Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy lányka. Takaros kis fehércseléd volt: remekül mosott, főzött, takarított, kapált és tört kukoricát. Nyaranta aratóbálokban ropta a táncot, ősszel szüreti bálokban. Volt azonban egy dolog, amit nagyon kevesen tudtak róla: volt egy varázserejű fátyla, amelyet ha valakire ráterített, azzal azt hitetett el, amit akart. Egy idő után hősnőnk megunta a dolgos hétköznapokat falujábsn, bepakolt a tarisznyájába egy oldal szalonnát, egy kis hamuba sült pogácsát, és elindult ország-világ ellen.
Először egy nemesi udvarházhoz szegődött el. Az elején nagyon jól érezte magát az új környezetben, új barátai, ismerősei lettek, új élmények érték, felpezsdült az élete. Ám egyszer csak megérkezett a ház urának anyósa, aki hamarosan pokollá tette környezete életét. Öt láb magas, kétszáznegyven fontot nyomó szipirtyó volt, akinek szájüregében tizenkét fog csonkja rohadt. Haja olyan volt, mint egy madárfészek, lábai annyira tropára voltak menve, hogy még egy lépcsőfok megtétele is nehezére esett. Mesehősöktől szokatlan módon cukorbeteg volt és néha maga alá rondított. Ráadásul minden második szava káromkodás volt, a szolgáknak azt sem engedte meg, hogy szóljanak egymáshoz, vagy hogy igyanak egy pohár vizet. Egyházi ünnepek alatt is dolgoznia kellett mindenkinek. A rangban felette állókkal próbált mézesmázos lenni, de éktelen rikácsolása így is gyakorta megmérgezte az udvarház levegőjét. A lány tűrte-tűrte ezt egy darabig, ám amikor legkedvesebb barátnőjére a szipirtyó ráfogta, hogy ellopta legkedvesebb nyakláncát (amit fokozódó dementálódása miatt ő maga veszített el valahol), és a szolgálót egy mélységes-mély tömlöcbe vetették, betelt nála a pohár. Egy reggel fogta mágikus fátylát, és bement a szipirtyó hálószobájában, ahol öregség és emberi vizelet szaga terjengett.
- Mi a faszt akarsz, te pina? – rivallt rá a sötét lelkű vénasszony.
- Csak a reggeli teáját hoztam be. – lódította a lány, majd, mikor közelebb ért az ágyhoz, egyszer csak a szipirtyóra dobta a fátylat.
- Most pedig fogod magad, kimész ebből a szobából, lemész a lépcsőn, és örökre elhagyod ezt a kastélyt. Életed végéig a közeli erdőben fogsz élni. Megtehetném, hogy elveszem az életedet, de inkább csak mindörökre megszabadítom az emberi társadalmat tőled. – mondta ki ítéletét a lány.
A szipirtyó így is tett, élete végéig a közeli erdőben élt, messze elkerülve az emberek társaságát. A növényektől és gyökerektől, amikkel táplálkozott, még sok nyavalyája el is múlt.
A leány tovább indult, és legközelebb már a királyi palotába szegődött el. A királyt mindenki szerette, Igazságos volt, jóságos, adakozó, nem nyomorgatta népét felesleges háborúkkal, szomszédaival is igyekezett a békét fenntartani, ám ha országát megtámadták, vitéz módjára küzdött. Igazi, bölcs, öreg király volt, aki erősen hasonlított az idősödő Peter O’Toole-ra.
Történt egyszer, hogy a királyt szörnyű kór támadta meg. Messzi földről is érkeztek orvosok, de senki se tudta, megmondani, hogy mi is a király baja. Csak az tűnt egyre biztosabbnak, hogy halálán van. Iszonyatos kínokat élt át minden nap. Mikor már látszott, nem lehet semmit sem tenni életének megmentéséért, a lány kijátszva az őrséget (volt pecsétje) a király ágyához lépett, és ráborította a fátylat.
- Uram, királyom! Képzeld azt, hogy egy virágos réten sétálsz, kart a karba öltve rég elhunyt hitveseddel. Kellemes tavaszi nap van, a napsugarak apró csókokat hintenek bőrötökre. A mező szélén felültök egy pegazusra és elrepültök. Eközben tested békésen elszunnyad és nem is kelsz fel többé. – suttogta szavait a király fülébe. Persze a lány jól tudta, elég nyálas ez így, de akaratlanul kibújtak belőle életének azon szakaszának álmodozásai, amikor gondolatait a tündérmesék-lányregények-Backstreet Boys (különösen Kevin) hármas (hát, nem egy Jascsák-Steinitz-Podhola fedezetsor, pláne nem egy Einstein-Podolski-Rosen-paradoxon) határozták meg.
A király el is szenderedett, és nem is kelt fel többet. A primogenitúra szerint
legidősebb fia lett az uralkodó. Igen ám, de a fiatal király még nőtlen volt! Márpedig egy király királynő nélkül, olyan, mint a hírneves bajszos dalnok kérdés nélkül! Jöttek messze földről, nem, most nem az orvosok, hanem a királylányok, hercegkisasszonyok, bárók és grófok leányai. Ám a fiatal uralkodónak egyik se kellett. Neki a formás kis szobalány tetszett, ám mégsem veheti el a pórnép egyik gyermekét. A lánynak is felettébb tetszett a magas, izmos és igen kedves koronás fő, de hát reménye se volt, hogy egy uralkodó hitvese legyen. Természetesen eszébe jutott a fátyol, hogy azzal esetleg elbűvölhetné a királyt. Gondolkodott azon, hogy elhiteti vele, hogy ő Szenes Iván, ám mivel csak azt az egy sort ismerte a neves dalszerző munkásságából, hogy: „Milliók fogják énekelni ezt a dalomat” és mivel sejtette, hogy egy fiatalember elcsábításának nem ez a legjobb módja, ezért erről az ötletéről hamar le is tett. Hosszas gondolkodás után rájött, hogy vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor az elbájolás, az elkendőzés csak árthat, és ez is egy ilyen. Egy élete-egy halála, megvallja a királynak, mit is érez, és ha nem viszonozzák érzéseit, szedi a sátorfáját és elszegődik máshová, persze ha azon nyomban fejét nem veszik. Másnap reggel így is tett:
- Uram, királyom! Életem kezedbe ajánlom, bevallom: én halálosan beléd szerettem. Nem tudok és nem akarok az érzéseimmel harcolni. Vetesd inkább fejem, ha már elvenni nem tudsz.
- Szolgálóleány! Én is beléd szerettem, de mit is tudnánk tenni, nem lehetünk egymáséi. Persze, eldugott folyosók sarkaiban néha alaposan megcicerézhetnélek, de azt nem akarom. Mi legyen most?
- Felséges uram, lenne egy megoldás – szólt közbe halkan és udvariasan az udvari kamarás. – Országszerte ki kell dobolni, hogy a szolgálóleány rangrejtett nemesi származék. Aztán majd titokban adnánk valami kis birtokot a családnak, az erről szóló iratokat pedig ötven évre titkosítanánk.
- Hát persze, bölcs kamarásom! Mi is lehetne jobb elkendőző, mint a média nyilvánossága? – kiáltott fel, és így is tett.
Az esküvőt hamarosan megtartották, nagyúri pompával. Aztán titokban egy egyszerű kis botwinka-partyt is tartottak a volt szolgálótársak és a lány családjának részvételével. Persze előtte mindenkitől elvették a mobiltelefonokat.
ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése