Mese LXVII.

            Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy Dalnok. Méltán elfeledett regék tudója és nem utolsósorban kiagyalója volt, aki járta a városokat és falvakat, miközben dalával próbálta szórakoztatni az embereket. Nem sok sikerrel.

            Történt egyszer, hogy egy este egy fogadóban szállt meg. A fogadó ivójában üldögélt egyedül egy meszely bor mellett, a tűzhelyen, disznózsíron pirult a hagyma, szóval nem is lehetett volna békésebb és ígéretesebb a helyzet,[1]ezért a Dalnoknak az a pompás ötlete támadt, hogy ő bizony előad néhány dalt az ivó vendégeinek szórakoztatására. Hátha hálából dobnak a sipkájába is néhány tallért. Egyből hozzá is kezdett néhány csúfhistóriához, amikor az egyik asztaltól egy külhoni vitéz emelkedett fel.

- Mi ez a zaj, mi fülemet ennyire sérti? Ha nem hagyod abba, isten bizony megcsaplak, mint Csender Kukorellyt! – ordította a dalia.

 A Dalnokban is volt már rendesen a borból, ezért azért sem hagyta abba. A vége az lett, hogy a külhoni dalia kihívta párbajra a Dalnokot az ivó elé. Igen ám, de a vitéznek teljes fegyverzete és páncélzata volt, míg a Dalnoknak csak egy nyomorult kis gyíklesője, amivel néha szalonnát falatozott. A Dalnok már fel is készült a halálra, ámde a külhoni vitéz olyan részeg volt, hogy mikor rárontott volna a Dalnokra, megbotlott, és pont a gyíklesőbe zuhant. Azon nyomban meg is halt. A Dalnok magához vette a vitéz páncélzatát és fegyvereit (mégis csak nagyobb biztonságban érezte így magát) és másnap reggel annak rendje és módja szerint továbbállt.

            Hamarosan egy várkapuhoz ért. Mihelyst a várkapunál posztoló katonák meglátták, nagy ujjongásban törtek ki. A Dalnok persze azt hitte, hogy magas művészétének híre ilyen messzi földre eljutott és egyből felismerték benne a históriás ének egyik legnagyobb sztárját. Ám igen hamar kiderült, hogy nem erről van szó: a Dalnok azt a lovagot ölte meg önhibáján kívül és annak a fegyvereit és páncélzatát vette el, akit azért hívtak a királyságba, hogy kiszabadítsa a király lányát, akit egy pasa elrabolt.[2] A Dalnok egyrészt nagyon élvezte a hirtelen jött népszerűséget, másrészt igen megijedt a reá váró feladattól, de mivel másnap a király kísérete egészen a pasa kastélyáig kísérte, ezért mit volt mit tenni felkiáltott a várfokon álló fő katonai-közigazgatási vezetőnek.

- Te hitetlen kutya! Elragadtad a király leányát! Gyere ki és küzdj meg velem életre-halálra! Ha én nyerek, akkor hazavihetem a királyleányt apjához! Ha te nyersz… te igazából semmit sem nyersz ezen.

- Dehogy megyek ki, gyaur kutya! Bújj a seggembe! – csúfolódott a pasa.

- Ha nem jössz ki, akkor elterjesztem, hogy milyen gyáva vagy! Nem csak vitéz dalia, hanem messze földön híres Dalnok vagyok, amerre járok, históriás énekemben megemlítem megfutamodásodat! – felelte a Dalnok.

- Na jó, kimegyek, megvívok veled. Folyton csak ez a fránya PR, mit meg kell tennie az ember fiának a jó reputációért. – sóhajtotta a pasa, majd magára öltötte harci szerelését és harcra készen kilépett a várkapun.

Ahogy egymásra néztek, egyből látták, hogy úgy hasonlítanak, mit két tojás. Maguk is igen elcsodálkozva a dolgon elkezdték egymást kérdezgetni a családjaikról. Hamar kiderült, hogy a pasa apja részt vett Eger vár ostromában, míg a Dalnok családja oda való volt, egy tehetségesebb nagybácsi megénekelte a vár viadalát is. Mind a kettőjükben felmerült a sejtés, hogy az Öreg Pasa és a Dalnok anyja összekuruckodtak az ostrom alatt és ők tulajdonképpen féltestvérek. Ámde ez a tény eléggé alááshatta volna harci kedvüket, ezért hamar el is vetették a gondolatot. Nagy hévvel estek egymásnak, a Dalnok meglepően jól vívott, ámde egyszer csak a pasa karja lesújtott és vállon találta a Dalnokot. A kard úgy csúszott le vállvértről, mintha szappanból lett volna. Ekkor jöttek rá, hogy eléggé életlen mindkettejük kardja, ezért sem tudnak egymásban kárt tenni. A Dalnok ekkor, mint egy jó háziasszony, elkezdte a két kardot egymással élesíteni. Hamarosan egész helyre kis éle lett mindkét fegyvernek[3]. Ezután újra egymásnak estek. A harc hevében a Dalnok egyszer csak felkiáltott:

- Nézd, egy Munkásmozgalmi Lexikon! – és a távolba mutatott.

- Hol? – kérdezte a pasa, és arra felé nézett, amerre a Dalnok mutatott. Mire egyáltalán eszébe juthatott volna, hogy mi a szösz lehet az a Munkásmozgalmi Lexikon, a Dalnok minden erejét beleadva meglendítette kardját és levágta a pasa fejét.

            A Dalnok természetesen kiszabadította a királylányt, felajánlotta a szolgálatait neki, megígérte, hogy hazajuttatja az apja palotájába, és azon nyomban útra is keltek. Az úton visszafelé a Dalnok rozsdás szögbe lépett és három nap múlva vérmérgezésben meghalt.

ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE![4]

---

[1] Ez a félmondat ihlette ezt az egész mesét.

[2] Ezt a motívumot és a továbbiakban lábjegyzetelteket egy Babocsai Máté diák című bábjátékból vettem

[3]Babocsai

[4] A Babocsai vége: Boldogan éltek még… egészen pontosan tizenöt napig