt egy vidám, madárdalos reggel, amelyen megkérdezték a Semjént, hogy ki is volt az az Antigoné tulajdonképpen. Töprengett a Semjén, összeráncolt homlokkal, aztán egyszerre elsimultak a ráncok, és megszületett a gondolat, a felismerés, amelyből bizonyosság is lett hamar az agyban.
- Antigon felesége! - rikoltotta Semjén bele a büdösbe, és ragyogott az ő arca..."
(Nem tudom, hogy ez a Semjén azonos-e Semjén Zsolttal, az viszont biztos, hogy Bayer és Semjén Zsolt gimnáziumi osztálytársak voltak. A többit mindenki rakja össze, ahogy akarja. :-))

Mai szösszenetek

1, Végérvényesen itt a tavasz: voltam ma az Állatparkban sétálni egyet. Megnéztem a Viktória-házat és a kedvenc állataimat. Sétám során akaratlanul is tanúja voltam, hogy a szurikáták és a mosómedvék is házaséletet éltek. :-)

2, Mikor jöttem haza a Parkból, a Vasútállomásnál szálltam le és vettem egy legendás állomásos kiflis gyrost. Miközben vártam, hogy elkészüljön, megnéztem a büfé kínálatát. Azért a Bakter sherry egy állomásépület mellett többletjelentést nyer. :-)

3, Eszembe jutott, hogy a szurkolók általában szeretett csapatuk mezébe, színeibe öltöznek be. Milyen lenne ez a színházban? A nézőtéren Jágok, III. Richárdok, Üdü királyok ülnének.

a, Milyen izgalmas lenne egy Rómeó és Júlia! A Capulet- és a Montague-szurkolók szidnák egymást:

- Aki nem ugrál, az kibaszott Capulet! Hej, hej!

- Mocskos Montaguek!

- Veronában a skinhead is cigány!

Aztán a végén közösen megvernék Mercutiot.

b, Vagy a Godot-ra várva!

A nézőtéren elkezdenék skandálni: Megvárunk! Megvárunk! 

Egyik néző a másiknak:

- Te tudod, ki az a Godot?

- Biztos a bíró. - válaszolná a másik.

- És miért kell megvárni?

- Hát hogy megverjük! 

c, Esetleg az Oidipusz Kolónoszban alatt skandálhatnák:

- Szemüveget az Oidipusznak!

4, Ha már sport: a valóság néha még az én képzeletemet is felülmúlja. Olvastam ma a Nevem Senkiben (04.07) egy cikket az MLSZ elnökségének összetételéről.

Csak Nyilasi Tibornak és Berzi Sándornak van bármiféle köze is a labdarúgás szakmai részéhez. A többiek:

Csányi Sándor, elnök: OTP Bankvezér

Vági Márton Gellért, főtitkár: közgazdász, az OTP Felügyelőbizottságának tagja

Török Gábor: politológus

Balogh Gabriella: az OTP főmarketingese volt, az MLSZ-nél is hasonló feladatot lát el.

Bánki Erik: fideszes EP-képviselő

Dankó Béla: növénytermesztési mérnök, fideszes országgyűlési képviselő

Garancsi István: üzletember, a Videoton tulajdonosa, az MTSZ elnöke

Anthony Radev: bolgár-német-magyar üzletember

Nyilasi, Török és Garancsi egyébként új tagok, Kovács Árpádot (Számvevőszék), Vizi E. Szilvesztert (agykutató, MTA) és Tarsoly Csabát (Questor). 

Két kérdésem lenne:

Ha ennyire fontos a labdarúgás, nem kéne olyan emberekre bízni, akik értenek is hozzá?

Van egyáltalán 10 olyan ember ma Magyarországon, aki ért a focihoz? :-)

Most olvastam a Wikipédián, hogy a 15 éves háború döntetlennel ért véget. :-)

Nem vitás, idegenben jó az x, de vajon ki volt a pályaválasztó? :-)

Kuka és Bödönke II.

Mindig, amikor meglátom ezeket a pucsítva selfie-ző kamaszlányokat, akik csak korszellemük idoljait követik, vagy meghallom azokat a zenéket, amiket ma játszanak, az általam egyébként nem sokra értékelt Úton tételmondata jut eszembe: "Pusztul a világ". Aztán eszembe jut, hogy amikor én nőttem fel, akkor a korszellem idolja Pamela Anderson volt, az egyik legnépszerűbb zenekar pedig a Vengaboys. :-)

Mese LXIX.

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány és egy fiú. A lányt Natasának hívták, a fiút Aljosának. Egy Vorosilovgrad nevű ma már nem létező városban születtek és nőttek fel. Barátságuk kezdetét az jelentette, hogy egyszer együtt játszottak egy homokozóban, amikor Natasának megtetszett egy másik kisfiú fagyi alakú homokozó formája. Aljosa ekkor odament a kisfiúhoz és a dömperével úgy fejbe csapta, hogy a másik kisfiú egyből aléltan terült el, Natasa pedig elvette a homokozó formát. Egy ideig játszott is vele, ám hamar ráunt.

            Mikor elérték az iskolás kort, mindketten a helyi Táncsics (lesz Táncsics, zene ics) Mihály Általános Iskolába kezdtek el járni.

            Egy reggel, mikor közösen indultak az iskolába, meglátták az egyik kis osztálytársukat. Gondolták, milyen jó móka lenne odakötözni egy villanyoszlophoz. Natasa elővette a telefontöltőjét, Aljosa pedig a láncát, amin a pénztárcája lógott. Aljosa lefogta a kisfiút, Natasa pedig hátrakötötte kezét-lábát. Ezek után, mint akik jól végezték dolgukat, vihorászva odébbálltak. A kisfiú pedig ott maradt, a villanyoszlophoz kötözve. Egy ideig még reménykedett, várta, hogy Aljosáék visszajöjjenek és kiszabadítsák, de Aljosáék helyett más jelent meg. A kemény tél és az erdőirtások miatt a medvék gyakorta bejártak Vorosilovgradba, hogy ott a kukákban kotorászva élelmet keressenek maguknak. A kiéhezett mackókoma, mikor meglátta a villanyoszlophoz kötözött fejedelmi eledelt, egyből megindult a kisfiú felé, mackós lépteivel. A kisfiú, mikor meglátta a felé rohanó medvét, halálra rémült és az gondolta magában:

- Anyáék mindig mondták, hogy kerüljem a medvéket! Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni! – ám tovább már nem tudta folytatni a gondolatmenetet, mert a medve odaért az oszlophoz és pillanatok alatt darabokra szaggatta a kisiskolást.

            Aljosáék eközben beértek az iskolába, hogy végigüljék a szokásosan unalmas órákat. Az egyik szünetben Aljosa az egyik szokatlanul szorgalmas (szerinte csak: stréber kis geci) osztálytársa füzetébe beleírta: HÜJE, AKI OLVASSA!

            A kisfiú a füzetet már csak délután nyitotta ki, az iskolai könyvtár egyik zugában, ahová tanulni vonult el, hogy senki ne zavarja. Egyből feltűnt neki az ismeretlen kézírás és félhangosan fel is olvasta:

- HÜJE, AKI OLVASSA!

Ekkor egyszer csak megnyílt a könyvtár padlója, kénköves bűz kezdett terjengeni, és megjelent Lucifer, a Fényhozó.

- Ki mert megidézni?! – kelt iszonytató haragra az Alvilág Ura.

- Én voltam az, egy egyszerű kis diák, innen a Táncsicsból. Én is csak felolvastam egy bugyuta mondatot, amit minden nap nebulók százezrei olvasnak fel.

- Az a különbség, hogy te pontos j-vel olvastad fel! – adta meg a választ az Ördög. – Ezért magammal kell hogy vigyelek az Pokol legmélyebb bugyrába!

- Anyáék mindig mondták, hogy őrizkedjek attól, hogy megidézzem a Sötétség Fejedelmét. Ajaj, ezért nagyon ki fogok otthon kapni. – ötlött egyből a szorgalmas fiúcska eszébe, ám tovább már nem tudta folytatni a gondolatmenetet, mert a Sátán elragadta a Pokol legmélyebb bugyrába.

