Most olvasom az új Rushdie-t. Mint eddig az összeset (na jó, a Talpa alatt a földet nem igazán), nagyon élvezem. Rushdie, Kundera, Llosa: ezek mind visszaröpítenek egy kicsit 17-20 éves koromba, amikor a legérdeklődőbb voltam és a legnyitottabb a világra. Egy lakatlan szigetre tuti, hogy a Harúnt vinném magamra, mert kicsi, szórakoztató és benne van minden. :-) Ráadásul ez a legértékesebb könyv a számomra: az egyik kedvencem, Rushdie is dedikálta, és 2002. július 1-én vettem meg a WestEnd-ben, az utolsó pénzemből. Az első Dream Theater-koncertemen voltam túl, ami nagyon jó volt, és épp a vonatot vártuk, de még megnéztük a vb-döntőt, amit Brazília nyert 2-0-ra Ronaldo két góljával. Ez volt az a könyv, ami már az első mondatával levett a lábamról. A következő ilyen Gaiman volt Mrs Forrester-rel és a Szent Grállal. :-) Szóval ez az a könyv, amit csak a nekem legfontosabb embereknek adok kölcsön.