Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány. Bájos kis buksza volt, lelke, mint a hóvirág, teste pedig tavaszillatú. Az a fajta ember volt, akinek a társaságában jó volt lenni. Volt ennek a lánykának egy különleges tulajdonsága: ha táncolni kezdett, a körülötte lévők is táncra perdültek.
Mint minden rendes mesehős, ő is elindult hetedhét országba szerencsét próbálni. Ahogy ment-mendegélt, egyszer csak egy rétre ért. A réten üldögélt hét kis szomorú törpe. Azért voltak szomorúak, mert senki sem akart játszani velük. Meg kell hagyni, kicsit furán is néztek ki mandulavágású szemeikkel, a törpék különös nyelvét beszélték, amelyet csak kevesen értenek, és mások számára igen furcsa dolgokat műveltek. A lány meglátván a szomorú törpéket, hogy felvidítsa őket, azonnal ropni kezdte. A törpék nagyon élvezték a táncot, csilingelő kacajuk betöltötte az egész rétet. Mivel megvolt bennük az egyik legfontosabb dolog, a szeretet, ezért tagjaik minden ügyetlensége ellenére is táncuk magával ragadó volt. Amikor a leányzó tovább indult, a törpék is vele mentek.
Ahogy mentek-mendegéltek, sziklákon nyújtózó jegesmedvék csapatába botlottak. A jegesmedvék nem csináltak semmit, csak söröztek, dohányoztak és teljesen felesleges dolgokról vitatkoztak. Ám, hogy felkeljenek a sziklákról, és valami értelmeset csináljanak, ahhoz egyiküknek se volt kedve. A lány látván lustaságukat, megint táncra perdült. A jegesmedvék sem táncra termett lények voltak, ám mivel megvolt bennük egy másik fontos tulajdonság, a vidámság, ezért mozdulataik darabosságát is önirónikusan tudták szemlélni. Testükben szétáradt a vér, és kitűnően érezték magukat. A lábaiknál sertepertélő törpékkel is összebarátkoztak, mert zord külsejük ellenére jószívű lények voltak, és így már a törpék sem voltak szomorúak, mert végre volt kivel játszaniuk. A jegesmedvék létének is meglett a célja: gondoskodtak a kis teremtményekről és védelmezték őket.
A leány egyedül folytatta az útját. Egyszer csak egy sűrű-sötétlő erdőbe jutott. Ebben az erdőben szembetalálta magát a zord lelkű Piroska nénivel, aki senkit sem szeretett, és aki sohasem volt vidám. A lány ekkor is táncba fogott, ám Piroska néni lelkét ez sem lágyította meg, testére pedig katasztrófális hatást tett: egyszer csak holtan rogyott össze. Ekkor hirtelen minden fán rügy fakadt, minden virág szirmot bontott, és az erdő megtelt madárcsicsergéssel. Piroska néni férje, Karcsi bácsi – aki áldott jó lélek volt, csak azt nem szerette, ha Karesznak szólítják – pedig hamarosan megismerkedett az Arany Naplemente Nyugdíjasklubban egy elbűvölő idős hölggyel, Viola nénivel (Karcsi bácsi mindig bukott a színes nevű csajokra), és túl a hetedik ikszen újra felfedezték a testi szerelem csodáját. A két huncut kis öreg szívesen rendezett piknikeket is, ahová meghívták a leányt, a törpéket és a jegesmedvéket is.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése