Mese LI.

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer legény, akinek mindig nevetésre állt a szája. Hamar rá is ragadt a Vigyorgós becenév. Meggyőződéses kommunistaként a világ szinte minden dolgáról téves elképzelése volt, amely tévképzeteket szeretett mindenkivel megosztani, ám mivel nagyon mély érzésű is volt egyben, ezért ezt az apró hibáját mindig meg is bocsátották neki. Egy statisztikai cégnél dolgozott, ahová minden nap bejárt, fehér, egyiptomi vászon ingében és nadrágjában, száján a jellegzetes vigyorral. Fekete aktatáskáját vidáman lóbálta az úton, miközben mindig elvett a közeli zöldséges pultjáról egy évszaknak megfelelő gyümölcsöt, amibe egészséges fogaival beleharapott. Aki ezt a jelenetet látta, jogosan gondolhatta: - Majd kicsattannak mind a ketten. - ám mivel az embereknek elég kevés képzelőtehetségük volt arrafelé, ezért ezt a kutya se gondolta.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy legény, akinek mindig egy aprócska mosoly bujkált a szája szélén. Hamar rá is ragadt a Mosolygós becenév. A világ dolgait kevesen látták olyan tisztán és jól, mint ő, ám mivel magvas gondolatait nagyon kevés emberrel osztotta meg, ezért mosolyát sokszor gőgnek és a felsőbbrendűség kifejezésének vélték, amit soha sem bocsátottak meg neki. Egy elvarázsolt műgyűjteményben dolgozott, ahová a madár se járt. Minden nap kitette a gyűjtemény elé Magát, a Máltai Lovagrend Nagymesterét, hogy mutassa az utat a Gyűjtemény felé, hátha akad valaki, aki betéved.
A két dalia, Karim, a Vigyorgós és Abdul, a Mosolygós minden különbözőségük ellenére barátok voltak, mert lelkük legmélyén nagyon sok mindenben hasonlítottak. Egy napon épp a közeli folyó partján sütették a hasukat, amikor Karim megszólalt:
- Abdulka, unom én már a statisztikusi állást, valami másba kéne kezdeni. – sóhajtott fel a nyurga legény.
- Karim, miért nem nyitunk egy büfét itt a folyóparton? Neked amúgy is megvan az étkezdésid. Egy lángos, egy barna sör és mindenkinek szebb a napja. – válaszolta halkan barátja.
- Milyen jó ötlet, Abdulka! Na, gyerünk-gyerünk, szaporán váltsd ki az engedélyeket, keress egy helyet, amit kibérelhetünk. –tapsolt kezével Karim. – Addig én itt a folyóparton gondolkodok, hogy mi legyen a menü. – mondta, a menü szót úgy ejtve ki, hogy abban a Grande Cuisine minden rafinériája és hagyománya benne foglaltatott.
Hamarosan találtak egy használaton kívüli automata büfékocsit, amit ki is béreltek és kivontattak a folyó partjára. A menü is csakhamar elkészült: lángos, hekk, barna sör volt a választék. Hatalmas lelkesedéssel kezdtek neki a vendéglátózásnak, de a kuncsaftok csak nem jöttek. Néha-néha bekukkantott egy ÁNTSZ-ellenőr: - Lángos, hekk, barna sör? No lámcsak! – mormolta maga elé kissé csodálkozva, majd hamarosan tovább is állt.
A két büfés egy nap egy öreg horgászt pillantott meg a parton.
- Abdulka, én odamegyek a vénemberhez kicsit marketingolni, te meg addig süss ki egy jó hekket! – parancsolt rá Karim társára, aki szó nélkül engedelmeskedett.
- Tisztelt Uram! Szeretettel várjuk a közétkeztetés szentélyében, a Jáncsi büfében! Egy jó lángost, hekket, egy hideg barna sört? – komédiázott Karim.
- Ne fáradjál, öcsém! Enni ettem már otthol egy jó paprikás csirkét, mellettem meg a varsában van 3-4 jó Kőbányai, ha megszomjaznék. Különben meg sehogy se megy a fejembe, hogy miért hoztatok egy mozgóbüfét az Elátkozott Folyó partjára? Hisz réges-régen egy varázsló legkedvesebb fiának torkán akadt itt egy szálka, amibe belehalt, ezért a varázsló megátkozta a helyet, hogy egy büfé se legyen nyereséges.
- Minden átkot meg lehet törni valamivel – válaszolta a legény, kissé pökhendien – esetleg nem tudja, hogy ezt hogyan lehet? Mit mond erre a szájhagyomány? Nem lennék hálátlan –hízelgett a szokásosnál is szélesebb vigyorral.
- Tudni bizony tudom. El kell menni a Nagy Levinhez, ő meg tudja törni az átkot. – adta meg a választ az öregember.
- Hálásan köszönjük Önnek, mindjárt útra is kelünk Abdullal. Kérem, mondja meg a nevét, hogy áldó imáinkba foglalhassuk. – szólt ékesen Karim, aki lelke mélyén már nagyon szeretett volna véget vetni az idős férfivel való beszélgetésnek, mert egész idő alatt az járt az eszében, hogy az öregnek biztos büdös a szája.
- Nándi bácsi, ha tudni akarjátok. Na, hali! – búcsúzott a horgász.
A két barát hamarosan útra is kelt. Úton-útfélen kérdezősködtek, hogy hol találják a Nagy Levint, ám a megkérdezettek azt sem tudták, ki is az a Levin, ezért Karim kénytelen volt mindegyiküket leköpni és megalázni. Bolyongásaik során elérték a Rahmár oázist. Mivel mindketten nagyon megéheztek, betértek az egyetlen ”étterembe”, amely valójában egy deszkabódé volt, ahol raki-, dohány- és vér szaga terjengett.
- Látod, Abdulka, milyen jó helyre hoztalak? – mutatott körbe vigyorogva Karim. Le is ültek az egyetlen asztalhoz, amely egy felfordított banános láda volt és rendeltek 2 tagine-t. A tagine minden várakozás ellenére kitűnő volt. Ezért Karim egyből üzent a szakácsnak, hogy tegye már tiszteletét asztaluknál, mert szeretne neki gratulálni. Nagyon hanyag eleganciájú, idősödő úriember jött elő, akinek frizurája elég erősen Liszt Ferencre hajazott.
- Mester! Leborulok a konyhaművészete előtt! Engedje meg, hogy megrázzam a kezét! Nevem Karim, ő pedig hűséges segítőm, Abdul.
- Nevem Levin. – hajolt meg méltóságteljesen a szakács.
- Csak nem a Nagy Levin? Ugye nem az, akinek a nővére a cári balettben volt? Mert ezzel már megjártuk néhányszor. – érdeklődött Vigyorgós Karim.
- Csak egy Levin van, aki említésre méltó. – húzta ki magát a séf.
- Mester, magát kerestük! Mi az Elátkozott Folyó partjáról jöttünk és azt hallottuk, hogy csak a Mester törheti meg az átkot.
- Ez pontosan így is van, de nem adják ám ezt olyan könnyen. Egy évre elszegődnek mindketten hozzám és az év végén eldöntöm, hogy segítek-e magukon, már ha előbb nem dobom ki magukat. – felelte a Nagy Levin.
- Rendben, áll az alku! – csapott a Nagy Levin vállára Karim, aki ettől a hirtelen jött bizalmaskodástól igencsak meglepődött. Abdult persze senki sem kérdezte, hogy ő rááll-e az alkura.
A két jó barát az első év alatt kitanulta, hogy a halnál nincs jobb étel, és hogy hal alatt nem feltétlenül csak a hekket értjük, hogy panírozni csak igazi zsemlemorzsával lehet, és hogy a folyami rák mit sem ér Worchester-szósz nélkül. Mivel Levin korábban sok gonosztevőt okított, ezért a szakácstehetséget is bűnözőtípusok szerint ítélte meg. Karimon látszott, hogy remek szélhámos lenne, ezért ő különös tehetséget mutatott a szuflék és különböző felfújtak területén, Abdul végtelen türelme pedig egy kasszafúróé volt, ezért ő a lassú tűzön grillezett húsok és a közel-keleti konyha mestere lett, igazi kebab-tapasztalt.
