Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy pénzérme. Pontosabban egy aranytallér. Egyik oldalán egy liliom volt, míg a másikon a régmúlt korok egyik uralkodójának arcképe.
Történetünk kezdetén ez a pénz egy ősz, öreg numizmatikus birtokában volt, aki sok más érmével együtt őrizgette, fényesítgette, és néha-néha numizmatikai kiállításokra is elvitte. Pont egy ilyen kiállításra készült, amelyet a Jékely Aladár Kultúrházban tartottak meg. Mivel tudta, hogy ott lesz eme szubkultúra színe-java, még maga Zoltán András is, ezért elvitte gyűjteményének legbecsesebb darabjait. Annyi pénz volt nála, hogy tallérunk már csak a zsebében fért el. Ám mivel az élelmiszeripari géptan nyugalmazott kandidátusa már eléggé idős és szenilitásra hajlamos volt, ezért elfelejtkezett róla, hogy zsebén egy nagy lyuk tátong. A tallér annak rendje és módja szerint ki is hullott a zsebéből, és a macskakövek réseiben el is gurult.
Arra járt épp egy kis könyvelő. Sztereotipikus könyvelő volt: alacsony, kopaszodó, szemüveges, kis bajusszal. Mellényt és kézelőt viselt. Látta, hogy valami csillog a földön, hát fel is vette. Nini, egy aranypénz! Pénz, ami nem Excelben van, ráadásul még arany is! Csak nézett, mint Falk Miksa dédunokája a helyszíneléskor. Ha már ilyen szép kis summához jutott, gondolta mulat egyet. Be is tért egy fogadóba, rögtön rendelt is egy meszely bort. Hamarosan megismerte a makaó nevű kártyajáték szépségeit. Először még nyert is, de az éjszaka folyamán elveszítette minden pénzét, beleértve a tallért is. A bor árával még adós is maradt. Másnap már kijózanodva elhatározta, hogy soha többé nem enged meg ilyen kilengést magának, és megkérte özvegy Tüskéssyné Bárdos Etelka kezét, akinek lakásához már igen régen gyengéd szálak fűzték. Boldogtalanul éltek, amíg a könyvelőcske meg nem halt.
A pénzérme egy legényhez került, aki gyakorta játszott vele fej vagy írást vagy ujjai között forgatta. Bár igen sokszor úgy tűnt, hogy felkopik az álla, azért az aranytól nem szívesen vált volna meg. Egyszer csak egy városba tévedt, ahol egy mindenre elszánt kőfaragó- és balett-táncos garázdálkodott. Nagy jutalom járt annak, aki ártalmatlanná teszi. A legény azt gondolta: egy életem, egy halálom, én bizony megpróbálom!
A haramia barlangját nem volt nehéz megtalálni, mivel a bejárat előtt 8 méteres szobra állt, talpazatán ezzel az arannyal futtatott szövegel: “Tanárnőnek szeretettel a 10.b-től”. Mit csináljon egy kőfaragó, ha a tisztességtelen munka már kezd nem kifizetődő lenni? Apróbb dísztárgyakat.
A legény le is tette a ghettoblasterét és benyomta Muszorgszkijtól az Egy kiállítás képeit. A gonosztevőben rögtön felötlöttek régi emlékei, és táncra is perdült. A vitéz dalia ekkor elővette parittyáját, belehelyezte az érmét, és úgy homlokon találta vele ellenfelét, hogy az menten holtan esett össze. Ebből is látszik, hősünk nagy Dávid-rajongó volt, gyermekkorának helyszínén megtalálható volt a bibliai alak néhány preraffaelita ábrázolása.
A legény meg is kapta a hatalmas jutalmat, le is telepedett egy kisebb kastélyban, elvett egy takaros menyecskét, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Az aranyat pedig még a családi ezüstnél és a nippeknél is nagyobb becsben tartották.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése