Andrzej Stasiuk: Taksim

Ősszel látszik, hogy ez a város meghal. Aminek el kellett múlnia, az már rég elmúlt. Hajnalban érezni lehet a hulló levelek illatát. A füst keveredik a köddel, ami álomszerűvé teszi a látóhatárt. Vigyázni kell a gyalogosokra is, aki épp olyan feketék, mint az aszfalt. Időnként átmegyek rajta széltében-hosszában, és látnom, hogy nincs hol, és nincs miért kiszállni. Négy kereszteződés, egy körforgalom, a lámpa már este kilenckor sárgán villog. Az északi szél halott gyárak között fúj. Mindenki elment már. Csak azok maradtak, akik nem bírtak elmenni. Reggel felkelnek, kinéznek az ablakon, és nem mennek el. Talán, mert van kutyájuk. Amikor mennek a Főtérre, megnézik a hírdetőtáblán, hogy ki halt meg, és megörülnek neki, hogy ezúttal még nem ők.
Tízkor minden halott. Csak a benzinkúton van élet. Senki nem tankol. Mindenki alkoholt vesz, vagy beülnek a kocsmába. Egyre több, egyre olcsóbb és egyre régibb autóik vannak. A helyi vagányoktól veszik őket, akik külföldi ócskaságokkal üzletelnek. Igen, mindegyik hoz valahonnan, vagy visz valahová valamit. Itt semmi sincs. Ezek az autók egyből szétesnek, kiesik az alvázuk, vagy a városon túli erdőben landol a karosszériájuk. Ezeket már senki nem veszi meg. Rókák vagy foglyok laknak bennük. A rókák okosak. A városhoz egyre közelebb találkozom velük. Az emberek kidobják az ételt. Megveszik, és nem tudják megenni. Olcsó és pocsék. Épp kapóra jön a rókáknak. Néha úgy futnak át az úttesten, mint a macskák vagy a kutyák. Zabálják az emberi készítésű kolbászt, és lepusztult limuzinokban laknak. Ez ellen senki nem tesz semmit. Régi, nehézlégzésű hulladékvas. De ez a benzinkút életét nem zavarja meg. Főként kopaszok, kövérek, és elálló fülűek. Mintha alultápláltak lennének. Néha éjszaka tankolok, és látom őket az üvegen keresztül. Rovarszerű, ideges mozgásuk van. Biztos benne van a génjeikben. Mindhiába. Hülyék és vég nélkül káromkodnak. Ám miután szétszéledtek, amikor egymaguk maradnak, lopva elsuhannak a falak sötétjében, és nem emelik el tekintetüket.