            Aljosáék eközben hazaindultak. A városban hatalmas csődület volt, mert a helyi diktátor, a Tábornok születésnapját ünnepelték éppen hatalmas pompával. Az emberek kiözönlöttek az utcákra (mást nem is tehettek, mert a távolmaradás súlyos retorziókat volt volna maga után), zászlókat lengettek, éljeneztek. A tömegben, szürke felöltőben meglátták Natasa szomszédját, Szláva bácsit, az elmúlt háború veteránját, akinek mellén most is ott díszelegtek a kitüntetések. Natasáék nem szerették Szláva bácsit, mert folyton azt leste, hogy Natasáék milyen csínyben törik a fejüket, és folyton rájuk szólt. Natasa oda is lopakodott, és viszketőport szórt Szláva bácsi inge alá. Szláva bácsi azon nyomban el is kezdett fenemód vakarózni. Éppen akkor ért oda a díszmenet is a Tábornok kocsijával. A Tábornok testőrei mikor meglátták a fenemód vakarózó Szláva bácsit, azt hitték, hogy egy hibbanttal, ne adj isten! egy öngyilkos merénylővel van dolguk, ezért egyből kiemelték a tömegből Szláva bácsit és kezelésbe vették. Szláva bácsinak eszébe se jutott, hogy nagyon ki fog kapni otthon, mert egyrészt általában otthon ő verte a feleségét és a gyerekeket, ha felöntött a garatra, másrészt mire eszébe juthatott volna valami is, addigra a testőrök úgy agyba-főbe verték, hogy néhány nap múlva bele is halt sérüléseibe. Családja ímmel-ámmal meggyászolta, ám a szívük mélyén nagyon örültek, hogy megszabadultak tőle. A gyászév után özvegye egyből hozzáment titkos hódolójához, Antoníhoz, a gabonakereskedőhöz.

            És hogy mi lett Aljosával és Natasával? Mindketten a szervezett bűnözésben csináltak később karriert: Aljosa a magánszektorban, míg Natasa az államiban, így mikor meghaltak, Aljosa kicsit tisztességesebben állhatott Szent Péter ítélőszéke elé.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

Mese LXVIII.

            Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gólya.  Úgy hívták, hogy Wojtek. A tavasz közeledtével ő is visszatért európai költőhelyére, a Varsói Kultúrpalota legtetejére. Ahogy körülnézett a festői Varsón, egyszer csak látta, hogy a Megváltó teréről eltűnt a szivárvány. Azonnal, oda is repült, hogy megnézze, mi történt.

            A téren tényleg a szivárvány hűlt helyét találta, csak néhány riadalmasan szomorú kobold vekengett ott. A gólya egyből oda is ment hozzájuk:

- Hát ti meg mit kerestek erre, amerre a kelta mitológia se jár? Úgy tudtam, koboldok csak Írországban vannak. – tette fel a kérdést az apró lényeknek.

- Mert egy beszélő gólya olyan gyakori ezen a környéken, mi? – válaszolta tüskésen az egyik rőt szakállú kobold. – Vagyunk szép számmal Amerikában is. Lengyelországba is elvetődtünk néhányan. A lengyelek és az írek elég hasonlóak, csak vedd, a mesei hármast! Mind a két nép:

- katolikus

- krumplizabáló

- alkoholista

- sokáig nyögte legalább egy szomszéd ország rabigáját.

- Ez négy volt. – kontrázott rá Wojtek.

- Úgy látom, te is egy okostojásból keltél ki!  – mordult rá mérgesen a kobold.

- Elég harapós kedvedben vagy és a társaid is igen szomorúnak tűnnek. Mi nyomja a lelketeket?

- Ha nincs szivárvány, nincs minek az aljába eldugni az arannyal teli bödönt! – adta meg az egyértelmű választ a kobold.

- És hogyan tűnt el a szivárvány? – kérdezte Wojtek, tartva a kelta lény újbóli dühödt reakciójától.

- Tadeuszrydzyk, a gonosz szélsőjobboldali varázsló lopta el, és magával vitte várába, Toruńba. – válaszolta meglepően nyugodtan a kobold.

- Egyet se féljetek, amíg engem láttok! Visszaszerzem a szivárványt! – kiáltott fel a gólya.

- Hogyan tudnád visszaszerezni? – kétkedett a kobold.

- Tűzet tűzzel kell oltani! – vetette oda a madár, aztán gyorsan elrepült.

            Hogy hová is repült Wojtek? Egyenesen a szélsőbaloldali varázslóhoz, Adammichnikhez. Olyan gyorsan kapta a hátára a meglepett varázslót, hogy annak még a cigerettáját sem volt ideje végigszívni.

            Pár óra múlva megérkeztek Kopernikusz szülővárosába. A piactéren éppen egy hegedülő tutajost követett egy nagy csapat béka. A gólya természetesen azonnal hatalmas lakomát csapott a kétéltűekből.

            A lakoma után azonnal Tadeuszrydzyk palotájába repültek. Mind a két varázsló régóta várta már ezt a szemtől szembeni epikus összecsapást. Olyan volt ez, mint az Ali vs. Foreman, a Napóleon vs. Wellington vagy a békák vs. egerek. Egyből elkezdték egymásra hányni átkaikat. Mondatokat vágtak egymás fejéhez, amik félig vagy tán egészen valótlan dolgokat tartalmaztak. Mind a ketten azt vetették be, mi lényük leglényege volt: az agresszív idiotizmust. A vége az lett, hogy egyiküknek sem sikerült felülkerekedni a másikon, ám mind a ketten halálosan elfáradtak. Wojtek közben felhasználva a kínálkozó alkalmat, hogy a két varázsló egymással van elfoglalva, kilopta a szivárványt a palotából és visszavitte a koboldoknak.

            A koboldok nagyon örültek a visszakapott szivárványnak, ám egy tüt, annyit se adtak viszonzásul Wojteknek tettéért. Másnap reggel a gólya tovább is állt.

            Útja következő állomása a Hármasváros volt.  Gdyniában megint megállapította, hogy itt mindig ez volt, Sopotban megnézte a Mólót, távolban az abortuszhajóval, a Furcsa Házat, amitől mindig elfogta a szédülés és evett egy jó halat. Gdańsk-ban megpróbált átrepülni egy szárnycsapással a Falowiec felett, de mint eddig mindig, most sem sikerült neki. Látta az új stadiont is. Ennek különösen megörült, mert, már tele volt a töke, hogy a magyar gólyák állandóan azzal kérkedtek, hogy már megint milyen szép, új stadion felett repültek el. Legalább most már ő is visszavághat nekik. Ahogy átrepült az Óváros felett, egyszer csak különös dologra lett figyelmes: a Mária utcából eltűntek a borostyánok. Épp ott repült mellette egy sirály:

- Hé, te sirály! Miért nincsenek borostyánok a Mária utcában? – kérdezte a vízimadarat.

- Mert a tengeri szörny, a Leviatán elrabolta az összeset, és várában tartja, hét lakat alatt.

- Gdańsk borostyán nélkül? Az olyan abszurdnak hangzik, mintha egy múzeumban vak teremőrök lennének! Hol találom a Leviatán várát?

- Krakkóban, az AGH koliknál lévő Lewiathan-ban. Könnyen meg fogod ismerni: az előtte lévő padon mindig iszik pár ember.

- A Leviatán egy Lewiathan-ban lakik? Bezzeg a Żabkában nem lehet békahúst kapni! Vajon a Biedronkában is élnek katicák? – idáig vitte a gondolatáramlás, mikor észbekapott, hogy milyen hülyeségeken is kezdett el agyalni (helyi nyelvjárásban: koponyálni), és inkább fogta magát, és elrepült Krakkóba.

            Krakkóban hamar megtalálta az AGH kolikat: ott volt a legmagasabb az egy négyzetméterre eső értelmetlen tekintetek száma. Jól mondta a sirály is: a Lewiathan előtti padon hárman éppen itták a jabłcok-ot pillepalackból. A bolt is nyitva volt még (épp vasárnap volt, ha ezt a felvágós magyar gólyáknak elmeséli!), így simán besétált.

            Az írószerek mellett megtalálta a Leviatán várának bejáratát. Mondjuk elég hülyén nézett ki ott a lecsapódó várkapu a vizesárokkal. Egy óvatlan pillanatban Wojtek berepült a várba.

            Hamarosan megtalálta a Leviatánt is. Nehéz is lehetett volna elvéteni egy olyan böszme nagy szörnyet.

- Hallod-e, te Leviatán! Add vissza Gdańsk összes borostyánját, különben megjárod! – rivallt rá a szörnyre a gólya.

- Nem adok vissza semmit! Egy ilyen nyiszlett kis gólya úgysem tud nekem semmit ártani! – felelte magabiztosan a szörny.

- Nem-e? – kérdezte hamiskásan Wojtek, azzal bevetette a gólyák egyetlen szuperképességét: szakmányban kezdte el hordozni a szörnynek a kis Leviatánokat. Amikor már a 123. kis Leviatánnál járt, a tengeri lény megtörten megszólalt:

- Rendben, te nyertél. Vidd el az összes borostyánt.

Wojtek a borostyánokat a közeli Piast koli szobáiban helyezte el. Olyan sok drágakő gyűlt össze, hogy két szoba is megtelt vele. Ha már itt jár, gondolta, találkozik egyik legjobb barátjával, a Sárkánykával. Helyes kis nőstény Sárkányka volt Wojtek legjobb barátja. Egyik őse még a Wawelen lakott egy barlangban, ökröket és szüzeket követelt a várostól, a Sárkányka már jóval békésebb volt és a turisztikában tevékenykedett.

            A Sárkányka hamarosan meg is érkezett a Piasthoz. A Jordán park mellett besétáltak a belvárosba, a bar melcznyben[1]ettek egy jó żureket, másodiknak pedig pierogi ruskie-t. Utána elsétáltak Kazimierzbe. Bár a Mleczarniába nem terveztek betérni, de Wojteknek nagyon kellett kakálni, ezért elsőnek oda ültek be. A Mleczarnia az a fajta hely volt, ahová az ember szívesen beül kettesben a kedvesével: régi asztalok, székek, a falon megsárgult családi fényképek. Az asztalokon gyertya égett, mint általában minden szórakozóhelyen ebben a negyedben. Talán ezért is van Kazimierz-nek gyertyaillata. A Mleczarniából átmentek az Alchemiába, mert az ember nem mehet el úgy Kazimierz-be, hogy nem iszik az Alchemiában egy sört. Az Alchemia közel sem volt már az a hely, mint amikor először jártak itt, már-már konszolidált jellege volt. Hol van már a letakart korházi asztal, amelynek leple alól a pultosok gyertyákat (már megint a gyertyák!) vettek elő. A Plac Nowy-n meg akartak osztani egy zapiekanka-t, de a vacsorától úgy elteltek, hogy egy falat sem fért beléjük. Az Alchemia után a Singer következett, poétikus áprilisi esték emlékeivel. A Singer után elhatározták, hogy megkísértik minden wc-k legfélelmetesebbikét: az Eszewaria mellékhelyiségét. Wojtek még egy selfie-t is csinált a mosdóban. A Szerokán és a Starowisłnán lesétáltak a Kitsch-hez, de azzal úgy jártak, mint Venyedikt Jerofejev a Kurszi Pályaudvarral: sehogy se találták meg. Így inkább elmentek a Społem-be. A Społem-ben, mint ahogy az Alchemiában és az Eszawariá-ban az emberek jobban fújták a füstöt, mint a Sárkányka (na, erre hogy fognak még irigykedni a gőgös, magyar gólyák!). Amikor már elég fáradtak voltak, lekérték még a Y.M.C.A.-t, azt eltáncolták, mint Zorbász az élet fontos dolgait, majd hazasétáltak a Sárkánykához. Másnap délelőtt sétáltak egyet és ittak egy nagyon jó kávét a Rioban, konszolidált lengyel öregurak társaságában.

            A gólya okulva a szivárványos esetből, már nem várt jó tett helyébe jót. Megtartotta az összes borostyánt magának és nyitott belőle egy üzletet a Floriańskán. Hamarosan egy takaros gólyalány is akadt, és addigra Wojtek már annyira tehetős lett, hogy saját, fizetett gólyái voltak arra, hogy hozzák a kis gólyaporontyokat.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!

---

[1] Innentől a szerző március 13. estéje következik átesztetizált formában.

A Családi csemegében 1000 forint feletti vásárlás esetén lehet nyerni egy botmixert. Mondta a tulajnő, hogy jó lesz anyának:
- Persze, mert amennyit anyám turmixol?! Van otthon szalonna, azt leturmixolhatja! - feleltem.
- Akkor neked, jó lesz a gyümölcsöt leturmixolni. - ajánlotta tovább a tulajnő.
- Nekem? Aki gyümölcsöt még pálinka formájában sem fogyasztok? :-)

Milán Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége

Tomás megállapította: szeretkezni egy nővel és aludni egy nővel – kétféle szenvedély, mely nemcsak különbözik egymástól, hanem már-már ellentétes. A szerelem nem a szeretkezés iránti vágyban nyilvánul meg(ez a vágy számtalan nőre vonatkozik), hanem az együtt alvást kívánó vágyban (ez a vágy csupán egyetlenegy nőre vonatkozik).

Kiegészítő kérdés III.

Melyik Czarna kedvenc slágere?

1, A Napoeon Boulevard-tól a Juditka nem akart a földön járni, mert a régi szép időkre emlékezteti, amikor pörgőrúgással likvidált egész tetőszerkezeteket.

2, Az A.D. Stúdiótól a Páratlan páros, mert minden reggel 17 debreceni párost szokott reggelizni.

3, A Tekknőtől a Jaj de jó, jaj de finom, csak ő úgy szokta énekelni:
"Áthívom a szomszéd traktoristát,
 A haverokat különösen Dongó Pistát"

Már Joyce:Ulysses-énél felmerült bennem, hogy nem lehetek normális, hisz imádtam azt a könyvet és felettébb szórakoztatónak találtam, de most Thomas Mann: Buddenbrook házát olvasom és az is nagyon tetszik. Még nevetgélni is szoktam rajta. Az igazat megvallva, kicsit sznobkodásnak érzem, hogy ilyeneket olvasok. :-) Mert milyen intellektuális fölénnyel lehet azt kimondani, hogy: Épp az Ulysses-t/ a Buddenbrook házat olvasom. :D
Vagy irodalomfogyasztás területén benőtt a fejem lágya és a komoly, korszakos műveket is elkezdem élvezni, vagy valami nincs rendben velem és inkább többet kéne a szabadban lennem, mint ilyeneket olvasgatni. :-) Esetleg mind a kettő. :-)

Super Bowl 2015

Hallod, Idina Menzel-t azért szúrnám! :-)

Ma délelőtti agymenésem

Hell FM 66.6 (ultra rövidhullám)

A Vatikán pincéjéből sugárzott kalózrádió. A magyar adást Cserpataki Béla, művésznevén Cserkó szerkeszti, aki azelőtt a Véráldozat zenekar énekese volt, csak hangszálilag leromlott.

Sok van, mi csodálatos...

Drága jó anyám felhívott az iskolából, hogy megkérdezze, ki az FC Barcelona kapusa? Szinte azonnal rávágtam, hogy Jesus Navas és ver Steegen. Aztán csak megnéztem a klub honlapját. Kiderült, egyik válaszom sem volt helyes. :-) Mentségemre legyen mondva, nem nézek mostanában Barca-meccseket, de ez a poszt amúgy is inkább arról szólna, milyen furán működik is az emberi agy. :-)
ver Steegen: Ő valójában ter Stegen, ám mivel a német a germán nyelvek közé tartozik, amely nyelvekben von, van birtokos szerkezettel szoktak nevek kezdődni, ezért úgy gondoltam, az ő neve is biztos ver-rel, nem ter-rel kezdődik. Hisz ott van Günther Verheugen is. :-)
Jesus Navas: Van Jesus Navas nevű focista, de ő a Manchester City-ben játszik. És középpályás. Van Keylor Navas nevű kapus is, ő Spanyolországban is játszik, csak nem a Barca-ban, hanem a Barca legnagyobb vetélytársánál, a Real Madridnál. Őt a Real azért vette meg, mert a tavaly nyári világbajnokságon nagyon jó teljesítményt nyújtott a costa rica-i válogatottban. A másik kapus, aki nem várt kiemelkedő teljesítményt nyújtott a vb-n, az a chile-i válogatott kapusa, Claudio Bravo. Na, ő a Barcelona másik kapusa. :-)

Szerb Antal halálára

"A nők mindig becsapnak. Vannak pillanatok, amikor a nők teljesen úgy viselkednek, mintha emberek lennének. Ilyenkor a magamfajta jámbor filológus odaáll, és elkezd magyarázni, és elhiszi, hogy a nőt érdekli az, amit mesél. Pedig még nem fordult elő, hogy egy nőt valami szellemi dolog önmagáért érdekelt volna. Vagy a férfinak akar udvarolni azzal, hogy odafigyel, vagy pedig okulni akar, és az még rosszabb. Az egyik nő pénzt akar kapni, a másik tudományt, de azt is csak érdekből: hogy magára vehesse a művelt nő attitűdjét, mint egy estélyi köpenyt."

DEKA: mutatja a szerveződés politikai súlyát. :-)