Mikor letelt az egy év, a Nagy Levin elé járultak, aki így szólott:
- Tisztességgel kiállták (a világ minden kincséért sem tegezte volna őket) a próbát, íme az átok feloldásának feltétele. Azaz csak a fele. Az átkot csak egy arany ji king-érem törheti meg, de sok évvel ezelőtt egy vénséges vén csoroszlya ellopta tőlem az egyik felét. Íme, maguknak adom azt a felét, ami a birtokomban van, de a másikat maguknak kell megkeresni.
A két sous-chef (mert időközben azok lettek) megköszönte a félpénzt, Karim még befejezte futó viszonyát a helyi Pipacs Presszó Gyöngyi nevű pultosával, majd megint útra keltek.
Ahogy mentek-mendegéltek elértek a távol-keleti kultúrkörbe. Épp egy Hayao Miyazaki világát idéző sűrű-sötét rengetegben bolyongtak, mikor egy tisztásra értek. Egyszer csak eléjük toppant egy vénséges-vén csoroszlya, egy sárkány hátán.
- Hát titeket meg ki hítt? – rivallt rájuk a vénség.
- Öreganyám, mi egy fél ji king-érmet keresünk, esetleg tudnál róla felvilágosítást adni. Szegény drága jó bábuskám kedves tárgya volt a polgárháború előtt. Anyagi értéke vajmi kevés, de érzelmi annál több. Megvennénk a mostani tulajdonosától egy marék rizsért.
- Engem nem versz át, te pernahajder! Tudom én, hogy az Elátkozott folyó átkát akarod megtörni vele! Hamarabb kell felkelned, ha át akarod verni Chim Pi nénit! – rikoltozta az öregasszony.
- Átláttál a szitán, öreganyám. Mondd akkor meg te, hogy mit szeretnél az éremért cserébe? – kérdezte Karim.
- Szerencséd, hogy öreganyámnak szólítottál! Szegődjetek el egy évre hozzám szakácsnak. Van egy kifőzdém a környéken, rám férne a segítség. Ti pedig kitanulhatnátok a távol-keleti konyhát, bár titeket kitanítani igazából gyöngyök elé disznót. – mondta el a feltételeit a csoroszlya.
- Disznók elé gyöngyöt. – javította ki Abdul.
- Jó-jó, tudjátok, kondástévesztő vagyok. – szabadkozott az öregasszony.
Mondástévesztő, mama. – szólt közbe most Karim.
A két sous-chef az egy év alatt kitanulta a sós-édes-csípős-savanyú ízek minden permutációját. Különösen Karim jeleskedett a dologban, aki még nagyokat is tudott kurjongatni és nevetni miközben a wokkal és a bárddal dolgozott. Szemfényvesztő látványkonyhájának messze földről csodájára jártak.
Amint az egy év leteltével a vénasszony magához hívatta őket.
- Jól szolgáltatok nekem ebben az egy évben, ezért én is állom a szavam. Chim Pi néni nem szép, de becsületes. Ne’, itt van a fél ji king-érem. Ha összeillesztitek a párjával, és a folyóba dobjátok, megtörik az átok.
A két dalia szépen megköszönte a félpénzt, Karim végett vetett futó viszonyának a Kantoni Mennyország megjegyezhetetlen nevű kasszírnőjével és hazamentek.
Otthon bedobták az érmét a folyóba, és mivel míg távol voltak egy forgószél úgy elvitte a büféjüket, mint Juditkáék disznóólát a vihar, ezért építettek egy fogadót, aminek a Közel- s Távol-keleti Étterem nevet adták. Míg Karim vigyorogva zsonglőrködött, addig Abdul valamivel hátrább grillezgetett és szabályos időközönként arcán szokott mosolyával kijelentette: - Én a Nagy Levin tanítványa vagyok. A hely hamarosan igen felkapott lett, nem sokára megnyílt mellette a Gengszterek Fogadója és a Slovakian and Indian Restaurant is, még jobban felvirágoztatva a környék turizmusát.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!